TANULMÁNYOK

Fél évezrede a pápa fegyvereiben

A Pápai Svájci Gárda története és jelene

Az egész világon ismerik a pápai szertartásokon, vagy a Vatikán kapuinál szolgálatot teljesítő festői egyenruhájú svájci gárdistákat. A reneszánsz megjelenés nem operetthadsereget takar, hanem a kor kihívásainak megfelelően felkészített haderőt, amelynek tagjai az elmúlt fél évezred során nem egyszer ontották vérüket Szent Péter mindenkori utódáért. Az idén megalakításának 500. évfordulóját ünneplő Pápai Svájci Gárda tagjai azonban nemcsak kinézetükben különböznek más katonáktól. Képességeiket a keresztény üzenet szolgálatába állítják, amelynek hirdetése ugyancsak megkívánja a Gárda jelmondatában szereplő bátorságot és hűséget.

A Svájci Gárda a történelemben

A pápai udvar egykorú krónikása, Johannes Burckhardus örökítette meg feljegyzéseiben a Pápai Svájci Gárda születésének pillanatát, amikor 1506. január 22-én este 150 svájci zsoldos, Kaspar von Silenen luzerni nemes vezetésével a Porta del Popolón át bevonult Rómába. A Szent Péter-bazilika loggiájáról – ekkor még a régi állt – maga a pápa adta rájuk áldását.
A XVI. század elejére a Pápai Állam a széthullás szélére került, nem először, de nem is utoljára a történelem során. Az 1503-ban megválasztott II. Gyula nemcsak a művészek nagy mecénása volt, Raffaello, Michelangelo és Bramante megbízójaként, de hadvezér is, amint azt már trónralépése előtt bebizonyította. Pápaként is első dolga volt, hogy a különböző hatalmak által elfoglalt területeit visszaszerezze, mégpedig gyakran maga vezetve a seregeket.
Ekkoriban a svájci zsoldosok alkották a legütőképesebb gyalogságot. Nemcsak bátorságuk és hűségük miatt voltak Európa-szerte keresettek, de verhetetlen gyalogos harcmodoruk miatt is. Zárt négyszög-alakzatban lándzsával, alabárddal és karddal állták útját a lovassági rohamoknak. Nem csoda, ha a pápa is svájci zsoldosokat kívánt alkalmazni. 1505. június 21-i bullájával a svájci kantonoktól engedélyt kért 200 katona toborzására. A feladatot Peter von Hertenstein kanonokra bízta, akinek Matthäus Schiner sioni püspök közvetítésével azonban csak 150-et sikerült toboroznia. Felszerelésük költségeit a Fuggerek előlegezték meg a Szentszéknek. A pápa később nemcsak testőrséget, hanem harcoló csapatokat is igényelt a svájciaktól hadjárataihoz. Cserébe „az egyház szabadságának védelmezője” címét adományozta a Konföderációnak.
Gyakori szokás volt, hogy az uralkodók idegen zsoldosokat szerződtettek testőrségükbe, mert azok nem rendelkezvén helyi beágyazottsággal, kapcsolatokkal, kevésbé állt fenn a veszélye, hogy részt vesznek lázadásokban, palotaforradalmakban. A rómaiak méltatlankodtak is eleinte, hogy a pápa inkább svájciakra bízta az életét. Pedig az Örök Város középkori történelme gyakran a nagy arisztokrata családok, valamint a császár-párti ghibellinek és a pápa-párti guelfek csatározásairól szólt.
II. Gyula döntésének helyessége Róma 1527-es tragédiájakor, a „Sacco di Roma” alkalmával is bebizonyosodott. VII. Kelemen pápa aggodalommal kísérte V. Károly itáliai terjeszkedését, attól tartván, hogy a félszigetet a Pápai Állam kárára fogja egyesíteni. Így a francia királlyal szövetkezett ellene. A császár erre válaszul 1527-ben zsoldoshadat küldött Itáliába, a kor kiváló hadvezére, Bourbon Károly parancsnoksága alatt. A mintegy 35000 fős sereg spanyolokból, itáliaiakból és német zsoldosokból, landsknechtekből állt. Mindenre elszántan érkeztek Róma alá, mert zsoldot régóta nem láttak és élelmezésük is akadozott. A belharcokban legyengült várost 5000 fős katonaság védte, parancsnokaik nem álltak a helyzet magaslatán és inkább abban bíztak, hogy a falak majd csak megvédik őket, az ostromlók pedig kénytelenek lesznek visszavonulni.
Május 6-án reggel Bourbon Károly a Vatikánhoz közelebb eső, gyengén erődített falszakasznál vezényelte rohamra csapatait. Bár ő maga az elsők között kapott halálos találatot - Benvenuto Cellini büszkélkedett később vele – a spanyoloknak sikerült bejutniuk a Borgónak nevezett városrészbe. A Svájci Gárda a Szent Péter-bazilika előtt vette fel a küzdelmet, fedezve a pápát, aki az apostoli palotából a ma is látható menekülőfalon keresztül menekült az Angyalvárba. A 180 gárdistából csak a pápát kísérő 42 menekült meg, Hercules Göldli vezetésével. A többiek a Szent Péter- bazilika előtt estek el hősi küzdelemben. Parancsnokuk, Kaspar Röist már sebesülten feküdt otthonában, de a betörő ellenség nem kímélte sem őt, sem családját.
