Dr. Nádasi Alfonz

O.S.B.

 

HADINAPLÓM

1943. SZEPT.3-TÓL 1947. JÚL. 22-IG


Ismeretlen Rendtársam!

 

Ha esetleg halálom után ötven évvel még megvan ez a napló pannonhalmi rendi hagyatékok között, és arra méltatod, hogy elolvasd, ne siesd el a véleményedet, mintha pesszimista lettem volna a II. világháborúban.

Csepp a tengerben az én naplóm. A történészek számára nem hiteles, mert csupa egyéni vélemény a látottakról és hallottakról. Ha eseményről írok, az úgy történt. Ha véleményt mondok, az megtámadható, de csak akkor, ha ellenkező bizonyitékot ad valaki. Egyébként nem fogadom el.

Csak azt írtam, amit saját szememmel láttam és saját fülemmel hallottam. A tisztekről írt elítélő szavaim szóról szóra igazak. Nem tudtam előtte elképzelni, hogy ennyi lelkiismeretlenség, készületlenség, rövidlátás, aljasság sűrűsödhetik össze akárcsak egyetlen hadosztály keretében. Mikor kivéreztünk és összevontak bennünket, magunk sem tudtuk, mi a nevünk. Budapest ostromakor már három hadosztály gyülevész hada zsúfolódott egybe. Szegény magyar! Hős magyar!

Igen, mert a sok aljasság mellett igenis voltak kiválóak tábornoktól zászlósig. Ők voltak a többségben. De nem mindig tudták közömbösíteni az ostoba parancs áldozatokkal járó következményeit. Magánvéleményük mindig megegyezett az enyémmel, ha valamit megmondtam nekik hívatásom sugallatára, de a katonai „reglama” lehetetlenné tette, hogy érvényt szerezzenek az igazságnak.

Mikor a fogságban és utána sokszorosan kicseréltük gondolatainkat más hadosztálybeli bajtársakkal, ugyanaz volt a tapasztalatuk. Akkor lett teljes a megbizonyosodásom, hogy a 12. 4. és 9. hadosztály, mint mikrokozmosz, hűségesen tükrözte a hadsereget, mint makrokozmoszt.

Annál nagyobb azon tisztek érdeme, akik tudásuk, lelkiismeretük szerint bántak a rájuk bízott katonákkal. Az ilyen tisztek minden fontos intézkedés előtt gyötrődtek, hogyan tudják kivédeni a kifejezetten ostoba, őrült parancsokat, hogy teljesítsék is azt, de minél kevesebb veszteségünk legyen. Az ilyen tiszt minden magyart a sajátjának tekintett. És saját személyében is gyászolta a hősi halottat. Nem egyszer láttam, mikor temettem.

Kedves ismeretlen Rendtársam! Kivánom neked és minden magyar bencésnek, hogy sohase tapasztaljátok meg élő valóságban az alanti eseményeket. De okuljatok is belőle, hogy 1943-47. között egy rendtársatok mindazon helyeken járt, ahol tartalékos tábori lelkész és hadifogoly járhatott:

Egészségügyi szolgálat, ezredlelkész, hadosztály vezető-lelkész.

Tiszti tábor, munkatábor, büntető tábor, hizlaló tábor.

Végül haza. Isten megóvott, hogy dolgozhassam Rendünk és Hazánk javára.

Erre igazán nem lehet mást mondani, mint Deo gratias! Alleluja, alleluja!

      

II

PAX ET GAUDIUM!

 


BIZONYITVÁNY

 

Később tudtam meg, hogy bajtársaim hófehérre mostak minden vád alól. Különösen sokat beszéltek arról, hogy két zsidószázad választott békebirója voltam, és hogy mindenben segítettem az orosz lakosságot. Sebesültjeiket bevittem segélyhelyre; sebeiket kötöztem, orvosságot vittem

 

 

(5 db fénymásolat)


I. rész

 

1944. február 12. – 1944. július 14.

 

 

Megkaptam a SAS behívót. Jelentkeznem kell a III. hadtest területén fekvő 3. sz. hadikórházban Szombathelyen.

 

Nagy meglepetéssel láttam, hogy Domonkos Géza, egykori osztálytársam a hadikórházban teljesít szolgálatot. Mikor a sor rám került, az orvos feltette a szokásos kérdést: van valami baja? Szemrebbenés nélkül rávágtam: semmi. Pedig évtizedig gyomorfekélyem volt. De valami olyan kielemezhetetlen hivatástudat, hazafias kötelességtudás, másokon segíteni akarás, az áldozat magamra vállalása mondatta velem a semmi szót. - Utána Géza is megkérdezte, hogy nem lehetne-e valamiben a segítségemre. Megköszöntem, és nem kértem semmit.  Talán ostobaságnak látszik. De most, amikor a naplómból kimásolom ezt a szöveget, újra is ezt válaszolnám. Bármennyit szenvedtem, mert szenvedtem, megérte.  Bármennyit vesztettem, mert sokat vesztette, de megérte. Mert az emberi életnek ezt a megnyilatkozását soha semmilyen körülmények között meg nem ismertem volna. Soha ilyen módon nem tudtam volna segíteni. Soha a sátán módszereit ennyire meg nem ismertem volna. Örök elégedetlenségem, örök ellenzékieskedésem, a segíteni nem tudás tehetetlen állapota, talán még meg is tántorított volna, hogy hátha mégis van valami igazság abban a másikban.

 

De így soha!

 

Ne vágjunk elébe az eseményeknek! Csak szépen, lassan menjünk, hogy amit érdemesnek tartok megemlíteni, a maga helyére kerüljön.

 

Mikor az orvosi vizsgálattal végeztek, vagyis semmit sem vizsgáltak, csak egyszerűen elfogadták, hogy nem vagyok beteg, visszamentem a premontreiekhez, akik az ebédlő mellett kedves vendégszobát adtak. - Elmentem az Ellátó oszlophoz /micsoda neveket kell megtanulnom! = Elló/ Megkaptam a felszerelésemet. Két pár téli kesztyűm is lett, mert Vitál a búcsúzáskor odaadta új bundás bőrkesztyűjét. Meghatott ez a kedvessége.

 

Senki sem tudta, mikor indulunk. Akkor még nem tudtam, hogy a katonaságnál mit jelent a fejetlenség. Napról-napra halogatták az időpontot. Közben többször kértem eltávozási engedélyt, de nem adták meg. /Persze bármikor nyugodtan elmehettem volna, hogy levizsgázzam a Zeneakadémián. Senki sem tudta volna meg.  De az a bolond bencés lelkiismeret nem vitt rá, hogy egy jottányit is eltérjek a kiadott parancstól. Csak később tudtam meg, hogy a sok száz között alig voltunk néhányan, akik ilyen pontosan megtartottuk a parancsot.  Kiderült, hogy többek között azért húzták az időt az indulásig, mert nem tudták összeszedni (3) a behívott embereket. De az is kiderült, hogy nem hősiességből vagy tudatos szabotálásból, hanem egyszerűen gyávaságból, rendetlenségből. /Most itthon hallom, hogy micsoda botcsinálta hősök teremtek akkor. Mennyi partizán volt! Hát ennyit össze-vissza hazudni! Olyanokról hallok és olvasok, akik a leggyávábban viselkedtek az egész frontszolgálat alatt.

 

Elmentem Pápára, Szegény Anyámnak csak óvatosan mondtam meg, hogy behívtak. Keservesen sírt. Valami kielemezhetetlen biztonságérzéssel mondtam neki, hogy élve fogok visszajönni. Persze ez nem volt vigasztalás akkor a számára.

 

Azért tudtam eljönni Szombathelyről, mert 5 napra mindenkit elengedtek. Voltam Sopronban Horváth Jóskáéknál. Egész soproni tartózkodásom alatt egyetlen igazi, hűséges barátom volt. Feleségét is nagyon becsültem, tisztelettel szerettem. Lehetetlen lett volna búcsú nélkül elmenni. Persze, kikísértek az állomásra, és bizony mindketten sírtak.

 

Szombathelyre visszatérve, elmentem Babáékhoz is búcsúzni. Őszintén szólva nem akartam, de mikor Sopronban találkoztam a mamájával és Puppival, persze nekik is megmondtam, hogy behívtak. Megmondták Baba szombathelyi címét. Felhívtam férjét, ő rögtön meghívott magukhoz. Baba megkért, hogy a "Civil" ruhámat hagyjam ott náluk. /El is vitték onnan is a dicső felszabadítók. Alig maradt egy fél pár cipőm. Otthon, Anyámat fosztották ki teljesen. A pesti Rendházban hagyott ládáimat is megdézsmálták. Az irógépemet Kunó szobájából vitték el, de szerencsére a Rendház kapujában három másik irógéppel együtt ott hagyták, mert valamelyik rendtárs kikiabált egyik ablakból: patrul, patrul. Erre ledobtak mindent./

 

Hazamentem a pesti Rendházba. Egyetlen igazi pesti barátomékhoz, Berczell Tiborékhoz mentem el búcsúzni. Tibi átvitt Gabiékhoz. Őszinte szeretettel búcsúztattak. Anyukájuktól kezdve Nelli, Gabi, Tibor, Tibi, Bábó, mind adtak valami apró emléket. Tibivel taxin mentünk haza. Felvettem a világot jelentő hátizsákot, és gyerünk ki a Keletibe.

 

De előbb még elmentem a Rózsavölgyi könyvesboltba. Ott van Arisztidünk húga Dr. Viola Imréné. Tőle is elbúcsúztam. Éppen sok vásárló volt, bizony nem váltottunk (4) sok szót. Nem is kívánhatom, hogy mindenkit különösen érintsen az én bevonulásom, hiszen ez az átkozott háború annyi százezernek hozta meg a SAS-t.  - Lenn a könyvosztályon Straub Pali bácsitól kértem orosz nyelvkönyvet /Honti Rezsőét/ és szótárt.  Ezt mint nagy hadifelszerelést betettem a hátizsákba. Gondoltam, ha kikerülök, legalább megteszem Kodály kívánságát. Ő ugyanis még 1940-ben, mint valami próféta, azt mondta, hogy meg kell tanulnom oroszul. Mintha kígyó csípett  volna meg ennek hallatára. De megkérdeztem, hogy miért kellene ezt megtennem. Lejött a létráról a könyvespolcnál /mert éppen nekem választott ki a tetején egy könyvet/, és azt mondta: A szovjet Tudományos Akadémia kiadványai, amelyek szórványosan eljutnak hozzánk, azt mutatják, hogy nagyszerű munka folyik a népdalkutatásban. Másod-harmadrangú fordításokra vagyunk utalva. Meg kell tanulni a nyelvüket, mert a magyar azonos kutatómunka teljességéhez feltétlenül szükséges a náluk lakó rokonnépeink népdalismerete. Ez pedig nyelvtudás nélkül nem megy.

 

De miért éppen én tanuljak meg oroszul?  - Mert latin műveltség nélkül nem lehet teljesen megérteni ilyen mély összefüggéseket. /Mennyire igaza lett ebben is!/

 

Közben még a Zeneakadémián kértem, hogy vizsgáztassanak le. Meg is engedték volna, de a szombathelyi parancsnok nem engedett el. Mire visszajöttem, már nem volt rá idő, és nem ülhetett össze a bizottság.

 

 

1944.  február 11.

Berczell Tiborral kimentem a Keletire. Este 8 órakor indul a katonavonatunk. Az "A" kocsi 5. Fülkéjében kaptam helyet. Tibi az utolsó percig kinn maradt. Elindulunk. Isten legyen velem. Tisztult lélekkel, minden munkára, áldozatra elszántan, de nagyon nehéz szívvel indulok az ismeretlenbe.

 

Felettem a fekhelyen Kiss Jenő evangélikus lelkész van. Még Sopronból ismerem, mint cserkészt.

 

 

Febr. 12-én

Délelőtt 11-kor értünk Lawoczneba. Vámvizsgálat. (5) Mindent átengedett a csendőrfő-hadnagy, de a 2000 cigarettát kifogásolta. Hiába mondtam, hogy a növendékeim szülei küldik azoknak a sebesülteknek, akikhez megyek. Többet csak azért nem hoztam, mert nem tudtam volna hova tenni. Nem használt semmi, lefoglalta, mondván, bizonyára üzérkedni akarok vele. Ez volt az első benyomásom ilyen helyzetben a magyar királyi hadsereg szelleméről.

 

Mikor orrlekókadva megyek vissza a vonat "A" kocsijának 5. Fülkéjébe, a folyosón elkap egy ismeretlen főhadnagy, aki éppen szabadságról ment vissza:

 

- Péter, min búsulsz ennyire?

 

- Mert a nyomorultak elvették a cigarettákat.

 

- Kinek viszed?

 

- A sebesülteknek.

 

- Gyere velem!

 

Leugrottunk a vonatról, be a PUP irodájába. A főhadnagy erélyes hangon követelte a csomagom visszaadását. Be kell vallanom, hogy zöldfülű katona lévén, nem igen avatkoztam bele a párbeszédbe, csak magamban szurkoltam az újdonsült pártfogómnak. De mikor láttam, hogy egy nagyképű szakállas tiszt /a rangját észre sem vettem a torzonborz szőrmóknak/ folyton kötekedik, a pártfogóm pedig ezt a kijelentést tette: Csak Körösztös alezredes úrnak szabad félvagon zabrált holmit hazavinni?, akkor láttam, hogy most kell nekem is kinyitnom a számat. Csak ennyit mondtam: Szégyelljétek magatokat! - Hü, lett erre ribillió. Majdhogy nem a fejemhez vágták a cigarettás csomagomat, miközben hadbíróságot emlegettek, és kirúgtak. Erre megint feltámadt bennem a félsz: mi lesz ebből? De a következő percben megint elfogott az undor a katonákkal és a háborúval szemben. Azt hiszem, ezekben a percekben határoztam el magamban végleg, hogy mindenütt kinyitom a számat, és nem engedem a rámbízottak érdekeit. Eddig csak olyan homályos képzeteim voltak a katonai fegyelemről, ahol nekem a tart. Tábori lelkész úrnak, más néven főhadnagy úrnak /mert 2-2 pántlika van a karomon/ csak vigyázzban szabad tűrnöm a disznóságokat, amelynek részese voltam. De erről még nagyon sokat írok. Akkor még nem tudtam, hogy hány tucatszor kapom a képembe: Lelkész úr, hadbíróság elé állítom.

 

Ahogy visszamegyek, hozzák az ebédet: lencseleves, valami gyanús húsféle, fekete. Szokjál hozzá, Alfonz, kellett neked rohamsisak? /Mikor elmentem búcsúzni Kaposy Ferenchez, pesti rendházunk orvosához, azt mondta: Professzor úr, ha nem lövik agyon, jót fog tenni a háború, mert biztosan meggyógyul a gyomorfekély**

 

 

*******************************************************

 

************

 

*********************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************

 

********************************************************************************************************************rmerre néztem, mindenütt ismerős vidék. Hiszen 6-7 évvel ezelőtt ezt az egész területet bejártam mint cserkész. Annyira hatalmába kerített a visszaemlékezés, hogy észre sem vettem, mennyi idő múlt el. A fenyőóriások, a közöttük kígyózó utak zeg-zugja, az erdei tisztások, ahol a reggeli gyenge nap felvillant valami állatkát, a gyengén termő földek, rosszul öltözött gyerekek és öregek, leányok és asszonyok, mind-mind összekuszálódott bennem. Láttam őket, de mégsem ezeket, hanem nélkülük a vidám cserkészeket. Láttam a téli napot, de mégsem ezt, hanem a nyári sugáráradatot, amely mégsem sütött, mert enyhítette az állandó szellő. Ahogy mentem a hegyek között, még lassítottam is képzeletben. Akkor döbbentem rá, hogy a szokatlan csizmám nyomja éktelenül a lábamat.

 

Két világ! Ha abban részt vettem lelkesítően, úgy érzem, ebben is részt kell vennem szenvedésvállalóan.

 

Az első háborús hangulatot akkor éreztem, mikor tegnap a hazafelé menők vonatát a partizánok megtámadták. /Ahogy már megtanultam a szabadságról visszatérőktől: a partik./ Utána láttam, hogy a sínektől jobbra-balra 10-15 méterre ki vannak vágva a fák. Strijben kaptunk a vonatunkhoz elől hátul légvédelmi ágyúval felszerelt kocsit. /Légfúrót/

 

Azon kaptam magamat rajta, hogy a sok félős ember között én is elkezdtem félni. De néhány óra alatt legyőztem magamat, és belülről is rendeződött az érzésem. Nem akarok félni, mert tudom, milyen sorvasztóan hat másokra is. Feltűnt, és nagyon csodálkoztam, hogy felnőtt emberek, és állítólag aszketikus műveltségű tábori lelkészek, annyira félnek, hogy /sajnos leginkább a világi papok/ (7) még a robbanás lehetőségének a hírétől is.

 

Szörnyű! Ezek akarnak ott kinn lelket verni a csüggedőkbe, mikor az erősen fűtött Pulmann-kocsikban is igy félnek a hazai töltött csirkecombokkal való viaskodás közben?

 

Valerián mesélte: A mieink és a partizánok össze-vissza lövöldözték egymást. Utána szépen bekötözték egymás sebeit, és közösen mentek be a skolei kórházba.

 

Beértünk Lembergbe. De szép napokat töltöttem itt mint cserkész. Szinte már zavarban vagyok, mikor ezt az állandó kettős érzést és látványt kell tapasztalnom magamban és körülöttem. A boldog fiatalságot, a gond nélküli örömet, a rendbentartott városokat és falvakat akkor, most pedig a szörnyü rombolást, pusztulást. Minél északabbra megyünk, annál inkább látszik a Sátán munkája. Lawoczne körül még csak lerongyolódott gyerekeket láttunk a vonat mellett szaladva /mikor egészen lassan mentünk az előző robbanások miatt/ és azt kiabálva: Hleba, hleba. De itt már maga a Vész, a Halál jár körülöttünk. A pályaudvar környéke teljesen kihalt. Csupa katona, katona mindenütt.

 

Most kaptuk a hirt, hogy Északra megyünk, hanem Psemyszl felé, onnan Lublinba, mert a tegnapelőtti robbantást még nem tudták helyrehozni a sineken, illetve magán a pályán. Mindenki kapkod, mindenki ideges. Én csak azért nem, mert nem ismerem az ő idegeskedésük okát. Ezek ugyanis jórészt szabadságból visszatértek. Még akkor sem voltam ideges, mikor Lawoczne előtt hirtelen rosszul lettem. Arra tértem magamhoz, hogy valaki egy rummal teli literes üveget nyom a számhoz. Erre olyan rosszul lettem, hogy alig tudtam eltámolyogni a WC-ig. Később mondták meg, hogy azért néztek rám olyan riadtan, mert azt hitték, hogy valami fertőző betegséget kaptam. /Olyan sápadt lettem./ Ma sem tudom megmagyarázni az okát. Azelőtt sohasem ájultam el.

 

Egy alezredes is velünk jön. Kár, hogy nem kérdeztem meg a nevét. Ha valaha filmet készitek az aktiv tisztekről, különösen a törzstisztekről /tisztelet a néhány kivételnek/, hát ezt az operettfigurát felhasználom valami Upmann-kapitány, álhős, Don Kihote keverékü szereplőnek. Elfeledkeztem minden háborus látványról és hangulatról, mikor láttam, mennyire berezelt annak a hirnek a hallatára, hogy elirányitanak bennünket, és nem Északra megyünk. (8)

 

Olyan ribilliót csapott, mintha az egész oroszt hadsereg csak a mi vonatunkat támadta volna meg. Próbariadót akart elrendelni. Értetlenül álltam a katonai fegyelemről eddig hallott és tapasztalt jelenségek és a két nap hangulata között.

 

A robbanás felszakitotta Lembergtől Északra a vasúti hidat. Kidobott egy német páncélmozdonyt. A csomagkocsi itt van velünk. Tele van lyukkal az oldala és a teteje.

 

Sokat állunk Psemyszlben. A régi külső erődök földnyomai, az uj lengyel-német háború emlékei, a rombadölt, ágyuval összelőtt házak, különösen a pályaudvar környékén jól láthatók. Próbáltam kimenni a hősi temetőbe. De lebeszéltek róla, mert senki sem tudja, meddig állunk. Szerettem volna megnézni a régi magyar hősök sirját. Sajnos, mikor utoljára voltam, szégyelltem magamat, mennyire nem törődünk a hőseinkkel. Még ma is emlékszem nevekre. Nem tudom miért, de a Gyalókai név ötlik most eszembe.

 

Este 6-kor Jaroszlávban vagyunk. Psemyszltől északra 40 km-re van. Ugyanaz a kép: mindenütt üszök, rom, kihalt táj. Rongyos emberek, részeg katonák, szellemeskedő spicces tisztek.

 

Velem van egy bumfordi tábori lelkész: Zsellér Gábor, váci egyházmegyés. Most van próbaszolgálaton, mert aktiv akar lenni. Eddig csak evett, aludt, vegetált és butákat kérdezett. Szép kilátások kifelé. Ez tényleges lesz! Hát igaz: ott jól beválik. De mit rombol a tisztességes magyar parasztlegények lelkében a többi, eddig ismertekkel együtt. Ő legalább tiszta lelkületü.

 

 

Febr.13.

 

Vasárnap. Egész nap bumliztunk. Psemyszl után már biztosra veszik az öregebb katonák, hogy Lublinban kiszállunk. Talán éjjel érünk oda. - Az éjjelből reggel 1/2 6 lett. Olyan különös, hogy vasárnap se nem misézhettem, se nem hallgathattam. Felajánlom szeretteimért, katonáinkért, és egy kicsit Henrikért. /aposztatánk lett/.

 

 

Febr.14.

 

Hajnalban megérkeztünk Lublinba. Mihelyt kivilágosodott, elmentem megnézni a várost. Van fellegvára, (9) egyébként olyan Szeged-féle város. A katedrális tőszomszédságában jól láthatók a bombák nyomai. Még 3-4 helyen láttam nagyobb bombázásnyomokat. A püspöki templom nagyon elhanyagolt. Szegény lengyelek! A hithü lakosságnak sem ideje, sem anyaga, sem pénze nincs, hogy rendben tartsa.

 

A közeli jezsuita templomban próbáltam misézni. De a gyóntatószékben ülő jezsuita latin-német keveréknyelven tudtomra adta, hogy a helyi katonai parancsnokság engedélye nélkül nem lehet. Nem akartam bővebb magyarázatot adni a betoji páternek sem az ő gyáva viselkedésükről /hiszen valami zárt helyiségükben misézhettem volna/ sem a piszok németekről, akik nem kötötték engedélyhez, hogy eljőjjek háboruba. Egyszerüen el kellett jönnöm. Pukkadjatok meg!

 

Találtam egy másik templomot. A sekrestyéjében szakállas fráter volt: kapucinus. Mondta, hogy várjam meg a miséző gvardiánt. A szakállas manó láthatóan örült, a mellette levő gyerekek is körülöltöztettek. Döngő csizmámat figyelték, és mondogatták: Wengerszki brave Leute /sic!/ - Ma miséztem életemben először ugy, hogy előtte ettem.

 

Már annak idején a cserkészkörutaim alatt is feltünt, hogy milyen vacakul beszélnek latinul az itteni papok.

 

12,40-kor elindultunk Kelet felé, Chelmbe. Fél négykor már ott is voltunk. Nincs tovább irányitás. Segitsetek magatokon! Egy rossz konflissal bementem a hadosztályparancsnokságra. Ott adták meg a további parancsot: Tovább Lubomlon át Kovelbe. /Kedves valamikori olvasóm, ha egyáltalán lesz ilyen: ne ródd bünömül, hogy a tulajdonneveket nem irom mindig a leghelyesebb helyesirással vagy kiejtéssel. Ahogy akkor hallottuk vagy láttuk kiirva cédulára, deszkára. Bizony nem mindig a Tudományos Akadémia nyelvi osztálya járt arra, hogy ellenőrizze a bakterek és magyar bakák lengyel kiirását./

 

Benn a parancsnokságon megkérdezte egy zászlós, vajon protestáns lelkész vagyok e. Nem tudom, miből gondolta. A velem levő soproni bányász, Kraker Alfréd őrmester megmondta, hogy katolikus és bencés. Erre felderült az arca, és rögtön ujságolta, hogy itt az Egon rendtársam. (10)

 

Kerestem, de megmondták, hogy kinn van támponton. Mit tudtam én, hogy mi az a támpont. Zöldfülű lévén megkérdeztem, erre jót nevettek. Mondtam, én csak azt tudom: támpont a jobbszárny, igazodj. Na aztán később keservesen megismertem ezt a müfajt is. Egon estére visszajött. Mivel vissza kellett mennem az állomásra, csak irást hagytam neki. Igen, de kinn megtudtuk, hogy csak reggel 6-kor mehetünk tovább. Visszamenni hozzá teljes sötétben, gyalog, egészen más uton. /Azt hiszem, szegény háromkirályok jobban ismerték a más utat, mint én. Keserves botorkálás volt. Egy szegény lengyel annyira mutatta a helyet /hiába tiltakoztam/, hogy végül*****************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************

 

 

*************

 

***********************ásra. Jól kipihenve, frissen ülök itt. Már vagy 20 perce éppen Luboml állomáson tologatnak bennünket. Vasutépitő foglyokat nézegetek. Chelmben két fogolytábort is láttam. Éjjel teljesen kivilágitva, drótsövénnyel elkeritve. Látható már messziről. Eszembe jut az első világháborus idő, mkor egészen kisgyerek voltam. Nálunk a pápai villanytelepen édesapám mellé sok orosz fogoly volt beosztva. Nagyon szerettem őket, mert engem is mindig örömmel fogadtak. Csináltak játékot fából, gyönyörüen faragtak. Bizony nem tudtam, mi az a fogoly. Csak azt láttam, hogy mindig szomoruak, és az édesapámat kérték meg, hogy a vöröskeresztes lapon irjon az ő nevükben. Nem tudtak irni. Egynek a neve fel is bukkant bennem: Vaszilij Vaszilijevics Vinogradov. A Vaszil bácsi mindig ölébe kapott engem, mikor meglátott, és magához ölelve csókolgatott. Mikor egyszer édesapám éppen arra jött, riadtam letett, és félve nézett. Nem értettem a helyzetet, csak vártam. Remegve nézett édesapámra. Az pedig megkérdezte: te Vaszil, szereted a fiamat? Az boldogan kapott utánam, és (11) mint akiről mázsás kő esik le, felkapott ujra és könnyes képpel maszatolt össze, mondván: Nágyon, nágyon. Attól kezdve zavartalan volt a barátságunk a többivel is, mert tudták, hogy a fégepesz /főgépész/ úr, mármint az édesapám, nem haragszik ezért.

 

Ez jutott eszembe, mikor néztem a foglyokat.

 

No lassan ennek a négynapi tologatásnak is vége lesz. Ahogy ezt a sok nyomort látom, még nagyobb vágy fog el, hogy minél többet dolgozhassam embereink javára. Pedig azt hiszem, hogy ez a szenvedés még csak izelitő a későbbiekhez. Istenem, minek ez a sok baj?!? Az a néhány őrült, aki ide küld bennünket, miért nem megy saját maga ökölre? Hát csak igazságosabb volt az a harcmód, mikor a vezérek verekedtek? Persze a gazemberség ott is megvolt, mert a legyőzött vezér népe is legyőzött lett. Akárhogy is forgatom, a háború mindenhogyan aljas dolog.

