Embernek lenni

A Lélek gyümölcse

A Háromkirályok imádása

 


Embernek  lenni

A prédikáció alapigéje:

„Jézus pedig monda:
Atyám! bocsásd meg nékik;
mert nem tudják mit cselekesznek.
Elosztván pedig az ő ruháit,
vetének reájok sorsot.”
(Lukács evangéliuma 23,34.) 

 

 

Kedves testvérek!

 

I. Sophoklés, az ókori görögök méltán egyik legnagyobbnak tartott drámaírója egyik legszebb, legmélyebb drámájában, az Antigonéban írja ezt a híres, sokat idézett – szinte közhellyé vált – gondolatot: „Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”S ezután elkezdi dicsérni a férfit „ki ésszel él”, ki „Szolgáivá tette okos leleménnyel / A hegyek, meg a rétek állatait," a lobogóhajú paripának és a bikának "Nyakába vetette igáját.” Igen, ilyen az ember, ezt teszi embernek lenni. Bár megjegyzi Sophoklés, hogy "Ha tud valamit valaki, / Mesteri bölcset, újszerűt, / Van, ki jóra, van, ki gonoszra tör vele”s a szerző erkölcsi érzéke szerint „Akinek jó, ami nem szép” annak sem tűzhelyénél, sem városában nincs helye.[1] Mégis az ókortól kezdve az ésszel élés az emberi élet meghatározója. Sokszor mondjuk mi is: „ésszel él az ember.” Akkor is, és ma még inkább, embernek lenni annyit tesz, mint tudatos életet élni, tudni azt, hogy mit miért csinálunk – tisztában lenni tetteink indokaival és következményeivel. Az ember csak akkor, és csak annyiban ember, amennyiben tudata által irányított, erkölcsi lény. S ki az erkölcsi lény? Aki meg tudja mondani, mi a jó és mi a rossz, s a szerint tud élni. Aki nem így él, az beszámíthatatlan – azt még a törvényhozás sem bünteti, mondván: nem tudja mit csinált.

Az emberi lét sajátsága – a tudósok szerint – hogy tud magáról, tudja, hogy létezik, s e tudást létezése alakításában fel is használja; azaz felnőtt – tehát tetteiért felelős – emberként hosszabb időre előre gondolkodva tudja irányítani tetteit. Az állat erre nem nagyon képes. Ez a tudat, a tudás és következményei azok, amik a tudomány, a bölcselet szerint megkülönböztetik az embert az állattól… „A legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben” - írja nemzetünk egyik legnagyobb költője, Arany János[2].

Ezzel azonban szinte teljesen szemben állva, úgy néz ki, hogy a bibliai emberkép más. A Biblia úgy állítja elénk az embert, mint olyan lényt, aki alapjában véve nem tudja, mit csinál. Jézusnak a felolvasott igébe foglalt imádsága pedig mondhatni teljesen szétzúzza a fenti „modern” emberképet.

Hogy is van akkor? Tudatosak volnánk, vagy „tudattalanok”? Ennek eredjünk utána néhány bibliai példán keresztül.

II. Itt vannak először is a Keresztre feszítés történetében szereplők, akikért Jézus imádsága szól; a főpapok, írástudók, farizeusok – általában az őt elítélő nagytanács –, a kivégzőosztag római katonái, a csúfolódó sokaság… Ezek mind nem tudták volna, hogy mit csinálnak? Hogyne tudták volna! A nagytanács például előrelátó mérlegeléssel, nagyon világos céllal tette mindezt! Ezt olvassuk: „Egy pedig ő közülök, Kajafás, aki főpap vala abban az esztendőben, monda nékik: Ti semmit sem tudtok. Meg sem gondoljátok, hogy jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen… Ama naptól azért azon tanakodának, hogy őt megöljék.”[3] Bölcs előrelátás, az összefüggések mérlegelése mondhatnánk. De hova vezetett ez a bölcs tudás, mi lett gyümölcs? És egyáltalán tudás volt ez? Nem, nem Kajafás tudatából származott amit mondott; azt mondja róla János evangélista: „Ezt pedig nem magától mondta: hanem mivelhogy abban az esztendőben főpap vala, jövendőt monda, hogy Jézus meg fog halni a népért; És nemcsak a népért, hanem azért is, hogy az Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse.”[4]

b) De kissé távolabb az időben más példát is találhatunk. Jeremiás próféta korában, Jeruzsálem eleste után a Júdeában maradt emberek el akartak menekülni Egyiptomba, ahol reményeik szerint a káldeusoktól békességben, a Babilonba vitetés félelme nélkül nyugton élhettek volna. Így fordultak azért Jeremiáshoz: „…jelentse meg nékünk az Úr, a te Istened az utat, a melyen járjunk, és a dolgot, a mit cselekedjünk… az Úr legyen ellenünk tökéletes és igaz tanúbizonyság, ha nem mind ama beszéd szerint cselekszünk, amellyel elküld téged mi hozzánk az Úr, a te Istened. Ha jó, ha rossz, hallgatni fogunk az Úrnak, a mi Istenünknek szavára… mert mi hallgatunk az Úrnak, a mi Istenünknek szavára.”[5] Mikor azután Jeremiás megjelentette nekik Isten akaratát, hogy ha élni akarnak akkor maradjanak Júdeában ezt mondták: „…Hazugságot szólsz te, nem küldött téged az Úr, a mi Istenünk, hogy ezt mondjad… Hanem Báruk, Nériának fia izgat téged mi ellenünk, hogy minket a Káldeusok kezébe adjon, hogy megöljenek minket, és vitessenek Babilonba….”[6] És nem hallgattak rá. Úgy tűnik jól megfontolták a dolgot, okuk volt rá, hogy végül így cselekedtek, mondhatnánk „átláttak a szitán” - de ez a jól megfontolt ok valójában minden alapot nélkülözött, a vélt szita pedig pusztulásukhoz vezetett.

c) De példaként ott van Izrael népe egész története is. Isten még mielőtt bemennének Kánaán földjére meghagyja nékik, hogy az idegen isteneket ne szolgálják, mert az pusztulásukra lesz.[7] A nép mégsem hallgat Istenre, s az idegen istenek felé fordul, hogy jól legyen dolga, hogy esőt kapjon és bő termést a föld isteneitől. Isten megannyi büntetése után Jeruzsálem eleste, a fogságba hurcolás után sem hallgatnak rá. Még ez sem volt elég arra, hogy rádöbbentse a népet, mennyire hamis, és Izraeltől idegen ez az elképzelés – ami a környező népek vallásának logikája szerint teljesen helytálló volt. Ezt mondják Jeremiásnak, aki Isten igéjét adja tudtára a már Egyiptomba menekült népnek: „Abban a dologban, a mi végett szóltál nékünk az Úr nevében, nem hallgatunk reád; Hanem csak azt cselekeszszük, a mit mi a mi szánkkal fogadtunk, hogy füstölő áldozatot viszünk az ég királynéjának, és néki italáldozattal áldozunk, miképen cselekedtünk mi és a mi atyáink és a mi királyaink és a mi fejedelmeink Júda városaiban és Jeruzsálemnek utczáin, mert akkor beteltünk kenyérrel, és jó dolgunk volt, és semmi rosszat nem láttunk.”[8] Mondhatnánk megint, hogy okosan tesz a nép, hiszen azt választja, ami az életfenntartásban szükséges, ami – Darwin fogalmával élve – a „létért való küzdelemben” hasznára van, s ami a környező népeknél már bevált. De ha ezt mondanánk, és így cselekednénk, mi is ugyanolyan esztelenek volnánk, mint ők, hisz tudjuk, hogy mennyire nem erről volt szó, hogy mennyire nem a bölcs tudat és belátás jele volt amit tettek, s hogy pusztulás lett az eredménye.

d) Azután, még egy lépéssel vissza lépve az időben, ott van Saul király, aki döntő ütközetre készül. Imádkozni kéne, áldozatot kéne bemutatni de Sámuel nincs sehol, hogy könyörögjön a népért Istenhez. Saul tehát dönt, s királyhoz méltóan, királyi felelősséggel, tudatos belátástól vezérelve maga mutatja be az áldozatot. „És mikor elvégezte az égőáldozatot; ímé megérkezék Sámuel, és Saul eleibe ment, hogy köszöntse őt. És monda Sámuel: Mit cselekedtél?! Saul pedig felele: Mikor láttam, hogy a nép elszélede mellőlem, és te nem jöttél el a meghagyott időre, a Filiszteusok pedig összegyűlének már Mikmásban, azt mondám: Mindjárt reám törnek a Filiszteusok Gilgálban, és én az Úrnak színe előtt még nem imádkozám; bátorságot vevék azért magamnak és megáldozám az égőáldozatot. Akkor monda Sámuel Saulnak: Esztelenül cselekedtél; nem tartottad meg az Úrnak, a te Istenednek parancsolatját, melyet parancsolt néked, pedig most mindörökre megerősítette volna az Úr a te királyságodat Izráel felett.”[9] Saul látszólag bölcs férfi, ki ésszel él – valójában elveszett ember.

e) És ott van a bírák kora is, melyről megjegyzi a Szentírás: „Ebben az időben nem volt király Izráelben, hanem kiki azt cselekedte, a mit jónak látott.”[10] Hogy ez milyen zűrzavarhoz, Istentől elszakadáshoz vezetet, azt szintén tudjuk.