A császáriak még aznap este hatalmukba kerítették az egész várost, ahol nyolc napig gyilkoltak, fosztogattak és erőszakoskodtak. Egykorú leírások örökítették meg a szörnyű pusztulást és a zsoldosok kegyetlenkedéseit. A németek a reformáció nyomán keletkezett vallásháborús hangulatban vetették rá magukat az egyházi javakra, a bazilikákban istállót rendeztek be, és sem az ereklyéket, sem az Oltáriszentséget nem kímélték. VII. Kelemen csak hosszas tárgyalások után, hatalmas váltságdíj ellenében távozhatott az Angyalvárból, hogy Viterbóba meneküljön. A császáriak még hosszú hónapokig uralmuk alatt tartották a várost.
A Svájci Gárdát ekkor szélnek eresztették, és csak 1548-ban, III. Pál alatt állították fel újra. A törökellenes hadjáratok nagy szorgalmazója, V. Piusz alkalmanként saját testőrségéből is felajánlott egy-egy szakasznyit, akik közül sokan életüket áldozták Cipruson és Lepantónál a keresztény Európa védelmében. A Gárda létszáma a következő évszázadokban 100-250 fő között váltakozott, mindig a szükségnek és a lehetőségeknek megfelelően.
A következő nagyobb alkalom, amikor hősiességükről és hűségükről tanúságot kellett tenniük, a napóleoni háborúk voltak. A franciák először 1798-ban foglalták el Rómát, VI. Piuszt pedig fogságba hurcolták. A pápa nem tanúsított fegyveres ellenállást, a Svájci Gárdát pedig a megszállók feloszlatták. Ugyanez ismétlődött 1808-ban is VII. Piusszal. Az 1814-ben visszatérő szentatya – mint ismeretes egy magyar huszárezred kísérte – a Gárdát is újjáalakította. 1824-ben kötötte meg XII. Leó a luzerni kormánnyal azt az egyezményt, amely bizonyos módosításokkal máig a Svájci Gárda toborzásának és szolgálatának alapjául szolgál.
1848-ban Rómában is kitört a forradalom. Alig két évvel korábban IX. Piusz pápa megválasztását az olasz liberálisok kitörő lelkesedéssel fogadták, mert arra számítottak, hogy az ő vezetésével tudják egyesíteni Itáliát. A szentatya hozzá is látott államainak modernizálásához és világi kormányt nevezett ki Rómában. Amikor azonban az első olasz szabadságharc során megtagadta, hogy a katolikus Ausztria ellen hadat viseljen, kiábrándultak belőle, és immár az olasz egység akadályát látták benne. Novemberben meggyilkolták az általa kinevezett liberális kormányfőt, másnap pedig a felbőszült nép fenyegetően körbefogta a Quirinale palotát, ahol a pápa akkoriban székelt. A kapukat őrző svájciak hősiességén múlott csak, hogy a pápának nem esett baja, miközben őket kishíján felkoncolta a tömeg. November 24-én IX. Piusz álruhában elhagyta a várost. A városban kikiáltott köztársaságot néhány hónappal később a francia-osztrák intervenció döntötte meg, és Mastai pápa visszatérhetett. Ettől fogva a Pápai Államot északon osztrák, Rómában pedig francia sereg biztosította, de azok sem tudták elejét venni, hogy a piemontiak 1861–67. között fokozatosan el ne foglalják tartományait.
Végül 1870. szeptember 20-án az Olasz Királyság hadai Rómát is bevették. A Svájci Gárda a Vatikán kapuinál foglalt el védekező állásokat, megakadályozandó, hogy az olaszok azt is megszállják, amire nem is került sor. A pápai hadsereget feloszlatták, csak a nemesi testőrség, a palotaőrség, a csendőrség és természetesen a Svájci Gárda maradhatott a szentatya mellett. A „római kérdés” végül 1929-ben oldódott meg a Lateráni Szerződéssel, ami létrehozta a szuverén államként létező Vatikánvárost. A II. világháború során a Svájci Gárda is teljes készültségben volt, amikor a németek megszállva tartották az Örök Várost, de szerencsére a Vatikán szuverenitását nem érte sérelem. Egyetlen bombatámadás érte csupán a vasútállomás közelében, amely valószínűleg a megszállók „figyelmeztetése” akart lenni az állítólagos hallgatása ellenére az üldözöttek mentésében igencsak aktív XII. Piusz számára.
A II. János Pál elleni 1981-es merényletkor egy civil ruhás gárdista volt az, aki rögtön a pápa kocsijára ugrott, hogy testével fedezze az esetleges további lövésektől. Ugyanez a bátor katona, Alois Estermann pályafutása csúcsaként 1998 májusában éppen kinevezést nyert a Gárda élére, amikor feleségével együtt egy gárdista lövéseinek áldozatául esett, aki aztán maga is öngyilkos lett. Ez az eset volt az utóbbi évszázad legsúlyosabb eseménye a Vatikánban, ami nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. Bár a gyilkosról a hivatalos vizsgálat kiderítette, hogy személyes sérelmek miatt elborult elmével követte el tettét, az összeesküvés-elméletek gyártására szakosodott sajtó sokáig napirenden tartotta az ügyet.