 

Ma elfogott a kisértés, hogy megszököm. Látom, hogy milyen kis pont leszek én itt. Ha ebben a kis körben is ennyi aljasságot és gazemberséget látok a ténylegesek között, mennyi vár rám még kijebb? Tudok-e csak egy jottányit ellene tenni? Ha nem, mit keresek itt? Nem az elitéléstől félek, ha megszököm, hanem önmagam előtt a szégyentől. A szegény bakáink itt halnak, nyomorognak, fogságba kerülnek, örökre tehetetlenek lesznek, én pedig el akarok menekülni? Jaj, Istenem, adj erőt a kisértésben. Nem, nem akarok semmi nehézség elől sem elmenekülni. Mindig mindenben segiteni akarok. /Most vettem észre, hogy ma már harmadszor kérdezik meg tőlem: miért jelentkezem mindig igy: Nádasi Alfonz bencés  tábori lelkész. Ez szabálytalan. Ahogy kielemzem magamban, erre a rendi öntudatra, mint hiuságra fogok magamban hivatkozni gyenge pillanataimban: egy bencés, egy magyar bencés, nem tántorodhat meg semmikor sem. Azért is igy jelentkezem mindig!/

 

Szembe jött velünk a másik vágányon egy szerelvény. A mi vonatunkhoz készitett akna felrobban a mi vágányunkon a másik mozdony nyomásának a hatására. Ezt tehát megusztuk. /A másikban könnyü sebesültek lettek, mert a robbanásnak semmi sem volt utjában./ Reggel 1/2 7-ről délután 2-ig 100 kilométert tettünk meg. Szép teljesitmény! (12)

 

Kowelben megtudtuk, hogy az alakulatunk innen Északra 80  km-re, Maloritában van. Állitólag holnap reggel 8 órakor indulunk. Itt egy katonabarakkban kaptunk szállást a velünk levő 60 legénnyel. Itt találkoztam először és közvetlenül német tiszttel. Akkor lássam őket, mikor a hátam közepét. Sajnos, a trógernek ebben az esetben igaza volt. Mikor bevittek bennünket a barakkba, megmutatta, milyen disznóólat hagytak ott az előző magyar alakulatok. Keményen kiadta a parancsot, hogy tisztáába kell tenni mindent, és ilyen tisztán át is adni. Mivel mindenki huzódozott a felelősségtől, gondoltam magamban: nem azért voltam cserkészparancsnok, hogy most meghátráljak. Biztositottam, hogy minden rendben lesz. De magam sem hittem el. Valami hatodik érzékem azt sugta, hogy itt valami készül. Csak nem tudtam, hogy kivel és mi lesz az.

 

Sajnos, itt tudtunkra adták, hogy már a német hadsereg kötelékébe tartozunk. Olyan rosszullét fogott el. Olyan szégyen futott át rajtam, mintha évszázadok összes német gőgjét, csizmáját, elnyomását, terjeszkedési vágyát magamon érezném. Fizikailag is rosszul lettem.

 

Szalmazsákok voltak a priccseken. Mikor végre felkerültünk, pillanatok alatt az egész társaság szuszogni, hortyogni, fogat vicsoritani kezdett.

 

 

Febr.16.szerda

Reggel arra ébredtem fel, hogy ágyuznak, puskák ropognak. Mi van? Ahogy kábulatomból magamhoz tértem /egész éjjel egyszer sem voltam fenn/, veszem észre, hogy egyedül vagyok az egész barakkban, sőt, ahogy kimentem, láttam, hogy az egész területen. Itt hagytak? A mieink nem vették észre /itt  senki sem törődik mással, csak saját magával/, a németek pedig egyszerüen eltüntek. Azt jól tudom, hogy ha a mieink közül valaki észrevesz, felébreszt. De mi történt?

 

Hamar kiderült, hogy nagyobb partizánalakulat jött nyugatra, vagyis errefelé. A németek elmenekültek kocsijaikon, a mieink pedig akkor indultak egy szerelvényen. Az állomáson egy lengyel bakterszerüség lengyel, ukrán, német keveréknyelven, kézzel-lábbal magyarázott, hogy menjek oda a még ott levő egyetlen szerelvényhez. Magyarok voltak.

 

Reggel 8-kor elindultunk. Előttünk ment egy rövid (13) szerelvény. Ezt már ismerjük! Hadd robbanjon a teherkocsi. Benn a vagonunkban óvatosan azt mondtam, hogy robbanni fogunk, sőt támadást is kapunk. Lehurrogtak. Katona főhadnagy még azt is mondta: Ejnye Páter, ne légy vészmadár: Nem akartam nekik magyarázni, hogy egész határozottan megérzek sok olyant, ami velem fog történni.

 

Eldöcögtünk kb. 70 km-t. Ott Zablocien 2 és fél óráig tologattunk. Közben már elmult fél öt. Kimegyünk az állomásról. A másik vágányon áll a segélyszerelvény, mert az előző robbanás ott történt. Éppen befejezték a munkát, és készülődtek haza. Ahogy odaérünk, egész határozottan éreztem, hogy most fogunk robbanni. Erre éppen alattam megemelődött a padló, be- és kitörött az ablakom. Éppen ablak mellett ültem. Ölembe hullottak a szilánkok. Abban a pillanatban látom, hogy nagy göröngyöket vág ki a robbanás. A fény a másik oldalon világitott. Én kb. 10-15 centit megemelődtem. Rögtön eldöltem a többi hárommal. Visszazöttyent a vagonunk, de a sin mellé. Erre az erdő felől nyomjelzős lövedék vágódott hozzánk. Szerencsére nem talált embert. Mint mondták a nagyokosok, hogy robbanólövedék és a partizánok használnak ilyent, nehézpuskából. Azonnal lementünk kétoldalt a töltés árkába. Tüzkészültséget vezényelt Csaba Ernő zászlós. A két oldal között én voltam az összekötő. Csőre töltöttem a pisztolyomat, miután a pozitiv előérzet miatt már Kowelben betöltöttem a tárat. Rövidesen megkaptuk a 2. És 3. Robbanólövedéket. De ez már jóval nagyobb, erősebb volt. De mindegyik a vonat mellett 10 méterre robbant. Meg is állapitottuk, hogy a partik nem jól célóznak.

 

Mihelyt a segélyvonat meghallotta a robbanást, azonnal odajött hozzánk, munkához látott. A robbanás 60 cm. Sint kivágott éppen az én fülkém alatt. A sindarabok egynémelyike kiszakitotta mellettem a padlót és felettem a tetőt. Mikor megnéztem, mi mentett meg engem a robbanás erejétől, láttam, hogy a pullmankocsi vasgerendája térítette el néhány centire a síndarabokat.

 

Kiemelték a kocsinkat a sínből. Feltolták egy szerkezetre. Kicserélték a rossz sínt. Mindezt fáklyafénynél, mert teljesen sötét volt. Mikor elindultunk, derült ki /1/2 7-kor/ hogy elromlott a mozdonyunk fékszerkezete. Ott hagytuk a szerelvényt, és a mi két kocsinkkal lépésben /két oldalt biztosított menetben/ elindultunk. /Visszatoltak (14) bennünket az állomásra, hogy átjussunk a másik sínre. Mikor a legközelebbi támpontunkhoz értünk, kiderült, hogy a saját embereink lőttek bennünket. Azt hitték, hogy a robbanás hangja valami támadás miatt volt.

 

Jól kezdődött!

 

Beértünk a 4 km-re fekvő Xotislaw állomásra. Nem mehettünk tovább. A vagonban üldögélve vártuk a reggelt. Közben bementünk a bunkerbe.

 

Hát itt egy kis magyarázattal kell szolgálnom. A bunker nem más, mint valamelyik bakterház, amelyik körül van véve gerendákkal, földhányásokkal, hogy valamicskét is védjen az orvtámadások ellen. Ha nem volt a szükséges helyen őrház, akkor valóban teljesen földhányás volt a bunker. Azt is tudni kell, hogy mi ún. vonalbiztosító alakulat vagyunk. Azt jelenti, hogy fegyverzetünk puska, nagy ritkán géppuska, kézigránát és minden olyan egyéb, amit a partiz********************************************************************************************************************************************************************************

 

****************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************************

 

******************************fogom még érezni?

 

Már egész közelről érezzük a halált is, az Isten kezét is. Ez a 100 km-es szakasz, ahol most vagyunk, már első vonal /Hatásos fegyverek nélkül. Nesze neked gazember hadvezetőség./ Előttünk senki. Körül csupa partizán: orosz, lengyel, ukrán. A jó ég ismeri itt ki magát.

 

 

Febr.17. csütörtök

A járőr bejött és jelenti, hogy nem talált aknát. Talán igaza van, mert éjjel havazott, meglátszanék a nyomuk. Hacsak nincsenek még benn a tegnap délutániak közül. Még mindig zavaros az érzésem. /borzalom ez néhány nap óta. Még sohasem volt ilyen teher ez az érzés. Mi lesz, ha még melegebb helyzetekbe kerülök?/ (15)

 

Egyáltalán a tegnapi robbanás is érthetetlen, mert a német vasutas szerint  közvetlen előttünk két szerelvény ment át ugyanazon a sínpáron. Ezek az ukrán munkások nagyon gyanúsak.

 

Nem kellett sokat várnunk. Egy időzített akna robban a mögöttem levő teherkocsin. Őrült dörej, de nem lett hatása, mert szabadon fröccsent.

 

Na, ha ezen az utolsó 11 km-en nem lesz semmi, végre megérkezünk Maloritába.

 

Délután 1-kor meg is érkezünk. Az első ember az állomáson Pődör János gh.hadnagy, szanyi tanító volt. Ő fogadott bennünket.

 

Malorita 2000 lakosú hely katolikus és görögkeleti pappal. Elszórt faházak, apró épületek a falu szélén. Az állomáshoz kb. 300 méterre van az egészségügyi oszlop /megint egy szörnyű név. / Ide, a 9.sz.eü. oszlophoz kellett jönnöm, itt jelentkeznem. Oda is megyünk. De jó párszáz méteres kerülővel jutok oda, mert éppen az én szobám körül van aknásítva. Az egész köré még erős drótsövényt húztak. Na, itt is jól kezdődik az élet: akna és drótsövény.

 

Megismerkedem Mester Alderik László premontreivel. Őt váltom. Igen buzgó, derék embernek gondolom az első benyomások alapján. Később aztán megtudtam, hogy jól láttam. Lelkiismeretes, derék magyar ember volt. Az evangélikus lelkésszel lakom együtt: Csaba Antal, mentshelyi parochus. Soproni teológián végzett. Szintén derék ember. Nem sok vizet zavart, de amit tett, becsülettel elvégezte. Jól megértettük egymást, jókedvű derűs egyéniségével.

 

Lassan megismerkedtem a környezetemmel: négy istálló között áll a házunk. Valami szolgabíróféle emberé volt. A kultúra áldása rögtön jelentkezik. Számomra kettősen: éppen nekem, a pedagógusnak kell tapasztalnom, hogy iskolapadokkal fűtünk. Körülöttünk mérhetetlen erdők, de így - úgy látszik -, könnyebb.

 

Benn a szobában szárítjuk a nedves holmijainkat. Gyertyával világítunk. A szomszéd istállóban volt öt betegünk, míg betegszobába vihettük őket. /Azért volt ez az átrendezkedés, mert előtte néhány nappal került oda az egész 9.sz.eü. oszlop. Állandóan fúj a szél, hordja a havat. A faháznak nekitömött trágya, és a mellettünk pihenő lovak bájos idillben egyesültek. Hát ebben a drogériában csak ilyent árulnak. (16)

 

Jelentkeztem a századosparancsnoknál:

 

Egészen kisműveltségű, kapkodó, gyenge jellem.

 

Majd meglátjuk, milyen lesz, ha jobban kiismerszik.

 

Este pezsgőt bontottak a Mester búcsúztatására és az én megérkezésemre. - Ismét még erősebben elhatároztam, hogy vigyázok az italra. Eddig soha életemben nem volt ez nekem probléma. Mikor naponta ott volt előttem a bor, sosem ittam. Mikor meg gyomorfekélyem lett, nem volt szabad innom. De most nagyon kivánom, mert már 5 napja olyan ukránom van /így nevezik azt a szörnyű hasmenést, amely mindenkit elkap, aki idejön, és valami eddig szokatlant eszik vagy iszik / Annyira kiszáradt a szervezetem, hogy állandóan csak inni tudnék. Vizet nem engednek inni. Teát kapunk állandóan. Folyton szomjas vagyok. Vacsora után bizony még ittam volna, de inkább azt a lötty katonai feketét választottam. - Mikor láttam az a vedelést, amit körülöttem a tisztek produkáltak, az elhatározásom még inkább megszilárdult. Sohasem akarok erről megfeledkezni. Remélem, hogy nem is lesz nagy áldozat, mert eddig ez nem jelentett nekem problémát. Máris látom, mit isznak itt az emberek. Szörnyű ez a lefelé süllyedés.

 

 

 

Febr.18. péntek

Máris megkaptuk a parancsot, hogy tovább megyünk a 30 km-re fekvő Breszt-Litowszkba. Közben bemegyek a néhány lépésre fekvő görögkeleti paphoz. Az volt a tervem, ha hosszabb ideig itt maradnánk, hogy megtanulok lengyelül és ukránul is az oroszon kívül.  Ezt a plébánost is meg akartam ismerni, hátha olyan körülmények között él, hogy vele is lehet tanulni. Meglepett, hogy az egyszerű ruházat alatt milyen okos főt találtam. Eddig a görögkeletiek között ez teljesen ismeretlen volt számomra. Persze, itt meg kell szoknom, hogy az ápolatlanság a háború következménye. Tapasztalom magamon is. Kiderült, hogy Párisban, a Sorbonne-on négy évet végzett. Nagyon kedve, intelligens, elég jól beszél németül is. A felesége muzsikus. Gyermekkara van. Szépen gitároz. Egyszerűen, de ízléssel berendezett a lakásuk. Kérésemre a felesége orosz egyházi énekeket énekelt és kísérte gitáron. A plébános pedig a kiséretet énekelte hozzá. Mondhatom nagy élvezet volt ez az óra. Istenem, mikor közeledünk már (17) jobban egymáshoz. Érdekes, mintha csak megérezte volna a gondolatomat: nagyon szerényen, de néhány perc múlva rátért arra a gondolatra, hogy ő is érvényesen felszentelt pap. Tehát az apostoliságban testvérek vagyunk. Vajon mikor fúj ilyen szél a nagyokosok fejében is?

 

A katolikus paphoz készültem, de hirtelen kaptuk a parancsot az indulásra. Előtte be akartam menni a szobámba, de mivel még nem szoktam meg az  aknásított területet és a drótsövényt, a legrövidebb úton akartam menni. A hóban nem vettem észre a drótot, és belevágódtam az aknák közé, illetve, a közbeeső második drótsorba. Éppen Vitál kesztyűje volt rajtam. Végigszakadt az egész, de megmentette a kezemet. Na ennek elég rövid élete volt! Mikor az aknász megnézte a hóban hagyott nyomomat, jó cifra rosseb-kifejezésekkel megállapította, hogy a papnak marha szerencséje volt, mert a két keze között volt éppen egy tányérakna.

 

Jelentkeztem már Szkladányi Ákos hadosztály főlelkésznél. Ma két órát beszélgettünk. Naturburs, kissé mindent röviden elintéző valaki. Először azt gondoltam, hogy már ő is kitűnően beleillik az aktivokba. De az első óra végén kiderült, hogy művelt, becsületes, buzgó pap. Jobban bántja a fegyelmetlenség, a lelkiismeretlenség, az aktív üresfejűség, mint bárki mást, akivel eddig találkoztam. Azt hiszem, nagyon jól megértjük majd egymást.

 

Elindultunk. Egész jól mentünk, mikor a már ismert nehézpuska hangja csattant fel, persze megint az erdőből. Először nem miránk lőttek, de aztán a partik a mozdony víztartályába eresztettek kettőt. Nekünk kiadták, hogy álljunk fel az üléseken, mert általában fejmagasságra céloznak. Így legfeljebb a lábunk szárát éri a golyó. Komikus látványt nyújthattunk, de a halálfélelem a puskaropogásakor elvette a viháncolók kedvét is.

 

Hét órára értünk Bresztbe. Jön a parancs: benn maradni a vagonban. A parancsnok /vulgó: Tulaj/ tehetetlenségének és önzésének példája volt a lefekvés. Először ő terült el keleti kényelemmel. Még be is takartatta magát. A többit eheti a fene. Ha én cserkészparancsnok koromban valaha is így tettem volna, megérdemeltem volna, hogy kivágjanak. De előbb lesült volna a bőr a képemről a szégyentől. Pedig ott mindig katonás, bajtársi, szociális szellemre neveltünk. Na most itt mindezt meglátom (18) teljes megvalósulásában. A csicskás urak is elnyújtózkodtak. Négyen nem fekhettünk le. A gh.főnök, a patikus, a segédje és én a kályha körül széken kuporogtunk. Én pláne koweli karosszékben. Igaz, hogy három lába volt.

 

Végre éjjel 1/2 3-kor, mikor a mellettem levő kosár tetején is elfáradtam, Tulaj ide vagy oda /hű, rövid idő alatt is de megutáltam ezt a jellemtelen embert!/ melléje dűltem. Mocorgott, de elhallgatott.

 

 

Febr.19. szombat

Délig a vágányon maradtunk. Végre 4 órakor egy üveg pálinka ellenében /micsoda valuta itt a pálinka és a dohány!/ eltoltak bennünket. Koromsötét lett, mire bejutottunk a számunkra kijelölt házba, mely ezentúl elsősegély-kórház szerepet fog betölteni. Valami adóhivatal lehetett előtte a Bialiczka ulicán. Emeletes ház, kisebb-nagyobb szobákkal. Mindenre lesz itt hely. - Rögtön az elején mondtam, hogy fűttessünk be, mert mindenki megfagy a jéghideg házban. "Alfonz, te civil vagy, te ehhez nem értesz" szokta mondani évődő-lenéző, fölényes-dühöt visszafojtó hangon B. Végül eszükbe jutott, hogy valahonnan tüzelőt kellene szerezni és a nagy cserépkályhába befűteni. Mindent magunkra vettünk, hogy a jeges ágyban, a fagyos levegőben valahogy kibírjuk. Nagyon fáztam. Csak úgy vacogtunk.

 

Eddig nem éreztem semmi bajt. Kaposy doktornak úgy látszik igaza van, hogy ha bírom, meg fogok gyógyulni a gyomorfekélyemből. Már olyanokat is ettem, aminek a látásától is rosszul lettem volna otthon. Nem is engedem, hogy tönkremenjek a kényeskedésben. Minden nap edzem magamat azzal, hogy valamibe belekóstolok a katonakosztból. - A legnagyobb legyengítőm, az ukrán, végre megszűnt.

 

 

Febr.20. vasárnap

Nagy kavarodás van. A németek is, a másik oszlop is, az 1-es eü.oszlop is más parancsot ad. Az eredmény egyelőre az, hogy két szobában itt maradunk. A többiek elhurcolkodnak, még nem tudni, hova. A másik kórházban miséztem /mert eddig két helyen voltunk, ugyanabban az utcában/ és beszéltem 10 embernek, mert ott is hangyaboly az egész épület. B.-t majdnem feldobja a méreg. (19)

 

 Mindenki ideges, fél. Hát még itt is így vagyunk? Igaz, hogy Bajmóczy oka az egésznek. Már hozzám jönnek a doktorok és tisztek panaszkodni. Még sikerült függetlenítenem magamat ettől a maskaradoktor katonától, és nem érint a hajmeresztő butasága idegileg. De akire hat, annak szörnyű lehet, ahogy a panaszokból megtudom.

 

Egész nap tart a forgatag. Délután hozzák az a hírt, hogy Priszkával találkoztak. /Jehn Antal soproni derék segédtisztem a cserkészcsapatban. /  Megígérte, hogy eljön. Később itt is volt, de a sebesülteknél voltam, ezért nem talált. Holnapra ígérte az  eljövetelét.

 

Furcsa benyomásom keletkezett, mikor bemutatkoztam a vöröskeresztes nővéreknél. Az a pozitív érzésem volt, hogy a szemük a  férfire van beállítva. Minden mondatukban valami női ravaszság bujkál, amivel föléje akarnak kerülni a beszélgetőnek. Hát jóval kezdenek, ha engem így akarnak lefegyverezni. Úgy látom, hogy a doktorokat az itteni nővérek alaposan levették a  lábukról. De még inkább egy itteni ukrán panyenka. Ma is nagy ricsajt csaptak éjfélig.

 

A bakok!

 

Febr.21.hétfő

Ma reggel elment az elődöm, Mester Alderik. Átvettem a legényét, Varga Józsefet. Zalai gyerek. Megnéztem a betegeket, sebesülteket. Eljutottam mindenkihez. Mivel érzem, hogy nehezemre esik a kórházi szag és a sebek látása /pedig azelőtt bírtam/,  mától kezdve délelőtt részt veszek az ambulancián, és a műtőbe is elmegyek. Meg kell szoknom! Lehetetlen, hogy ne tudjam magamat legyőzni. Ráerőszakolom magamat.

 

Szomorú dolgot mesélt ma az egyik beteg, sebesült őrnagy. Vállalkozáson voltak /Megint egy rettenetes fogalom: vállalkozás. Azt jelenti, hogy ha akar vállalkozni, ha nem, mennie kell partizánvadászatra. Mikor a partizánok már nagyon szemtelenek, akkor elrendelik ellenük a vadászatot, a vállalkozást. Ahogy mondják a régiek, az eredmény majdnem mindig a nullával egyenlő. Sem tiszt, sem legénység nem ért ehhez a nem magyarnak való foglalkozáshoz. A magyar győz és vitéz, ha nyíltan küldik valahova, és nyíltan kell neki bölcselkedni katonai módon. De így? Amit ebben a pár napban hallottam, (20) megutáltam ezt a most tanult fogalmat, a partizánkodást. /Parancsban kapták, hogy az egyik faluba menjenek be. Csak öregek, bénák és fiatal leányok voltak ott a faluban. Három oldalról kerítettek a mieink.

 

Egy tó jegén át kúsztak. Viháncoló leányok jöttek ki a házakból Ez volt az elterelő ravaszság. Magyar- és német ruhás gépfegyveres szakaszok fogadták a mieinket. Partizánok voltak. Nagy veszteségünk volt. Erre mi sem voltunk restek, aknavetőkkel tisztították meg a házakat.

 

Látom, hogy a betegek és a sebesültek milyen szívesen veszik, ha velük vagyok. Ki is akarom ezt használni, mert ezen a területen teljesen ismeretlen vagyok. Viszont más gyakorlatom eredménye bizonyos átértékelésben itt is gyümölcsöző lesz. Gondolok itt a pedagógiai készségre, az emberismeretemre, hivatástudatra, mely minden bencést alkalmassá tesz, hogy hamar beledolgozza magát az új beosztásba. Nagyon buzgón kérem naponta Isten segítségét a legkisebb munkámra is. Annyi elhagyatottság van az emberekben. Különösen a családosakban. Olyan jó látni, mikor órák hosszat tartja a feleségének vagy a gyermekének a képét  a kezében. Hangosan beszél hozzá, csókolgatja.

 

Az ellenkezőjére is eleget láttam ebben a néhány napban. Tombol bennük a szexualitás. Válogatás nélkül rávetné magát minden nőre, mert csak a nőstényt látja benne. A támponton vagy a bunkerben az ágyak felett a meztelen nők képének egész hada látható. És ebben a legrosszabb példát éppen a hivatásos tisztek adják.

 

A sebesültek szívesen gyónnak. Még olyanok is, akik hosszú esztendő óta elmulasztották. Általában gyönyörű lelkiállapotban van a legtöbb falusi legény. Mikor bevonult, előtte meggyónt. A kegyelmen kívül hála annak a sok buzgó, ismeretlen falusi papnak, aki így neveli a rábízottakat. - A legtöbbnek van imakönyve. Máris láttam néhányat, mikor a szíve fölött abban akadt meg az ellenség golyója, és így mentette meg az életét.

 

A doktorok este behozták hozzám az ukrán  panyenkát. Ugratni akartak vele. De csak néhány percig sikerült, mert olyan jégcsap lettem, hogy mindent lehűtöttem.

 

A nő is abbahagyta szemének kocsányra ültetését. Ezek a doktorok is azt hiszik, mert gyönyörű ez a nő, már engem is leszerel. Jó vicc! Utána alaposan lehordtam a doktorokat. Megmondtam, ha még egyszer ilyen tréfára vetemednek, (21) kidobom őket is meg a nőt is. Bocsánatot kértek, és égre-földre esküdöztek, hogy többet nem ismétlődik meg az ilyen. Megvallották, hogy nem gondoltak semmi rosszra, csak az aktív katonapapoknál nem találkoztak ilyen ellenállással. Hát nálam majd találkoznak!

 

Tegnap behoztak egy szegény legényt. Partizánaknára lépett. Szétroncsolta a fejét. Ma meghalt. Semmiféle adata nem maradt. Végre egy szomszéd falubelije becsületszavára két tanú jelenlétében állította, hogy református volt. Rettenetes nézni szegénynek az összeroncsolt, lyuggatott arcát.

 

Két műtétre mentem "edződni".

 

 

Febr.22. kedd

Már lassan napirend is lesz. Úgy látszik, mégis itt maradunk legalább néhány napig vagy hétig. Már ismernek a sebesültek. Láthatóan örülnek, mikor belépek hozzájuk. Apró kéréseket is mernek előhozni. Akkor bátorodnak neki, mikor látják, hogy mindegyiket igyekszem elintézni: haza írni a családnak, telefonálni az alakulatának, izenet valamelyik barátjának. Sőt ha olyan faluba megyek misézni, prédikálni, ahonnan behozták, még a szerelmes orosz kisleánynak is viszek hírt.

 

Temetés ügyében voltam a hadtesten. Kb. 300 méterre van tőlünk a főutcában. Mivel Tollár hadt.lelkészt nem találtam, /alesperesi rangban van/, a protestáns vezetőlelkésznél volt a parancs a számomra. Első pillanatra láttam, hogy alföldi ember. Felvágós, nagyképű, vad fölényeskedő. Azt mondta: a közös temetésen ő kezd először. Azért legyen így, mert neki több halottja van, mint nekem. Belenyugodtam, de délután azonnal jelentettem Tollárnak. Igazán békés természetű vagyok, és minden krisztushivő embert testvéremnek tekintek, papjaival eddig is jóban voltam és így is akarok tovább is lenni. De ha egyszer megvan ez a hülye katonai reglama, akkor tartsa be ő is, ha velem betartatják. - Ahogy beszélgetek Tollárral, éppen bejön. Ugy mentette magát, hogy így tanulta: ha rangban idősebb a protestáns lelkész, akkor ő kezd. /Ez ésszerű is lenne, boldogan vetem alá magamat ilyennek. / De akkor miért mondta délelőtt, hogy csak akkor kezdenek előbb, ha több a halottjuk. Tollár előttem figyelmeztette. Egyáltalán nem (22) tetszett a mukinak, hogy egy kis közönséges lelkész, valami ismeretlen bencés előtt kapják le, ó,ó!

 

Ahogy hazamegyek, éppen akkor hoznak be a sebszállítók egy honvédet. 25 éves hatalmas termetű. Mindkét lábát levágta egy mozdony. Őrségen volt. Egészen titokzatos, hogyan történhetett. Még azt sem vettük észre, hogy részeg lett volna. Ő azt mondja, hogy erős köd volt, a havas sin elfogott minden hangot, közben fegyverropogást hallott. Semmi mást nem vett észre.

 

Elmentem hamuért a katolikus templomba, mert holnap hamvazószerda lesz.

 

 

Febr.23.szerda

Minden kórteremben hamvaztam. Ahol miséztem, oda gyűltek a többiek is, ha fel tudtak kelni. Utána elmentem mindenhova. Sokan elkisértek a sebesültek közül. Ha sokan voltak egy teremben énekeltünk, ha kevesebben,  hangosan imádkoztunk. Láthatóan szívesen fogadták a szertartást.