III. De hát ilyennek teremtette Isten az embert? Vajon Isten nem felelős, tudatos lényeket alkotott?

a) Az első válaszunk az lehet: dehogynem! Hiszen az ember teremtésének elhatározásakor Isten ezt mondta: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.”[11] A képmás-lét, s az uralkodásra teremtettség nem hordozza-e magában a tudatos, felelős létet s annak igényét is? Minden bizonnyal magában hordozza. Akkor viszont megint kicsit értetlenül állunk A Bűneset előtt, ami után „monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél?”[12] Isten kérdése ismét csak azt sejteti: az ember nem tudja, hogy mit cselekszik, még az édenben sem. De hát tényleg nem tudták Ádám és Éva, hogy mit tesznek? Valószínűleg – ahogy az eddigi példákban szereplők is – tudták, illetve valamit tudtak róla; nem azt, hogy valójában mit tesznek, csak azt, hogy mi készteti őket cselekvésre. Éva ezt mondta: „A kígyó ámított el engem, úgy evém.”[13] A kérdés kulcsa valahol a kígyó ámítása és a tudás fája körül van. Az Ősi Kígyó ámítása ez volt: „…tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”[14] Mi sokszor a „tudás fája” néven nevezzük azt a bizonyos fát, holott az a „Jó és gonosz tudásának fája” volt, s a két megnevezés közt nagy a különbség. Isten ugyanis nem a tudást tiltotta meg az embernek, különösen nem a jó tudását, hisz azt ki is jelentette neki. Még a rossz tudását sem tiltotta meg neki, hisz azt is kijelentette neki – tiltó parancsok formájában.[15] A tiltás a jót a rossztól, gonosztól elválasztó „és” -ben van. Ez az „és” a jó és rossz önálló, önhatalmú, saját tudatból fakadó megkülönböztetését takarja.[16] A tiltás értelme többek közt ez: ember, nem te mondod meg, te nem tudod megmondani, képtelen vagy erre, hisz’ ember vagy, és ne is akard megmondani, eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz; hogy miben áll a különbség, az ellentét a kettő közt; ezt én, a te Istened jelentem ki neked. Te ezt csak így tudhatod, s ennek alapján élhetsz tudatos életet, s uralkodhatsz.

b) A második, és a helyes válaszunk a feltett kérdésre éppen ezért ez lehet: Isten embert teremtett, s embernek lenni ilyen, alapjában véve Isten által meghatározott, Isten által korlátozott tudattal (belátással, megismerő képességgel) rendelkező létet jelent. A jó és gonosz tudás fájának értelmét, ennek a „szimbólumnak”[17] gondolatnak az értelmét sokan kutatták már – de még mindig hiányos a tudásunk róla. Valószínű, azonban, hogy ezen fenti értelmezésén túl, és ezzel harmóniában még azt is jelenti, hogy a jó és gonosz megtapasztalásának fája.[18] Hogy értendő ez? Úgy, hogy Isten általa ezt mondja: Ha erről eszel – megtapasztalod a halált. Ha erről parancs szerint nem eszel –megtapasztalod az életet.

IV. A felolvasott versben az áll, hogy Jézus imádkozik bíráiért s kivégzőiért, azokért, akik nem tudják, hogy mit cselekesznek. Tehát a nem-tudás Isten szemében bűn, amit Istennek kell megbocsátani? Úgy gondolom, nem önmagában a nem-tudás a bűn, hiszen ez emberlétünk, teremtettségünk korlátja. Mi akkor a bűn, aminek bocsánatáért Jézus imádkozik?

a)    Talán mindannyian tapasztaljuk a hitben járva, hogy jóllehet Isten tanítja az embert - bennünket - a jóra, Igéje, Törvénye, Szentlelke által, az ember – mi –, mégsem tesszük azt, amire Ő tanít tökéletesen, sőt… Ennek a feszültségnek az eredetére utal Pál apostol, mikor ezt írja a római gyülekezetnek: „… amit cselekszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem…”[19] Honnan van ez a skizofrénia, ez a tudathasadás? A választ tudjuk, Pál is az előbbieket folytatva ezt írja: „Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn.”[20] A bűn, ami kívülről jött az emberhez a kísértő által, s ami azután belsővé, tudativá, lénye meghatározójává vált. A kígyó valóban elámította az embert, jól mondta Éva. Azt ígérte, „olyanok lesztek, mint az Isten” túlléptek teremtettségetek korlátain, ti magatok váltok létetek, tudatotok meghatározóivá, önmaguknak törvényt szabó autonóm személyiségek lesztek… (Milyen sokszor halljuk ezt manapság! A nevelés, az iskola célja, hogy autonóm személyiségeket neveljen…) S a kereszt alatt kiderült, hogy az ember olyannyira nem vált Istenné, hogy végül Isten Fiának gyilkosává lett. Sőt, a modern ember filozófus Nietzsche-vel karöltve halottnak nyilvánítja Istent is. A jó és rossz tudásának fájáról szakajtott gyümölcs a jó és rossz lényegi megkülönböztetésére képtelenné tette az embert – s az állandó pusztulás, önpusztítás útjára vitte.

b) A bűn tehát az, ha ezt, A Bűnt figyelmen kívül hagyjuk. A bűn – személyes, mindennapi síkra vetítve a kérdést – az, ha az ember tudván, hogy nem-tud, tudván, hogy nem lát saját szűkebb-tágabb világán, motivációin (késztetésein) túlra, nem ennek megfelelően viselkedik; amikor nem számol ember volta korlátaival. Amikor az ember nem Ember módjára viselkedik, félreértelmezi önmagát, amikor enged a kígyónak s túl akar nőni saját teremtettsége határain. Erről beszél Jézus a farizeusoknak, mikor ezt mondja, „Ítélet végett jöttem én e világra, hogy a kik nem látnak, lássanak; és a kik látnak, vakok legyenek. És hallák ezeket némely farizeusok, a kik vele valának, és mondának néki: Avagy mi is vakok vagyunk-é? Monda nékik Jézus: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad.”[21] A helyes és bűn nélküli emberi cselekvés az, amire Jób példája tanít bennünket. Jób ezt mondja Istennek: „A mit át nem látok, arra te taníts meg engemet; ha gonoszságot cselekedtem, többet nem teszem!”[22] „Ímé, én parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a szájamra teszem. Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé!”[23]

V. A régi századok embereinek életében nagyon fontossá váltak ezek a kérdések, és sokszor szimbólumokban keresték a megoldást s látták a választ nagy kérdéseikre. A középkori keresztyénség rengeteg szimbólumot felhasználó művészete különös összefüggést látott a tudás eme fája és a keresztfa között. Talán a testvérek is hallották már azt, az első hallásra talán naiv népi hagyományt, hogy Krisztus keresztjét a jó és rossz tudás fájából ácsolták. Ezt, a fenti gondolatmenetet végig járva talán már nem is látjuk annyira gyermeteg elgondolásnak, s megérezzük benne a szimbólumot. Egy másik, ehhez hasonló szimbólum az is, amikor Ádámot és Évát úgy ábrázolják a festők, hogy a jó és rossz tudás fája, amiről éppen leszakítja Éva a gyümölcsöt – s melynek törzsén ott tekereg a kígyó – Krisztus keresztjét is termi gyümölcsként. [24]

 

 

Mit jelent, mire utal ez a szimbólum? Pál, a rómaiakhoz írott levelében az előbb idézett gondolatok után mély elkeseredésben, s az emberi lét mélységét átérezve így kiált fel: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” S így válaszol maga – Isten Lelke által – a kérdésre: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” Erről szól talán ez a szimbólum is. Arról, hogy Isten nem halott, hanem élő, s az élők Istene, arról, hogy Krisztus feltámadt. Ez az evangélium, a keresztyén igehirdetés egyik fő mondanivalója. A keresztyén igehirdetés másik fő mondanivalója az, amiről Péter apostol pünkösdi prédikációjában így beszél: „Bizonnyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek.”[25] Sok minden benne van ebben a gondolatban, s benne van az is: tudjátok meg, mit cselekedtetek! Szembesüljetek azzal, amit tettetek! Ez a tudás, döbbenet azonban még nem evangélium, ez még csak halálos ítélet. Ennek következménye – talán átéteztük ezt már mi is életünkben… – csak a megkeseredés… Ha nem követi más, feloldozás, akkor a következménye pusztulás, ahogy Júdás életében is látjuk. Krisztus azonban itt, a kereszten bocsánatért könyörög, s ez a keresztyén igehirdetés harmadik fő mondanivalója, egyben igeszakaszunk központi üzenete; Krisztus parancsolata szerint „hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között…”[26] Az, hogy el lehet fogadni a bűnök bocsánatát, a nem-tudás következményeinek azt a bocsánatát, amiért Krisztus könyörgött. Krisztus bocsánatért könyörög s az evangélium örömüzenete is ez: Krisztus keresztje megmutatja, tudtul adja a tudás, a bocsánat útját, az élet választásának lehetőségét. De nem is csupán az utat, azt a gondolatot, hanem azt a személyt, akiben ez valósággá válik. A festményre visszagondolva Krisztus keresztfája, szimbolikus értelemben, így a jó és gonosz tudásának fája: benne és általa nyilvánvalóvá válik ki, mi a jó és a rossz. Benne és általa megtapasztalható, hogy ki, mi a jó és mi a rossz. Benne és általa átélhetővé válik az Élet – nélküle a halál. Az édeni fa azt a tapasztalást nyújtotta az ember számára, hogy lehet lázadni Isten ellen – s ennek zsoldja a halál. Erre utal a festményen a fa gyümölcseként látható koponya is. A golgota fája azt a tapasztalást, a tapasztalásnak azt a lehetőségét nyújtja az embernek, hogy lehet megbékélni Istennel – s ennek gyümölcse az örök élet.

Mindannyian, akik most itt együtt vagyunk, mi, keresztyének, emberek vagyunk. Néha azonban erről egy kicsit elfelejtkezünk. Néha mások akarunk lenni, néha egy kicsit angyalok akarunk lenni s magunk akarunk túlnőni teremtett korlátainkon. Úgy érezzük, szeretjük úgy érezni, szeretnénk úgy érezni, hogy tudjuk, mit csinálunk. Mégis, hányszor, de hányszor tetteinket végiggondolva azt érezzük csak, hogy ránk is igaz Salamon király bölcs mondása: „A maga kívánsága után megy az agyas ember, minden igaz bölcsesség ellen dühösködik.”[27] Hányszor érezzük, nézzük bölcsnek vélt tetteink következményeként a pusztulást… Hányszor érezzük, s mondjuk együtt a 340. dicséretünkkel: „Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre…” Így aztán könnyen felismerhetjük, hogy Krisztus kereszten mondott imája érettünk is szólt, ránk is mutatott – bennünket is összetör, össze kell, hogy törjön. Mai igénk örömüzenete azonban éppen az, hogy Krisztus kereszten mondott imája érettünk is szólt, ránk is mutatott, hogy Ő értünk is imádkozott a kereszten, értem, érted, érte is meghalt s feltámadott.