Tevékenység és szervezeti felépítés

Ma a 110 fős alakulat ezredesi rangú parancsnokát további hat főtiszt segíti, köztük az alezredesi rangot viselő tábori lelkész. ők mind a svájci hadsereg hivatásos állományából kerülnek ki.
A parancsnok felelős a Gárda általános irányításáért, és kifelé képviseli az alakulatot. ő irányítja ezenkívül, a tábori lelkész segítségével, az újoncok toborzását. Helyettese a törzsfőnöki funkciókat látja el és egyben a frankofon többségű alegységet vezeti. Feladatai között szerepel a regruták kiképzése. A tábori lelkész naponta szentmisét celebrál a Gárda saját kápolnájában, és évente lelkigyakorlatot szervez számukra. Munkájához tartozik a kulturális élet szervezése is. Az őrnagy vezeti a harmadik alegységet, amelybe a gárda 10–15 fős zenekarának tagjai vannak beosztva, és ő tartja a kapcsolatot a vatikáni hivatalokkal. A százados a német nyelvűekből álló első alegység vezetője és logisztikai főnökként minden adminisztratív és logisztikai feladat hozzá tartozik.
A gárdisták tevékenységének túlnyomó része a Vatikánváros kapuinál adott őrszolgálatból áll. A vatikáni rendőrséggel együttműködve ellenőrzik a forgalmat, és felvilágosítással szolgálnak az érdeklődőknek. A nagyközönség számára a leglátványosabb feladatuk a díszőrség, ami azonban csak munkájuk kisebb részét teszi ki. A pápai miséken és kihallgatásokon a pápai trón körül állnak, továbbá jelen vannak külföldi állam- és kormányfők, valamint külügyminiszterek és nagykövetek fogadásakor. Díszegységük felsorakozik a Szent Péter téren a hagyományos karácsonyi és húsvéti Urbi et Orbi áldás alatt is. A szentmisék és általános kihallgatások alatt a gárdisták részt vesznek a rendfenntartásban is: irányítják a tömeget, biztosítják a rendet. Az ő kizárólagos feladatuk a Szentatya testi épségének közvetlen védelme, amiről civil ruhás tisztjeik gondoskodnak. őket látni a pápamobil, vagy a nyitott terepjáró mellett haladni, és két tiszt a külföldi utakra is elkíséri a pápát.
Minden gárdistának le kell előbb töltenie otthon a kötelező katonai szolgálatot, így aki gárdistának jelentkezik, már megfelelő katonai alapképzettséggel rendelkezik. További feltétel a svájci állampolgárság, a 30 évesnél fiatalabb életkor, a nőtlen állapot, a 174 centimétert meghaladó magasság és a legalább középfokú végzettség.
A gárdisták gyakorló katolikusok, akiknek gyakran már a felmenőik is a pápát szolgálták, mert hagyományosan ugyanarról a környékről érkeznek. Először két évre szerződnek, amit aztán meg lehet hosszabbítani. Az első két év során – elsősorban a szűkös elhelyezési körülmények miatt – megkívánják tőlük a nőtlenséget, utána, amennyiben meghosszabbítják szolgálatukat, családot is alapíthatnak.
A gárdisták kevés szabadidejüket művelődéssel és sporttal töltik. 1975. óta saját labdarúgócsapatuk van, az „FC Guardia,” amely nemcsak más svájci csapatokkal játszik barátságos mérkőzéseket, de részt vesz a vatikáni bajnokságon is, ahol hagyományos ellenfelük a vatikáni rendőrség csapata. A gárdisták rendelkezésére áll egy jól felszerelt tornaterem is, de például futni a vatikáni kertekbe járnak, úszni pedig valamely római egyházi intézmény uszodájába.
A svájci gárdisták eredetileg a mostani VI. Pál- terem közelében található Németek Temetőjébe (Camposanto Teutonico) temetkeztek, amelynek templomában első parancsnokuk képmása is meg van örökítve. A XVII. századtól a Szent Anna- kapu melletti, ma már nem létező Szent Pellegrinus- templomot használták. Jelenleg a laktanyájuk melletti, 1568-ban számukra épült Szent Márton- és Sebestyén- templom az övék. A gárda védőszentjei Márton és Sebestyén katonaszentek, valamint hazájuk egyik patrónusa, Flüei Szent Miklós.
A vatikáni jog szerint a Pápai Ház prefektusától függő Svájci Gárda katonai alakulatnak számít. Mivel azonban svájci törvények tiltják a külföldi katonáskodást, a helvét kormány a gárdát hivatalosan rendőri erőként ismeri el, hogy állampolgárai szabadon vállalhassanak benne szolgálatot, igaz csak magánemberként.  
Bár történelmi születésnapja január 22., a „Sacco di Roma” alatt tanúsított önfeláldozó hősiessége emlékére a Pápai Svájci Gárda valódi ünnepe május 6. Ekkor tesznek esküt az apostoli palota Szent Damasus udvarán az új gárdisták, hogy ha kell életüket is feláldozzák a pápáért.