 

Kicsit türelmetlen vagyok a lakótársammal szemben, de csak belülről. Csaba Tóni egész hisztériás módon viselkedik a betegségében. Hörghurutja van. De olyan nyafli módon viseli, mely nem férfihez méltó. Szegény felesége!

 

Elmentem megköszönni a katolikus plébánosnak a szentelt hamut. Nagyon kedves ember benyomását kelti. Rómában végzett. Végre egy lengyel pap, aki szépen beszél latinul. Menekültek is vannak a házában /ferences és több plébános/ Ott volt a másik itteni plébános is. Hat hónapig volt a németek börtönében. Hozzá is eligérkeztem. Sajnos, ezt a börtönviseltet láttam a börtönben, mikor a kórházunk másik részében voltam, itt az utcánk végén. A rács mögül bajuszos, szakállas ember szólt ki németül. Aztán kiderült, hogy pap. Erre latinul beszéltünk. Most egymásra ismertünk.

 

Ma volt az első temetésem. Két honvéd. Vonatgázolás és fejlövés. Nagyon hatott rám ez a mai nap.

 

Zsidók ásták a sírt. Először az fogott meg nagyon mélyen, mikor láttam a munkájukat. Feltámadt bennem a gyanú, hogy akarattal dolgoznak ilyen szánalmas lassan. De néhány perc múlva láttam, hogy képtelenes gyorsabban emelni a csákányt és a lapátot. Itt láttam először a zsidókérdésnek ezt a megnyilatkozását. Szegény emberek! Valami őrült agy kitalál valamit, és ezrek és százezrek a hitük, (23) a fajtájuk miatt mások lesznek, mint a többiek. Benn a kórházban a takarítóknak még tisztességes dolga van. Igyekszem is emberivé tenni állapotukat azzal, hogy mindegyikkel kezet fogok reggelenként. Néhány szót váltok velük, megérdeklődöm családi körülményeiket. Úrnak szólítom őket, vagy ha fiatalok, a keresztnevükön. - De itt kinn a temetőben valami más hangulat fogadott. Nem jöttem rá, hogy miért kizsaroltabbak ezek a sírásók, mint a többiek. De szánalom volt nézni őket. Nem csodáltam volna, ha valamelyik belefordul a sírba, és tévedésből azt hantoljuk el.  Undor és szégyen fogott el. Miért nem tudok a tiltakozáson kívül többet tenni értük? Ez a tehetetlenség! - Aztán az is felötlött bennem, hogy miért provokálják a zsidók világszerte a gyűlöletet maguk ellen? Mint pápai gyerek magam is laktam zsidó házban zsidó háziúrral. Mindig voltak zsidó játszótársaim. Sohasem ismertem az antiszemitizmust. Még akkor sem, mikor a házunkban a háziúr rokona, egy nálam egy évvel fiatalabb gyönyörű, barna zsidóleány fülig szerelmes lett belém. Én bizony őbelé nem. Ő hetedikes volt, én nyolcadikos. Rokonai nem tudtak mit tenni, hogy távoltartsák tőlem. Én ostoba, sem vettem észre, hogy ennyire van a rajongása. Csak később tudtam meg, hogy kijelentette: nem nyugszik, míg  ki nem lépek Pannonhalmáról. Ezen is csak nevettem, és sajnáltam. Sőt, azt hiszem, amolyan kamaszosan még büszke is voltam. De egyáltalán nem haragudtam rá vagy a fajtájára. Csak Édesanyám sírt és aggódott értem, ahogy utána megtudtam Édesapámtól.

 

De most, itt a temetőben, nem a gyermekes vagy romantikus vagy természetes hangulat kelt fel bennem, hanem az a szempont: miért mi keresztények húzzuk mindig a rövidebbet? Miért kell mindig azt a keresztény gondolatot hirdetni, hogy mindenkit egyformán felebarátunknak kell tekinteni? Miért nem viselkedik a zsidó is felebarátként? Miért nem tud a zsidó otthon is ilyen alázatos lenni, ilyen munkát is végezni, mint itt? Miért kell ehhez a gyűlölethullámnak olyan nagyra áramlani, mint most, az elmúlt időben? Miért provokálják az ilyen helyzetet, amelyben valóban őszintén sajnáljuk őket, és ismét megbocsátunk nekik? De ha mi megbocsátunk, miért kezdik ők újra? Mert hogy otthon újra fogják kezdeni, még pedig vadabbul és gyűlölködőbben, ahhoz nem kell prófétának lennem. - Valami ilyen gondolattömeg gomolygott bennem azalatt az egy óra alatt, (24) amíg vártuk a halottakat szállító vonatot. Aztán, ahogy itthon papírra vetem a gondolataimat, alig ocsúdok fel a kábulatomból. Ki tud itt megoldást? Hiszen újra előről fog elkezdődni minden!

 

Mégis én kezdtem a temetést. Mind jobban látom, hogy alig van közös megbeszélni valóm a református lelkészekkel. Pedig nagyon szeretném. Istenem, ez a megosztottság. Ő is Krisztust vallja, én is, mégis ilyen ellentétek. Arról nem szólva, hogy a görögkeletiek őhozzá vannak beosztva. Semmi köze nincs hozzá sem lelkületben, sem tanításban. Hozzám jönnek gyónni a ruszinok.  Meg is gyóntatom őket. Felét ugyan nem értem, mert olyan nyelven mondják. De a jó Isten irgalma egészen biztos,  hogy ezen a nyelven is tud.

 

Ma újra költöztünk. 200 méterrel odább mentünk ugyanabban az utcában. Az Ulica Bialostocka 60 alól a 35-be. Persze, a szokásos kezdés. Se villany, se fűtés. Kár részletezni. Ha egyszer filmforgatót írnék az itteni helyzetről, akkor részletezném ezt a fejetlenséget. /Hej, de fázik a kezem, ahogy irok./

 

Most éppen este 8 óra van.

 

 

Febr. 24.

Most már rendes napirendet tudok tartani. Valamelyik kórteremben misézem, aztán egész délelőtt járok a műtőbe, a kötözőbe és a kórtermekbe. Tizenhárom kórtermünk van, meg egy tiszti szobánk. A földszint a belosztály, az emelet pedig a sebészeté. Fenn kb. 50 sebesültünk van, lenn 80 belbeteg. Valamennyien nagyon szívesen veszik, ha velük vagyok. Különösen örülnek, ha a műtéten is ott vagyok. Lapot írok nekik, panaszokat hallgatok, az azonossági jegyüket /a dögcédulát/  majdnem mindenkinél helyesbíteni kell.

 

A kötözőben még kissé rosszul lettem egy nehézpuskalövés kezelésének a láttára. De edzem magamat, és minél többet akarok nézni, hogy minél hamarabb segíthessek a kötözésnél és különösen a műtéteknél. Nem tudom, miért, de teljesen érthetetlen előttem ez a rosszullétem a sebek láttára. Cserkészetben soha még a nyomát sem éreztem.  (25)

 

Febr.25.

Nagy örömöm volt. A nehézbeteg szobában négyen feküsznek. Három görög és egy római katolikus. Az egyik: Kárpátaljai Ferenc /ruszin!/ a legsúlyosabb. Flekkgyanús, súlyos mellhártyagyulladás. Nagyon gyenge. Buzgón fohászkodtam, hogy sikerüljön a gyóntatása. Jó ötletem támadt: elhatároztam hogy holnap náluk misézem. Felvetettem, milyen szép lenne, ha mind a négyen megáldoznának. Igy hát, ma szívesen meggyóntatom őket. Délután el is végezték. Szegény K.Feri a nagy lázban alig értett meg. Amúgy is alig tud magyarul. Általános bánatot kelttettem vele. De ezt is csak a másik segítségével, aki falujabeli. A másiknak mondtam, hogy tolmácsolja Ferinek: Bánatképpen mondja utánam: Istenem, szeretlek. Ragyogó arccal ismételte. Úgy örültem én is. Hálát adtam érte.

 

Szeretném ide hozni azokat a papírízű  szerzőket, akik össze-vissza nyálazzák a teológiát, különösen a morálist és a pasztorálist. Jőjjenek ide, és egyszer is próbálják meg az ajánlott módszereiket, mondataikat. Aztán nézze meg az olyan jogász, mint az idióta,  a tanáraink szégyene, hogy mi itt a jog. Itt egy paragrafusra zsugorodik minden a halál árnyékában: amire kérnek, megteszem.

 

Elintéztem a vasárnapi miséket. Ehhez ki kellett mennem a vonatparancsnokságra is. Váratlanul olvadni kezdett. Nagy tócsák, kásás mélyedések, rétegesen csúszó agyagos buckák vannak mindenfelé. Ha tudom, hogy ilyen az út, talán neki se vágok. De most itt kinn a városon kívül ismét más világgal ismerkedem meg.

 

Tulajdonképpen ha nem tudnám, hogy háború van, itt semmiről sem tudnám meg. Ahogy megyek a ruszin, ukrán, lengyel házak között, épp úgy mehetnék valami magyarországi ukrán községben is. Külsőleg semmi különbség. Jönnek-mennek a fiatal gyerekek és öreg emberek. Csak mikor az asszonyok között is látok bekötözöttet, akkor figyelmeztet ez a látvány, hogy mégsem otthon vagyok. Na meg a sok bedeszkázott ablak,  amit trágyával tömnek ki körül, hogy jól fogja a hideget. Magyar bakák jönnek kedélyesen, jókedvűen. Olyasféle hangulat, hogy ha már egyszer itt kell lenni, legyünk itt jókedvűen. Érzem, hogy ez csak felszín.  De egyelőre nem látok többet. Néha bokáig megyek a latyakban.

 

Végre eljutok alezredes, vonatparancsnok körletébe. Kiváncsi vagyok erre az emberre. Sokat emlegették előttem. Azzal húztak benn a doktorok, hogy mindenben úgyis (26) az lesz, amit Körösztös akar. Ne is mondjak tervet vagy elképzelést, mert meg sem hallgat. De ha keményebb hangot merek hallatni, elérhetem, hogy a mondatom közepén kidob.  Mondtam erre a doktoroknak: ti lehet hogy ismeritek a Körösztöst, de nem ismertek engem. És nem ismeritek a bencés tábori lelkészt. Nagy drukkolva várnak otthon az eredménnyel.

 

Bemegyek a segédtisztjéhez. Joviális főhadnagy, néhány másikkal. Ők is figyelmeztetnek, hogy be se menjek. Az ales többször kijelentette, hogy nem reflektál a papok jelentkezésére, illetve, ahogy ő mondta: vizitjére. Már nagyon szeretném látni ezt az embert!

 

Az irodában megkérdeztem, hogy kihez tartozik a ház előtt álló autó. Annyira rossz az út, annyira átázott a csizmám, hogy azzal szeretnék hazamenni. Hátha a Dárius kincsét kértem volna, nem lett volna akkora csodálkozás az irodában. Páter, hogy gondolod, hogy az alezredes úr valakinek is odaadja. Ő azt mondja, hogy neki mindig hadászatilag kell az az autó. Mondom erre a segédtisztnek: Kedves barátom, én pedig az alezredes autóján megyek haza. Légy szíves, jelents engem!

 

Bementem. A hivatalos jelentkezés után lényéhez nem illő groteszk mosollyal fölényét akarta fitogtatni. Rögtön elkezdte a tábori papokat szidni. Először csak szerényen igyekeztem ellene mondani. Még elődömet sem kímélte, akiről pedig csak jót mondott mindenki. Azt is védtem, és elmondtam, mi mindent mesélnek róla az emberek.

 

Erre taktikát változtattam, és elkezdtem neki szidni az aktív tiszteket, különösen a törzstiszteket. Addig is kapkodta a szótagokat, habratyolva beszélt. Lovalta magát, valósággal fuldokolt, és azt mondta: Végeztem professzor úr! Én pedig, elfeledkezve minden katonai körülményről, mikor felugrott a helyéről, azt mondtam: Na látja Alezredes úr. Ha én igazságtalan vagyok a magyar tisztikarral  szemben /sajnos, azóta sokszor meggyőződtem, hogy igen elnéző és gáláns voltam/, ismerje el, hogy éppen ilyen igazságtalan a tábori lelkészekkel szemben. - Látni kellett volna őkörösztösségét. Talán el sem hitte, hogy mindez lezajlott. De ekkor jött a csoda: továbbra is professzornak szólítva elmondta, hogy van neki egy ferences unokaöccse. Reméli, hogy velem kijön, és segítségére leszek mindenben. Menjek csak bizalommal hozzá, ha valami kérni valóm van. Rögtön kaptam az alkalmon, és megkértem, hogy adja ide az autóját, mert átáztam. Az a kocsi pedig úgyis csak ott áll a ház előtt. Eddig azért mégsem (27) terjedt a nemeslelkűsége.  Mintha Shakespeare VIII. Henrikjét láttam volna: teljesen elváltozott az arca, megmásult a gesztusa, kihúzta magát, és fojtottan annyit mondott: de kérem, ez lehetetlen. Erre én szemtelenül folytattam: Éppen most mondta alezredes őr, hogy kérjek bizalommal. Ime, az első kérésemet sem teljesíti. Egy újabb de kéremmel bevezetve a mondatát folytatta: nekem hadászatilag kell a kocsi. Nem tudom, mi ütött belém, de nagyon élveztem ezt a fonák helyzetet, és azt kedélyeskedtem: Alezredes úr, garantálom, hogy míg visszajön a kocsi, nem lesz rá szükség hadászatilag.

 

Kijöttem tőle. A kintiek, akik mindent végighallgattak, úgy néztek rám, mintha én magam lettem volna a pokoljáró Tar Lőrinc. Csak ennyit mondott az ajtóból: küldd a sofőrt, hazaviszi a professzor urat. Szegény főhadnagy hosszú másodpercig nem tett semmit. Utána odatelefonált nekem az oszlophoz. Gratulált, és megvallotta, hogy ők még Körösztösnél ilyen beszélgetést el sem tudtak volna képzelni.

 

Hát megnyertem a fogadást. Mikor hazamentem, kihívtam a doktorokat, hogy ennen szemükkel lássák a mennyei csodát. El kellett mindent mesélnem. Attól kezdve, ha húzni akartak, csak azt mondták: ja a professzor úr, akinek a barátja.

 

D.u. 1/2 6-kor tisztigyűlés volt. Most látom, hogyan kellene dolgoznunk, működnünk. Ott az I-es oszlopnál van értelem. Egy hét alatt olyan tip-top kórház lett belőlük, hogy minden a legnagyobb rendben folyik.

 

Talán éppen ennek a hatására olyan minősíthetetlen volt, hogy kibírhatatlan. Már várom, hogy mikor akaszkodik össze velem is.

 

Ma érkeznek a mi vöröskeresztes nővéreink. Ki akartunk menni a fogadásukra. Kijelentette, hogy ezt nem tűri, és ő nem megy ki, ha mi is ott leszünk. Erre természetesen Buttyán Kornél belgyógyászunkkal kiszálltunk a sebesült szállítóból. Benn aztán néhány keresetlen szóval megtárgyaltuk ennek a műveletlen bugrisnak az állandó viselkedését. Csak a katonaságnál lehet ilyen kis ésszel, ennyi trógerséggel ilyen magas beosztásban lenni. A sebészi tudásáról nem is beszélek. Az egyszerűen siralmas, ahogyan az orvosok állandóan mondják. (28)

 

Febr. 26.

A legsúlyosabb négynek miséztem. Meg is áldoztak. Szegény Kárpátaljai Ferenc nem tudta lenyelni az ostyát, vizet hozattam, és így segítettem neki. Boldogok voltak valamennyien.  De leginkább én. - Egész délelőtt jártam a sebesülteket. Buzdítottam őket a gyónásra. Egyelőre kevés eredménnyel. Persze, nem tudom, hogy mikor gyóntak, és mi tartja vissza őket. Lehet, hogy semmi különös ok. De lehet, hogy az én személyem. Megint jó alkalom arra, hogy lelkiismeretlenség és gonoszság ellen, amiben ezalatt a rövid idő alatt is részem volt. Túl sokat kívánok eredménynek. Egész nevelési rendszert kellene megváltoztatni, hogy egyénenként is észre lehessen venni az eredményt. Mindenesetre már torkig vagyok ezzel a tiszti bandával. Ahány aktív tisztet látok, már elfog az undor. Alig ismertem meg közülük egy-két művelt, jellemes, tisztességes embert. - Aztán egészen új világ tárult elém a kórtermekben. Ott már egész őszintén mernek előttem, sőt nekem beszélni a helyzetükről, a tisztjeikről. Lesújtó! Olcsó babér lenne velük együtt fújni a sípot. De mindenesetre arra jó, hogy megerősödjem a véleményemben. Ennek az az eredménye, hogy még türelmetlenebb vagyok. Mészárlás, vágóhíd  ez, nem háború. Vagy adjanak fegyvereket a kezünkbe, hogy a magyar virtus megmutathassa, mi szorult belé. Vagy kérjék meg a partizánokat, hogy kegyeskedjenek krumplit sütni ahelyett, hogy közénk lőnének.

 

Megbeszéltük a doktorokkal, hogy meglátogatjuk az új vöröskereszteseket. Jön egy-egy vonat, és ilyenkor velünk vannak kapcsolatban. Mi és a szomszédok adják a sebesülteket hazaszállításra. B. nem tudni, miért, felajánlotta, hogy kivisz bennünket a  kórházvonathoz. - Teljesen szkizofréniás módon viselkedik ez az ember. Mintha semmi sem történt volna tegnap. Úgy beszél velünk, mintha a legjobb barátok lennénk. Tegnap még esztelen dühében nyálát fröcsögtette, mikor mi ki akartunk menni a nővérek elé, ma pedig maga hiv. - Adj, Uram, türelmet ilyen embertelen emberekkel szemben!

 

Meggyóntattam a kórházparancsnokot. Ez példa lesz holnap a folyosói misén.

 

Szegény K. Feri állapota súlyos. A belgyógyász azt mondta, hogy kifejlődött a tüdőgyulladás. Szívesen felvette a szentkenetet. A  szertartás végén együtt imádkoztuk: (29)

 

Goszpodi pomiluj! A végén alig mozgatta a száját, csak a szemével jelzett. Hála neked, Atyám!

 

 

Febr.27. vasárnap

8-kor a vonattörzshöz mentem kocsin. 9-kor a kórház folyosóján miséztem. Utána rögtön /üveges hintón/ Volinkára utaztam. Valami ostobaság miatt a hadnagy nem tudott semmiről. Ahogy elnéztem Dr. Nemere, hdgy arcát, alkoholos tekintetét, vizenyős szemét, hát a pesti Oti ügyész úrból semmi jót sem néztem ki. Tudtam, hogy egyszerűen elfelejtette. Megerősítette a gyanúmat a magyarul alig beszélő bácskai állatorvosunk. Ott fogtak ebédre. De megbántam, mert annyi ostobaságot, szellemtelen, durva mondatot, viccet még alig hallottam egyfolytában. Pedig állandóan tiltakoztam, ami valamit, de csak valamit fékezett. Ha leírnám azt a dialogust, ami a hadnagy és köztem folyt le, azt hiszem magam is azt mondanám később az elolvasásra, hogy ez nem igaz. Ismét egy üresfejű, lelkiismeretlen tiszt, aki folyton csak iszik. Mikor számon kértem tőle, hogy sok százan ma mise nélkül maradnak, és ki vállalja ezért a felelősséget, olyan bárgyúan nézett, hogy fogtam magamat, és otthagytam az ebéd befejezése előtt.

 

A lódoktor ritka intelligens ember. Éppen ezért nem értem a cinikus megjegyzéseit, amellyel azt mutatta minden feleletben, hogy szimpatizál a kommunistákkal. Nem tudtam, azért válaszol-e, mert tudhatta az én világnézetemet, vagy azért, mert ő igazán azt a sivár, elvtelen elvet vallja. Sokkal többet ért magyarul, mint amennyit elárult a beszélgetésben. Kiismerhetetlen. A csetnikek jutottak eszembe az első világháborúból. Valahogy így képzelem el őket: simán lepuffantani észrevétlenül a másikat.

 

Feri ma reggelre meghalt+

 

Este Pődör János volt itt vendégségben. Éjfél után egykor ment el, akkor is nehezen. Nem bírom az ilyen  vendégeskedéseket. Üres szalmacséplés. Hát nem azért jöttem én ide, hogy berugott tisztek szellemtelenségénél asszisztáljak. - Olyan jó kivételek a doktorok és a patikusok. De azért van egy orvos. Ekkora hülye talán még a sincs. (30)

 

Febr.28.

Nehéz fejlövésest hoztak. Féltenyérnyi darabon látszott az agya. Pulzált. Még a kötözőben szépen meggyónt három társával együtt. Eztán szentkenet. Ezek az én legboldogabb perceim.

 

Már bírom a kórházszagot, a sebek látását, a kórtermeket. A legpiszkosabbat is undor nélkül mosom ki szennyéből.

 

A tiszti szobába új vendég jött: Csanaky alezredes. Rögtön láttam, hogy alkoholista, és gyenge típus. Épületes módon folyt le az első beszélgetésünk. Bemegyek hozzájuk szokás szerint. A termekben nincs semmiféle katonai jelentkezés. A betegség és sebesült állapot lélektanilag teljesen más, mint az üres formula. Itt a lényeg van előtérben, az emberi érték vagy értéktelenség. A tisztek nem is igénylik de nem is adok rá alkalmat, mert senkinek sem jelentkezem le. Beköszönök jó reggelttel, vagy tiszteletem uraim kifejezéssel. Ámde Cs. Nem így!

 

Ahogy meglát, látom, hogy nem tetszik ez a fesztelenség. Azt mondja: Te pap, mi vagy te otthon? Csak ez kellett nekem. Mondom neki: Pap  vagyok, de nem Te, hanem Nádasi. A többiek vigyorogtak, ő pedig azt mondja dühösen: Tisztelendő úr, hol vagyunk? Erre én: A 9.eü.oszlop tiszti szobájában. A többiek még jobban nevetnek. Betelt a pohár. Üvöltve mondja: Vigyázz! - Eszembe se jutott, hogy vigyázzba álljak, csak szemtelenül azt mondtam: Alezredes úr, egy hónapja vagyok ebben a mundérban. Törzstiszttől még nem hallottam mást, dühének levezetésére, mint a vigyázzt. - Otthagytam és kimentem a szobából.

 

Egészen hülye benyomásom volt róla. Este megjött egy bencésdiák hadbiró, Németh Ödön. Ő mondta, hogy Cs. Ellen fegyelmi van. A doktorok szerint szkizofréniásgyanús.

 

 

Febr.29.

Sashegyi őrnagy, a 106-os parancsnok autóján elmentem valami ostoba iurisdikció ügyében. Még itt sem hagy nyugton a szőrszálhasogató jogászkodás. Lelkiismeretem szerint tudom, hogy igazam van, és nem fordulnék senkihez. De a szabál az szabál.

 

A súlyosak szobájában mind a négy meggyónt, megáldozott. Szegény fejlövéses úgy elaludt Úrfelmutatás után, hogy nem tudtam felkelteni áldozáskor. A haslövéses pedig csak vízzel (31) tudta lenyelni az ostyát. Megható volt a buzgóságuk. Utána kötözték őket. Mintha az angyalok valóban ott lettek volna mellettük az enyhítő balzsamukkal. Némán tűrtek mindent. Az orvosoknak is feltűnt.

 

Erről jut eszembe, hogy milyen kár ezekért a doktorokért. Szabó Kálmán kiváló sebész, Buttyán Kornél igen kiváló belgyógyász. Mindegyiket megszerettem. De nem bírják egymást. Kálmán a szombathelyi kórházban dolgozik. Jól képzett, ügyes kezű, jól felismer műtét közben is minden váratlan dolgot. A hirtelen vérzésnél nem kapkod. Kezelésében türelmes. De mégis valami ideges viselkedés van az egész lényében. Hamar felfortyan, akkor pulyka lesz belőle. Szereti, ha ugratják, de aztán hirtelen elég lesz neki. Dühbe gurul.

 

Kornélban ismertem meg a körtanárnak csúfolt falusi körorvost. Máris a legnagyobbra értékelem őket. Itt ebben a nyomorúságban minden helyzet ismerős neki. Csak azt teszi, amit tett éveken át otthon, vagyis maga segít saját magán. Nagyszerű diagnoszta. Nem lehet kihúzni a türelméből. A cigánylegénnyel éppen olyan türelmes, gondos, alapos, mint a törzstisztekkel. Tanúja voltam, hogy volt olyan alezredes, aki ilyen mondattal próbálta irányítani: A hadnagy úr megvizsgál, és miután megállapította a bajomat, hazaküld. Erre Kornél sztétoszkópjával veregetve a tenyerét, azt mondta: Igenis, alezredes úr, biztosan megállapítom, hogy mi baja van. Ha a baj súlyos, hazaküldöm, ha nem, visszamegy az ezredéhez.

 

Már az első bresztlitovszki éjjel felhívta a figyelmemet erre a törzstiszti idegösszeomlásra. Távoli ágyúzást hallottunk. Olyan mélyen aludtam,  hogy erre, hanem a körülöttem lévő doktor beszélgetésére ébredtem fel.

 

Éppen azt mondja Kornél: Most kezdődik a pergőtüz. Három órán belül itt lesz valamelyik törzstiszt idegösszeomlásban.

 

Figyeltem erre a szokatlan mondatra. Naivul megkérdeztem a sötétben: Hogyan lehet tudni, hogy bejön valaki, és éppen törzstiszt. Valamennyien kuncogtak álmos ébrenlétükben. Kornél mellettem feküdt /ő volt a mondat tulajdonosa/ és azt válaszolta: Páter, te még ehhez nem értesz, mert új ember vagy. Majd néhány hét múlva lesz tapasztalatod. Rögtön megkértem a reggelinél, hogy ilyen esetben hívjon be engem is. Szeretném látni az ilyen hazaárulókat. Más pusztuljon csak el a harcban, de ő, akinek ez a hivatása, idegösszeomlást kap. (32)

 

Ma moziba mentünk. Jaj, de ostobaság volt!

 

Cs. Ma bejött a szobánkba. Mintha misem történt volna köztünk. Folyton az ágyam alá pislogott. Akkor kaptam észbe, hogy a miseboromat gusztálja. Nekem nem mert szólni, de a többieket ugratni kezdte ilyesféle mondatokkal: Könnyű nektek. A Páter ellát benneteket a legfinomabb borokkal. /Sohasem kináltam senkit. Mindenki természetesnek tartotta, hogy a misebor misebor és nem itóka. Nem is gondolt rá senki./ Akkor igazán megsajnáltam ezt a szerencsétlent, aki ittléte alatt kiszáradt az alkoholból. Még inkább sajnáltam, mikor utána háromszor egymásután bejött, és állandóan az ágyam alját vizsgálta. De akkorra már elmentettem onnan az üveget.

 

 

Március l.

Szakadó esőben kimentem Lazar plébánoshoz. Kinn lakik a város szélén. Egy kerge hadnagy a baloldali viadukthoz vitt. Hiába kérleltem, hogy jobbra  menjen. Nagy pocsolyák között, csúszós sárban, átázott csizmával értem a plébánoshoz. Éppen a nagy Langenscheidt francia kötete volt előtte. A bajuszát már levágatta, amit a börtönben viselt. Nagy örömömre már beszélt egy nyelvtanárnővel, Jawdzinskával. Egy órát 7 1/2 márkáért ad. De jobban örül a természetbelinek /kenyér, dohány, rum. Valamennyinek nagy árfolyama van a fekete piacon/

 

Délután el is mentem a megadott címre. Lazar is éppen ott volt nála.  Ő franciául tanul tőle. Megbeszéltük, hogy holnap megyek az első órára. - Nagyon intelligens nő benyomását kelti. Rettenetes vacak udvarban, hideg lakásban, illetve szobában ültünk. Ahogy körülnéztem, a bútorok rozzantak, régiek. Valamikor nagyon szépek lehettek. Minden egymás hegyén-hátán. A legfeltűnőbb volt, hogy gondosan feltornyolva a földes padlón legalább 1500 könyv feküdt. Nővérével lakik, mindketten tanárok. Meglátom, mennyi pénzem lesz. Aszerint veszek két vagy három órát hetenként.