Ennek pedig számunkra többek közt az a gyümölcse, hogy a magunk teremtés-szabta korlátai közt, Isten Fia ereje által, Lelke segítségével, kijelentése alapján alázattal képesekké válhatunk arra, hogy különbséget tegyünk a szent és a közönséges, a jó és rossz közt.[28] Ő az tehát, aki felemel bennünket korlátozott létünkben korlátaink fölé. Végül pedig elvezet bennünket az Ő országába, ahol újjá teremtve bennünket kiemel korlátainkból, ahol színről színre megtapasztalhatjuk, hogy ki, mi a jó, annyira, hogy részévé leszünk, mikor Ő lesz „minden mindenekben;”[29] s ahol szemünk előtt, mi több, részvételünkkel[30] zajlik le a Jó és a Rossz közti végső különbségtétel.

Ez Krisztus által a mi reménységünk - de mi akkor sem mondhatjuk meg, hogy mi a jó és mi a rossz. Más látni, felismerni, más megállapítani a különbséget. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Isten előtt végeredményben mi is olyanok vagyunk, mint a niniveiek, akik „…nem tudnak különbséget tenni jobb- és balkezük között…”[31]  Ha ezt belátjuk, ha ebben a dologban is megtérünk, akkor megláthatjuk, „hogy különbség van az igaz és a gonosz között, az Isten szolgája között és a között, a ki nem szolgálja őt.”[32]

Többször is hivatkoztam már régi korok festményeire; hadd hivatkozzam most végül még egyre. Egy 15. századi képen Krisztus keresztfája gyümölcsöt hajt, rajta szőlőfürtök teremnek. [33] Ez is nyilvánvalóan egy szimbólum, s arra utal, amit Krisztus mond: „A ki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.”[34] Ezzel a reménységgel, ezzel a tudással tudatosan élve készüljünk Urunk halálának és feltámadásának ünnepére, a vele való Úrvacsorai közösségre.

Ámen.

 

Jegyzetek



[1] Sophoklés: Antigoné. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában.) Sophoklés drámái. Magyar Helikon, Budapest, 1959. 429-430. p.

[2] Domokos napra. 1851.

[3] Jn 11, 49-50. 53.

[4] Jn 11, 51k.

[5] Jer 42, 3. 5. 6b.

[6] Jer 43, 2k.

[7] pl. 2Móz 20, 1-17; 2Móz 23, 20-25 stb.

[8] Jer 44, 16k.

[9] 1Sám 13, 10-13

[10] Bír 17, 6.

[11] 1Móz 1, 26.

[12] 1Móz 3, 13

[13] ld. uo.

[14] 1Móz 3, 5

[15] 5Móz 30, 19

[16] A jó és rossz teljes ellentétei egymásnak, de abban a dologban érintkeznek, aminek tekintetében ellentétesek. Ezért is nem embernek való a jó és rossz tudás fájának gyümölcse. De miért van ott a kertben? Talán, hogy az embert ember voltára figyelmeztesse.

[17] Az, hogy itt a szimbólum szót használom nem jelenti azt, hogy a bűneset történetét, és az ahhoz tartozókat „csupán” szimbólumként s nem kijelentett valós eseményként értelmezném. A szimbólum inkább az értelmezés tágasságát hivatott kifejezni.

[18] Erre enged következtetni a héber szövegben használt szó, ami a tapasztalati tudásra utal.

[19] Róm 7, 15.

[20] Róm 7, 17.

[21] Jn 9, 39-41.

[22] Jób 34, 32

[23] Jób 39, 37k.

[24] L. a mellékelt képen. Forrás: Jankovics Marcell: A fa mitológiája. Csokonai Kiadóvállalat. Debrecen, 1991. 101. p.

[25] ApCsel 2, 36.

[26] Lk 24, 47

[27] Péld 18,1.

[28] Mik 6,8; 3Móz 10,10.  Fil 1,10: „Hogy megítélhessétek, hogy mi a rossz és mi a jó; hogy legyetek tiszták és botlás nélkül valók a Krisztusnak napjára” valamint pl. Róm 2,18. 12,2. Ef 5,15.  Kol 3,10.  1Thess 5, 21.  Jn 11, 9.

[29] 1Kor 15,28. Hozzá véve a Kol 3,10k értelmét: „… felöltöztétek amaz új embert, melynek újulása van Annak ábrázatja szerint való ismeretre, a ki teremtette azt: A hol nincs többé görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.”

[30] Mt 19,28; 1Kor 6, (2-) 3: „Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni…” stb.

[31] Jón 4, 11.

[32] Mal 3, 18.

[33] L. a mellékelt képen. „A tudás fája, a templom és a zsinagóga.” 15. századi svájci kézirat. Forrás: Mitológiai enciklopédia. Gondolat Kiadó, Budapest. 1. kötet. 142. p.

[34] Jn 6, 54.

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

a lap tetejére  

A Lélek gyümölcse

 

A prédikáció alapigéje:

„Mondom pedig, Lélek szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek. Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok. Ha azonban a Lélektől vezéreltettek, nem vagytok a törvény alatt. A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás. Bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, tobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, amiképpen már ezelőtt is mondottam, hogy a kik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek. De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény. A kik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt. Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk.”

(Pál apostolnak a Galatákhoz írott levele 5,16-25.)

 

 

Kedves Testvérek!

 

1. Pál apostol a Galatákhoz írott levelének ebben a részében a bűn miatt romlott test és az Isten Szent Lelke által vezérelt lélek harcáról, e harc hatásairól, a test és a lélek munkájáról írt. A levélben foglaltak szerint a test a lélek ellen törekszik - a lélek pedig a test ellen. A test kívánságai - áthatolhatatlannak, égig érőnek tűnő toronyként - fogva tartva az egész emberi egzisztenciát lehetetlenné teszik, hogy az ember Isten országának örököse legyen; akik a test kívánságai, vágyai szerint élnek, azokra a törvény szigora sújt le. Azonban akik Isten Lelke szerint élnek és járnak, azok a testet - mint akik a Krisztuséi - megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt, és így felszabadultak a törvény súlya alól. Az ilyenek ellen nincs törvény.

            A test és a lélek harcmezeje mindenkiben benne van. Ez a háború folyamatosan dúl azokban, akik testben élnek, de Lélek szerint szeretnének járni (ezért a keresztyén ember békessége a világgal már önmagában is kérdéses gondolat…). A választás lehetősége - mi több, kényszere - nap-nap után előttünk áll: „Lélek szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek.” Kérdés: Hova állunk, kinek az oldalára ebben a küzdelemben. Kérdés ez minden nap, de legyen most ezen az istentiszteleten kiemelten is kérdésünkké.

            Pál apostol felvázolja a két lehetséges oldal jellemzőit. (Kettőről van szó, merthogy arany középút nem létezik, csak vagy-vagy…)

A test szerinti élet leírásából kitűnik, hogy ez az élet halálba futó, a másikat és önmagát pusztító, reménytelen élet. Ezzel szembe állítja az apostol a Lélek szerint járás következményeit, s ezt a szembeállítást leginkább a Rómabeliekhez írt levél egyik versével összefoglalva lehetne megvilágítani: „mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség.”[1]

            Nem abban különbözik a két kép, hogy amott csupán bűnökről, emitt meg csak erényekről van szó, hanem abban, hogy a test cselekedeteit eredendő természetünkből mi magunk szerezzük, visszük véghez – vagy másként: magunktól nem is tudunk a test cselekedetein kívül semmi egyebet sem cselekedni – a Lélek szerinti élet dolgait viszont mint gyümölcsöket kapjuk, teremjük.

            Mindaz tehát, amiről a felolvasott vers beszél: gyümölcs. Megléte annak a termő-teremtő életerőnek a következménye, amely őt létrehozta. Meg nem léte pedig árulkodó jel: baj van az életünkkel. Ebből is kitűnik, mennyire korlátozott a mi emberi szerepünk ebben a gyümölcsöző folyamatban. Mi sem magunkból, sem másokból nem válthatunk ki, sarjaszthatunk ilyen gyümölcsöket, mert az egyedül a Szentlélek ereje és tevékenysége nyomán mutatkozhat meg.

            Folyamatot mondtam, mert hogy ezek a lelki gyümölcsök is, éppen úgy, mint a kertiek nem máról holnapra egykettőre teremnek, hanem egy érési folyamat eredményei.

            Ha figyelmesen olvassuk az igét, észrevehetjük, hogy igénk a Lélek gyümölcséről és nem gyümölcseiről beszél. A különbség nyelvtanilag csekély, csupán egy kis „i” betű.  Ez a kis nyelvtani különbség pedig igen fontos mondanivalót hordoz, hiszen azt jelenti, hogy a Lélek gyümölcse egy és oszthatatlan. Nagyon hétköznapi példával élve olyan ez, mint egy narancs; ha ott van a fán vagy kézbe veszem egy gömbölyű egész, s jóllehet belül jól megkülönböztethető cikkekből áll, mégis, nem külön-külön, cikkenként terem a narancs a fán, hanem együtt, egy gyümölcsként. Nem ismeretlen ez a kép és szemlélet a Biblia világában, gondoljunk csak a Szentháromságra: Atya, Fiú, Szentlélek – teljes szentháromság, egy, örök, igaz Isten. Azért három személyben – ahogy reformátor eleink meglátták –, hogy mi emberek fel tudjuk valamelyest fogni munkáját.

            Visszatérve a Lélek gyümölcséhez: ez az egység ezt jelenti, hogy ha pl. Lélekben örvendezem, akkor az örömömben benne van a szeretet, a békesség és a többi – mert ezek mind együtt járnak, együvé tartoznak.