Egyenruha és fegyverzet

Tartja magát a legenda, miszerint a svájci gárdisták színpompás egyenruháját maga Michelangelo tervezte. Valójában az első gárdisták ruhájáról csak annyit lehet tudni, hogy valószínűleg nem különbözött a korabeli katonákétól. Természetesen a pápa színeit és jelvényeit viselték, minthogy öltöztetésükről ő gondoskodott. A jellegzetes reneszánsz katonaruhák feltűnnek a pápai palota Raffaello által készített velük egykorú freskóin is („Stanze di Raffaello”). Később az egyenruha sokban átalakult, főleg a sisak igyekezett mindig követni az adott kor divatját. Ennek ellenére a hagyományos elemek is megmaradtak.
Egyenruhájuk mai formája az 1910-es években alakult ki. Jules Repond parancsnok éppen a Raffaello-freskók alapján rekonstruálta az eredeti viseletet. Az uniformis színei – sárga, kék és piros – az alapító II. Gyula, illetve VII. Kelemen címeréből származnak. Ünnepélyes alkalmakkor a csillogó mellvérthez fehér körgallért, valamint XVI. századi modellt követő, spanyol eredetű morion sisakot öltenek, amit kétoldalt a Gyula pápa címeréből kölcsönzött tölgyfa díszít. Az alabárdosok sisaktaréja piros, a dobosoké sárga-fekete, a tiszteké pedig fehér illetve lila színű strucctollból van. Hétköznap a sisak helyett fekete baszksapkát és egyszerűbb gallért viselnek, a kapuszolgálathoz pedig egyszínű sötétkék egyenruhát hordanak. A parancsnok és a főtisztek gálaegyenruhája hasonló szabású, de vörös, illetve vörös és fekete színű.
Az alakulat zászlaját egy fehér kereszt osztja négy mezőre. Az első mezőben az éppen uralkodó pápa címere, a negyedikben pedig az alapító II. Gyuláé látható. A második és harmadik mezőt a svájci gárda kék-sárga-piros színei töltik ki. A zászló középét a mindenkori parancsnok címere díszíti. Jelmondatuk: acriter et fideliter (bátran és hűséggel).
A gárdisták díszőrségben alabárdot, vagy spontont, illetve hosszú, egyenes kardot hordanak. A zászlót két hatalmas pallost vivő gárdista kíséri. De mivel nem egyszerű díszszázadról van szó, hanem valódi védelmi feladatokat ellátó katonaságról, a gárdisták pisztollyal és géppisztollyal is rendelkeznek. Az utóbbi időben a svájci hadsereg tisztjei külön terrorelhárító kiképzést is biztosítanak számukra.