 

 

Márc.2.

A szokásos napirend. A misét Szilágyi Imre, a 106-os oszlop sebészfőhadnagy édesanyjának a lelkiüdvéért mondtam. A tisztek is ott voltak. Az őrnagy ismét áldozott. Aktiv őrnagy, és napi áldozó! Istenem, ha sok ilyen lenne!

 

Teljes a khaosz. Megjött a gyógyszerészünk és az egyik orvos: Dr.Haichler Sándor, /Zoárdúr testvéröccse./  Hét főre dagadt  a szobánk. Ezzel kapcsolatban sok minden (33) kiderült. Magam hallottam ugyan az elégedetlenséget a doktorok között, de erre mégsem gondoltam. Olyan hirtelen robbant ki az elégedetlenség kapcsolatban, hogy félelmetes volt. Alig bírtam fékezni őket. Ugyanez a helyzet a legénységnél is. A százados a lehető legostobábban végzi a dolgait. Túlméretez mindent, és rendszertelenül intézkedik. Ha pedig látja parancsainak ostoba voltát, dühében nem ismer el semmit.

 

Ide jött a hadtest segédhivatala. Átadták a konyhát és egy szobát tisztiétkezőnek. A mellette lakó százados, a szokásos szimplex ember, teljesen számításból adta át. Mondtam a doktornak: meglátjátok, ennek valami jogtalan kell, azért jön hozzánk étkezni. Nem hittek. Mára aztán kiderült, hogy százados úr sejehaj ócska trükkjei közül elővette az egyiket, és jegy nélkül akart nálunk étkezni. Hogy nem sül  le a képükről a bőr. Ilyen ócska dolgokból is hasznot akarnak húzni. De nemcsak otthon, hanem a halál közelében is. Hullarablók!

 

Rémes ebédhangulat volt. Zsúfolva ültünk az új tisztiben: a vöröskeresztes nővérek átengedték egyik szobájukat. Egész ebéd alatt nyomottság. Félmondatok, szemezések, néma szájhúzogatások, elfojtott megjegyzések.

 

Délután voltam Jawdzinskánál. A következő meglepő eset történt. Megkérdezi a nevemet. Hol vagyok pap? Mikor mondom, hogy bencés vagyok, azt válaszolja, hogy igen nagyra értékeli a lengyel bencéseket. Lassanként elmondtuk egymásnak a nacionálénkat. Megerősödött bennem az első benyomás, hogy nagyon művelt tanár. Most azt is megtudtam, hogy mély lelkületű, derék lengyel nő. - Csak az tűnt fel, hogy olyan félve néz rám, mintha valamit kutatna. Rövidesen kiderült, hogy miért. Váratlanul azt kérdezte: nem vagyok cserkész? Igenlő válaszomra mondja, hogy ő is. Erre mint a villám bennem is elkezdett valami motoszkálni, hogy Spalaban találkoztam vele a lengyel nagytáborban. Folyton izgatottabban kérdezte, hogy voltam e Lengyelországban? Igen. Spalaban? Igen. Ott voltam-e a közös lengyel-magyar tábortüznél? Igen. Nem én vezettem e a magyarok énekét? De igen.

 

 Ebben a pillanatban én kérdeztem: Nem ő e azoknak a lengyel leányoknak a parancsnoka, akik ott ültek velünk a tábortűznél, és ő ott ült közöttük? De igen. Erre ráborult a rozzant asztalra, és hangosan sírni kezdett. Nagyon boldogok voltunk a közös emlékek felújításakor. A nővére vele könnyezett. Rögtön a lelkemre kötötte, hogy senkinek el ne áruljam (34) az ő cserkészmúltját, mert szörnyű baj származhatik belőle. Ha megtudják a németek, azonnal elcipelik,  mint a lengyel ifjúság nacionalista nevelőjét. Megnyugtattam, hogy tőlem aztán a világon senki sem fogja ezt megtudni. De rögtön megkérdeztem: hogyan gondolja, hogy éppen én adnék valami újabb veszélyt az ő életéhez. Hiszen itt mindenki tudja róla. És akkor mondta azt a mondatot, amit azóta sokszor elgondolok magamban: Lengyel sohasem árul el lengyelt. De vannak közöttünk mások is, akik spiclik a németeknél. /A gőgös németeket akkor már kezdtem megismerni. A világ legundokabb nációja, ha egy kis hatalom is van a kezében. Mint a féreg, úgy huzza meg magát, ha magára marad. De mihelyt a veszély csak az ajtó mögé huzódik, már ismét a mindenkit letipró. Itt veszprémi és zalai legényekkel vagyok körülvéve. Ezerszer többre becsülöm bármelyiket, mint annak a sátánbandának a vezetőit. Remélem, egyszer elveszik a büntetésüket. De már eddig is mérhetetlen kárt okoztak mindenkinek./

 

Rögtön megváltozott a hangulat. Hívott, hogy másnap is menjek órára. Hallani sem akar pénzről, tandíjról, annyira fellelkesedett a cserkészeten. Milyen jó volt, hogy már ma is vittem egy kenyeret.

 

 

Márc.3.

Gyóntattam, majd jártam a kórtermeket. Éppen a kötözőben vagyok, mikor bejön egy páncélos főhadnagy. Rögtön megismertem Rozváczyt, mert láttam a lavocznei vonaton. Ott is furcsa látvány volt monoklijával és nyegle modorával. Most teljesen részeg, kócos: hajlott gerinccel jön. Mikor meglátott, kiabáló hangon azt mondja: Lám a Páter itt van, mert csinos nővérkék ápolnak. Jókor jött a hülye részeg mondata, mert egy bűzlő aknasérültet kezeltünk. Nem akartam belekötni a trógerbe, azt mondtam: tovább kell mennem a kórtermekbe. Erre azt válaszolja: Ugy hazudik, mintha olvasná. Hát ezt már nem tűrhettem. Megmondtam neki, hogy itt mindenki előtt pofozom fel, ha nem vonja vissza a szavait. Mint valami sunyi kutya, úgy tette meg.

 

Nagyvitéz főhadnagy úr hetedszer jön tripperkezelésre. Teljesen ráment az agyára mind a hét visszatérő baj.

 

Vitéz Dezső vezérőrnagy szemlére jött hozzánk. Engem is behívott az őrnagyorvos. Ott derült ki, hogy Sashegyi őrnagy bencés novicius volt. Piussal és Kamillal volt Amadé volt a neve. Eddig is a legkedvezőbb véleményem (35) volt róla. Most már értem. Nagyszerű!

 

Magolom a lengyel kifejezéseket.

 

 

Márc.4.

Hosszú, különös beszélgetésem volt B.   majdnem az egész tisztikar előtt. Hebegett-habogott, lehurrogott. Újra elmondta kedvelt mondását: Alfonzkám, te annyira civil vagy, hogy veled nem is vitatkozom. Semmit sem tudott megcáfolni, amit kifogásoltam. A tisztek mind nekem helyeseltek. Ez még jobban bőszítette.

 

Az egészet az váltotta ki, hogy ismét költöztetni akarnak bennünket. Ide 13 percre lenne az új oszlopkörlet. Megérdeklődtem, hogy kinek a hülye ötlete volt. Továbbá azt is megkérdeztem, hogy kinek a hasznára van az, hogy a doktorok napról-napra idegesebbek és kedvetlenebbek. B. mosta kezeit. Mindent Endrey hadtest vezetőorvosra tolt. Tetéztem a szemtelenségemet, mikor erre azt válaszoltam: Majd megtudakolom és kifirtatom a felelősséget a sebesültek állapota miatt.

 

Itt volt Papp hadosztály vezetőorvos. Vacsora után annyi ostobaságot énekeltek, hogy undor fogott el.

 

Összenéztem Pődör János gh.hadnaggyal /vulgo: Besenyő/, és elkezdtem: A csitári hegyek alatt, Béres legény, Elmegyek elmegyek. Az eredmény? Csend, elnémulás, unalom. A hadbiztos százados dühösen összezárta a száját, pedig addig nagyon vidám volt. Egyedül az őrnagy kezdett felfigyelni, és az 5.6. népdal után megjegyezte: Nekem nagyon tetszik az ilyen stilusú ének. Ez legalább valami. De a többi sületlen műveletlen zeneietlensége, illetve silány műveltsége elképesztő.

 

Otthon küzdünk, hogy a középosztály magyar szellemű legyen, Itt pedig kiderül, hogy még csak máz rajtuk az egész. A máz alatt a legnemzetközibb híg "kultúra" van. A legmagasabb színvonaluk: Szomorú vasárnap, és legfeljebb a Sziibill belépője.

 

 

Márc.5.vasárnap

A 106-osoknál miséztem. Itt már valósággal kórháztitkár vagyok. Lelkiismeretesen készülök a beszédekre. Érdekes, hogy egymás után merülnek fel bennem a régi soproni beszédek gondolatai. Sokat elmélkedem az alapszövegről. - A második mise itt az oszlopnál volt. Bajmóczyt kegyes hangulatban találva rávettem, hogy adjon jó példát mindenkinek, és jőjjön el misére. (36)

 

Egy csomó legénységi nem volt ott. Különös, mert eddig rendesen jártak misére. Valaki felelős a tisztek közül ezért. Majd utánanézek. - Egész délután itthon dolgoztam sz.Jusztin Apologia próté hüper Khrisztianón c. munkáján.

 

 

Márc.6.

Tegnap nem értek rá az Elmóban, ezért ma miséztem nekik. Utána kimentem a 106-osokhoz. Megható, amikor ezek a fiatalemberek mindent felhasználnak arra, hogy misét és prédikációt hallgassanak. Úgy zengett mindenki, olyan szívből mondtak minden feleletet!

 

Otthon rögtön észrevettem, hogy B. ellen ismét fellángolt a hangulat. De valami furcsa mellékhangulat is jelen volt. Nem tudom, mi lehet az orvosok között. Eddig mindent leplezetlenül elmondtak, bizalmasak voltak. De itt valamit titkolnak. Az a gyanúm, hogy az önzetlenségen kívül önzés is vegyül az elégedetlenségbe. Ezen azt értem, hogy valamelyik nem azért akarja kifurni B., hogy a helyzet valóban végleg megjavuljon, hanem azért, hogy ő kerülhessen a helyébe. B. ma ismét költöztetni akar bennünket. Nem tudom, ez mánia nála vagy a butaságának tetőfoka.

 

A Generalstrasse és a Polizeistrasse sarkán volt a hadbiztosság. B. szerint 6 szoba fürdővel. Elmentem, hogy mi igaz ebből. Hát ez: egybenyiló hodályok és apró lyukak. A fürdőnek pedig nyoma sincs.

 

Hej ha most bencésként mondhatnám meg a magamét. Nem pedig ebben az ostoba és igazságtalan alá- és fölérendeltségben lennénk. Ahol a stráf és a csillagok száma határozza meg az igazságot, az észt, a színvonalat. Pfuj!

 

 

Márc.7.

Dél felé nagy meglepetés ért: váratlanul megjött Dr. Rozmán Erik rendtársam. Saját kijelentése szerint csak azért jött, hogy engem meglátogasson. Jól elbeszélgettünk. Az ember csak ilyenkor érzi, milyen örömet jelent, ha hasonszőrűvel találkozik. Hát még ha rendtárs jön! Otthon fel sem tűnik, itt pedig a legnagyobb élményt jelenti. Itt a legtöbb orvos ismeri Eriket. /Furcsa mellékzöngéje volt a beszélgetésnek: Pár perc alatt elújságolta, hogy 5 hónap alatt 500 levelet kapott. Az orvosok már újságolták nekem, hogy csupa süldőleánnyal levelez. De erre ügyet sem vetettem. Most azonban ilyen önkitárulkozó, félig dicsekvő, félig védekező mondatokban nagyon leverően hatott. Úgy látszik, ez nála mánia, hiszen már otthon is ezt tette. Kedves, (37) naivnak látszó meséje mögött nagyobb mélység van, mint ahogy mutatja, de talán nem annyira veszélyes, mint nevetséges. Mindenesetre nem a legideálisabb életforma tükröződése. Színvonal süllyedés az életében, mely már otthon megindult. Ez fogja elsekélyesíteni szegény Eriket. Pedig igen nagy tehetség. Mindene megvan arra, hogy kiváló maradjon mindenben. De így valahogyan hasonlítani kezd a matrózokhoz, akiknek minden kikötőben van menyasszonyuk. Nála - és ez a szerencse - minden városban egész széria levelezőpartner van. Nem veszélyes eset, csak ostoba. /

 

Nagy felfordulás van. Megjött Németh Béla vezérőrnagy, hadosztályparancsnok. B. bohócként ugrál előtte. De úgy látom, hogy a Nagygazda jól ismeri, mert nem sok ügyet vet rá. Sőt, mintha idegesítené ez a férfiatlan magatartás. A Vörgy megérkezése előtt kocsisként káromkodott, bábuként ugráltatott mindenkit. Magam is - parancsra - vagy félóráig teljes "fegyverzetben" vártam, hogy bemutatkozzam. Nagy cirkusz! A befejezés után a következő pillanatban az asztal alá vágtam az egészet a tálalóban, és odaültem a többihez.

 

Németh Béla nagyszerű ember benyomását tette. Nagyon komoly, lelkiismeretes katona. Mindenkit és mindent ismer. Azonnal a lényeget kérdezi. Nem hagy mellébeszélni. Az ellenségről is megbecsüléssel beszél. Fejét csóválta ismételten, mikor elmondtam a sebesültek elbeszélése alapján, hogy milyen lelkiismeretlen intézkedések közepette harcoltak. Nem harc ez, hanem mészárszék. /Láttam, hogy ez azért sok volt neki. Hiába, nem tudtam megtagadni magamban a "civilt"./

 

Voltam a tanárnőnél. Magam is nagyon örülök, hogy olyan jól sikerült a felelésem. Újra hangoztatta, ha semmi sem tudnék fizetni, akkor is menjek, mert mindketten cserkészek vagyunk.

 

 

Márc.8.

 

Eriket kocsin kikísértem az állomásra. Éreztem, hogy fáj az elbúcsúzás. Csak nem rossz előérzet, mint nálam már nagyon sokszor? Adja Isten, hogy semmi baja se legyen kinn a támpontokon, ahol annyit kell járnia.

 

Olyan megható volt ma a 106-os. Nagyon sok súlyos sebesültet leadtunk a vonatnak. Olyan őszinte hálával búcsúztak. Alig tudtam elkapkodni a kezemet. Mintha összebeszéltek volna, mind kezet akart csókolni. Szinte egymáshoz tartoztunk az elmúlt hetekben. Először talán nevetségesnek látszanék (38) hogy férfiember ezt tegye egy másik férfinek. De aki itt van, az tudja, hogy ez a hálának az a foka, amely csak a halál árnyékában virágzik ki. És ha valakiről felismerik, hogy önzetlenül igyekszik őket kihúzni a halál torkából, annál nem törődnek az európai illemszabállyal. Teszi, amit a szíve sugall. Magam is majdnem elsírtam magamat, mikor láttam a könnyező szemeket. Volt akinek a szeme alig volt kinn a kötésből, volt aki alig bírta felemelni a kezét, csak szótlanul torzult el az arca a "Köszönöm tisztelendő úr" szó után. Egyetlen egy volt, aki hangosan azt mondta a többinek gúnyos arccal: Mit köszöngettek a csuhásnak? Ahhoz is, természetesen, odamentem és azt mondtam: Magáért is imádkozom, kedves barátom. - Értem ne imádkozzon, mert én kommunista vagyok. Erre azt válaszoltam: Akkor kétszer annyit imádkozom, hogy az Isten nyissa ki a szemét. /Nem tudom, mi lett vele. De azóta, saját maga is rájöhetett, hol van az igazság./

 

Köszönöm, Istenem, hogy ezt az örömöt is megismertetted velem, valóban a halál torkában.

 

Letelt a vezénylésem a 106-osoknál. Most már több idő marad az enyémekre és az alakulataimnál.

 

Német Béla behívott magához.  Néhány nagyon okos ötletet mondott. De az egész beszélgetés katonai része úgy hatott ennek a jó és derék embernek a szájából, mint a langyos szavak egymásutánja. Akiről lerí, hogy előttem, a fiatal civil előtt nem akarja hangoztatni, hogy igazam van, mikor a szörnyűségek ezredrészét elmondtam. Csak bólogattam a magyarázatára, fejet hajtottam. Témát nem folytattam. Katonáéknál logikus okfejtés? Magánvélemény? Megnyilatkozás? Falra borsó!

 

Ismét a kellemkedő, unalmas vacsora a hivatalosak álnokoskodásának meghallgatása közben. De szerencsére, vége a szemlének!

 

 

Márc.9.

Először miséztem itthon hétköznap. Nagy öröm volt az emeleti sebészeti nagyszobában. Mise után a homiliának egészen ismeretlen formája alakult ki: bárkinek bármi kérdése volt, hangosan válaszoltam rá. Nagyon tetszett nekik. Alig engedtek ki. Örülök, hogy már teljesen megszoktam a legbűzösebb sebet is. Felkerestem a 106-os parancsnokot, Sashegyi Ernő orvosőrnagyot. Nagyon összebarátkoztunk rövid idő alatt. Közben ő meg engem keresett. Végül összeszaladtunk. Nagyon megköszönte a segítségemet. Őszintének látszott a szava, (39) mikor azt mondta, hogy nagyon sajnál. Én magam is így vagyok vele. Milyen más ember ez, mint ez az ócska B.

 

Délben nagy riadalom támadt: jön a hadosztály vezető orvosa Endrey Arisztid alezredes. Persze azonnal - mint mindig ilyen esetben - fejetlenség keletkezett. Mindent abbahagytak. Még az ebédet is letiltották a konyhán. Ötnegyed órát vártunk. Végül megmondtam, hogy 3-kor temetek, tehát előtte enni akarok. /Szégyelltem magamat a legénység előtt, de megmondtam nekik is, hogy eszméért szívesen böjtölök bármennyit, de a buta parancsnok kapkodó, lealázó és megszégyenitő rendelkezései miatt nem./ Kegyesen megengedte, hogy a prot.lelkész és én nekilássunk az ebédnek. Pár perc alatt a többiek is mind vidáman hozzánk csatlakoztak. Nagy vigyorgás között tárgyalták a parancsnok újabb fejvesztettségét. Mihelyt valami parancsot kap, kritika nélküli lesz. Fogalma sincs, mit tegyen. Most is letolta a vezető orvos, ezért meg akarta bosszúlni magát az orvosain.

 

Így néz ki a magyar hadsereg egyik legerősebb egészségügyi oszlopának parancsnoka. Hát ő aztán nem oszlop sem jellemben, sem tudásban, semmiben.

 

3-kor temettem. Ismét nem partizántámadás, hanem vonatgázolás. Már azt sem tudom, kinek anaszkodjam, jelentsek,  mikor látom ezt a sok szerencsétlenséget - saját hibánkból. Szegény családok, azt hiszik, hogy szerettük a hazáért hősi halált halt. A valóság pedig az, hogy lelkiismeretlen, ostoba, részegeskedő, nemibajos ténylegesek a pillanatnyi helyzetre nem tudják átváltani a beskatulyázott katonai elméleteiket. Az elsőbb tisztek kezéből lassan kimegy a fegyelem, mert minden lépést nem lehet ellenőrizni. A legénység egy része éppen ezért nem tartja be szigorúan a parancsot és utasítást /nem utolsó sorban a túlzott rum és pálinka miatt/. Aztán jönnek naponta a szerencsétlenségek, robbanások.

 

Terjeszkedtünk. Odább mentünk egy szobával. Buttyán Kornél, Szabó Kálmán és az új orvosunk: Brankován Konstantin /Kojó/. Nagyon intelligens, kedves, nagy tudású orvos. Úgy veszem észre, hogy barátkozni akar velem. Készséggel viszonzom én is. De azt is látom rögtön első nap, hogy a magyarsághoz nem sok köze van. Szabadkai szerb. Jól beszél magyarul. Azt még megértem, hogy megírta a feleségének /ahogy mondta/, hogy ezentul a Konstantin helyett Szilárdot írjon a levél címzésére. Ez okos alkalmazkodás. Nem is lenne baj. De ez csak tünet a többi mellett. Bármilyen magyar vélemény hangzik el bárki (40) részéről, neki van valami rejtett arcfintora, megmásult nézése. Érzem, hogy azért nem szól, mert az ő felfogása a magyarokéval ellentétes. Csak tudnám a véleményét, talán lehetne vele józanul beszélni. Hiszen az nem élet, ha ő otthon Szabadkán magyarellenes gondolatban él. Elszomorítóan folytatné az ostoba kisebbségi politikát. Pedig éppen ilyen ember kell ahhoz, hogy megértesse mindkét fajtával, hogy éljenek békességben ugyanazon a földön. Kiváncsi vagyok a további ittlétére.

 

 

Márc.10.

 

A vasárnapi miséket intéztem el az alakulatoknál. Olyan jó érzés, mikor látom és hallom, hogy szívesen várják az emberek az isteni tanítást az áldozat közben.

 

Ma bejön Poligonból az 1. Hadosztály parancsnoksága. Németh József főlelkész ide költözik a közelünkbe. Eddig rendesen viselkedett velünk szemben. De minden aktív lelkészt most már eleve gyanúval fogadok. Az a néhány kivétel bizony nem másította meg a véleményemet, hogy az aktív orvosok és az aktív papok rendkívül silány testület. Elkapja őket a rang és az egyenruha csillogása, a parancs látszólag minden körülményben való végrehajtása. Akit eddig ismerek / hangsúlyozom, hogy néhány nagyszerű kivétel van/ a régi körülményeiben is nagyon gyenge emberpéldány volt. Se jó orvos, illetve pap, se nem fegyelmezett, jellemes ember./

 

Délben idejött "Besenyő" János. Hat deci rum beszívása után nálam dülöngélve jelentkezett. Nagyon kedvesen, az enyhén részegek humoros formájában tőlem akart erőt meríteni, mert ma B. ki akarja nyírni. Azt mondja, józanul talán nem kezdene hozzá, ezért erősítette magát rummal. De hogy ellenőrizze gondolata helyességét, nekem elmondja a tervét. Hát nagyon megtisztelő ez a bizalom, kedves Jánoskám, de azért mégse tedd meg. B. ugyan senki sem fog egyetlen könnyet sem hullatni, de az ő kinyírása után téged is ugyanígy kinyírnak. Érted pedig otthon aggódnak, sírnak, és velünk együtt nagyon sajnálnának és gyászolnának.

 

János folyton jobban lovalta magát. Igazgatta a pisztolyát, hogy megmutassa, hogyan lövi le a Tulajt. Alig tudtam úgy irányitani a kezét, hogy ha elsül a fenenagy öldöklő szerszám, ne rajtam menjen keresztül. Végül abban állapodtunk meg, hogy jobb tervet eszelünk ki. De addig aludni kell erre a megállapodásra. Nehezen, de bizalmának többszörös hangoztatása közben /imigyen: Páterkám, téged nagyon szeretlek, édes Páter (41) hogy az a szanyi fekete rosseb egyen meg, rendes gyerek vagy, ilyen köll nekünk./ Én is megnyugtattam hasonló jókivánságaimról, és Jánost lassan lefektettem. Még altatódalt is dúdoltam neki, valami ilyesféle gondolatokat sugallva rumtól ködös agyába: Ezerszer különb ember vagy Jánoskám, mint ezek a hajcsárok. Mint te, ilyenekre lesz szükség otthon, ha a magyar életet meg akarjuk tisztitani az ingyenélőktől. A rumot majd elzárjuk előletek, hogy a becsületetek tisztán ragyogjon a tetteitekben.

 

Micsoda semmiség is ki tudja provokálni a nagy vihart. A diétás nővér megállapitotta, hogy eddig helytelen volt a szegény betegek ételének az összeállitása. A százados persze, felsőbbségének tudatában, letolta a nővért is / nagyon derék, szelid, jól képzett, áldozatos lélek/, meg a doktorokat is. - Olyan a hangulat, mint valami szindarabban, illetve pontosabban, a tragédiában. De mégsem: ez tragikomédia, mert a vélt hős csak operettbáb. Óránként nagy hűhó, idegeskedés, és a végén minden az elejéről kezdődik.

 

Egész nap nincs villany és víz.

 

Lengyel órát is lámpa mellett tartottunk. Jól ment.

 

 

Márc.11.

Minden sebesültet, beteget leadtunk a 109-es vonatnak. Ma néztem az első amputálást. Szabó Kálmán gyönyörűen operált. Szegény honvéd járőrben volt ma reggel. A kettős vágányú sin között lépett tányéraknára a jobb lábával. A partizánok azt tesznek, amit akarnak. Hogy nincs több baleset, csak azt bizonyitja, hogy nem kaptak több parancsot. Hogy nem járnak túl mindenki eszén, csak azért van, mert valami felsőbb terv szerint várniok kell. Hogy minket magyarokat, határozottan megkülönböztetnek a németektől, ez legalább a mi becsületes szinvallásunkat jelenti. Tudják pontosan, hogy utáljuk a háborút, és legszivesebben még ma hazamennénk. Magam még keveset tapasztaltam kinn, mert ritkán jutok az első vonalba. De annál többet mesélnek az onnan jött tisztek és bakák. Ha dicsékedésről van szó, abból persze a 90%-ot leszámitom, de még igy is elég marad. - Ha egyszer hazakerülök, szeretném megirni ezt a témát valami ilyesféle cimmel: A partizánok és mi magyarok. Eddig még a fogalmát sem ismertem ennek a szónak, most aztán benne vagyok a különböző variációiban. Eddig a sok piszkos eseten kívül  határozott hazafias, hősies eseteket ismertem meg. Annyit máris látok, hogy ez nem magyarnak való. Nem is hiszem, hogy magyar ember tudna igazi partizán lenni.

 

Meglátogatott Németh József főlelkész. Elhozta (42) a 109-esek új lelkészét, Gáspár Márton egri egyházmegyést.

 

Minden tiszteletem a protestáns lelkészeké. De sokszor az a benyomásom, hogy összefogás ide vagy oda, de nem lehet menteni azt a sok ostobaságot, amit ittkinn tesznek. Mintha náluk is a legalját küldenék tábori ténylegesnek. Elképesztő eseteket látok és hallok ez alatt a rövid idő alatt. Éppen most folyik az 1. Hadosztálynál a tiszti gyűlés, ahol a kocsisbeszédű, trágár kifejezésű prot.hadoszt.v. lelkész ügyét tárgyalják.

 

 

 

Márc.12.

8-kor nálunk miséztem. Már 6-kor itt volt egy kocsi Volinkáról. Pedig tegnap elintéztem, hogy ne reggel, hanem délután 2-re jőjjenek értem. De úgy látszik, Nemere ismét be volt rúgva, és nem vette tudomásul a második üzenetet. 9-kor az Elmóban miséztem. Ide szeretek legjobban járni, mert Vajday Artur hadnagy olyan imponáló hitvallással szervezi meg mindig a misét, hogy messze kimagaslik a többi felett. Pedig az első benyomásom elég rossz volt róla, félreérthető meggondolatlan viselkedése miatt. De hála Isten, már teljesen megcáfolta.