            Ez az egyik olyan vonás, amely megkülönbözteti a Lélek gyümölcsét a lelki vagy kegyelmi ajándékoktól. Mert míg a kegyelmi ajándékok szétosztottan szolgálják, mint az egy ajándékozó külön-külön ajándékai az egyház egységét, addig a Lélek gyümölcse egyként, a maga egészében, egészségében, oszthatatlanságában adatik mindenkinek. Oszthatatlansága azt is jelenti, hogy igénye, de hatása és érvényessége is az ember életének egészére kiterjed. Nincs tehát olyan, hogy a szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség egymás nélkül valaki életében teljességre juthatna. Együtt mind – vagy igazából egyik sem.

            Miért van mégis részekre osztva, miért van így megfogalmazva? Talán azért, mert mindig más-más oldalát látjuk, mert a Lélek munkája más-más élethelyzetben különbféleképpen ölt formát életünkben. Ahol test szerint, illetve testben házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság közt élünk, ott a keresztyén ember életében, Lélek szerint járva a Lélek gyümölcsének szeretet oldala fordul a test szerint járók felé. Ahol gyűlölködés, harag, patvarkodások vannak, velük szemben a Lélek gyümölcse, mint békesség, béketűrés, szívesség mutatkozik meg.

            A test cselekedetei pedig - amire talán a megfogalmazás többes száma is utal - szinte egymásból következve, egymásból születve, bűnre bűnt nemzve osztják meg az ember és a közösség életét - s nem is csupán az emberi, de a globális, az egész emberiség sőt a természet és az ember közösségének életét is -, jelezve ezzel a Sátán  - a diabolos - romboló, szétdobáló  mivoltát (ezt jelenti szó szerint a diabolikus kifejezés is). Ezzel szemben csodálatosan ott áll a Lélek gyümölcsének egysége, mutatva az azt adományozó, Teremtő Szentlélek egységet, összhangot, harmóniát teremtő munkáját.

 

2. Nézzük most meg részleteiben, cikkeiben is a Lélek gyümölcsét.

2.1. Pál apostol nehéz helyzetben írta ezt a levelet. Hamis tanítók dúlták hitbeli gyermekei lelkét, akik mint valami varázslók, elbűvölték őket, hogy „más evangélium” után kezdjenek járni, holott más evangélium nincsen. A levél más részeiből azt is tudjuk, hogy bajok voltak a gyülekezeti tagok erkölcsi életével is, és ráadásul még magát Pált is rágalmazták; támadták küldetésének és tanításának Isteni eredetét, hitelességét. Úgy látszott tehát, hogy Pál szolgálatának minden eredménye veszendőbe megy. Hogyan tudott Pál mégis szeretetből, szeretetről írni, s így fordulni ehhez a gyülekezethez? Úgy, hogy ami az embernél, emberi körülmények közt lehetetlen, az az Istennél lehetséges.

            Isten szeretet s ez a szeretet lehajolt egyszer Pálért, aki eztán magát, mint a bűnösök közt az elsőt tartja számon. Ő nagyon szeret, mert neki sok bocsáttatott meg. A korintusiaknak ezt írta: „Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket, úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy a kik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, a ki érettök meghalt és feltámasztatott.”[2] Ő ezt tudja önmagára és botladozó lelki gyermekeire nézve is, és ezért nem látja reménytelennek a gyülekezet helyzetét, és ezért, ennek a szeretetnek a szemüvegén keresztül tekint rájuk és várja gyógyulásukat.

            Látjuk tehát, hogy szeretni nem egyszerűen csak elhatározás vagy valami érzés kérdése. A szeretet tudat kérdése. „Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket!” – mondja Isten iránti szeretetünkről János apostol s így folytatja: „Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy a ki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” [3] Ő előbb szeretett minket – mi is szeressük egymást A teljes szeretethez, ahhoz hogy teljesen tudjunk szeretni tehát abban a szeretetben kell részesülnünk, ami a kegyelem meglátásából és átéléséből táplálkozik. Mi is részesülhetünk mindebben, hiszen Krisztus érettünk is adta magát, és Isten szeretete a mi szívünket, életünket is betölti a Szentlélek által.

 

2.2. A Lélek gyümölcse öröm. Talán ez az egyik dolog, az öröm, ami teljesen kezd kihalni a világból. Egyfelől a világban egyre kevesebb az „egészségesnek”, normálisnak mondható öröm. A mindennapok gondjai inkább félelmekkel töltik el az emberek lelkét, s ezeket a félelmeket valami túlfeszített, felspannolt narkós „örömködéssel” vagy búfelejtős dáridóval próbálják kikapcsolni, figyelmen kívül hagyni rövid időre – hogy az azután még nagyobb erővel sújtson le rájuk a kijózanodáskor. Vagy valami „légy boldog, ne aggódj” slágerérzést próbálnak magukra és másokra erőltetni, de ez is kudarcba fullad, hiszen nincs alapja az ilyen örömnek, mikor a létfenntartás miatt aggódik az ember. És kitalál az ember nagyon sok mindent, amivel talán, mint pótszerrel próbálja örömhöz juttatni magát több-kevesebb, de mindig múlékony sikerrel. És ennek eredményeképpen néha már nem tudja mi a különbség öröm és szórakozás közt…

Másfelől pedig ott vagyunk mi, keresztyének, reformátusok. Legtöbbször képtelenek vagyunk igazán, őszintén, szívből örülni. Vagy az van bennünk, hogy egy keresztyénnek örülnie kell, muszáj, és ezért összekeverjük az örömöt a vidámsággal és a fogkrémreklámok kényszerű, egyáltalán nem őszinte mosolyával járunk-kelünk, vagy szilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy a keresztyén élet, az állandó önmegtagadás, a kísértések, a harcok közepette nem lehet örülni, s aki örül, az nem veszi komolyan a keresztyénséget. Tudom, hogy ezek végletek, de általában ilyenek vagyunk. Ezért aztán, mikor azt énekeljük: „örvend mi szívünk mikor ezt halljuk, a templomba mégyünk…” minden látszik az arcunkon csak az nem, hogy mi most tényleg örülünk… vagy azt énekeljük: „örvendj egész föld az Istennek…” s énekünk ritmusa, tempója inkább egy temetési énekhez illenék…

Hol van tehát a „mindenkor örüljetek” Páli buzdításnak való engedelmesség? Valahol ott talán, ahol ennek a Páli igének a folytatása, a „szüntelen imádkozzatok…” iránti engedelmesség is…  Mert Pál azt mondja: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek…” Az igazi öröm, ami nem függ a környezettől, a gazdasági, politikai stb. helyzettől vagy hangulati állapottól ugyanis csak az Úrban lehetséges. „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké” mondja a zsoltáros.[4] Ez az öröm teljes, mert örök, mert az örökkévaló Istentől származik az Ő országának előíze, ahogy Pál utal rá a rómaiaknak írt levelében: „…az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm.”[5] Ez az öröm örök, tehát nem múló hangulati állapot, hanem az élet alapállása, mert alapja Isten örök tanácsvégzésében elrendelt megváltásunk, megszabadított voltunk. Ezt mondja Ézsaiás által Isten: „…az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejökön, vígasságot és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj.”[6] Vagy a zsoltáros által:  „Te vagy oltalmam, te mentesz meg veszedelemtől; végy körül engem a szabadulás örömével!”[7] És így válik valósággá mindez a tanítványok életében: „… a tanítványok pedig betelnek vala örömmel és Szent Lélekkel.”[8] Ez az öröm a lélek gyümölcse s talán nyilvánvaló: ez az öröm csak a Lélek gyümölcse lehet. Ez az öröm megmarad az aktuális félelmek között is, és hogy miként kapcsolódik össze az öröm és a szeretet a félelmek vonatkozásában arra megint az Ige ad feleletet: „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.”[9]

 

2.3. A Lélek gyümölcsének része a békesség és béketűrés. A tévtanítóktól megzavart Galácia-belieknek mindenük lehetett, de békességük valószínűleg nem. Pál gyökerében szeretné gyógyítani bajukat, mikor az evangéliumot néhány verssel korábban így fogalmazza meg nekik: „…ti szabadságra hivattatok atyámfiai…” Mi köze a szabadságnak a békességhez? Az, hogy ez a szabadság Pál békességének alapja és ez lehet a mindenkori keresztyének békességének alapja is. Mert csak az Istennel megbékélt, a bűn súlya és a törvény átka alól megszabadult embernek lehet békessége.

Merthogy a békesség a Biblia gondolatvilága szerint elsősorban nem egy érzés, hanem egy nagyon is tudatos állapot. A békesség, amit salomnak nevez a Szentírás, olyan, mint a mérleg két serpenyője közti egyensúly, amikor az adóság ki van egyenlítve, a tartozás ki van fizetve… Tudjuk, az ember eredendő tartozását, bűnét Krisztus egyenlítette ki halálával s így kerül az ember békességbe Istennel. Ennek a békességnek a realizálása, élet-valósággá válása az a békesség, ami a Lélek gyümölcsének része. Az Istennel való megbékélés kisugárzása ez a békesség. Csak az az ember lehet békességben embertársaival, csak az olyan ember lehet maga is békeszerző, aki békességben van Istennel. Megvan rá a lehetősége de megvan rá a küldetése is.

Minden értelmet felülhaladó békesség őrzi szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban és ezért úgy kell élnünk, mint akik Isten drága kincsét őrzik, gondozzák a számadás napjára.

            A békesség pedig nem valami magányos élvezetre szánt ajándéka Istennek, hanem az életünk olyan része, melyet a Szentlélek mások javára, mint sokak boldogulására és boldogítására felhasználandó kincset terem bennünk. Így kapcsolódnak egymásba a Lélek gyümölcse részei, hiszen csak az olyan ember rendelkezik béketűréssel, csak az tudja elszenvedni szeretetben a másikat – mert a béketűrés, ma már kissé kopottas szava valami ilyet jelent, aki megtapasztalta Isten béketűrését saját bőrén is, aki átélte, hogy Isten el – szenvedte őt szeretetben. Innen pedig egyenesen következik, hogy

 

2.4. a Lélek gyümölcse szívesség. A 38 éve beteg ember azt panaszolta, hogy nincsen embere, aki segítene rajta a kellő pillanatban s így alkalomról alkalomra elmúlt a gyógyulás ideje úgy, hogy ő kimaradt annak áldásaiból.