Hagyományőrzés a jubileumi évben

Svájc joggal büszke a Pápai Svájci Gárdára, hiszen fontos része az országképnek. Ezért a gárdisták eskütételére a rokonok és barátok mellett minden évben a svájci kormány és a hadsereg magasrangú képviselői is a Vatikánba érkeznek. A veteránok 1921. óta egyesületbe tömörülve tartják a kapcsolatot egymással és a mindenkori parancsnoksággal, de részt vesznek az újoncok toborzásában is.
Az utóbbi évtizedben többször is nehézségekbe ütközött a Gárda létszámának feltöltése. Az okok nemcsak a nehéz munkakörülményekre és a szigorú feltételekre, valamint a svájci fizetésekhez képest szerényebb jövedelemre vezethetők vissza. A szekularizáció és a gyermekek számának csökkenése a svájci katolikusokat is elére, így kevesebben voltak, akik közül válogatni lehetett a szolgálat számára. Az utóbbi években a toborzási eljáráson sokat javítottak, így ma már Svájcban külön iroda gondoskodik az utánpótlásról. II. János Pál utolsó napjai, halála és temetése nyomán 2005-ben a világ figyelme egyre inkább a pápaságra irányult. Az elhunyt Szentatya tanúságtétele nemcsak a papi hivatások növekedését hozta az elmúlt évben, de hatására a Svájci Gárdába is egyre többen jelentkeznek.
Az 500 éves jubileumi ünnepségek szervezésére Svájcban neves közéleti személyiségek részvételével bizottság alakult. Tavasszal az ex-gárdisták emlékmenetben vonulnak végig azon az úton, amelyet fél évezreddel korábban Rómába tartó elődeik tettek meg. A Szent Péter térről nyíló Nagy Károly- szárnyban (Braccio di Carlo Magno) kiállítást rendeznek a Gárda történetéről. A vatikáni és a svájci posta közös ünnepi bélyegsort bocsátott ki az alkalomból. A jubileum központi eseményei május 6-án lesznek, amikor is a tervek szerint a Szentatya celebrál számukra szentmisét, majd az újoncok a Szent Péter téren tesznek esküt. Az Angyalvárnál veteránok tartanak találkozót, megemlékeznek a „Sacco di Roma” évfordulójáról, majd megkoszorúzzák hősi halottaik emlékművét.
2005. májusában, megválasztása után nem sokkal XVI. Benedek pápa ezekkel a szavakkal méltatta a Svájci Gárda szolgálatát: „A Pápa személyében ti az egész Egyházat szolgáljátok; fiatalos lendületeteket, életerőtöket és belső frissességeteket az ő szolgálatába állítjátok. Rátok nézve, kedves barátaim eszembe jutnak, amit pápaságom megkezdésekor mondottam: Az Egyház él, az Egyház fiatal.” Ebben a szellemben végzi mindennapi szolgálatát a Pápai Svájci Gárda, amely – Szentatyánk szavaival – „egy kicsiny hadsereg nagy ideálokkal.”
Érszegi Márk Aurél

Fontosabb irodalom:
Annuario Pontificio, Libreria Editrice Vaticana, Citta del Vaticano.
DEL RE, N., Mondo Vaticano. Passato e presente. Libreria Editrice Vaticana, Citta del Vaticano, 1995.
INAUEN, J. - GLYN JONES, R., Swiss Armed Forces 2003. Defence and Civil Protection in Switzerland. Verlag Huber Frauenfeld/Stuttgart/Vienna.
RICHARD, Christian-Roland M., La guardia svizzera pontificia nel corso dei secoli, Leonardo International, 2005.
WALPEN, R., La Guardia Svizzera Pontificia, Acriter et fideliter, coraggio e fedelta', DADO' 2005.