 

Bezzeg 10-kor a páncélosoknál semmit sem tudtak rólam. Már második eset, hogy igy bánnak velem. Ha nem rágom a tisztjük szájába a parancsomat, baj van. Uraim, uraim, hol hordják az eszüket?

 

Délután 2-re itt volt egy kocsi Volinkáról . 5  perc múlva ideáll egy második Vulkáról. A két község 2 kilométerre van egymástól. Erre elhivtam Kálmánt és a két testvért, Juliát és Boriskát. Az első kocsin ők hárman, a másodikon a kisérők, Józsi legényem és én. Valamennyien fegyverrel, mert ezen a tájon mostanában olyan partizánok is felbukkannak, akik nem ismernek bennünket. Fele úton meg akartuk előzni az elsőt. Intettem a kocsisnak. Rövid noszogatás, rábeszélés, könyörgés után tűzbehozta a két vacak panye-lovat, és sikerült az előzés. Erre megindult a hajsza az utolsó két kilométeren. Kálmán kiabál: Jaj, a kereketek! Én leugrottam, leálltunk. Varga Józsi figyelmeztet /hiába, falusi legény, és ismeri az ilyen beugratást/: Tisztelendő úr, nem igaz. A doktor úr becsap. Közben megelőztek bennünket. Futtában ugráltunk fel a kocsira. Állandóan egymást kereszteztük, és együtt futottunk. (43)

 

Kinn a réten, esős-havas időben mondtam a misét. Sátrat épitettek ugyan, de a nagy szél erejéből nem sokat vett el. Sőt ártott a miseéneklésnél, mert folyton tartani kellett a sátorrudakat. Az oltárra A Kazáni Szűz képét tették. Az az orosz család, amelyik ideadta, szintén végighallgatta a misét. Utána bementem hozzájuk, hogy megköszönjem a kedves figyelmüket. Nagy tisztelettel vettek körül feltűnően tiszta verandájukon. Ennyi virágot télen benn a szobában és verandán nem is láttam sehol. Finom lelkű családnak látszik. Nagyon meghatódtak, mikor lengyel-orosz-német keverékbeszédben elmondtam jövetelem célját. - Mise közben  nem beszéltem, látva a didergésüket. De buzditottam őket a bátor éneklésre. Mise végére egészen elkékült a kezem. Úrfelmutatásig minden csupa hó lett. Aztán olvadt és a végén szortyogott a csizmám.

 

Megdicsértem őket, mert mindenki hősiesen a helyén maradt, énekelt és közösen felelt. Imakönyveket adtam nekik. Nagy élmény volt nekem is.

 

 

Márc.13.

Németh Józseffel átmentünk a lengyelekhez, hogy a márc.15-iki misére elkérjük tőlük a templomot. Szivesen fogadtak. De volt ott egy pap. Szegény azt hitte, hogy mi a németek pártján vagyunk. Örültem, mikor dühös volt ránk ebben a hitében. Azt hiszem: én is igy viselkedtem volna, ha valakiről megtudom, hogy a hazám ellen van. Aztán mikor kiderült, hogy nekünk a németek éppen olyan ellenségeink, mint nekik, lett nagy üdvrivalgás. Mint mondta, minden magyartól fél az első pillanatban, mert sokról joggal feltételezhető a németbarátság.

 

Este Furtwanglert hallgattam Budapestről. Istenem, ezt sem gondoltam volna, hogy ilyen felemelő pillanatok is lehetnek ebben a piszkos, embertelen, esztelen kilátástalan mészárlásban. Unalomig tapasztalom, hogy az oroszoknak sem kell a háború, ahogy nekünk is a hátunk közepébe.

 

 

Márc.14.

Egész délelőtt lengyelül tanultam. Délután mégsem került sor az órára, mert nagyon belemerültem a holnapi beszédbe. Ez lesz az első hazafias alkalom, amikor együttesen ott lesz minden alakulat. Amikor a gúnyos aktivok és a szomjazó többiek kritizáló gúnnyal és tágult füllel hallgatnak. Hát azért sem ijedek meg! Szentlélek Isten, segits meg! (44)

 

Este meglepetés ért. Hajdú Laci csomagjában nekem is volt egy kis csomag. Baba küldött egy hósapkát. Nagyon megörültem neki. De mivel az őrségen állóknak jobban kell, az egyik vézna termetű bakának odaadtam.

 

 

Márc.15.

1/4 7-kor az Elmóhoz mentem. Ez a Vajday Artur a legkülönb minden alakulat katolikus tisztjénél. Fel is terjesztem a tábori püspöknek. Igaz, hogy előre félni kell a választól. Mert ha neki is olyan szégyenletes, üres, puffogó szóhalmazt válaszol, mint amilyeneket eddig olvastam, nem igen fog megerősödni a hitében. Na, még meggondolom!

 

Megkértek, hogy ne beszéljek, hogy a mise prédikációja ne "üsse"  az utána következő ünnepély beszédét. /Végighallgattam a zászlós, civilben tanitó, beszédét. Hát valóban gyenge volt./

 

8-kor itthon mise, beszéd. 9-kor a kéttornyú lengyel templomban vezényeltem a hivatalos mise alatt. Utána vonattörzs ünnepélyén beszédet mondtam /Körösztös alezredes kért fel. Elámultam, mikor ezt megtette. Hiszen tudja, hogy kiméletlen vagyok az aljasságaival szemben. Vagy talán lábamról levenni akarás lenne ez?/

 

Utána rögtön kocsira ültem, és Volinkára mentem. Lelkesen mutatkoztak be az új tisztek. Új főhadnagy van náluk. Remélem, többre megyek vele és velük, mint a részeges előddel.

 

Az utolsó munkám után sem éreztem fáradtságot. Boldogan végeztem a munkámat. Már nem érzek semmi szorongást a beszédeknél /a mindenkor meglevő, és szinte kötelezőn felül./ - Bizonyára jótét lelkek imádkoznak értem ismeretlenül, hogy a jó Isten ennyi kegyelemmel vesz körül. Köszönöm!

 

Ma délután Kálmán amputálásánál segitettem.

 

Érdekes esetet meséltek a 106-osok: Fejlövés. Oldalt ment be a golyó a koponyába. A koponya csontja felrobbant. Hét 15 cm-es repedés volt körülötte. A golyó a másik oldalon távozott. Roncsolta az agyat. Tenyérnyi vérömleny a roncsolás helyén. Erős artériás vérzés. Baloldali hemiplegia. Incontinentia. Eszméletlen volt 48 óráig. Napok múlva lassan beszélni kezdett. Javult. Felgyógyult. (45)

 

Márc.16.

Egész délelőtt mászkálnom kellett. Azért mondom ezzel a szóval, mert teljesen felesleges volt, értelme sem volt. Apró-cseprő semmiségek, amelyek arra sem méltók, hogy megemlékezzem róluk, de amelyeket mégis el kell intézni. Németh Józseffel a 106-osokhoz, onnan ki Polygonba, a hadtesthez. Tollár a hadtestnél megint "gyönyörűen" viselkedett. Egyszerű, tehetségtelen, semmit át nem látó ember, akit az aranyszalag teljesen elkábit /mármint a saját zubbonyán levő aranyszalag/ Képtelen valamit önállóan eldönteni, ami nem az általa ismert papirszagú rendelettömeg szülötte. Ó, akik azt gyártották, azt sem tudták, mi a háború, és mi a pillanat alatt változó helyzet. Aztán még ehhez ilyen tohonya pap! Kellett ez neked, Nádasi Alfonz!

 

Délután megjöttek az új sebesültjeink. De sajnos sokkal több a betegünk. Hiányos felvilágositás, rossz ivóviz, átfázás, önfegyelem hiánya. Nem ritka az a szándék sem, hogy ilyen áron is minél hamarabb hazakerüljön.

 

Buttyán Kornéltól elkértem a fogászati szobát, mert nálunk kártyacsaták folynak. Nem akarok résztvenni bennük. Igy persze dolgozni sem tudok. Most a csendben miattam akármit kiabálhatnak és csapkodhatnak a harmadik szobában.

 

Feldult bolondokháza az oszlop. Mindenki mindenki ellen van. És mindenki hozzám jön panaszkodni. Hiába örülök a bizalomnak, de a tehetetlenség miatt már én is a plafonon járok. Látom a Bajmóczytól kiinduló összes bajt, mely mindenkit összeugraszt, de nem tudok rajta segiteni. Elmondtam a generálisnak is. Helyeselte a véleményemet, igazat adott mindenben, és lám, mégsincs semmi segitség. Ja, a katonai gépezetben nem az igazság dönt, még a legmagasabb helyen sem. Kiváncsi vagyok, mikor vehető észre rajtam is az az idegesség, ami alól már senki sem vonhatja ki magát. Jönnek hozzám a doktorok, a nővére, a műtősök, és mintha összebeszélnének, mind azt mondja: Jaj, de jó a Páternek, ilyen nyugodtan birja ezt a pokoli állapotot. /Ha tudnák, hogy őmiattuk türtőztetem magamat, és csititom őket./ 

 

 

Márc17.

Lubartovból jött néhány sebesültünk. /Ide 100 km. DNY-ra/ Mesélik, hogy ott meghalt egy magyar tiszt, és a lengyel temetőbe temették. Utána gyönyörű koszorú került a sirra ezzel a felirással: A lengyel és a magyar mindig jóbarát volt. (46)

 

Erre a németek "megállapitották", hogy tévesen temették ide a hősünket. A mieink megigérték, hogy a tavaszi hősinapra átviszik a német temetőbe. Azóta is naponta friss virág van a sirján. /Remélem, nem kerül rá a sor, mert vagy megesz a fene itt mindent addigra, vagy a beigért "csodafegyver" miatt előbbre kell mennünk./

 

Sok sebészeti beteget kaptunk. Tegnap meg ma volt "hajtás". /Undoritó szó! Nem szégyellik igy nevezni a háború egyik fázisát. Igaz, hogy úgy is néz ki, mint a nyúlra vadászás. Az eredmény a nullával egyenlő. Ugyanakkor mindig súlyos veszteségeink vannak. Hát ez messze vezetne, ha taglalnám a partizánvadászt értelmetlenségét, és azt, hogy nem magyarnak való./

 

Ki kellett mennem a kórházvonathoz. Bejött két tiszt és két nővér, Dr. Simonné és a ráncos csúnya Ottilia nővér. Ez utóbbi, látszik, hogy hozzászokott az új tisztek mustrálásához. Ezt gyakorolta nálam is. Feltűnően bámult és mindenkinél rólam érdeklődött. Apró, megkezdett, de elfojtott gesztusok: megkezdett, de mégis rejtettnek szánt pillantások. Mikor arrafelé néztem, és azt gondolta, hogy ránézek, rögtön tettetett szemérmetességgel elkapta fejét. Hohó, vigyázat! Ismét egy olyan kurvatipus, aki azért ment betegápolónak, hogy ezen a cimen közel kerüljön a nemileg kiéhezett, vagy kielégithetetlen tisztekhez. A Márták buzgóságát alig láttam meg egynéhányban.

 

Hazafelé bejött hozzánk egy gh.főhadnagy. Schnee Ottmár, koppányi gyerek. Emlékszem rá a cserkészetből.

 

 

 

Márc.18.

Különös nap volt. Tegnap nagyon sok postát kaptam. A bennük kért ügyeket kell elintéznem. Egész délelőtt a sebesültekkel voltam. Ismét van egy szörnyű amputáltunk. Alig lehet vele birni. Senkit és semmit sem tűr el. Semmi fegyelmezettség nincs benne. Lelke sivár. Mikor a műtőasztalon feküdt, mondtam neki, hogy leegyen nyugodt: míg altatom, állandóan imádkozom érte. Felelete: Mit ér ez nekem? Megkérdeztem, milyen vallású? Persze, nem katolikus. Míg mások sokszor könnyekig elérzékenyednek ilyen állapotban, ez szinte durván utasit el minden vigaszt. Hát ilyen is van! Míg aludt, végig imádkoztam érte.

 

Délután nagynehezen tudtam csak elmondani a breviáriumot, annyi munkám volt műtéteknél és a sebesültekkel. (47)

 

Átmentem a 106-osok lelkészéhez. Csendes, kissé alattomos ember. Na ebből ennyi is elég.

 

Este, ég tudja, hogyan, de egy-kettőre olyan hangulat keletkezett, melyet még nem láttam ittkinn. Elkezdtek inni. H. ázott el először, a többi jól birta. Tizkor azt ajánlottam, hogy menjünk a szobánkba. Azt reméltem, hogy hallgatnak rám. De tévedtem. Próbáltak engem is bevonni, de hiába. Egyáltalán nem ittam. Bajmóczynál gépeltem vagy két óra hosszáig. Ott megkinált valami vacak tojáslikőrrel. Huj, de rossz volt! Valami kotyvadék. Abba kellett hagynom a munkát, mert mindenki bejött. Azt mondták, hogy nélkülem nem fognak mulatni. Nagyon kedves tőlük, de a spicces hangulat mondatta ezt velük, nem pedig az irántam érzett szeretet. Aztán még más is kiderült, hogy miért jöttek. Énekeltek, beszéltek, de mennyi ostobaságot. Aztán berugott a patikusunk is.

 

Rögtön észrevettem, hogy itt a nővérek körül van a baj. Boróka eddigi szerény magatartását teljesen elfeledtetve, /úgy látszik hatott benne az ital, / nagyon öntudatosan kimutatta, hogy élvezi a helyzetet. A helyzet pedig az volt, hogy a "sebészet" is, meg a "belgyógyászt" is belehabarodott. Persze az ostoba férfi beugrik, és a két jóbarát összekap. Békitettem őket, aztán a hátuk mögött intettem a hölgyeknek, hogy menjenek, ha nem is a fészkes fenébe, de legalább a szobájukba. Végre lecsititottam Kálmánt meg Kornélt. Akkor meg a közben teljesen elázott erőszakkal ott tartott bennünket. Éjfél után kettőig kellett egy berugott és két spicces emberrel vitázni. Mert ha nem szóltam, megsértődtek. De ugyanigy megsértődtek, ha megmondtam a véleményemet. Gyónástól kezdve a családi állapotukig és Csaba Tóni furaságáig mindenről kérdeztek. Közben nagyon untam, de nem lehetett lefeküdni.

 

Az utolsó elmélkedést a holnapi beszédhez este akartam elvégezni. A nagy összevisszaságban bizony alig tudtam átgondolni az evangéliumot.

 

Hogyan tudok reggel felkelni?

 

 

Márc.19.

Hatkor keltettem magamat. Frissen ugrottam ki, mert tudom, ha maradok, újra elalszom.

 

Ma öt misét mondtam: Elmó, vonattörzs, itthon, kórházvonat, volinkai hiradószázad./ ez utóbbi hadtest közvetlen/.

 

 

                                                                      Kiegészítés

 

46.old.

Mégis leállok a partizán szónál. Most már annyi tapasztalatom van róluk, hogy tudok véleményt mondani tetteikről. Azt már emlitettem, hogy a számomra érthetetlen parancs: a partizánvadászat legtöbbször a nullával volt egyenlő. Néha egyet-kettőt "elfogtunk" /nem én/. Ez mindig jó alkalom volt arra, hogy összeismerkedjem vele vagy velük. Még nem tudtam annyira sem lengyelül, sem oroszul, hogy tiszta fogalmakkal éljek, de megkönnyitett az, hogy ruszin ápolóink is voltak. Ők tolmácsoltak nekem. - A partizánoknak nevezett fiuk és leányok valamennyien utálták a németeket. De zavarta őket, hogy mi magyarok ugyanazon az utvonalon járunk. Gyakran fogalmuk sem volt, hogy mi kik vagyunk. Szerintük mindenki német, aki támadja őket. Merem állitani, hogy legtöbbje hős! Ésszel felfogja, hogy ő nem dönti el a háború sorsát, de ki akarja venni részét a megsemmisitésből. - Mindig meglepte őket, mikor a végén megvendégeltük őket, és elszántságukból nem engedve legalább annyit megigértek, hogy figyelik a magyar zászlót vagy a vöröskeresztet.

 

Mikor megmondtam minden alkalommal, hogy magyar bencés vagyok, felderült az arrcuk, hiszen szent Benedek atyánk jól ismert a keleti Egyházban. Volt is olyan, aki részleteket tudott róla. Mások persze tőlem hallották először a nevét.

 

/A partizánokról még szó lesz később/.

 

 

48.old.

Pontosan igy történt: Ebédeltünk. Az alezredes jobbján ültem, mikor bejött egy főhadnagy, és a rangidőstől engedélyt kért, hogy a tábori lelkésszel beszélhessen. Erre odafordul hozzám és azt mondja: Most hallottuk, hogy van itt lelkész. Aknát szedni megyünk. Már hetek óta nem voltunk misén, szeretnénk résztvenni. - Mint a villám, elfelejtettem minden böjti szabályt: letettem a villát és a kést, mondván: Gyertek. Kinn pedig előkészitettem őket azzal, hogy aki hisz és fölkelti a tökéletes bánatot ezzel a szivből jövő mondattal: Jézusom, nagyon hiszek benned és nagyon szeretlek, feloldozom. Valamennyien megáldiztak /még a protestánsok is/.  (48)

 

Nem tudok elmondani egyazon témát ugyanúgy többször. Birtam az öt variációt. Hála neked Istenem!

 

Olyan megható volt a portyázó század. Most jöttek aknatelepitésből. Csupa sár, piszok volt mindenki. Látszott, hogy a mocsaras területen alighogy le tudták tisztogatni magukról a sarat. Bencés diák is volt köztük, sőt a főhadnagyuk is az volt. In articuló mortis vannak, hiszen új parancsot kaptak a partizánok ellen, ezért általános feloldozást adtam nekik. Valamennyien mély meghatódottsággal megáldoztak. A protestáns testvéreink is meghallgatták a misét. Az egyik megkérdezte, hogy nekik is érvényes a feloldozás? Azt feleltem, hogy az irgalmas Isten egész bizonyosan éppen úgy meghallgatja rájuk vonatkozóan is az imámat. /Utána hallottam, hogy hat hősi halott volt közülük a legközelebbi bevetésnél./

 

Ma éreztem először, hogy fáradt vagyok. Nem baj! Az erős összpontositást birom, ha fáraszt is. De hála Istennek, örömmel hivnak az alakulatok

 

Csak ez a tegnap este ne ismétlődnék meg. Korán lefekszem.

 

 

Márc.20.

Kiderült, miért vagyok olyan fáradt. Nem a napi munka okozza, hanem a három hete tartó ukrán vesz le ennyire a lábamról.  Még a gyaloglás is nehezemre esik. Mi  lesz, ha jön a sok gyalogmenet? No, de ezzel minek előre törődnöm? Délelőtt a hadosztályon jártam, aztán a lengyel templomban, délután temetés, műtét, feltárás, transzfúzió.

 

Temetés alatt kaptuk az első légitámadást.

Miatyánk alatt kezdtek rá a légvédő ütegek. Olyan zajt csaptak, hogy nem értettem még a saját szavamat sem. Néhány búcsúztató mondatot mondtam, de mind elveszett a flakkok hangjába.

 

Néztem a legényeket, és abba is hagytam a beszédet, mert láttam, hogy azt nézik, hova ugorhatnak, ha közeledik fölénk a ruszki.

 

Ma másodszor történt meg, hogy nem küldtek értem járművet. Biztos, valamelyik intézkedő tiszt megint be volt rúgva.

 

Este bejött az 5.eü oszlop lelkésze szállásra. Kissé csodálkozott, hogy nem estem hasra előtte a nagy örömtől, hogy megtisztelt magas megjelenésével. Aztán még jobban elcsodálkozott, hogy nincs helyünk, és az egyik tiszti betegszobában kapott helyet. Finnyásan érdeklődött, vajon mind sebészeti eset e? Ó,ó!

 

Vacsora után visszamentem az ebédlőbe dolgozni, mert nálunk megint kártyázás volt, a fogászaton pedig takaritottak. (49)

 

Bejött Júlia nővér is. Kiderült, hogy nálunk keresett. Diétás vacsorát ajánlott fel, mert látta, hogy nem tudom megenni a mienket. Lassan megindult a beszélgetés sajátmagáról. Eddig is különös leánynak ismertem meg. Most bebizonyosodott, hogy ismertem meg a rövid idő alatt. Sajnálom, mert intelligens, sokat szenvedő valaki, aki igen nagy terhe lesz még ezentúl is önmagának. Láttam, hogy meglepte, hogyan lehet ismerni őt ennyire. Pedig alig mondtam néhány mondatot.

 

Ma lapot kaptam Tóth Pistától. Irja, hogy felesége nagyon beteg. Igen sajnálom. Nagyon szeretem őket. Azon kevesek közé tartoznak, akikre minden körülmény között mindig számitani lehet. Hűséges jóbarátok. Rögtön válaszoltam Pistának.

 

 

Márc.21.

Az egész délelőtt a látszólagos semmiségek elintézésével telt el. Mégis fontosak, mert vagy magatehetetlenségük miatt kérnek meg rá, vagy az egészségesek látják, hogy szivesen segitek nekik is.

 

Délután megkezdtem a 109-es kórházvonatnál a lelkigyakorlatot. Mindenki meggyónt. A közben beszállitott sebesültek is, akiket most láttam először. Persze, a tisztek, az más. Ők tökéletesek, bűntelenek, példaadók! Ők csak nem alázkodhatnak le az alacsonyabb műveltségű emberek közé azzal, hogy megvallják bűneiket és megáldoznak. Szerencsétlen banda! Ha hallanák azoknak az általuk megvetett "műveletleneknek" a gyónását, azt a magas szellemi szinvonalat, azt az Istenbe elmerülést, azt a családhoz való hűséget, rajongó szeretetet még a távolból is, lesülne a bőr a képükről. Ha egyáltalán van még rajta. Néhány tiszt kivétel van. De azokat már szinte egyenként megismerem előre, hogy ez a mi hitvallóink közé tartozik. Abban remélek, hogy még reggel lesz lehetőség. Talán megmozdul bennük valami ennyi buzgóság láttán. Tollártól sok érmet kaptam. Minden gyónónak adtam. - Hóviharban mentem ki a vonathoz. Közben, ha elállt, próbáltam a kocsin breviáriumozni. Az eredmény az lett, hogy egy hirtelen hópehelytömeg eláztatott jónéhány lapot.

 

Szent Atyánk napján igy még úgysem végeztem breviáriumot.

 

Itthon is megkezdtem a lelkigyakorlatot az egyik sebészeti teremben. Mintha nem tudtam volna itthon olyan lelkesen beszélni. De talán tanitóbb volt a mondanivalóm.  (50)

 

Reggel Csaba 70 percig végezte az istentiszteletet. Rossz nyelvek szerint azért, mert látja, hogy én dolgozom: és a protestáns testvérek állandóan tőlem is kérdezik, hogy ők miért nem juthatnak istentisztelethez, lelki vigaszhoz. Szegény Tóni, ma aztán bele adott mindent. Senkinek nem szólt és fenntartotta az orvosokat.

 

Délben figyelmeztetett, hogy panasz van ellenem: zavart okozok a misézéssel. Végigkérdeztem az orvosokat, hogy igaz e? Mind tagadta. Erre megmondtam, hogy vagy ő hazudik vagy az orvosok. Erre kikérte magának. Mondtam neki: hivja ide a doktorokat és a nagy nyilvánosság előtt megismétlem a mondatomat. Erre persze nem volt hajlandó. A doktorok azonban akarták. Ebből nem volt nehéz kitalálni, hogy mint máskor is, hazudott.

 

Ma 35 éves vagyok! Szent Atyám, vigyázz rám! Hadd legyek jobb fiad, mint eddig.

 

 

Márc.22.

Reggel a kórházvonaton megáldoztattam az embereket, harmincan voltak. Egy tiszt nem gyónt meg. Utána itthon a II. sebészeti szobában hatot, az I-ben ugyancsak hatot.

 

Este hétkor mondja a rádió Budapestről: fontos hirt közlünk. Erre körülültük a gépet valamennyien. Egyenként mentünk vacsorázni. Izgatottan várjuk. Most 8 óra lesz öt perc múlva. Még mindig szól. Ebben a pillanatban mondja: bizonytalan időre megszakitjuk. Tehát megint berepülés. Már mondja is: Pécs, Kanizsa,  Veszprém, Zala. Tehát alulról jönnek az angolok. Istenem, mi lehet otthon? Most mondja: Győr, Sopron.

 

Egész nap vadabbnál vadabb hireket hallunk. Teljes a khaosz, mert nem tudunk semmi bizonyosat. Egy biztos, hogy ezek a szemét németek még jobban ránehezednek a hazánkra. Azt hiszem igaza lesz a ma reggeli moszkvai hirnek, hogy a németek teljesen megszállnak bennünket. Teljes mozgósitás lesz otthon, és a románok két hadosztállyal szintén ellenünk jönnek.

 

Itt is nagyon erős a nyomás. A 34-esek tegnap nagy támadásban voltak. Sok sebesültet hoztak. Szegény Erikkel vajon mi van?

 

Uram, Istenem, mi lesz a szegény hazámmal? Úgy fáj, reszket a lelkem. Itt kinn még inkább érzem az aggódó szeretetet a hazámért. Pedig otthon is mindig pozitiv, áldozatot hozó magyarságra tanitottam a gyerekeimet. (51)

 

Hát mi is eljutottunk azok sorsára, akiket a német csizma tapos? Most kell igazán magyarnak lennünk. Legyen is mindegyikünk, ha kell vadállat, és marcangolja szét a támadót akár a fogával is. /Most látom, milyen bombasztikus mondat került ki a tollam alól. De bánom is én! Ez a tehetetlenség hozza ki belőlem. De a szivem sugallja./

 

Engedd, Uram, hogy magyarok maradhassunk. Úgy remeg a lelkem. Abba is hagyom.

Márc.23.

Tegnap este váratlanul megjött Malorytából Szkladányi Ákos főlelkész. A partizánok ott támadták őket a falu közelében. A hadosztálytörzs ide vonult. Elmentünk együtt Német Jóskához. Micsoda különbség a két lelkész között. Mind jobban látom, hogy Szkladányi a legkiválóbbak között van. Németh itt él, de soha mégcsak fel sem kinálta a segitségét. Egész nap a hasát vakarja, mert megszokta a munkátlanságot. Szkladányi azonnal érdeklődött, hogy miben lehet a segitségemre. El is hivtam több helyre gyóntatni. Készségesen jött. Végre egy hivatásos lelkész, aki pap is! - Zsellér Gábor is odajött. Mennyi szörnyűséget meséltek a vezetésről.

 

Hivatalosan tudtomra adták a beszélgetés végén, hogy ha valamelyikükkel valami történik, vagy kinevezést kap, én megyek hadosztály vezetőlelkésznek. El is mentünk rögtön az I. Hadosztály tábornokához.

 

Valami nagy esemény előtt állunk: ma megjött egy német hadosztály. Nagy a forgalom a Breszt-koveli vonalon és úton. Mikor kimentem, láttam, hogy a tüzérségi lövedékeink is a legnagyobb nehézségek között csak terepen tudnak jönni. /Majdnem megátkoztam ezeket az aljas németeket. Mégcsak eszükbe sem jutott, hogy a mieinknek helyet adjanak a keskeny úton. Egyszerűen lekergették őket a tábori csendőreikkel a terepre. Mondtam is az egyik tűzérhadnagyunknak, hogy legjobb lenne belelövetni a vezérkarukba./

 

Sok sebesültünk van a 34-esek vállalkozásából

 

Eddig is sok különös esetet meséltek el a sebesültek. Sok furcsa jelenséget mutattak. Ma is. Egyik golyót az imakönyv fogta fel. Mikor segitettem levetkőztetni a fiút, szakadt volt a bal felső zsebe. Kiveszem az imakönyvét. Kinyitom. Egy ép golyó van venne a karácsonyi énekeknél. Ott állt meg: Fel nagy örömre, ma született. - Egy görögkatolikus ostyakapszula teljesen eltéritette a golyót a gyomortól. - Az egyiknél a felesége lapjait vettem ki a zsebéből. Éppen a szive felett benne állt a golyó. (52)

 

A nagyteremben tartottam lelkigyakorlatot. Szkladányi itt is segitett gyóntatni.