            Az „emberem”, a használható embertárs – aki természetesen nem egyenlő a kihasználható másik emberrel –, a jó segítség, a barát, aki nem akar mást, csak egyszerűen, szimplán, talán kicsit naivan segíteni rajtam… - ez a szíves ember. A szívességet tehát meghatározhatjuk úgy is, mint: viszonzást nem váró szeretet. Nem annyit ad a szíves ember amennyi a ráfizetés kockázata nélkül még megengedhető, hanem számolatlanul ad abból a kiapadhatatlan forrásból, melyből ő maga is számolatlanul kap.

            A Lélek gyümölcsének ez a része mutatja legnyilvánvalóbban, hogy Isten Lelke gyümölcsét, az Ő szeretetét és békességét szolgálatra, mások hasznának munkálására kapjuk. Isten ugyanis úgy teremtett bennünket egymás mellé a világban, hogy egymás jóindulatára is bízott bennünket.

 

2.5. A Lélek gyümölcse jóság. Talán ez az egyik legösszetettebb fogalom a bibliában – és a legnagyobb kérdés  az emberi gondolkodás, a filozófia történetében. Mi a jó? Mikor teszek jót? – kérdezik sokszor, s a válasz még ugyanabban a kérdésben is bizony egyre inkább függ attól, hogy ki kérdezi, kitől, hol, mikor… Hogy a Szentírás is mennyire összetett módon használja a szót, csak két példát hadd hozzak erre: emlékezzünk rá, mikor Jézus ezt válaszolja egy kérdésre: „miért mondasz engem jónak; senki sem jó csak egy, az Isten…”[10] Ugyanakkor egy helyen pedig ezt mondja a Példabeszédek könyve: „A jó ember jóakaratot nyer az Úrtól; de a gonosz embert kárhoztatja ő.”[11] A sokrétű jelentésből most egyet szeretnék kiemelni s jelen ige fényébe állítani: a jó azt is jelenti – sőt, ez az egyik legfontosabb jelentése a szónak –, hogy a célnak, rendeltetésének megfelelő, használható. Nyilvánvaló, hogy az ember nem lehet jó olyan értelemben, mint az Isten, hiszen az ember teremtmény, az Isten pedig a teremtő, az ember rész, az Isten egész. De az ember és munkája jó lehet abban az értelemben, ha megfelel a teremtésben rendelt céljának s ha rendeltetésének, küldetésének megfelelően él s ez által Isten kezében használhatóvá válik. Az ember azonban a bűneset folytán megromlott, tehát alkalmatlanná vált létcélja betöltésére, hogy az Isten társa, képének hordozója legyen, örömére, dicsőségére éljen, hogy közösségben legyen Istennel s a társával, társaival. Isten azonban Teremtő Szentlelke által újjáteremti az embert, s képessé teszi arra, hogy rendeltetésszerű életet éljen ebből következik, hogy az ember rendeltetésszerű élete, tehát jósága, a Lélek gyümölcse. Így kapcsolódik össze a jóság a szívességgel.

A legtöbb ember talál valakit, a ki jó hozzá – mondja ismét a példabeszédek könyve[12] -; de hű embert, azt ki találhat? Nos, ismét itt a kapcsolódás, mert

 

2.6. A Lélek gyümölcse hűség is. A felolvasott szakaszban az apostol a hűség kifejezésére ugyanazt a görög szót használja, mellyel máskor az Istenbe vetett hitet fejezi ki.

            Az Istenbe vetett igaz hit „nemcsak bizonyos ismeret… hanem szívbéli bizodalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által munkál bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és boldogságot ajándékoz, ingyen kegyelemből, egyedül Krisztus érdeméért” mondja hitvallásunk. Ez körülbelül annyit tesz, hogy jóhiszemű vagyok az Istennel kapcsolatban, elhiszem, hogy Ő jót akar nekem s amit megmondott, azt meg is tartja, elhiszem, hogy Ő hűséges. Az emberek felé tanúsított keresztyéni magatartásformának is ez a tartalma: jóhiszeműség, bizalom az emberek iránt. Talán megbotránkoztatónak tűnik ez a megfogalmazás, de ha a nagy parancsolatra gondolunk, megértjük: Szeresd az Urat… és szeresd felebarátodat – mondja Jézus. A parancsolat második fele – jóllehet az elsőből következik – ugyanolyan hangsúlyos, és ugyanarra a viszonyulási módra szólít fel mint az első – bár igaz, hogy nem azt mondja: szeresd felebarátodat, mint Istent…

            Arra tanít ez az ige bennünket, hogy a Lélek szerint járva kapcsolatainkban a hűség, a bizalom szükségképpen diadalmaskodik – illetve szükségképpen diadalmaskodnia kellene – mindenen, ami annak ellentmondani látszik. Nem azért, mert együgyű, vagy mert behunyja a szemét, hogy ne lássa a nehézségeket, hanem azért, mert tudja, hogy Isten nagyobb a nehézségeknél.

            Keresztyénként járni a világban ezt a bizalmat is jelenti. A bizalom légkörét körülöttünk. Ugye milyen ritkaságszámba menő eset ha ezt megérezzük? Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy bizalommal lenni a körülöttünk élők iránt, még ha úgy gondoljuk is, hogy azok esetleg nem érdemlik meg ezt, hogy nem méltók rá.

            Valahol ez csendül meg Jézus szavaiban is, mikor ezt mondja: „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták.”[13]

            Felvetődhet azonban a jogosnak látszó kérdés: ezek szerint a keresztyén ember az örökké átverhető, mindig rászedhető, a mindig kihasználható ember? Nem, hiszen itt most szemléletbeli s fogalmazásbeli kérdésről van szó. Nem, mert a keresztyén ember nagyobb összefüggésekben gondolkozik. Ő alapvetően nem azért bízik meg a másik emberben, mert az a másik olyan amilyen – bár nyilvánvalóan ez is benne van a dologban –, hanem azért, mert bízik Istenben, hogy neki Isten csak jót akar, csak a javát munkálhatja, s ezért ő bátran megbízhat a másik emberben, mert az semmi olyat nem tehet vele, mely ne Isten tudtával történne.

 

2.7. Ebből szinte egyenesen következik, hogy a Lélek gyümölcse szelídség. „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet” – mondja Jézus. Nagy botránkozás ez a mondat minden erősnek, s az ilyen jézusi mondatok szülik az olyan véleményeket, hogy a vallás ópium a népnek s a vallás a gyengék fegyvere, támasza. Másfelől azonban nagy ígéret ez a mondat számunkra keresztyének számára, nagy lehetőséget: a szolgálat nagy lehetőségét állítja elénk. A szelídség ugyanis a szolgálat, az Istenről szóló bizonyságtétel egyik formája. Ezért intenek oly sokszor szelídlelkűségre az apostoli levelek. Jézus pedig azt mondja: „…tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.”[14] Amikor Jézus azt mondja: szelíd és alázatos szívű ezzel ugyanazt a magatartást nevezi meg, csak míg az egyik az embernek emberrel kapcsolatos viselkedésére vonatkozik, addig a másik az embernek az Istennel kapcsolatos viselkedését jellemzi. Ez a két irányultság, ember és Isten felé tanúsított magatartásunk pedig felöleli egész létünk kapcsolatrendszerét s ebből adódik, hogy a kettő összefügg.

            Krisztus tanítványa, követője nem nélkülözheti tehát mesterének ezt a jellemvonását. De tudunk-e mi igazán, őszintén szelídek lenni? A felelet egyszerre igen és nem.

Nem – mert természet szerint hajlandóak vagyunk Isten és felebarátaink gyűlölésére – sőt, természet szerint a mélyen igazán csak erre, a test cselekedeteire vagyunk hajlandóak – s a gyűlölet sohasem szelídséget szül.

Lehet azonban feleletünk Igen – mert Isten annak, aki az Ő kezébe teszi le életét megmutatja a szelíd bárányt, aki addig ment a szelídségben és alázatos szívben, hogy az Isten kezébe tette lelkekét  a kereszten. De megmutatja a felmagasztaltatott Bárányt is, akié a hatalom mennyen és földön s akinek szelídsége által akik az ő nyomdokain szelídek - öröklik a földet.

 

2.8. Végül a Lélek gyümölcse mértékletesség – illetve más fordítás szerint önmegtartóztatás. A Lélek szerinti élet Isten országának örököseivé tesz bennünket, de van valami, ami megfonnyaszthatja bennünk a Lélek gyümölcsét s ezt Pál a test szenvedélyeinek nevezi. A mi Ó-emberünk állandóan azon van, hogy visszalopódzva visszavegye életünk fölött az uralmat. A Lélek gyümölcsének utolsóként említett cikke tulajdonképpen e betegség ellen orvosság.

Nem elvenni akar tehát, hanem adni. Azért fontos ezt tudatosítanunk, mert nekünk a mértékletességről rögtön az aszkézis, az önsanyargatás jut eszünkbe, erről pedig a lemondás, a megfosztottság érzése. Isten azonban a mértékletesség által nem megfosztani akar bennünket valami jótól, hanem valami még jobbat akar adni s ennek belátása után nem lesz nehéz megválni attól, kárnak és szemétnek ítélve azt, amit korábban jónak láttunk de ennek az Isten által felkínált még jobbnak fényében rádöbbenhetünk értéktelenségére. Egy egyszerű és talán túl hétköznapi példával élve: önmagában jó és élvezetes dolog sok finomságot enni inni, azonban ez mint tudjuk elhízáshoz vezethet, az elhízás pedig könnyen cukorbetegséget vagy szívinfarktust okoz, ami pedig igen gyakran korai halállal végződhet. Nem sokkal jobb az élet? Ezért tehát megpróbálunk vigyázni magunkra és mértékletesen élni.