 

Az emberi alacsonyság, a nyalás eltaszitó példája a mai nap. Ha egy százados vagy törzstiszt jön ide, néhány doktor azt sem tudja, hogyan vágódjék hasra. Bezzeg a lejebb-sarzsiknál. Érzem, hogy hamarosan teljesen összekülönbözünk. Ma sem birtam, és kutyakeményen megmondtam a véleményemet erről a disznóságról. Persze, én csak a barát és a civil vagyok ezeknek a kukacoknak. Nem baj. Engem nem azért küldtek ide, hogy a népszerűségemet ápoljam, hanem hogy másokon segitsek. Meg is teszem ezentúl is.

 

 

Márc.24.

Már egy hete nem olvastam görögöt, annyi munkám van. Ma is egész délelőtt Szkladányival kellett mennem. Ebéd után terepjárón kimentünk a Reuter-laktanyába. Azt hittem, kiszakad a gyomrom, olyan utakon vittek bennünket  A laktanyában gyóntattunk. Az egész tisztikar és a legénység elvégezte. - Este itthon a "szanatóriumban" tartottam lelkigyakorlatot. Igy nevezzük tréfásan a szinházterem-kórtermünket a legénységi körletben: Topolova ulica 10. Itt is segitett Szkladányi.

 

 

Márc.25.

Közös áldozás a szanatóriumban. Utána itthon majd a vonatnál. Délután Volinkán lelkigyakorlat. Majd itthon két műtét. Tulajdonképpen akkor érzem a  fáradtságot, mikor nagynehezen este ágyba kerülök. Pillanat alatt zuhanok álomba.

 

Már régen figyelem ezt a nem éppen jellemes módszert, amelyet folytat. Az közismert, hogy semmit sem dolgozik. De kénytelen valamit mégis tenni, mert újabban folyton noszogatják. Hol a doktorok tréfásan, hol a hivei komoly formában. És az a kellemetlen, hogy mindig arra hivatkoznak: nézze meg a katolikus papot, mennyit dolgozik az. Ahhoz lehet menni akármilyen kéréssel, az elintézi. - Mindenki rajta nevet. Egyetlen ténykedése van, de azt aztán alaposan elvégzi. Ő a cenzor. Látni kell, ahogy órákig  elül a levelezőlapokon. Ennél nagyobb kéjjel csak az evést végzi, mely már hasonlit a faláshoz. Alattomos, ravasz, kiskaliberű ember. Olyan naivul akarja kimutatni, hogy dolgozni szeretne. Ha valahol misézni akarok, ő is hamar jelentkezik istentiszteletre. Komikus volt ma, éppen Mária-ünnepen, hogy a szanatóriumban akart istentiszteletet tartani. Előtte sosem tette. Ma itt a főlelkésze. Meg kell neki mutatnia, hogy milyen (53) szorgalmas, lelkes buzgó pap. Mindenki gúnyosan figyeli, hogyan nyal a főlelkészének, hogy elérje nála a végső célt: ne küldjék ki ezredhez. Ha bármit teszek, néhány óra múlva ő is igyekszik valami hasonlót mutatni a nyilvánosságnak /egyháziruha mosatás, újságszétosztás stb./

 

Előttem kézdörzsölés közben mondta: 11 hivem van. Hát neked mennyi? Mondtam neki, hogy nem tudom. Hogy lehet ez? Nézd, Tóni, ha két évig leszek itt, akkor sem fogom tudni. Nem azért küldtek ide, hogy ezt számoljam. - Szegény senki.

 

 

Márc.26. vasárnap

Négy misét mondtam. Délre végeztem. Ma olyan fáradtság vett erőt rajtam, hogy délután végigaludtam az egész nappalt. Ma vettem észre először, hogy a test tiltakozik a hivatásszerű lelkesedés, áldozatkészség, másokért való dolgozás ellen. Csak ne legyen olyan bajom, ami miatt idő előtt hazaküldenének. Szegény hazámért igy is szeretnék dolgozni, nemcsak otthon. Látom azt a mérhetetlenül más világot, ami itt van. Az életnek olyan új oldalait ismertem meg ezalatt a rövid idő alatt, amelyet otthon sohasem lehetett volna még elképzelni sem.

 

Tiszta szivből utálom a háborút, a vérengzést, a mészárlást. Amit eddig tapasztaltam, és főként, amit a nyomorult kintiektől napról napra hallok, az még undokabbá teszi számomra a háborút. Itt voltunk a tél kellős közepén. Az emberekről való gondoskodásban olyan hiányok voltak láthatók, hogy távoli szemlélő el sem hinné. Mind megérdemelné az akasztófát, aki egy jottányit is megröviditette ezeket a szerencsétlen magyarokat. De nemcsak úgy egyszerűen felhúzni a bűnösöket, hanem akár többszörösen is. Nincs az az emberi bűntetésmód, amit meg ne érdemelnének.

 

A beszélgetésünkbe állandóan visszatér az aktiv tisztikar birálata. Jönne el a hadügyminiszter csak egy ilyen kicsi egészségügyi terembe! Vagy jönne velem az őrségen állókhoz, vagy jönne egy partizánhajtásnak csak a szélére, majd meglátná, mi megy itt. Az aktiv tisztek aljassága, erkölcstelensége, gyávasága, részegeskedése, tolvajlása / a nyomorult magyar bakától és a még nyomorultabb lakosságtól/, de főként gyávasága már nem ismer határt.

 

Hogy egyáltalán még itt vagyunk, annak a néhány derék tisztnek köszönhető, aki erkölcsi felfogását ide is magával hozta, és igyekszik azt a másikban is ébren tartani. (54)

 

Ha nem lennének itt tartalékos tisztek, ezek miatt a söpredékszerű tisztek miatt mindannyian elpusztulhatnánk.

 

Ha bekerül hozzánk egy aktiv tiszt, már messziről meg lehet ismerni a legelesettebb állapotában is, hogy tisztességes vagy tróger. Sajnos a legtöbbje tróger. Nem piszkitom be a papiromat azzal a sok disznósággal, amit már eddig is tapasztaltam, láttam, hallottam közöttük.

 

Ezt a háborút csak elveszteni lehet. Nemcsak azért, mert a muhi csata óta  úgyis elvesztünk mindent. De a németek mérhetetlen aljassága, gyilkossága, rablása, fosztogatása, szadista viselkedése itt kinn, még az igazságos Istent is provokálja az irgalmas és megbocsátó Isten mellett.

 

Most már ismerem itt a lengyeleket annyira, hogy lássam, milyen fenekestől gyűlölik a németeket. De lassan mi is idejutunk, ha még sok ilyen tróger tisztet küldenek ide ki. A rossz példa, a halálközelség, az egybezártság mint a birkák közt a takonykór, megy végig az embereken is. Külön erkölcsi összeszedettség, erő kell, hogy valaki kivonja magát ez elől szennyáradat elől.

 

Hogy az Isten pusztitana el mindenkit, aki háborút idéz elő!

 

 

Márc.27. Az este különös eset történt. Beraktunk minden sebesültet és beteget, mikor jött a hir, hogy azonnal üritsünk ki két kocsit, mert Szabó Kálmánnak és Júlia testvérnek el kell menni két kocsival és a műtővel innen 70 km-re Oranszycze /?/ községbe, ahol bombázás történt. Nagy felfordulás volt, de reggel négyre végeztünk a visszaszállitással. El lehet képzelni a szegény sebesültek és betegek riadalmát, akik már abban a boldog tudatban aludtak, hogy otthon ébrednek fel. Nagyon sokan olyan idegesek és türelmetlenek lettek, alig tudtam őket lecsillapitani. Nehéz éjszaka volt.

 

A szomorú eset igy történt: Az emlitett falu határában vonult egy zsidó munkásszázad a honvédeinkkel. Aknakutatásra mentek. Egy német gép látva a civil tömeget, partizánoknak gondolta őket, kartácsbombákat szórt közéjük és mélyrepüléssel végiggéppuskázta őket. Utána a reptéren jelentette, hogy ezer főnyi parti között eredményes tisztogatást végzett.

 

A hivatalos német hatóság: Pardon, tévedtem jeligével elintézte az egészet. Az eredmény: eddig (55) 31 halott és 116 sebesült. Kálmánék 99 sebesültet hoztak. Mind továbbvitték Skoléba. Egyet behoztunk, mert súlyos repeszsérülés. Fellépett a szepszis.

 

Szerintem az a csirkefogó német pilóta nagyon jól tudta, hogy nem partizánok voltak azok a civilek, hanem zsidók. Valamire való német pilóta kitűnően ismeri a partizánokat. Azok nem mennek menetoszlopban a nyilt országúton. Aztán azt is láthatta, hogy körülöttük egyenruhás katonák vannak fegyverrel. Vajon ki őrizte volna a partizánokat? Mesebeszéd az egész. Szadista hajlamában és antiszemita dühében gondolta, most odapörkölök nekik. Közönséges gyilkos! Már előre lehet látni, mi lesz otthon, ha a megmaradt zsidók mindezt tizszeresen vissza fogják fizetni! De nem a németeknek, hanem nekünk. Mert bennük is megvan az évezredes szadista hajlam, amely csak megbújik. De az első adandó alkalommal megkeresi a rést, hogy előbukkangasson. Szegény magyarok, még eggyel több ok, ami miatt nehéz lesz a háború utáni élet.

 

Este légiriadó, éjfélkor. Végiglátogattam a sebesülteket, hogy nyugtassam őket. Néhányan nagyon nyugtalanok voltak, hánykolódtak. Egypárat át kellett kötni, mert erőnek erejével sem lehetett rögtön megnyugtatni, és felszakadtak a kötéseik. Pedig kinzó fájdalmaik voltak előtte. De a halálfélelem még nagyobb volt. - Azt mondják az emberek, ha ott vagyok köztük, nem félnek. Köszönöm, Istenem, hogy ilyen tulajdonságot adtál. Eddig erről nem tudtam magamban, hiszen otthon erre nem volt szükség. De itt szinte kérik a veszélyben, hogy legyek köztük. Szájról-szájra megy a hir, hogy a Páter mennyire meg tud nyugtatni mindenkit. Külön kérik, hogy a műtőasztal mellett ott legyek. Ha nem altatjuk őket, kérik, hogy állandóan fogjam a kezüket. Az enyém sokszor jobban remeg, mint az övéké. De állni kell, és támogatni kell, mert emberéletről, magyar életről van szó. Ha tudnák, mennyi fohászomba, imádságomba kerül, hogy birjam. De birni kell értük és miattuk.

 

A partizánok felgyújtották a város két ellentétes részét, hogy jelezzék a területet a repülőknek. Bomba nem hullott, pedig előtte bejött a hir a partizánoktól, hogy a magyar és német katonai épületeket megbombázzák az orosz repülők. Miért maradhatott el? Hiszen itt keringéltek a gépek a fejünk felett. Légiharc sem volt hallható a város felett, csak távolabb Keletre. Egy-egy pillanatra kimentem én is az utcára, (56) ott láttam, hogy nyomjelzős lövedékekkel lövöldöznek egymásra. De mindezt a várostól Keletre figyeltem.

 

 

Márc.28.

A hadosztály visszamegy Malorytára. Németh Józseffel voltunk a 1065-osoknál. Délutánra Szkladányi Ákossal és vele teherautón kimentünk a Citadellába gyóntatni.

 

Megható esetem volt kin. Első gyónását végezte egy katona. Rávettem, hogy rendezze a házasságát. Valami ostoba pap nem engedte vagy elhamarkodta annak idején a házassága rendezését. Szegény olyan méreggel, szégyennel, dühvel mesélte el, hogy jobbnak láttam abbahagyatni vele.

 

Még egy eset volt ma, de ez a vonatnál. Cser Imre hadnagy hozzám fordult, hogy fogsága ügyében kérjem meg a Nagygazdát /a vezérőrnagyot/, Cser egyhónapi fogságot kapott. Közben lett volna esedékes a szabadsága. A hirhedt vonatos alezredes csak úgy volt hajlandó elengedni, ha a fogsága hátralevő két hetét otthon tölti ki. Cser ezt sérelmesnek tartotta /egyáltalán az egész büntetést annak tartotta. Ebben teljesen igazat adtam neki. Dehát mit ér a barátnak a véleménye egy szadista és tolvaj vonatos alezredessel szemben? /Jelentkeztem a vezérőrnagynál. Elintéztem. Cser nagyon hálás volt. De én is a vörgynek. Németh Béla nagy ember. Mind jobban megszeretem, mert olyan emberi tulajdonságai vannak, amelyek mind átsugároznak katonai tetteibe. Mindig megkérdezi, ha találkozunk, hogy mi a hangulat az emberek között. Bizony elmondom a lehetetlen disznóságokat. De most már nemigen, mert látom, hogy szinte elkomorul, és remegni kezd a szája széle. Biztosan a tehetetlenségében. Becsüli az ellenséget, sohasem enged semmiféle kegyetlenséget. Ha ilyenre rájön, keményen megtorolja. Jól teszi. A zsidók nyomorult helyzetét részvéttel szemléli. Az általános igazságtalan bánásmódot ő is látja. De még az ő rangja is kevés, hogy megszüntesse. De az ő területén nincs zsidóüldözés vagy kegyetlenkedés. - Nekem is állandóan azt mondja: Páter, kötelességed legyen, hogy ebben a szemétdombban is az erkölcsi tisztaságot hirdesd és mutasd a saját példáddal. Azonnal jelents minden visszaélést, akár magyarral, akár az ellenséggel szemben történt.

 

Azért vettem észre az aktiv tiszteknél, hogy még az eddigieknél is jobban kezdenek utálni. Én ugyan nem mondtam senkinek, hogy mit mondott már ismételten a Nagygazda, de mint megtudtam, ő maga mondta el a vezérkariaknak. (57)

 

Hát egy üresfejű hólyag aktiv tisztnek hogyan lenne tekintély a bencés "civil" pap. A jellemtelenség nem szereti, ha állandóan a szemébe mondják, hogy te aljas és jellemtelen vagy. De itt néhánynak nem lenne elég ez a szembemondás, ha reggeltől estig ismételném. Annál nagyobb emberi jellemeknek ismerem meg azokat az aktivokat, akik mint orvosok, birák, tisztek ebben a söpredékben is nagyok tudnak maradni.

 

Érdekes dolgot veszek észre a nővéreknél. Lassan minden bizalmas ügyükkel hozzám fordulnak. Zsófia, a vezetőnővér kevésbé, Boriska és Júlia nővér gyakran. Kiváncsi vagyok, hogyan képzelik el tovább. Remélem, hogy a legszebben és a legkomolyabban. Eddig mindent teljesen kifogástalanul tettek. Egész viselkedésük erkölcsös. Csak abban veszem észre a lassú felmelegedést, hogy bármijük van, rögtön meg akarják osztani velem. Tipikus anyai ösztön, mely azonban ilyen korúak között veszélyt is rejthet. Annál jobban vigyázok.

 

Júlia sirva panaszkodott önmaga ellen és miatt. Nagyon köszönte, hogy türelemmel meghallgattam a lehetetlen természetéről szóló panaszát.

Istenem, add, hogy mint nők, teljesen közömbösek maradjanak. Csak úgy érdekeljenek, mint akiknek szükségük van valakire. De ez is csak akkor, ha ők fordulnak hozzám. Nem mintha félnék, hogy aa legcsekélyebb mértékben is érdekelnének, de az ördög nem alszik.

 

Olyan hideg volt, hogy csak úgy hasogatott az arcom a 35 km-es teherautózás után. Kinyitottam a rádiót: Bartók-Kodály est van. A Tantum ergók, A három árva, az E-moll scherzo, Az esti dal. Gyönyörű volt. Újra irok Kodálynak.

 

 

Márc.29.

A szokásos körutak a kórtermekben és a műtőben. Új zsidók jöttek házimunkára. Mindig beszélgetek velük. Legalább ezzel akarom enyhiteni szegényeknek az elesettségük érzését. Sokszor nem érdemlik meg, mert éppen olyan szadista módon gondolkodnak az emberekről, mint otthon. Mindenben megtöri őket az élet, az állapotuk, de ebben úgy látszik soha. Mihelyt egy kissé jobb dolguk van, már kezdik előről a gyűlölködést, a bosszú lihegését. Különösen nagyon rendesen viselkedik Klein dr. vegyészmérnök Kolozsvárról, aki ezt a megalázó munkáját, a padlómosást a vértől és a gennytől, szinte keresztény hivatástudattal végzi. Mindig elbeszélgetek vele és a többiekkel. Naponta kérek a nővérektől egy-egy darabot, falatot az ételekből, hogy nekik adhassam.

 

                             

Kiegészítés

 

57.old.

A körlet udvarán zuhanyozót állitottak embereink. Mikor először megláttam, nagyon megörültem aa mosakodás lehetőségének. Látom, hogy valaki közeledik felém. Sohasem láttam. Intelligens arcu zsidó. Tehát munkaszolgálatos. Köszöntem neki: Jó reggelt. Bencés tábori lelkész vagyok. Ő is bemutatkozott: Dr. Klein, vegyészdoktor Kolozsvárról. Pillanatok alatt közel voltunk egymáshoz. Attól kezdve minden alkalommal már lepedővel várt, amikor észrevette, hogy kimegyek a házból, hangos Doktor úr, jó reggelttel köszöntöttem, és mindannyiszor kezet fogtam vele. - Ez odavezetett, hogy elmondta a többinek. Ennek aztán komoly következménye lett számukra is, nekem is.

 

Derék főhadnagy volt a két zsidószázad parancsnoka. Minden szentmisén részt vett, és áldozott. Elmondta, milyen feltünést keltett Klein doktor beszámolója rólam. Igy értettem meg, hogy mikor reggelenként körlettisztogatás volt, és a kórtermek rendberakása, mindig ujabb arcokat látok. Sőt! Mikor mindig én köszöntem előre, hiszen én léptem be munkájuk közben, annyira meglepte őket, hogy magukra maradva kezdték magyarázni viselkedésemet.

 

Szegények, nem tételezték fel először, hogy szivből sajnálom őket. De tehetetlen vagyok. Igy legfeljebb apró megnyilatkozással tudom kifejezni tehetetlenségemet.

 

Egyik alkalommal lovon mentem a tüzérekhez. Visszafelé más utat ajánlottak a fiuk. Utat javitó zsidókkal találkoztam. Rögtön megálltam, és üdvözöltem őket. A legtöbbje nem ismert meg. De akik ott laktak a mi körletünkben, rögtön körém jöttek igy: Ez a mi papunk is! Hát ennél nagyobb megbecsülést keveset kaptam ebben az embertelen világban.

 

 

Márc.30.

Először ment el a türelmem az egyik kórteremben. Arra léptem be, hogy dicső nemibetegeink egyike vihogva, vállvonogatva dicsekedett a többieknek betegségével. Egyideig hallgattam, gondoltam, jobb belátásra tér. De mikor már láttam, hogy észrevett, és mégsem hagyta abba, sőt talán éppen ezért, még nagyobb hangon részletezte disznólkodását, akkor megszólaltam. Még soha ilyen keményen nem beszéltem. Illetve sohasem beszéltem velük keményen. De ezt már nem lehetett tűrni. Nagyon megrémültek, megriadtak a viselkedésemre. Azonnal ott hagytam őket. Mint hallottam utána, erre megjött a bátorsága a tisztességeseinek is, akik eddig helytelenitették ugyan ezt a trógert, de nem mertek neki szólni.

 

Végre elhatározhattuk a lelkigyakorlatot. Ahogy sejtettük, nem vesz részt rajta. Sürgős dolga akadt. Este hatkor mindenki itt volt. Csak a parancsnok hiányzott. Hja, itt nincs magasabb rangú, aki a minősitéshez hozzá tudna adni valamit. Itt nem lehet nyalni, hajbókolni. Itt alázattal fejet kellene hajtani. Itt az a láthatatlan Valaki számon kérné, hogy subclavea lövést miért minősit semminek, és 5 perc múlva elvérzik a sebesült a műtőasztalon. Itt bizonyára felmerülne, miért irtózik mindenki, aki őt ismeri, hogy ő operálja. Ezt a láthatatlant nem lehet leinteni úgy, mint engem: Alfonzkám, tudod, váratlan súlyos momentum merült fel a hasüregben. - A váratlan pedig az volt, hogy helytelenül végzett egy-egy vágást. És mikor megkérdeztem szemtelenül: Százados úr, miért sikerül ilyen műtét Szabó Kálmánnál, akkor szikével a kezében rákvörösen és nyálfröcsögve válaszol: Először is kikérem magamnak két műtét összehasonlitását, másodszor ha nem lennél pap, feljelentenélek, harmadszor egy közönséges civiltől nem tűrök el megjegyzést. - És mikor én szemtelenül tovább folytatom: Százados úr, miért nem válaszol a kérdésemre?, akkor kiutasitott a műtőből.

 

Hát ilyenek után igazán nem várhatom, hogy eljőjjön a lelkigyakorlatra. Igy ismertem meg 7 hét alatt. Ez neki a férfiasság, a példaadás? Eddig csak farizeusságot láttam nála, ami a hitéletet illeti. Tipikus példája annak, hogy felfelé meg kell tenni mindent. De a saját emberei számára ott semmit, ahol példát kellene mutatnia. Ha jön egy pléhgalléros, annak a diétától kezdve a lopott szénig minden jó, mert fő a minősités.

Mindenki meggyónt. Hála Istennek! Még a zsidók is (59) bekéredzkedtek hallgatni a szentbeszédet.

 

 

Márc.31.

Reggel 1/2 8-kor közös áldozás. A parancsnok kivételével mindenki megáldozott. Javitom: a tisztikarból nem gyónt. Olyan ünnepélyes az egész ház. Mintha látni lehetne a Szentlélek suhogását itt közöttünk. Köszönöm, Istenem!

 

Egész napi munka után végre eljutottam lengyelórára. Nagyon kedves a tanárnő, mindig vidám a nyomorult szegénységében és kilakoltatottságában is. Igazi keresztény lélek. Kenyeret meg rumot vittem neki óradijként. Máskor vagy konzervet vagy dohányt szoktam vinni. De most pár napja nem voltam, hadd örüljön és hadd értékesitse az italt.

 

 

Ápr.l.

Mind gyakrabban hivnak a nővérek. Még várok a véleményemmel, hogy mi van emögött. Eddig még, azt hiszem, meg tudtam találni azt a hangot, ami helyes volt. Meg tudtam találni azt a viselkedésformát, mely egyetlen helyes fiatal nőkkel szemben. Mind a négy kifogástalan viselkedésű. De a két fiatalnál /Bori és Julianna/ valami olyan jelentkezik egyelőre elfojtva, csirájában, ami gondolkodásra késztet. Teljesen ellentétesen látszik rajtuk, hogy mindenkiről és mindenről megvan a véleményük. De valami kielemezetlen van a tetteikben, mint inditék. De mi ez? Még várok az itéletemmel.

 

Ma volt a helyőrség lelkigyakorlata. Az egész lengyel templom tele volt. A tábornoktól kezdve mindenki meggyónt. Egészen átfáztam a hosszú gyóntatásban. De mindent azért ajánlottam fel, hogy az Isten minél több kegyelmet adjon ebben az emberi pokolban a katonáinknak, és haza segitse őket. Annyi bűnt kell látnom, annyi alacsony ösztönkielégitést. Különösen a tisztikarban. Milyen jó, ha az isteni kegyelem igy működik az egyszerűnek gondolt lelkekben, akik ragyognak.

 

Ahogy kijövök a gyóntatásból, előttem áll egy asszony. Már emelem a sapkámhoz a kezemet, hogy tisztelegjek, mikor észbe kapok, hogy lehetetlen, hiszen nem otthon vagyunk. Tudniillik megszólalásig hasonlitott Karl Józsi feleségére. A hölgy is rámnézett. Bizonyára megbotránkozott, hogy valaki kezdeni akar vele. Hűj, de elszégyelltem magamat hazafelé. (60)

 

Ezt a szégyenletes esetet külön el kell mondanom:

 

Heteken át rágom Németh József fülét, hogy hasson oda a tábori püspöknél, jőjjön ki a frontra megnézni a katonákat. Az embereim ismételten szóvá tették, hogy az újságok is hozzák, meg rádióban is halljuk, hogy egy-egy hadsereg tábori püspöke végiglátogatja a frontot. Spellmant külön felhozták, mint aki még Afrikába is elment. Németh először nevetett, mikor a püspöke szégyenletes viselkedését és prédikációit emlegettem, de aztán méregbe jött. Könnyű volt kivédenem, mert azt mondtam, ha kijön, hajlandó vagyok mindenki előtt bocsánatot kérni tőle. De addig fenntartom a véleményemet, hogy országos szégyen ilyen helyen ilyen idiótának lenni.

 

Németh egy héttel ezelőtt áttelefonált, hogy azonnal menjek. Az ügyeletes azt mondta, menjek a fogászatra, ott van a főlelkész úr. Benn ült a fogorvosi székben, és azon minutában örömmel újságolta a következőt: Tegnap tiszti gyűlés volt. Azon adták tudtára, hogy jön a tábori püspök. Na Fonzi, tette hozzá, már gondolkodhatsz a bocsánatkérő mondataidon. Aztán elmesélte, hogy únta már az állandó nógatásomat, és elmondta a vezérkari irodában. Annak eredménye volt a tiszti gyűlés, ahol még a menűt is megállapitották. Örömömben minden alakulatnál elújságoltam a nagy hirt. Gondoltuk, ha valahol, hát a sebesülteknél sok időt fog tölteni. El is mondtam itthon. A két utolsó napban a padlástól a pincéig mindent kitisztitottunk. A nővérek, a legények, a zsidók, mind-mind összefogtunk, hogy ragyogjon az egyébként is tiszta egészségügyi ház. Minden alakulatot beszerveztem, hogy küldjenek be képviselőt, ha kitelefonálok hozzájuk. Azt gondoltuk, hogy mindenhova nem juthat el a püspök. De legalább minden alakulat képviseltesse magát, és szem- és fültanú vigye el a többinek azt az élményt.

 

Ma éppen műtéten voltam, mikor jön a telefonügyeletes, hogy hivatnak a hadtestre. Mint a bálba készülő kisleányt, úgy néztek végig a doktorok és a nővérek, hogy nincs-e az egyenruhámon valami kivetni való. Mert az csak természetes, hogy megjött a püspök, és most azért hivatnak, mert közölni akarják a programját. Megegyeztünk, hogy azonnal visszatelefonálok, ha indulunk a hadtesttől. Mindenkin nagy izgalom vett erőt. Alig lehetett lecsillapitani, mert mindent mégegyszer fel akart mosatni.

 

Izgatottan mentem a hadtestre. Valóban azon gondolkodtam, hogy fogok bocsánatot kérni a nagy nyilvánosság előtt. Küzdött bennem az öröm és a szégyen.  (61)

 

Bemegyek az épületbe. Gyanús csend. Mi ez? Ilyen ünnepélyes is tud lenne ez a ház? Rohanok Németh József szobájába. Kopogásomra tompa "tessék" a válasz. Ott ül az asztalánál. Bal keze az álla alatt, kétségbeesett csüggedtséggel összetörten, magábaroskadtan. Siri hangon szól és mutat a mellett levő székre: Ülj le ... igazad volt.

 

Egy pillanatra, mikor megláttam, azt gondoltam, hogy rosszul van. De még át sem gondolhattam ezt a futó suhanást, mikor kijózanitott a szava. Persze, rögtön az kérdeztem, mi történt. Elmondta, hogy a tisztikarban jó beugratási lehetőséget látott az egyik az ő mondata mögött, mikor megmondta nekik az én folytonos noszogatásomat. Megbeszélték, hogy végigjátsszák az egész előkészületet egy tisztigyűlés keretében. Részletesen kidolgoztak mindent pár perc alatt, mikor hova megy szemlére. A pohárköszöntőt is megfogalmazták.

 

Mikor ma reggel bement érdeklődni, hogy mi hir a repülőknél, azt válaszolták neki, hogy mihelyt pontos  hirek vannak, hivatják. Néhány perc múlva meg is történt. Ahogy belép hozzájuk, ott állnak együtt. Kérdésére, hogy mi van, kórusban nevetve, nem, röhögve válaszolták: Április elseje.

 

Hát ez a története az Úr 1944. Évében április elsején hazánk hős tábori püspöke harctérlátogatásának.

 

Személyében ez a pacaltorony, ez az önmaga gőgjébe fulladt idióta, ez az országos röhejtárgy megérdemelte. De! És ez a de megint más. Mondtam Némethnek, hogy ő is szégyellje magát. Ha én vagyok a helyébe, biztositom a hadtestet, hogy mindazt azonnal leváltatom, aki részt vett ebben az otromba tréfában.

 

Én is elmondhattam, hogy egész úton hazafelé azon gondolkodám, mit mondjak a többinek. A legszomorúbb és legsajnálatraméltóbb ábrázatomat vettem fel /nem is tudtam, hogy ilyenem is van/, és a háborús szókincs mindent takaró, de semmit sem mondó kifejezésével állitottam be: Sajnos, közbejött fontos okok miatt elmaradt az utazás.

 

Még engem vigasztaltak, hogy ne vegyem annyira a szivemre. Rövidesen megjöttek az alakulatoktól a különféle kérdések: megjött-e, hova menjenek szemlére, meddig marad, nem lehetne e többüknek idejönni? Dühömet nagynehezen visszafojtva lepleztem a szégyent, és igen szomorúan válaszoltam. (64)

 

Szinte minden nap szó van. Annyi öregdiákunkkal találkozom, hogy minden iskolánk szépszámmal képviseli magát. Aztán a civil barátaim. Berczellék. És ma, érdekes, különösen sokszor eszembe jutott Arisztidünk húga, Tatayné, illetve Dr. Violáné, Anni. Tulajdonképpen nem sokszor találkoztam vele, de nagyon megszerettem Művelt, intelligens, óriási munkabirású asszony, aki áldozata a családjának. Nem tudom, gőg-e benne mindennek a leplezése, vagy csak az az egyszerű úri diszkréció, hogy az én házam az én házam, és ez nem tartozik senki másra. Csak annyiban, amennyire megengedem, hogy beletekintsenek. Ma irok is neki. Ó, ha Imre bácsival élhetett volna mindig! Ritkán láttam ilyen szimpatikus férfit, mint ő. Ilyen korban is olyan bájosan viselkedik a feleségével, mint valami 30 éves újdonsült férj. Zsuzs leányuk már kevésbé tetszik. Kapkodó, türelmetlen teremtés. De közelebbről nem ismerem.

 

5-kor felkeltem a közös áldozásra. Egész nap a szokott munka, délután temetés. Most már tréfásan emlegetik, hogy nem szeretnek velem temetésre jönni. Ahánysszor megkezdem a szertartást, a 4.5. mondat után megjelennek az orosz repülők. Bizony szétfutottak a legényeink. Még az én Varga Józsim is. Pedig ő zalai, és mindig büszke a zalai legények hősiességére. Jómagam sohasem hagytam ott a koporsót.

 

7-kor az Elmóban lelkigyakorlat. Érzem, mennyire új világ alakult ki bennem a diákexhortációk után. Csak lenne több könyvem, hogy még inkább töltekezhetnék  a tiszta forrással.

 

 

Ápr.5.

Egész éjjel szünet nélkül keringtek az orosz gépek, még az ablakok is folyton remegtek. Mindezt Buttyán Kornéltól tudom. Jómagam semmitsem hallottam belőle. Jól elfáradtam tegnap, úgy látszik, ezt éreztem meg, és egész éjjel aludtam.

 

Délelőtt a sebesültekkel voltam és a mütőben. Délután a lengyel templomban gyóntattam. A végén megtanitottam őket a Szent vagy, Uram! Feltámad Krisztusára és Örvendetes napunk támad énekére.

 

Istenem, ismét énekpróbát tarthattam. Mikor tarthatom otthon újra az első énekórát a gyermekeimnél?

 

Délután sajnálatos eset történt. Míg Polygonban voltam gyóntatni, távmondatot kaptam itthon, hogy negyed hatra menjek lelkigyakorlatra a vonatműhelybe. Pedig délelőtt (65) még úgy volt, hogy a végleges időpontot még megbeszéljük. Sajnálom. Mikor hatkor hazajöttem, rögtön megbeszéltem telefonon. Most dr-ral /győri bencésdiák. 1932-ben hatodikos volt. Gyakoroltam náluk hittanból és görögből./, a műhelyparancsnokkal. Péntekben állapodtunk meg.

 

Hétkor Németh Józseffel, Buzássyval elmentem az Elmóba gyóntatni. Ott maradtam vacsorára is. Mire hazaértem, cédula volt az asztalunkon: Vajon kenyér vacsorára, szeszlámpa a teamelegitésre. Ami mellette van, az a vacsorapótló /Keksz volt/ Mindenhez jó étvágyat kivánnak a Testvérek. - Szép, kedves, de remélem, megmarad a kedvesség sikján, és nem tolódik el a nő oldalára. Igaz, hogy a nőben sohasem választható el a "nő" és a kedvesség.

 

Ma az első nap, hogy nem jött póstám.

 

 

Ápr.6.

Ma olyan nehéz szívvel álltam a műtőben, mint eddig soha. Most már megszoktam, hogy mindent objektive tudok nézni és nem a szivemen át. De ma ez lehetetlen volt.

 

A Szpanowicze ulicából, az én kedves cigánylaposomból behoztunk a vonat kocsiján 5 gyermeket. Négy orosz, egy lengyel. 5-8 évesek.

 

Ahogy megyek az utcán, előttem poroszkál egy magyar szekér. Egyszercsak kézigránátok potyognak ki a szekér aljából. A gyerekek pillanat alatt felkapták és eldobták. Nem robbant fel. Akkor néztem oda. Egyik újra eldobta. Erre lengyelül odakiáltottam: Hagyd! Abban a pillanatban felrobbant a kézigránát. A négy fiú sikogatni kezdett, a legtávolabb álló kis szöszi ötéves kisleány a járdán összeesett. Azonnal elsősegélyt kaptak, és behoztuk hozzánk. A négy fiú elfogadható állapotban volt. A kis Lucia, Luszinka teljesen kivérzetten került a kötözőasztalra. A lába erősen szilánkos. A legveszélyesebb a kis hasikóján két bemeneti nyilás. Vért kapott az édesanyajától. Erre jobban lett, de hányni kezdett. Rögtön meg akarta operálni. Kornél ellenezte, mert még nagyon gyenge. B. a hashártyagyulladástól félt. Hosszú vita fejlődött ki az orvosok között. Szeretem az ilyen vitákat, ha szenvtelenek és logikusak. Először egyoldalú volt a vita, mert B. az érzésére, mint pozitivumra alapitotta a véleményét. Vártak egy kicsit.

 

Végül a belgyógyászok engem kértek meg, hogy B-t beszéljem le addig, míg a hashártyagyulladás előjelei ki nem tapinthatók. Kicsit nagyképűen talán úgy mondhatnám, hogy eldöntöttem a vitát. Belementek, hogy félóránként

 

 

Kiegészítés

 

65.old.

Nem elég világosan irtam le, hogy odaszaladtam az összeesett kisslányhoz. Ölbe kaptam, és valósággal rohantam a doktorokhoz pihegő testével. Alig hallhatóan nyögött út közben. Mikor odaértem, észrevettem, hogy több helyen véres vagyok én is. De ki törődik ilyen helyzetben ilyennel!

 

Pillanat alatt megváltozott az orvosok viselkedése. Mintha mindegyikben előtört volna a rejtett édesapa, a nővérekben pedig a láthatatlan édesanya. - Még sohasem láttam náluk zavartságot. De most olyan elemi erővel váltott át ez a jelenet, melynek egyik részese voltam én is. Szinte eltünt a szakmai gondolkodás egyetlen percre, és a tehetetlennek látszó apai-anyai érzés kezdett volna felülkerekedni.

 

De csak pár perc volt igy. Azonnal megindult az orvosi gondolkodás. Még pedig ellentétesen, ami a végzendő munka sorrendét illeti.

 

Még soha semmiben nem voltak ennyire egy véleményen velem kapcsolatban: mintha valami főorvos lennék, aki a nagyvizit közben elmondom a véleményemet. Magam sem értettem. Majd néhány perc mulva tisztázódott a gondolatmenetük, és a többi ugy történt, ahogyan eredetiben leirtam: rám bizták a döntés sorrendjét, miután mindegyik józan magyar parasztnyelven elmondta nekem, a másik jelenlétében, a maga véleményét.

 

Édes, kicsi Luszinka, ilyen mélyen bejutottál a szivünkbe!!

 

 

Elfelejtettem leirni, hogy másnap az ortodox pappal együtt temettem el. Sirt az egész falu. Velük együtt mi magyarok is. Minden sebesültünk, aki csak birta, eljött a temetésre.

 

A többi sebesült gyermeket sikerült megmentenie orvosainknak. Volt is nagy öröm az orvosoknál, sőt a falu is egész másként gondolkodott attól kezdve rólunk. - Mert bizony néhány ostoba ember hatására /mint az emlitett nagynéni/ az a hir járta rólunk, hogy ha bejönnek hozzánk, vagy behozzák őket, nem kezeljük helyesen, hanem akarattal elpusztitjuk őket.

 

Egyik ruszin ápolónkkal elmentem a paphoz, és kértem: hangsulyozottan mondja meg az ilyen rövidlátóknak, hogy az addigi halálesetek nem azért történtek, mert nem kaptak megfelelő kezelést, hanem egyszerüen azért, mert tul későn hozták hozzánk.

 

Megbékélt a falu és az egész környék. (66)

 

Vizsgálják a kicsit. Közben Julianna el nem mozdult mellőle. 2-kor hoztuk be őket. Hat lett, mire mindennel végeztünk. 8-kor műtét lett. B-nak lett igaza: egy kis lencsényi szilánk három helyen átfurta a beleket és megakadt. Egész vita lett az altatással. Kornél nem akarta vállalni. Furcsa, de mégis úgy lett, ahogy akartam: Kornél altatott. Annyit imádkoztam operálás alatt. Szegény édesanyját addig kinn vigasztalták a ruszin ápolóink. Alig volt benne élet a fájdalomtól. Hangosan imádkozott oroszul: Majá malenykaja Luszinka, bozse moj. Mikor még a kötözőben ott volt mellette, csak ennyit mondott folyton jobban elhaló hangon: Nye placs, nye placs! /Milyen furcsa vagyok. Mikor meghallottam, éreztem, hogy ez iperativusz. Piszkált, hogy miért nem mondja hozzá a végén az i-t, az imperatixvusz végződését. Kimentem, megkerestem az orosz nyelvkönyvemben. Akkor láttam, hogy mi az oka. Most hallottam először ezt a szót. És még nem ismerem jól az orosz nyelvtant. Édes kis szöszi Luszinka, bocsáss meg, hogy fájdalomtól pihegő kicsi tested mellett is feltámadt bennem a nyelvészkedő ember./

 

Istenem, gyógyitsd meg az édes kis Luszinkát. Eszünkbe sem jutott, hogy egy "kis partizán" a beteg. Doktoraink mindent megtesznek érte. Szinte az apai érzés szakad fel bennük, annyi szeretettel dolgoznak. Még 11-kor is folyton injekciózták. A testvérek kávét meg teát főztek a virrasztásunkhoz, hogy a "kisleányunk" meggyógyuljon.

 

 

Ápr.7.

Luszinka reggel újra vért kapott. Mikor a végén kardiazolt adtunk neki, epilepsziás rohama lett. B. azt hitte, rögtön meghal, de Kornél megnyugtatta. Ki is birta, és jól lett utána.

 

Szegény édesanyja ma már nagyon nyugtalan, ideges. Nem csoda, hiszen egész éjjel fenn volt. Folyton imádkozott, kezét tördelte, zokogott, megnyugodott, újra kezdte. Szánalom volt nézni. A végén már félelmében még a nyugtató injekciót sem akarta elfogadni. De aztán látta, hogy mindent megtesznek az érdekükben, ráállt. A ruszin ápolók igazán szivből forditottak minden szót, amit az édesanyának mondtunk.

 

Majd megszakadt a szivem, mikor a sok kinzásban a kis Luszi egyik kezével az édesanyját kapta el /már amennyire elkapásnak lehet mondani azt a gyenge mozdulatot, amit még tenni tudott/, a másikkal meg engem. Úgy vert a szive, mint valami kis riadt galambé. 12 felé már a verejték kezdte (67) ellepni.

 

Folyton rosszabbodott az állapota. A doktorok mindent megpróbáltak. Ennek ellenére 3-kor, nagypéntek, három órakor meghalt.

 

Édesanyja és nagynénje ráborult, és zokogva, sikongva siratta el. Hogy mit mondtak, persze nem értettem. De azt láttam és hallottam, hogy tipikus folklórnak vagyok első tanúja. Siratták, rituális mozdulatokkal gesztikuláltak, visszatérő recitativóban beszéltek, kitörtek, elpilledtek, újra kezdték, simogatták a kicsi halottat, égre tekintettek, újra ráborultak, behúnyt szemmel furcsa torokhangon felcsukló szavakat ismételtek.

 

Mi pedig ott álltunk. Bizony valamennyien sirtunk. Aztán az édesanyát kellett keltegetni, mert bizony egészen elalélt. Mikor magához tért, tolmács utján megköszönt mindent. Simogatta a kezünket. Alig tudtuk elkapni, hogy ne csókolja meg. Bezzeg a nagynéni nem igy! Jó szláv szélsőséges érzelemkitöréssel hála ide, hála oda, olyan szidalmakat zúditott ránk, mint valami gyilkosokra: Elpusztitottuk a Luszinkát. Persze, mert orosz. Ő tudja, hogy meg lehetett volna menteni. Olyan orvosságot adtunk neki, amit nem birt ki. És hasonló mondatok.

 

Kocsin elvittük haza a holttestet. A nagynéni még a kocsin is dohogott. De az édesanya láthatóan szidta és csititotta.

 

Otthon összegyűlt az egész környék. Folytatódott a siratás. Döbbenten álltam ott. Az Akadémián a műfajok történeténél tanultunk róla, Bárdos sokat magyarázott, de élőben még sohasem hallottam. Leirva egészen más.

 

Az édesanya meghivott, hogy menjek el, ha fel lesz ravatalozva. Meg is tettem.

 

A szobában semmi más nem volt csak a ravatal. Mindent kihordtak. A fejnél emelkedettebb volt a deszka. Hófehér lepedővel volt letakarva valami láda. Csupa-csupa virág volt az egész. /Nem is tudom, honnan szedtek ennyi virágot ilyen időben./ És a sok virág között ott feküdt hófehér ruhában, kicsi virágkoszoruval a fején, összetett kézzel a mi édes kis Luszinkánk.

 

Mennyi-mennyi ember jött el a temetésre! (68)

 

1/2 6-kor a vonatműhelyben tartottam lelkigyakorlatot. Gyönyörűen feldiszitették a tiszti ebédlőt. Valamennyien meggyóntak.

 

Mennyire sajnálom ezt a Juliannát. Ha igy megy tovább, lassan mindenki megutálja. Mindenki hozzám jön panaszkodni, hogy szóljak neki. Tudom, hogy a lelke mélyén semmi köze ehhez a viselkedéshez. Ez a keresztje. Nagyon finom gondolkodású, törékeny lelkületű leány, korrekt viselkedésű erkölcsiekben, de kibirhatatlan lesz mások előtt. Van egy "na" és "ja" szava, amit hozzáfűz a kérdéseihez vagy a kijelentéseihez. Akármilyen szép a mondata, ezzel mindent megöl. Ha valaki nem ismeri, a falra tudna ugrani tőle. Ma is, mikor figyelmeztettem, sirva köszönte meg, hogy ő is tudja, de képtelen volt eddig leszokni róla.

 

 

Ápr.8.

Reggel a vonatműhely teljes számban megáldozott. Egy fiú a gyónás után feláll és bemutatkozik, hogy ő Hofstadter Károly, H.Antalnak a fia. Névről megismertem, de sohasem láttam. Távoli rokonom. Önként jött ki. Most szeretne csapathoz kerülni, hogy érdemeket szerezzen. Könnyes szemmel kért, ha el találna esni, izenjem meg a szüleinek. Megöleltem és biztattam, hogy erre nem kerül sor.

 

Délután a 154-es vonattól jött két lelkész. Rácz szervita, nagyképű, rögtön lóra felülő, lekezelő valaki, tudálékos, aprólékos. Gyóntatni mentem velük.

 

5-kor énekpróbát tartottam a hiradósoknál. Szinte hihetetlen, hogy mégegyszer megismétlődött a tegnapelőtti lehetőség. Jól felmelegedtünk egymással. Kánonban ment az Örvendetes napunk. Olyan boldog voltam, hogy valami ilyent is tehettem.

 

Utána az utcán előttem ment három honvéd. Dudoltak. Az egyiknek különösen szép tenorhangja volt. Hallatszott, hogy tanul. Megkérdeztem, kinek a tanitványa. Kiderült, hogy budai zeneakadémista. Annyira fellelkesültek a próbámon, hogy rögtön megkértek, alakitsak köztük kvartettet. Nagy örömmel tenném, de még meg kell gondolni.

 

A vonattól kértem tiszti kisérőt, mert megkért,  hogy a munkára kiküldött Borókát kisérjem haza. Fonák helyzet lenne egyedül járkálni vele. De megoldódott, mert befutott a két vonatosnővér és B. is.

 

Itthon B. elkezdett inni  a vendégeivel, a vonatos (69) tisztekkel. A mieink közül senki sem volt velük. Annyiszor figyelmeztettem őket, hogy még Elemér sem iszik. Teljesen józanok. Nem is lehet másképpen lelkiismeretes orvosi munkát végezni. Most, ahogy irom a naplómat /este 1/4 11/, mulatnak a szomszédos ebédlőben. Kijön az egyik doktor, aki  valamit kérdezett B-tól, és mondja, éppen most öntözgetik egymást feketével. Na ez éppen nekem való. Szegény hazám!

 

 

Április 9. Húsvét.

1/2 7-kor a műhelynek miséztem. A hősiességnek és a hitvallásnak ilyen megnyilatkozása is van, mint ezeknél. Annyi dolguk van a helytelen beosztás miatt, hogy egyetlen pihenőjük az éjjeli alvás. Tegnap is éjjel kettőig dolgoztak. Most mégis valamennyien itt vannak.

 

Utána az Elmóban miséztem /persze mindenütt exhortálás is/. Aztán a lengyel templomban énekkart vezettem. Asszisztenciás mise. Németh a pontifex, Buzássy és Rácz, a vonatos, a diakonus, egy volt egri kispap, most karpaszományos a cerimonárius. Jól fújta a 100 hiradós. Meg voltam velük elégedve. A vezérőrnagyot is nagyon meglepte: Hallod-e Alfonz, ez nagyon szép volt. Akik ilyen lélekkel vesznek részt a misén, biztos, hogy nem fognak aljaskodni az ellenséggel sem.

 

Kocsi várt a templom előtt a vonatosoktól. Onnan rögtön Volinkára mentem. Ott kiderült, hogy a 43. Ezred átvonult, igy ők is azoknak a miséjén voltak. A mieink közül az árkászok voltak ott. Gyerünk vissza!

 

A varsói út kanyarában odacsikorog a hadosztály autója. Oda se figyeltem, tovább breviáriumoztam, mert azt hittem, hogy a kanyar miatt fékez. Megszokott hang ez ott abban a kanyarban. De odakiált egy hang: Lelkész úr, azonnal kihallgatásra a hadtesthez. Mát Németh J. áll az autóban teljes diszben. Átültem az autójába, mert értem jött, és vitt a plébániára ebédre.

 

Ebéd után vissza Volinkára az árkászokhoz lelkigyakorlatot tartani. De előbb a mieinknek miséztem. Közben hárman megjöttek kérésemre Puhacsevoból, és 1/2 7-ig gyóntattunk. Otthon 7-kor miséztem. Ma 5 mise és 6 beszéd.

 

Itthon a testvérek mindegyikünknek készitettek egy kis fészket vattából, bele tojást szalaggal és Stühmert. Mi pedig bementünk hozzájuk és vittünk nekik mézeskalácsot. Bevallották, hogy azt mondogatták egymásnak: na az idén senki sem fog ránk gondolni. (70)

 

Ápr.10.

Megbeszéltem, hogy ma megyek a vonatosokhoz. Meglepetésemre közbejött valami. Na mi ez a valami? - gondoltam, ahogy megyek a telefonhoz. Kiderült, hogy Körösztös alezredes fogatolást rendelt el a lelkigyakorlat idejére. Előbb aláirta a lelkigyakorlat idejét, aztán saját maga felrúgta "hadászati szempont" miatt.

 

Ez a sátánfajzat. Ennél alábbvalóbb embert sem otthon, sem itt nemigen láttam. Irigyelte az embereitől ezt az időt is, amig nem ő parancsolhat, hanem az Úristen. De az Isten keze nem marad el felőle. Úgyis hadbiróság lesz a vége. Annyi disznóságot nem lehet végletekig húzni, amennyit ő csinált az elmúlt hónapokban.

 

Mikor hazament, rengeteg összelopkodott értékkel /szőnyeg, szentkép stb. / utazott haza. Itt jöttek hozzám az orosz és a lengyel parasztok: Pán bátyuska, neked az a hired, hogy mindenkin tudsz segiteni. Segits rajtunk is. Az alezredes úr aranyhoz és gyémánthoz értő zsidó szakemberrel és fegyveres katonával járatja a házakat, és ha valahol valami értéket felismer a szakértő, elviszi tőlünk. /Persze mindezt a ruszin tolmács mondta el ilyen szépen./

 

Azt a nyomorult zsidót is azzal csapta be, hogy jobb sorsot, beosztást meg hazaküldést igért neki. Sohasem teljesitette. Ez az erkölcstelen tróger kizsarolta az oroszt, a lengyelt, becsapta a zsidót is, a saját embereivel sem bánt másképpen.

 

 

Ápr.11.

Kimentünk a Bug partjára. Megnéztük, hogy éled a természet a tavasz első napjaiban. A fák most dugták ki első rügyeiket. A haragos, piszkos téli vizszin szelid zölddé lett. Fodrozódott, és a szél valami eddig ismeretlen illattal lett tele. Feltűnő volt, hogy mennyi hal fickándozik benne. Fel-felröppentek a víz fölé a kisebbek, a nagyobbak pedig megvillantották a hátukat egy-egy bohókás, hirtelen irányt és gyorsaságot változtató mozdulatuknál.

 

Úgy látszik, ez a néhány tavaszi nap egészen megkavarta az embereket is. Különösen, mikor a haditerület fogalma egyeseknek a szabadosságot jelenti, vagy még inkább az állati felé süllyedést.

 

Ma újra itt volt a páncélos főhadnagy. Annyira utálom, hogy még a nevét sem kérdeztem meg. Farizeus módon (71) engem keres, de az első bejövetelekor láttam, hogy a pálinkától kiguvadt szemével a fiatal nővéreket keresi. Azok is utálják. A doktorok is. Ma a főhadnagy úr, úgy látszik, néhány kupicával többet hajtott fel. Még nálam is kért, de nem kapott /nem is tartok soha/. Aztán, mint hallom, addig kereste a doktorokat, míg rábukkant a két fiatal nővérre.

 

Azok egérutat találva bemenekültek hozzám. Szép ez a bizalom és kedvesség, de azért nem szabad meghatódnom tőle. Akármennyire feddhetetlenek, aranyosak, mégiscsak idegenek és nők, és nekem még gondolatban sem szabad megtántorodnom. Ez most nem azért kivánkozik ki belőlem, mintha félnék, de jó mindig óvatosnak lennem.

 

Délután itt volt az esperes. Nagy kérése volt. A szentsirnál  /én jobban szeretem a Krisztus koporsója kifejezést/  ötvenezer Márkát számláltak össze. Ezt el kell juttatni a pinszki püspöknek. A küldés mikéntjére mindenki azt ajánlotta neki, hogy jőjjön el hozzám. Majd én megtalálom a módját. Mondtam neki tréfásan, hogy annyi partizánnal találkoztam a sebesültek között, annyival vagyok jóban az alakulatainál, annyi rejtett utat-módot kitanultam, hogy ez nem is lesz olyan nehéz.

 

A megbizható emberem másnap már jelentette is, hogy a parancsot hűségesen teljesitettte. /mindössze 150 km ide / Két nap elég volt neki, olyan csendes időt fogott ki.

 

Ezek a piszok németek mindig nehézséget csinálnak. Gőgjükben már szóba sem akarnak állni az emberrel. Önkényesen intézkednek a mi dolgainkban is. Ha hiányzik valami, B. mindig engem kér meg, hogy menjek hozzájuk elintézni. Undorral teszem, de hát az embereink javát szolgálom. Csak akkor vagyok ott szivesen, ha szakemberrel, nem pedig gőgjében felfuvalkodott aktiv tiszttel van dolgom. - Ma is estig intéztem a kéréseket a hadtesten. A mieink ott fogtak vacsorára.

 

Utána rögtön hazamentem, és lementem az alagsorban lakó állatorvosékhoz. Rögtön latinul kezdett velem besszélgetni. Egész jól beszél. Újságolta, hogy Kaunaszban volt egyetemi tanár az ottani állatorvosi karon. Megmutatta a kisérleti egereit, patkányait, nyulait. Panaszkodott, hogy mindig nehezebb őket táplálni. A személyes barátságon kívűl  annak is örül, hogy magyarok kerültek ide, mert mi szivesen adunk az állatainak is, nemcsak neki és családjának. (72)

 

Ápr.12.

Megkértek, hogy menjek el a németek rádióműhelyébe és javittassam meg a mi készülékeinket. Mivel rengeteg munkájuk van, a magyar kérést nem szivesen teljesitik. Mimi nővér, a 106-osoktól éppen itt volt, és hallotta, mire készülök. Megigérte, hogy egy óra múlva átjön velem, mert ott van a műhelyben az egyik volt ápoltjuk. Kocsival odamentem a megbeszélt időre. Akkor valami felsőbbséges kegyes hangon lemondta a segitséget. Erre fogtam magam, és egyedül intéztem el. Újra tanultam belőle, hogy a női protekció azok számára elengedhetetlen, akik nem a protekciót, hanem a nőt nézik.

 

Hetek óta könyörgünk, hogy szereltessen be fürdőszobát. Lehetetlen igy sebesülteket és betegeket ellátni. De mert nem az ő fejéből pattant ki, hanem csak a falusi körtanár Buttyán Kornél, és a "te nagyon civil vagy Alfonzkám" bencésnek a fejéből, minden eszközzel akadályozza. Ma aztán gyorsan szabaddá tettem magamat, és elindultam kincskereső utamra.