Valahogy így van ez a Lélek gyümölcsével is. Valami többet akar benne Isten adni, ezért benne újból megérezhetjük Isten szeretetének, örömének, békességének, türelmének, segítségének, bizalmának, szelídségének minden ízét, zamatát. Az Úr azt mondja: a bűn az ajtó előtt leselkedik és rád van vágyódása, de te uralkodjál rajta.[15] Az Ő ereje már a miénk lehet, harcunkat Ő már megharcolta. Ezért a Lélek ha bennünk gyümölcsöt terem az Ő ereje által uralkodhatunk a reánk leselkedő bűnön. (Mértékletességünk, önmegtartóztatásunk így tulajdonképpen nem önmagunk megtartóztatása, hanem önmagunk átadása annak, aki meg tud bennünket tartani, nem önuralom, hanem magunk Krisztus uralma alá adása.)

 

3. A bölcs írásmagyarázók sokat gondolkoztak azon, hogy vajon Pál a lélek gyümölcsének megfogalmazásakor felállított-e valamilyen sorrendet vagy csak úgy, egymás után felsorolt néhány erényt? Az valószínű, hogy a sorrend nem fontossági, ezt kizárják a lélek gyümölcsének egységéről mondottak. Azonban éppen ez az egység érezhető meg abban, ahogyan egymásból következnek, egymást segítik és feltételezik…

            (Isten szeretetének megtapasztalása iránta és felebarátaink iránti szeretetre sarkall s ugyanakkor olyan örömmel tölt el, mely nem függ a mindennapok változó körülményeitől, hiszen Isten örök szeretetéből, a velem való megbéküléséből táplálkozik. Örömöm az Isten. Vele békességben élek s ez a békesség sugárzik belőlem úgy, hogy nem csupán elszenvedem az élet dolgait, a másik embert, de bizalommal is tudok lenni hozzá, hisz bizalmam az Isten szeretetének hűségében gyökerezik… Ő hűséges hozzám ezért én is hűséges lehetek hozzá, s ez a másokba vetett bizalmamban, szelídségemben és alázatos szívemben mutatkozik meg…így pedig betöltöm rendeltetésemet, életem jó élet lesz, amin  nincs ereje a törvénynek…)

A Lélek gyümölcsét nézve érződik, hogy Pál, amikor e sorokat írta valaki olyanra gondolt, olyanról vette a mintát, akiben a maga teljességében volt tökéletesen jelen a Lélek gyümölcse. Ez a valaki pedig Jézus Krisztus. Ahogy elgondolkoztunk most a gyümölcs egy-egy részlete felett, végül mindig hozzá érkeztünk. Ő a tökéletes példa. És ő mondja is: „példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.”[16]

A példa azért van, hogy kövessük. Jézus azért parancsolt, hogy parancsolatát megtartsuk. Azt pedig a mindennapi életből tudjuk, hogy ez nem megy könnyen. Egyedül semmiképpen sem megyünk semmire, merthogy Jézus azt is mondta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.”[17]

Jézus példát adott és halála és feltámadása által megszerezte annak lehetőségét is, hogy Őt követhessük. Ehhez a követéshez kínálja fel ma, a vele való találkozás alkalmával is az Ő erejét, Szentlelkét, hogy az által Ő bennünk, mi Őbenne lehessünk, hogy – ismét Pál apostol szavaival – meghalva a törvénynek a Krisztus teste által … legyünk máséi, azéi, aki a halálból feltámasztatott, „hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek.”

 

Ámen.

Jegyzetek


 

[1] Róm 8,6

[2] 2Kor 5,14k

[3] 1Jn 4,19.21

[4] Zsolt 16,11

[5] Róm 14,17

[6] Ézs 35,10

[7] Zsolt 32,7

[8] ApCsel 13,52

[9] 1Jn 4,18

[10] Mt 19,17

[11] Péld 12,1

[12] Péld 20,6

[13] Mt 7,12

[14] Mt 11,29

[15] 1Móz 4,7

[16] Jn 13,15

[17] Jn 15,5

 

 

vissza a publikációkhoz

a lap tetejére  

A Háromkirályok imádása

 

A prédikáció alapigéje:

„A mikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Bethlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, ezt mondván: Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki. Heródes király pedig ezt hallván, megháborodék, és vele együtt az egész Jeruzsálem. És egybegyűjtve minden főpapot és a nép írástudóit, tudakozódik vala tőlük, hol kell a Krisztusnak megszületnie? Azok pedig mondának néki: A júdeai Bethlehemben; mert így írta vala meg a próféta: És te Bethlehem, Júdának földje, semmiképen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai között: mert belőled származik a fejedelem, a ki legeltetni fogja az én népemet, az Izráelt. Ekkor Heródes titkon hivatván a bölcseket, szorgalmatosan megtudakolá tőlük a csillag megjelenésének idejét. És elküldvén őket Bethlehembe, monda nékik: Elmenvén, szorgalmatosan kérdezősködjetek a gyermek felől, mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és tisztességet tegyek néki. Ők pedig a király beszédét meghallván, elindulának. És ímé a csillag, a melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, a míg odaérvén, megálla a hely fölött, a hol a gyermek vala. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének. És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és mirhát. És mivel álomban meginttettek, hogy Heródeshez vissza ne menjenek, más úton térének vissza hazájokba.”

(Máté evangéliuma 2, 1-12.)

 

Kedves testvérek.

 

Úgy vélem, legtöbbünk számára gyermekségünktől fogva ismert és szeretett története a Bibliának a Napkeleti bölcsek története. Valószínűleg el sem tudjuk képzelni nélküle a Karácsony-ünnepet, ugyanolyan szerves része van karácsonyról alkotott képünkben, mint a pásztoroknak, az angyalok karának, a jászolnak és az azt körülálló barmoknak és még ki tudja milyen apokrifikus, a népi képzelet és képzettársítás által a jászol mellé tett alakoknak, mint amilyen pl. a Jézus rossz kis-csizmácskája. Azonban e népszerűség, sokszor-emlegetettség, karácsony-kellék jelleg miatt ugyanolyan sorsra jutott ez a történetet is, mint oly sok más, fontos és népszerű története a Bibliának: nem figyelünk oda kellőképpen reá. Gáspár, Menyhért és Boldizsár, a szerecsen-király - ahogyan József Attila verséből megismertük őket -, a háromkirályok alakja szinte képeslaptémává közhelyesült, sajnos sokszor még köztünk, keresztyének közt is. Azonban mint minden közhellyé vált történetnek, úgy ennek is fontos mondanivalója lehet - és van számunkra. Ezért tehát tegyük félre a gondolatainkban sokszor megjelenő torzult színű, hiányos reprodukciókat, a hitvány hamisítványokat vagy a giccs-festményeket, s vegyük le - gondolatban - A Nagy Festő „Háromkirályok imádása” című festményét a falról, fújjuk le róla a port, s nézzük olyan szemmel alakjait, színeit, formáit és fényeit, mintha most látnánk először azokat. Csodálkozzunk rá a mindeneket csodálatos kompozícióban elrendező Nagy Festő, a mi Istenünk és Atyánk keze munkájára.

            A következőkben csupán néhány színfoltját szeretném kiemelni e festménynek, amint a felolvasott ige elénk tár. 

 

1.   Történetünk főszereplői a napkeletről érkezett bölcsek, mágusok. Már pusztán elnevezésük is elgondolkoztathat bennünket.

a)   Napkeletiek - azaz nem zsidók. Idegenek. Ráadásul minden valószínűség szerint olyan vidékről valók, ahonnan nem sok jó származott eddig Izraelre. Mi közük hát nekik az egészhez? Ők pogányok, akiknek minden tudománya tiltott, megvetett és merő babona volt egy igaz izraelita számára. Hogyan kerülnek ők ennek ellenére a képbe. Valahogy úgy és azért, ahogyan és amiért mi most itt vagyunk. Mert ugyanazt a királyt keresték, hogy előtte tiszteletüket leróják, akinek tiszteletére mi most egybegyűltünk. Merthogy Krisztusban nincsen sem férfi sem nő, se zsidó se görög, sem magyar sem napkeleti sem cigány - Krisztusban. Mert Isten ígéretei beteljesülésének jelei ők - ugyanúgy, ahogy mi is. Ez az egyik közös vonás bennük és bennünk. Hiszen Isten nem csupán Izraelnek, hanem a népek világosságául adta Krisztust, hogy üdve a föld határáig terjedjen. Isten már akár Naámán esetében s itt is világosan kijelenti, hogy számára nem kérdés, hanem eldöntött tény az, amiről Péter apostol jó néhány évtized múlva így tesz bizonyságot: most már látom, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves ő előtte aki őt féli és igazságot cselekszik. E bölcsek tehát jelek először is: jelei Isten kegyelmének s jelei Isten figyelmeztetésének is. Az ő alakjukon keresztül inti Isten mindazokat, akik ki akarják őt sajátítani a maguk vallása, népe, politikai pártja vagy célkitűzése számára.

b)  Másrészt elgondolkodtató az evangélium második közlése is ezekről az emberekről. Azt mondja róluk, hogy bölcsek, görögül mágusok. Mai szóhasználattal élve azt is mondhatnám, hogy ők a karácsonyi történet értelmiségi szereplői. Ők koruk tudományos világának elitjéhez tartozhattak, kis túlzással az ókori világ Nobel-díjasai voltak. Tudósok voltak, tudományuk a csillagok és a teremtett  világ megfigyeléséből állt. Volt ebben a tudományban bizonyára sok hókusz-pókusz is de az tagadhatatlan, hogy mai tudományaink gyökereit valahol az ezekhez hasonló csillagász-csillagjós, tudós emberek munkáiban kell keresnünk. Tudjuk e mágusokról azt is, hogy tudományos vizsgálódásaiknak célja volt: megismerni a világot és e megismerést hasznosítani az emberi élet kérdéseinek megoldásában. Céljuk volt, hogy megértsék a világot, megértsék, hogy honnan jött és ki az ember - és hogy hová tart. Meg akarták érteni, hogy honnan a jó s a rossz a világban, hogy miként maradhat meg az ember a jóban és szabadulhat meg a gonosztól. Ezek a kérdések pedig, ha megnézzük nem kizárólag ókori kérdések. Ezek az embernek a bűneset óta az alapvető kérdései közé tartoznak. Választ várt rájuk a keleti bölcs és az agg Simeon, a pogány és a zsidó egyaránt, ugyanúgy, ahogyan választ várunk rá mi is. Jézus születése idején ugyanis nem csupán a zsidók várták a nagy királyt, a szabadítót, a megváltót, aki helyrezökkenti a világ kiforduló kerekét. Ezek a bölcsek is ilyen váradalomban éltek, s most a csillag által saját bölcsességükben megszólítva, beteljesedni látják váradalmukat.

Már pusztán megnevezésük is üzenetet hordozhat tehát számunkra. Látjuk, hogy Isten nem személyválogató - de nem is eszközválogató. Nem azt várja el ezektől a bölcsektől, hogy legyenek előbb zsidóvá, s azután majd szóba áll velük. Ezt inkább a korabeli zsidóság nagy része gondolta. Nem. Isten bölcsessége egészen más. Itt úgy látja jónak, hogy a saját kultúrájukban ragadja meg üzenetével a bölcseket, a saját műveltségük, tudományuk nyelvén szól hozzájuk s jelenti ki magát nekik - s erről ők így számolnak be: „Láttuk az ő csillagát…” Mi is volt valójában az a betlehemi csillag? Állandó témája e kérdés mind a Bibliát támadó, mind az azt igazolni akaró tudománynak. Lehetett két bolygó együttállása - ahogy Kepler óta a csillagászok zöme véli -, vagy lehetett szellemi lény is, akit a Szentírás szimbolikus nyelven nevez csillagnak, esetleg lehetett mindkettő… - nem tudjuk. Valószínűleg nem is ez a fontos. A bölcsek szempontjából is az volt a fontos, és a mi szempontunkból is a lényeges az, hogy az ő saját világukon, kultúrájukon, műveltségükön alapuló gondolkodásuk számára nagyon érthető, roppant világos jel volt a csillag, amit Isten adott nekik.

Érdekes, hogy a Szentírás nem tudatja velünk e bölcsek nevét sem pedig azt, hogy milyen napkeleti földről jöttek. Valószínűleg azért nem, mert azt akarja, hogy arra figyeljünk, ami bennük lényeges: a bennük, általuk, rajtuk megmutatkozó isteni kézjegyekre, hiszen csodálatos bizonyságok - és intő jelek is ők számunkra. Csodálatos bizonyságai Isten minden eszközt felhasználó vezetésének. Bámulatos, hogy Istennek mennyi útja - módja van a mi vezetésünkre, s Ő mindig olyan jelet ad számunkra amit ott és akkor, ahol és amiben vagyunk, megértünk. Isten ott szólít meg ahol vagy, úgy, ahogyan megérted. Ő Jézus Krisztusban, az Ő emberré-lételében alkalmazkodik a te ember voltodhoz. Ugyanakkor intő jelek is ők számunkra, akik sokszor meg akarjuk szabni Istennek, hogy mi módon szóljon hozzánk.

Végül pedig bizonyságként és intő jelként is arra mutatnak, akiben és aki által, akinek jászla előtt leborulva ők bizonysággá és intő jelekké válhattak: Jézus Krisztusra. Mert csak Krisztusban nem személyválogató az Isten. Csak Krisztus előtt leborulva nincsen többé zsidó és görög. csak az ő szeretetében járva valósulhat meg a mi személyválogatás nélküli szeretetünk is. Amint egyházunk és személyes életünk nem a betlehemi gyermek jászla - és keresztje - köré szerveződik, rögtön előjönnek a különbségek. Minél közelebb vagyunk azonban Krisztushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is.

 

2.   A következő mozzanat, amire figyelmünk most irányuljon az a bölcseknek Heródes királyhoz vezető útja.

            Miért mentek a bölcsek Heródeshez - vetődhet fel bennünk a következmények ismeretében a kérdés - ha egyszer Isten vezette őket? Nem volt elég világos a vezetés? Ismét egy kérdés - úgy látszik történetünkben jó néhány ilyen rejtezik -, amire első látásra nincs válasz. Pedig e miértre többen is többféleképpen próbáltak már választ adni. Azt persze eleve kizárhatjuk, hogy Isten vezetése nem volt megfelelő számukra. Az ellenben már kérdés, hogy ők megfelelőek voltak-é Isten vezetése számára.

·      Talán azért „tévedtek el” - mondják némelyek -, mert emberi értelmükkel úgy gondolták, hogy egy királyi gyermek csakis királyi városban születhetik. Hát: tévedtek. „Tévedni emberi dolog”, ők pedig akármilyen bölcsek is voltak csak emberek voltak, emberien gondolkodtak, nem figyeltek talán eléggé az Isten - emberi gondolatokat meghaladó - vezetésére. S a kész válaszok kedvelőinek máris itt a tanulság: lám, önfejűségüknek milyen súlyos, ártatlan életeket követelő következményei lettek  De még minden igazságával együtt sem hinném, hogy ez lenne a valós válasz.

·      Merthogy talán ez is Isten vezetése, akarata volt - mondják mások. Tévedésükkel ugyanis egy olyan láncreakciót indítottak el, mely a próféták tanúsága szerint benne volt Isten tervében. Hiszen az, hogy Heródes tudomást szerzett a gyermek-király születéséről, s hogy a bölcsek  - a király felszólítása ellenére - nem tértek hozzá vissza a kegyetlen betlehemi gyermekgyilkossághoz vezetett. Megmagyarázhatatlan lehet előttünk e rettenet, melyhez azonban Máté evangélista ezt a kommentárt fűzi:

 

„Ekkor teljesedék be, amit Jeremiás próféta mondott…”.

 

A dühöngő Heródes elől Isten Egyiptomba vezeti Józsefet és családját s ehhez megint csupán annyit fűz Máté, hogy mindez azért történt, hogy:

 

„…beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által…”.

 

Mikor pedig ismételt isteni utasításra József visszaviszi családját Izrael földjére, s Heródes fiától való félelmében Názáretben telepedik le Máté csak ennyi indokot említ:

 

„…Hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak, hogy názáretinek fog neveztetni.”

 

Nem feladatunk most a miértekre adott válaszok közt dönteni. Akár így, akár úgy: üzenetet rejt számunkra a bölcsek Heródesnél tett kitérője. Ha emberi, rövidlátó gondolkodás okozta tévedés volt, úgy itt is ismét bebizonyosodott az, amit Isten mondott népének:

 

„…gondolataitok nem az én gondolataim, útaitok nem az én útaim.”

 

Isten útai kikutathatatlanok - de Ő kijelentheti azokat nekünk. Jobb tehát az Isten vezetésére hagyatkoznunk, még ha nem is értjük sokszor az eseményeket, hiszen tudhatjuk, hogy Isten minden útja Krisztushoz vezet s ez számunkra az életet jelenti. Ha viszont Isten hatalmasan tág és magas perspektívája helyett a magunk szűk és alacsony nézőpontjából akarunk tájékozódni, akkor ahelyett, hogy Isten ügye kibontakozását szolgálnánk, inkább hátramozdítjuk azt. Bár - és a másik lehetőség éppen ez -, az Ő kegyelméből tervében még a mi kitérőink is benne lehetnek, valahogy úgy, ahogyan József testvéreinek gonosz szándékát Isten jóra gondolta fordítani. Valaki egyszer azt monda erre: Isten malomkereke akkor is előre forog, ha én visszaforogni vélem azt - természetesen ez nem jogosít fel arra, hogy akarattal visszaforgassam.

 

3. Heródes udvarában, Jeruzsálemben a kép új alakjait fedezhetjük fel. Mellékszereplőket. Milyen furcsa, hogy e mellékszereplők a választott nép papjai, az írást tudó bölcsei és királya. Isten népe - mai szóhasználattal élve - lelki-szellemi és politikai vezetői. Ezek az emberek pedig paradox módon mellékszereplők. Akik legközelebb vannak, azok vannak mégis a legtávolabb. Főszereplők - mellékszerepben.

            Csupán két vonását szeretném kiemelni most ezeknek az alakoknak.

a)   Az első, amit látunk és megtudunk róluk az az, hogy tudnak. Nagyon pontosan tudják, hogy miről is van szó. Tudásuk megszentelt, az Élő Isten kijelentésén alapuló, hiteles tudás, amit a próféták írásaiból merítenek - mégsem látjuk, hogy a saját életükre nézve bármi következménye volna e tudásnak. Pedig az sem lehetetlen, hogy a bölcsek útja éppen miattuk vezetett Heródes udvarába, mert Isten számukra is lehetőséget akart teremteni az örömhír meghallására.

b)  A másik ecsetvonás ezen emberek portréján bizonyos fokig az előbbiből következik. Azt látjuk, hogy résztvevői lettek az eseményeknek, de anélkül, hogy abból valami áldás származott volna rájuk. Isten felhasználta őket - ha másra nem, hát arra, hogy útba igazítsák a bölcseket -, de ők maguk nem lettek részesei Isten cselekedetei áldásának. Résztvevők, de nem részesek. Kicsit ironikusan úgy is mondhatnám, hogy úgy kerültek e történetbe, mint Pilátus a Credóba.

            Hatalmas felkiáltójelei ezek az emberek a karácsonyi történetnek. A régi festők képein előfordulnak olyan alakok, akik kinézve a képből tekintetüket a szemlélőre szegezve kérdőre vonják azt: Hát te milyen vagy? Így, reánk szegezett szemekkel állnak ezek az alakok is itt s teszik fel nekünk a kérdést: Hát te milyen vagy? Milyenek vagyunk mi, jó magyar reformátusok? Akik, talán hétről-hétre, alkalomról-alkalomra hirdetjük - mint egyetemes papság - és hallgatjuk a megszentelt tanítást, akiknek kezében mint történelmi és kulturális örökség ott az Isten hiteles igéje a Biblia, s akik nagyon jól tudjuk, hogy miről van itt szó… Akik nagyon jól értjük, látjuk, a saját bőrünkön mint égő tüzet tapasztaljuk, hogy a sötétség nem fogadja be a világosságot: van-e áldásos következménye e tudásnak az életünkben?

            Másrészt: mi, akik úgymond „közel vagyunk a tűzhöz”, sokszor a papokhoz és írástudókhoz hasonlóan ezt gondoljuk, hogy Istenről csakis nekünk lehetnek ismereteink. Pedig Isten annak jelenti ki magát, akinek akarja. Az Ő megismerése nem azé aki akarja, nem azé aki fut, hanem azé, akinek Ő könyörületében magát kijelenteni akarja. Előfordulhat, hogy Ő másokon való könyörületével bennünket is figyelmeztetni akar, hogy rajtunk is könyörülhessen.

            Hatalmas kontrasztja áll tehát előttünk résztvevőknek és részeseknek, hivatalosoknak és választottaknak. Isten különös kegyelme az, ha minket résztvevőivé tesz az Ő munkájának, de mi törekedjünk arra, hogy részesei is legyünk annak. Ne váljunk Isten üdvterve mellékszereplőivé.

 

4.   Visszafordítva most tekintetünket a központi alakokra, Isten vezetése sokszínűségére csodálkozhatunk rá most két mondatban, mint két ecsetvonásban.

a)   Azt olvassuk, hogy: „A csillag előttük megy vala mindaddig, amíg odaérve megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt.” Isten bármilyen sokféle úton vezethet bennünket, de vezetése - azon túl, hogy személyre szabott - mindig elégséges a cél eléréséig. A bölcseknek arra volt szükségük, hogy a csillag egészen a célig vezesse őket. Jeruzsálemet még csak-csak megtalálták, híres is volt, meg nem is csak egy kis porfészek, de tovább az út már teljesen ismeretlen - azonban az ismeretlenben ott az ismerős vezetés, újra, félreérthetetlenül. És a mondatot akár meg is fordíthatjuk: akár ismerős, akár ismeretlen felé vezet az Isten, a cél mindig ott van ahol, és ameddig ő vezet. Isten vezetésében van egy végcél és vannak célok. A végcél bizonyos: ahogyan a bölcseket, úgy mindannyiunkat Krisztushoz, önmagához akar vezetni nyílegyenest. Azt viszont, hogy mi ez a nyílegyenes igazán csak Ő látja. Ő beiktathat közbülső célokat, Heródeseket, írástudókat, papokat - azonban bízzunk benne, mert Ő tudja, hogy merre van az egyenes.

b)  A másik színe Isten vezetésének, amit most ki szeretnék emelni az, amiről így olvastunk: „…mikor meglátták a csillagot igen nagy örömmel örvendezének.” Isten vezetése tehát mindezeken felül még örömmel is eltölt. Valahogy úgy, ahogyan a 23. zsoltárban is olvassuk:

„Füves legelőkön nyugtat engem

és csendes vizekhez terelget engem,

lelkemet megvidámítja, és az igazság

ösvényein vezet engem az Ő nevéért.”

Az Ő vezetése lelkemet megvidámítja. Miért? Azért, mert az, hogy az Úr pásztorol azt jelenti: pásztorom az Úr, én az Ő nyájához tartozom, itt van mellettem, velem, s azért, mert az Úr közelsége oly igen jó nékem.

 

5. Tovább olvasva a történetet a célhoz érés kritikus pontjához jutottunk. A bölcsek hatalmas távolságot tettek meg, kilométerben és szellemi értelemben egyaránt. Küzdöttek a természet erőivel, a nappali forrósággal, az éjszakai hideggel… Vállalták a veszélyeket amik egy ilyen utazással járhattak, hiszen Kelet már az ókorban sem közbiztonságáról volt híres… s most ott állnak a célnál - egy istállóban. És nem csalódottak. Az istálló királyi palotává nemesült szemükben, s kincseiket kitárva királyhoz méltó ajándékokat adnak a gyermeknek. Ebből kiindulva most két gondolatot szeretnék a testvérek szívére helyezni.

a)   Egyfelől, a bölcsek ajándékai - mint ők maguk is - bizonyságai és jelei annak, hogy nem vonják kétségbe semmilyen szemmel látható - vagy mondjuk inkább így: virtuális, látszat - bizonyíték ellenére sem azt, amit nekik Isten a csillag által kijelentett.

b)  Másfelől magatartásuk egyértelműen jelzi, hogy el is fogadják azt, amit és ahogyan Isten adott nekik.

Sok írásmagyarázó tulajdonít jelképes értelmet az ajándékoknak s ebben biztosan igazuk is van. Szerintük az arany hódolat Krisztus mint király előtt, a tömjén hódolat jele a főpap - Krisztus előtt s a mirha pedig mint áldozatra mutat Krisztusra. Jelképiségükön túl pedig ez ajándékok mindenképpen Kelet legdrágább kincsei közé tartoztak, s valóban királyhoz méltó ajándékok voltak.

Végignézve a háromkirályok történetét, látva és keresve néhol a hasonlóságot közöttük és közöttünk bebarangoltuk képünk több részletét s végére értünk a történetnek. A bölcsek ajándékait szemlélve szinte kötelezően vetődik fel a kérdés: mi mit viszünk, mit vihetünk Jézus jászolához. Ha egyáltalán odaérünk. Mert őszintén végiggondolva útainkat sokszor azon kaphatjuk magunkat, hogy ha valami nem úgy történik ahogyan azt mi elképzeltük, akkor aztán készíthet Isten bármilyen nagy ajándékot számunkra, mi mégis egyre csak saját elképzelésünk kudarca miatt bánkódunk. Tegyük fel a kérdést magunknak: a jeruzsálemi kudarc után elmentünk volna Betlehembe? Ha egy bíborba pólyált kisdedet képzeltünk magunk elé hódolnánk-e egy jászolban fekvő szegény gyermek előtt királyhoz méltó ajándékokkal? Amíg nem a miénk a háromkirályok látása, addig úgy vélem semmiképpen sem.

Jézus élete mindvégig a vele szemben támasztott emberi elvárások ellenében de a próféciák szerint alakult. mindazok, akik saját elvárásaik beteljesülését várták tőle - csalódtak benne. Azok viszont, akik a bölcsekéhez hasonló látással néztek rá, meglátták benne a királyi gyermeket, a hatalmas Urat, Isten győztes Fiát, a Feltámadottat. Ez a látás pedig nem az intelligencia belátása, hanem a hit látása, látomása. Miért nem csalódtak a bölcsek? Mert hittek a csillagnak s annak az Úrnak az igazmondásában, aki a csillagot küldte, s hajlandóak voltak esetleg az intelligenciájuk által kialakított képet Isten útmutatása szerint átalakítani. Nekünk, legtöbbünknek nincsen aranyunk, tömjénünk, mirhánk…- de úgy gondolom, hogy a bölcsek ajándékában sem ez volt a legfontosabb. Igaz, fontos volt, hiszen azt adták, a legnagyobbat, legtöbbet amit csak adni tudtak, s ami a királyi gyermekhez illett. Azonban Isten, aki nem azt nézi ami a szem előtt, hanem azt ami a szívben van valószínűleg ugyanolyan értékesnek - ha nem értékesebbnek - látta az ő szívök indulatát, hitüket, mellyel ajándékaikat adták.

Ha feltesszük ismét a kérdést, hogy mi mit adhatunk Jézusnak, mi lehet a legdrágább ajándékunk, akkor a válasz a mi esetünkben is ez: mindent és még többet. Elménk, lelkünk és szívünk - s még valamit, ami drágább a tűzben megpróbált ám veszendő aranynál, s ami mindent mit adhatunk kedvessé tehet az Ő szemében: hitünket. Egyetlen kérdés maradt csupán, amit kinek-kinek most szívében tisztáznia kell: Van-e hited?

6.   Végül képünkből utoljára ragadjunk ki még egy színfoltot. Azt olvassuk, hogy a bölcsek „mivel álomban megintettek, hogy Heródeshez vissza ne menjenek, más úton tértek vissza hazájukba”.

            Mitől volt ez az út más? Balga kérdés, természetesen attól, hogy más volt az útvonala, valószínűleg a lehető legnagyobb ívben elkerülte Jeruzsálemet. De talán a külső dolgokon kívül belső körülményeiben is más volt ez az út. A bölcsek elmentek Betlehembe, mert látták a csillagot, mert választ kerestek kérdéseikre. Elmentek Betlehembe, mert Isten választ akart adni kérdéseikre, mert azt akarta, hogy - tudtukon kívül - jelei legyenek az Ő minden nemzetre kiterjedő kegyelmének, szeretetének és irgalmának. A bölcsek megérkeztek Betlehembe, hitük látássá lett, látásuk pedig megerősítette hitüket s most más útvonalon s valószínűleg más emberként - indulnak haza, oda, ahonnan jöttek, hogy talán saját népük közt legyenek a népek világosságának tanúi.

 

*

Isten mindannyiunkat hív a vele való találkozásra, hogy szemtanúi legyünk az Ő hatalmas tetteinek. Hív, hogy választ adjon apró-cseprő és életbevágó kérdéseinkre. Hív, mert azt akarja, hogy tanúi legyünk akár tudatában vagyunk tanúságunknak, akár nem. Így hívott ma is egybe bennünket, hogy rácsodálkozzunk keze munkájában s elgyönyörködjünk mindabban, amit szeretetéből értünk alkotott, véghez vitt. Isten akarata az, hogy ma, akik ide eljöttünk, a vele való találkozás után más úton, más emberként - ajándékainkat letéve gazdagabban - menjünk haza innen.

Adjunk hálát ezért.

 

 

 

vissza a publikációkhoz

a lap tetejére      

vissza a publikációkhoz