 

Nem azért vagyok ezermester vasasnak a fia, hogy most ettől megriadjak. Áldja meg az Isten haló poraiban is jó Édesapámat, aki már elemista fiacskájának megengedte, hogy minden géphez, minden szerszámhoz hozzányúljon. De mindezt csak akkor, ha egyesre tanultam meg a leckét. Azt pedig mindig megtettem. Bejártam az egész várost. Ahány műhelyt ajánlottak, mindbe elmentem. A végén már összeirtam minden szükséges alkatrészt. Most jött a nehezebbje. Abból, hogy a németek megigértek mindent, nem következik, hogy egy szöget is adnak.

 

 

Ápr.13.

B. nagy meglepetésünkre örömmel vette, mikor beszámoltam neki. Kaptam embereket, hivatalos papirt, még pénzt is /azok részére, akik egyedül dolgoztak a városban/. Vittem rumot dugsegélynek. Ez ért legtöbbet, nem pedig a pecsétes papír. Délre úgy néztem ki a kocsimmal, mintha ócskavaskereskedést nyitottam volna. De kitűnő darabok is voltak köztük. Sőt még rádiókat is sikerült szereznem, a sebesülteknek.

 

Itthon a visszatérő refrén fogadott: Beszélj Júliával, mert akármilyen kitűnő műtős, de undok a viselkedése. - Ebéd után nagyon nyugodtan, nagyon türelmesen újra elmondtam neki a kifogásokat. Persze, elkezdett sirni, és folyton azt (73) ismételte: Csak mehetnék már haza, ezt igy nem birom tovább. Nagyon kiborult állapotban van. Látszik, mennyire terhe önmagának. Néha Tóth Pista feleségét juttatja eszembe ezzel a hüperszenzibilitással.

 

Érdekes eset volt. Már vártam, hogy ez lesz a vége. Délután itt volt Malorytáról Szkladányi Ákos. Behivta Boróka testvért a szobámba, és ott elmondta Szabó Kálmán üzenetét: Megkéri Boróka kezét. Csak engem szabad beavatni a titokba. Várja a választ. Nagy pironkodás közben igent hallottam. Erre rögtön közbeszóltam: de a végleges válasszal várjon még. Ilyen háborús körülmények között még nagyobb megfontolás kell. Csak pirult, tördelte a kezét, és megkért, segitsek megfogalmazni a levelet. Na ilyent sem irtam még.

 

 

Ápr.14.

 

Elszállitottuk 70 sebesültünket. Délelőtt bejött Tollár alesperes, Németh József és Schweitzer. Micsoda részeges, különös ember ez a Sch. Tollár még nem tudott a tegnap esti hirekről, hogy a hadosztályunk feloszlik, illetve beolvad a 12-be. Oszlopunk egy lesz az ötös oszloppal. Jellemző, hogy a legfőbb tábori lelkészt ilyen dologba be sem avatják. Pedig egy szobával mellette intézik a sorsunkat. Ilyenkor az aktiv papokat is kutyaguminak nézik a tisztek. Ha Szkladányi lenne ott, biztos nem igy lenne.

 

Kiváncsi vagyok, mit döntenek rólam. Ha most hazaengednek, mint feleslegeset, biztosan behivnának máshova. Akkor inkább hagyjanak meg itt. Nekem különben mindegy. Ott teljesitem a kötelességemet, ahova állitanak.

 

Ebéd után elmentünk Bjela Podlaszka városba. Ez már a főkormányzóságban van, kb. 40 km-re innen Nyugatra. Tizezer liter benzint vételeztünk a németektől. A vén sváb morcan fogadott. De a rum és a cigaretta felviditotta. Mikor még adtam neki, egy hordót ráadásul adott. - Biala helyes város, boldog nyugvással. Tele üzlettel. Körül a határban szántottak, vetettek, tavaszi munkákat végeztek. Olyan vágy fogott el, hogy hazamenjek. Ez a tegnap esti feloszlatási hir egészen megkavart, hogy minél előbb hazajussak. - A mocsarasabb területen sokezer madár kavargott, fészket készitett, sőt fészkelt. A gólyák már  költöttek. -

 

Néhány perc múlva eltűnt az ábrándkép a nyugodt életről, a hazamenetelről, mert vadászkötelékek bukkantak fel villámgyorsan. Gyakorlatoztak a terespoli repülőtérről. (74)

 

Benn a városban vettem egykilós fehérkenyeret 1 zlotyiért= 50 grosni. Itt ugyanaz 10 Márka.

 

Mire visszajöttem, befejeződött egy reamputálás. A vonatról hozták vissza szegény sebesültet, mert szepszis kezdődött nála. B. ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálja, de a 106-osok. Valóban jól végezte. Transfuziót kellett csinálni. Ajánlkoztam, de sajnos az én B csoportom nem volt jó, mert a sebesült A csoportu. Bártfai Miska vére került sorra. Rosszul lett tőle. Sajnálom, hogy nem segithettem, pedig szivesen adok vért.

 

Vacsora után kihivtak a ház elé sétálni. Én Elemérrel kerültem egybe. Mindig várom a nagyhét óta, hogy beszélgessek a házasságáról. Most úgy hirtelen felbukkant az ő részéről. Vagy talán éppen ezért akart velem jönni. Rögtön elmondtam az egyik módot. Késznek nyilatkozott, hogy beszélgessünk róla.

 

Most jelzett a rádió: Légiveszély Budapesten. A rendtársaimon kívűl mostanában sokat gondolok a barátaimra: Berczell Tibiékre és Violáékra. Ma kaptam lapot Tibitől. Eddig is büszke voltam rá. Ma irta a nővére és Édesanyja, hogy gyönyörűen viselkedett. Büszke vagyok erre a derék magyar gyerekre. Nem is vártam tőle mást. A hazaáruló nyilasok úgy látszik, nem nyugosznak, míg a németekkel együtt teljesen el nem árulják a hazánkat. És el nem adják az imádott Hitlernek. De akkor mi lesz a hazánkkal? Itt is felbukkanik néha ez  a kérdés. A tiszteknél akkor, ha részegek. Egyébként hallgatnak előttem róla, mert ismerik a véleményemet. Az egyik megigérte részeg fejjel, hogy az Alfonz pátert lelövi, ha ellenzi a nyilasuralmat. Nem ellenzek én semmiféle uralmat, csak a hazám javát szolgálja. Az pedig csak tisztességes lehet. De eddig nem úgy indul ez a nyilascsürhe.

 

A seebesültek között észreveszem, hogy néha hirtelen elhallgatnak, ha bemegyek. Nagynehezen tudtam meg a múlt héten, hogy vita volt köztük. Egy elvakult németimádó az egyik sváb községünkből Volksbundot dicsőitette, illetve dicsőitette volna, de a többiek egyemberként lehurrogták. Hiába, a takonykór terjed a birkák között! (75)

 

Sokat gondolkodtam ezen a jelenségen. Közbeszóljak vagy ne? Ha nem védték volna meg a többiek a helyes gondolatot, feltétlenül beleszólok, mint eddig is mindenbe. Akkor nem törődtem volna esetleges felizgult hangulatukkal, állapotukkal sem. De most nem volt rám szükség, mert maguk is elnémitották azt a hálátlan kutyát. Idejött az öregapja egy rongyos gatyában, itt megkapta a törököktől kiirtott, mindenkitől elhagyott területet, könnyen megszedte magát, és hálából most ellenünk fordul.

 

Ez is az a tipikus magyar sors, amely végigkisér bennünket ezer éve. Minket csak rugdalnak, véreztetnek, irtanak. De mégis szaporodunk, nemesedünk, élre törünk. Magunkba elegyitjük az idegent, feljavitjuk, még biológiailag is magyarrá tesszük.

 

Bennem is, a fene tudja, milyen vér van. Azt hiszem, sokkal kevesebb magyar, mint nemmagyar. De ha valaki azt merné mondani, hogy nem vagyok magyar, keresztülharapnám a torkát is. Az ostoba őskutatás legalább arra jó volt, hogy Édesapám őseiben megismertem azt a sok derék magyar parasztot, napszámost, bérest, aki után mint pont a gondolat mögött, itt vagyok én. /Persze, azért volt  a kedves nagy-nagypapák, ükök között hejde mulatós nemes is, aki elvert, elkártyázott majort és földet egyetlen éjszaka. De sokat sirhattál Rózsa Rozál ükanyám!/

 

Aztán a potyadék ilyen lesz: megbojdul a sátánfia Hitler üvöltésére, meg a Bleyer Jakab féle uszitásra. No csak vegyem észre, hogy valamelyik sebesült vagy beteg itt propagandát próbál csinálni! Mindenkin segitek és segitettem, magyaron, németen, ruszinon, oroszon, de akkor nem kimélek senkit. Mert ez a hazánk elárulása lenne.

 

 

 

Ápr.15.

Izentem Szabó Kálmánnak, hogy ne beszéljen az eljegyzéséről senkinek sem. Nem tartom helyesnek, hogy gúnyolódjanak mások az ő érzéseiken. Sajnos, nem is hiszem el, hogy ebből házasság lesz.

 

Ma újra nagy a felfordulás /De mikor nem? Lassan alig van néhány nyugodt nap, hogy bele ne vágna vagy a menkü vagy legalább a hire./ Megjött a parancs, hogy Kobrynba megyünk. - Egy óra múlva újabb parancs: maradunk! - Este újabb parancs: megyünk!

 

Hiába akarom, hogy ne érdekeljen ez az összevisszaság. Magam miatt mindegy. De ránehezedik a lelkemre ennek a sok sebesültnek a sorsa. Minden váratlan hirre sokkal nagyobb a nyugtalanság.

 

 

Kiegészítés

 

75.old.

Életem leggyávább és legérthetetlenebb terhe az a gondolat, hogy kinek a gyermeke vagyok. Mindig csak pletykaszinten jutott el hozzám egy-egy szó, sejtetés. De sohasem volt bátorságom, hogy megkérdezzem szüleimet:

 

Mi volt Ostffyasszonyfán, édesapám szülőhelyén?

 

Melyik ősanyám szolgált a falu nevét adó családban?

 

Hogyan kerül az ősök közé különböző nemzetiségü név?

 

Miért lett majoros udvarseprő apai nagyapám?

 

Honnan eredt édesapám hihetetlen tehetsége?

 

Hogyan került egybe egy sváb falu első gazdájának leányával?

 

A falu legszebbjének tartott leány miért éppen édesapámhoz ment feleségül?

 

Miért csufoltak engem falusi pajtásaim báró úrnak?

 

Hogyan került nővérem neve: Ida, és az én nevem: Tibor, mikor közel és távol senkinek sem volt ilyen neve? /Svájcban döbbentem rá, mikor szent Idda bencés kolostorban voltam/.

 

Miért sirt édesanyám, mikor meglátott egy csecsemőt?

 

Miért hagyott meg szétosztott birtokából anyai nagyapám két lovat: Lindát és Gidrányt, meg egy kocsit, felnövekvő "unokájának"?

 

Mit rejthetett az a mondat, amit egyszer kisdiák koromban hallottam a szobában a konyhában beszélgető szüleimtől: Vigyázz, a gyerek ezt meg ne tudja.

 

Miért, miért, miért??? Folytathatnám.

 

Borzalmas teher, ahányszor öntudatosul bennem. Szerencse, hogy ritkán jut eszembe, mert nem birnám. Gyáva voltam megkérdezni. (76)

 

Ilyenkor olyan nehéz kimondani nekik válaszként azt a szót: nem tudom. Pedig valóban ez az egyetlen helyes válasz. De nem lehet ezzel elintézni őket. Össze kell szednem minden találékonyságomat, hogy a különböző vérmérsékletűeket lecsillapitsam. Legszivesebben én is oda küldeném az egész háborút az elinditóival együtt, a hadvezetőséggel együtt, a monoklis magyar és német törzstisztekkel együtt, ahova ők. Figyelem magamat, mennyire öntudatos bennem az a hivatásérzet, mely csak azt nézi, hova állitják. Egy kötelességem van, másokon segiteni. Hogy hol, nem fontos. De ezek a lerongyolódott szervezetű, idegileg sebzett embereim! Ezek miatt sokszor nem alszom.

 

Benne van a hadosztályparancsban, hogy a 34. Gyalogezredhez megyek Erik rendtársam helyettesitésére. De hogy mikor, külön parancsot kapok. Az irgalmas Isten mindenütt velem lesz. Eriknek szivből kivánom a szabadságot, mert nehéz ezrede van.

 

 

Ápr.16.vasárnap.

A vonattörzsnél mise után odajött Körösztös alezredes és felajánlotta, hogy kivisz Volinkára. Hát ilyen emberekre van bizva az életünk. Egyik nap szadista, mert valamelyik kurvájánál nem jól érezte magát. A másik nap mint egy jótékony angyal, úgy játssza a szerepét. Pfuj! Mintha nem néhány nappal ezelőtt mondtam volna meg neki a magamét olyan hangon, hogy megint rávágta: Tábori lelkész úr, vigyázz! Erre szemtelenül újra azt mondtam: Az alezredes úr tudja, hogy úgy sem fogok vigyázba állni. Az igazságot nem lehet ilyennel eltussolni. - És most itt ülök mellette, és folyton fohászimát mondok, hogy ki ne robbanjak, ha megint elkezdené abnormis mivoltában a mondókáját. De nem, szinte hallgatag volt. Én sem beszéltem. Csak éppen néhány közömbös szót.

 

Volinkán búcsúztak az árkászok. Mennek Divinbe, a mocsarak közé. Megható volt újra látni ezeket a bátor embereket. Ezeket a minden veszélyt megpróbáltakat, akik a legkülönbözőbb helyzetben dolgoznak. Egyetlen azonos jellemzője a munkájuknak, hogy állandóan életveszélyben vannak. Mindig vidámak, mindig sárosak, mindig ugrásra készek. Meghatódottan búcsúztunk. Igen megszerettem őket. Ha ezektől függene, már egyetlen orosz sem lenne az Uralig. (77)

 

Mikor visszajöttünk, Vajday kivitt a Citadellába. Ahogy befejeztem a munkát, elvittek a Bugra gumicsónakból halászni. Illetve nem tudom,  minek nevezzem ezt a műveletet. Kézigránátot dobtak a vizbe. A halak elkábultak. Mi pedig hálóval, kézzel, ki ahogy tudta, kifogtuk őket. Nagyon sok hal van itt. Két, két és fél kilós példányok is akadtak.

 

Odakéredzkedett egy német katona is. Persze az Übermensch még ebben is mindent jobban akart tudni. Mondtuk neki, hogy úgy dobja a gránátot, ahogy a többi. Nem, ő jobban tudja! Nem a folyás fölé, hanem alá dobta. Az erős sodrás miatt alig tudtuk félre kormányozni a csónakot. Nem is gránát volt a robbanóanyag, hanem jó kétöklömnyi TTN.

 

Szerencsére két méterrel túl voltunk, mikor felrobbant. Rögtön kidobtuk a hitlerfattyat a partra.

 

Aztán belekerültünk a híd alatti sodrásba. Hiába, olyan evezősöknek nem lehet az ügyességében bizni, akik a falu végén csak eső után látnak pocsolyányi vizet.

 

Ma elemében volt az egész társaság. Nem volt elég a halászás /ahol a bő zsákmányt rögtön bevitték az alakulatok konyhájára/, hanem még futbalmérkőzést is javasoltak. Én voltam az egyik kapus. Két dugót fogtam be. Mindkettő az én hibám volt. Maradt is a végeredmény 2:0.

 

Itthon alig kezdtem mesélni a "nagy" élményeket, mikor látom, hogy a kutya sem figyel rám. Nem is figyelhet, hiszen a fejetetejére állitott állapot tovább tart. Most még Buttyán Kornél is belekerült. Mióta új nővért kaptunk /Mária/, Kornél valahogyan a hatása alá került. Most olyan ideges, hogy még közömbös tettek is olyan hangulatra váltják, hogy mindenkivel utálatos. Tipikusan melankólikus, aki ha gyűlölködik, gátját vesztett folyóként nem szab határt előretörésének. Naponta csititom hol egyiket, hol másikat.

 

Este bejött Halmay alezredes. Hozott sült halat a délutáni fogásból. Itt maradt 11-ig. Erikről is beszélgettünk. Nagyon szeretik a becsületessége, munkája miatt.

 

 

Ápr.17.

Érdekes levelet kaptam Morandini alezredes hugától. Bertoldtól tudta meg testvére halálát. Halála előtt beszélgettünk. Akkor újságolta, hogy ismeri Kolos Bertold rendtársunkat. Igy került a hir a családhoz. Derék embert ismertem meg a hősi halottban. (78)

 

Vacsora után a testvérek behivták Kálmánt, Szkladányi Ákost és engem. A két kedves vendég tiszteletére /no meg azt gondolom, hogy az eljegyzés gondolatára/ pezsgőt bontottak. Nem jól éreztem magamat. Háromszor jöttek be értem, míg velük mentem. Nem birom ezt a farizeus vezetőnővért.

 

Tiz órakor felkeltem, és el akartam menni. Mindenki tartóztatott. Csak a néma fenségében ott ülő vezető nem. Sőt! Prepotens hangon kijelentette, hogy igenis menni kell, mert ez a szabály.

 

Hangosan kértem a többit, hogy ezt a témát beszéljék meg egymás között. Éppen én voltam, aki mindig csititottam mindenkit, hogy ne ugorjanak neki hangos szóval sem a vezetőnek. Jutalmul most én kapom meg tőle a kioktatást. Eddig is tudtam, hogy senki sem birja ki vele, de belenyugvásba békitettem őket. Úgy látszik, nem érdemes. Ilyennek ostor kell és lázadás.

 

 

Ápr.18.

Annyira megy a felgyülemlett baj, hogy a szó szoros értelmében kérdőre vontam . Örök refrénjét sütötte el: Alfonzkám, te nem vagy elég katona, nem ismered a fegyelmet. /Ha a szentbenedekrendben csak ilyen fegyelmet tanultam volna meg, joggal kirúgtak volna az első félévben./

 

Olyan témákról tárgyal és várja a néma fejbólintással a helyeslést, amit szégyellnék leirni, ha nem akarnék hűen  visszaadni mindent. Az robbantotta ki belőlem a visszafeleselést, mikor a legkomolyabban /illetve állati ösztönében gyönyörködve / magyarázta, hogy 16 éves leányt megerőszakolni katonai erény. Megmondtam neki, hogy újra feljelentem. /Magam is tudtam, hogy falrahányt borsó. Hiszen eddig sem tettek ellene semmit, noha tudták, hogy milyen erkölcstelen és jellemtelen ember./ Ilyen aljasok az aktiv tisztek. Legtöbbje csak fokozatban különbözik ettől. Megértünk a háború elvesztésére. Van pofájuk az ilyeneknek szidni az oroszokat, különösen a partizánokat. Mennyivel vagyunk jobbak azoknál? Azok védik a hazájukat, és olyan hősöket láttam közöttük, hogy az ilyen senkiháziak árnyékai sem lehetnének.

 

Ócska dolgokkal torolja meg a nyilt figyelmeztetésemet. A Jóskámat ki akarta köttetni. Hiába kértem, hogy ne tegye meg naposnak, amig ministrál. Azért is! – (79)

 

Délután hét halottat temettem. Kocsit kértem Kálmántól, mint helyettestől. De a vezércsicskás visszaküldte. Hát itt igy nem megy! Szeretőket végigvinni a városon van fogat és autó, de katolikus lelkésznek hivatalos ténykedéshez nincs.

 

 

Ápr.19.

Lógunk a levegőben. Talán ma eldől a sorsunk, ahogy az óránként idejövő telefonparancsok, rendelkezések tömkelegéből sejteni lehet. Még mindig nem tudjuk, hova megyünk a 9. Hadosztály feloszlatásával. Kobrynt emlegetik, de óránként más és más hir jön. Mindenki jobban akarja tudni. Mindenki stratéga. Fejetlenség, fegyelmezetlenség. A parancsnok pedig, aki eddig is teljesen fegyelmezetlen módon viselkedett, mindenben - hitében, erkölcsében, fegyelemtartásban, másokkal szemben köteles figyelemben - most elveszti az eddig is gyenge fékjét, és átmenet nélkül mindenkit a legszigorúbb büntetésben akar részesiteni. Jön egy: kikötni! Jönmég egy: kétnapi zárka! Jön egy harmadik: nem engedlek szabadságra! - Teljesen őrült! Mindenki megint hozzám jön, hogy szóljak ennek a veszett kutyának.  Meg is tettem. Azt feleli: Tudod, Alfonzkám, ez az alapja a jó katonai szellemnek.

 

Olyan elkeseredettség van az egész társaságban, hogy elhatározták a lelövését. Most megint megyek mindenkihez, hogy ne tegyék. Kellett nekem rohamsisak! /Pedig én  is ezt tenném szivem szerint. /

 

Ma este titokban megtartottuk Kálmán és Boróka eljegyzését.

 

 

Ápr.20.

Végre ma megjött, hogy hova megyünk: Bornikibe. Malorytától Délkeletre a Breszt-Koveli műút mellett van ez a kis falucska. Állitólag agyonbombázott, németekkel tele levő vacak falu. Majd meglátjuk. Előre nem hiszem el, hogy németek is lennének benne, mert azok nem maradnak ilyen vacak helyen.

 

Megjött a parancs, hogy a veszély miatt az ápolónővérek nem jönnek velünk. Egy gonddal kevesebb. Magam nem panaszkodhatom, mert velem mindig úri módon viselkedtek. Még ez a vendég nővér is, akivel együtt operáltunk is. A vezetőt változatlanul nem tartom alkalmasnak arra, ahova tették. Úgy látszik, a klimax-állapotát ilyen lehetetlen viselkedéssel mutatja. Kornél örül a hirnek, mert mindenkivel összeveszett az utolsó napokban. Kálmán kettősségben van: szeretne hazakerülni Borival. De ha nem?!? (80)

 

Siettem a hadtestre, hogy áttelepülés hirére siettessék sebesültjeink elszállitását. Távmondatban kértek Budapestről vonatot. A hadseregparancsnokság is minden támogatást megigért. -Ilyenkor megint kiderül, hogy a katolikus papban van bizalmuk azoknak, akik a saját körükön kívűl keresnek valakit a közös cél érdekében. Most már éppen elég tapasztalatom van az egész hadosztály, sőt hadtest életéről. Mindenkit és mindent ismerek. Minden rugónak látom a helyét és feladatát. Kivétel nélkül mindenütt a katolikus papot veszik elő a legközösebb ügyek elintézésére. Még akkor is, ha személyében egyszerűbb, mint más lelkész. Az aktivakról nem is beszélek. Kivéve olyant, mint Szkladányi Ákos. Németh József már lejáratta magát. Jelleg nélküli vegetativ lény.

 

 

 

Ápr.21.

Az utóbbi napokban sokszor elgondolkodtam: miért vagyunk itt? Sebesültjeink legnagyobb része az emberi butaság áldozata. Betegeink kivétel nélkül a rossz egészségügyi viszonyok miatt lettek betegek. A háborút útálja mindenki. Kivéve azt a néhány cimeres gazembert, aki vagy harácsolásra használja a lehetőséget, vagy erkölcstelenkedik a nemileg kiéhezett könnyűvérű szláv nőkkel. Eredmény? Kezelhetjük nemibajjal. Pfuj! Undorodom tőlük.

 

A partizánok azt tesznek, amit akarnak. Tiszteletet parancsol az a titoktartás, ami a lakossággal együtt megvan bennük. Mi  pedig mindent kifecsegünk. Különösen, ha valamelyik magyar tiszt belehabarodik egy orosz leányba. Minden hadititkunkat megtudnak. Kémeikkel, lehallgatással, és főként az ilyen személyes közléssel.

 

Ma is bejött egy lengyel férfi. Elmondta, hogy hetek óta figyelnek engem. Mindenkitől hallják a környéken, hogy mennyit dolgozom, és mennyi embernek hallgatom meg a panaszát, és mennyi embernek tudok segiteni. Kérdezem: kitől tudják. Csak mosolygott, és azt mondta: Ja kérem, háború van. Mindenkinek még jobban ismernie kell a barátait és ellenségeit. Most is azért jöttem, folytatta, mert szeretnénk megkérni  a pátert, mondja meg a magyar barátainak, hallgassanak, hallgassanak. Az oroszok minden legkisebb titkukat is tudják. Ha többet akar tudni, jőjjön velem a szomszéd utcába a 16-os házba. Ott van két barátom, azok mindent elmondanak részletesen.

 

Feltámadt bennem a veszély gondolata is, a tudni akarás is, a félelem is. A következőt határoztam:  (81)

 

Szólok Piniel Pepinek, a gh.zászlósnak. Derék fiú, bátor, vagány is. Elmondtam neki néhány szóval az ügyet. Ez a lengyel menjen el az ellenkező irányban, mint ahova el akar engem vezetni. Mikor visszatér a házunk elé, én közömbösen utána megyek jó néhány lépéssel. Addig az emeleti ablak sarkából lesem. Piniel tiz perc múlva benéz a szomszéd utcába. Kijövök a házból, és intek neki, hogy nincs baj. Ha egy óra múlva nem vagyok itthon, két felfegyverzett emberével utánam jön.

 

Igy is tettünk.  Bementem a jelzett házba. Kihalt utca. Lélek sem volt éppen. Egyébként is, nem feltűnő, ha egy magyar katona bemegy valamelyik házba. De még nem tudom, ez a ház miféle.

 

A barátunk két barátja már várt rám. Első pillanatra látni lehetett, hogy ezek lengyelek, tehát tisztességes járatban vannak. Első szavam az volt, hogy ne is mutatkozzanak be. Igy tárgyilagosabb lesz a helyzet. Az első negyedórában annyi mindent mondtak el rólunk, hogy majdnem elfelejtettem kimenni Pepihez. Az bizony már azon a ponton volt, hogy ha nem jövök még egy percig, bejön az embereivel. De nem kellett hazamennie, mosolyogva intettem neki az utca sarkára.

 

Egy óra múlva úgy támolyogtam ki a szobából, mintha becsiptem volna. Ugy tele volt a fejem azzal a sok jóhirrel /Hitler ellen újra merényletet terveznek /, és azzal a sok disznósággal / a lengyel és orosz leányok nagyrészét, akik odaadták magukat valamelyik magyar tisztnek, halálra rémitik és beszervezik kémnek. Megadják a pontos utasitást, hogy a legközelebbi randevun mi mindent kérdezzenek. - És az általam jól ismert tisztneveket elmondták, hogy kiknek vannak szeretőik. Vezet a listán alezredes./

 

Itthon megmondtam a tiszteknek név és körülmény nélkül. A hadtestnél is elmondtam Németh Józsefnek. De azt hiszem, mint minden más, ez is falra hányt borsó. Az állatösztönűek ezentúl is bedőlnek, a tisztességese meg enélkül is tisztességes marad. De hát ez a súrlódás a papi teher az ellentétek között.

 

Itthon Kálmán elpanaszolta problémáját. Mi lesz velük? Sajnos, megmondtam neki is, hogy még mindig nem bizom a házasságukban. Pedig örülök, hogy végre olyan férfi-nő közeledést látok, ami nem kaland. Kálmán kaphatna műveltebbet, de tisztességesebbet, tisztábbat, hűségesebbet nemigen. Jót mulattak, mikor egymás előtt elújságolták, hogy (82) mindkettőnek én voltam eddig is a bizalmasa. Kálmánt most is gyakran lehűtöm, mert dühében túlszalad a célon. Végtelen becsületes, de nagyon naív. Igen  erős jóbarát kellene melléje. Júlia is bejött. Kért, hogy most utoljára mondjam el a véleményemet róla. A végén azt kérdezte, miért nem mondtam meg neki már eddig is. Egyszerű: elvem az, hogy senkinek a bizalmát nem erőszakolom, különösen nem nőkét.

 

 

Ápr.22.

Na mi ez megint. Jön a hiradós, hogy a 106-osoktól a vezetőnővér kéri, menjek át sürgősen. Erzsébet nővérrel hosszan beszéltünk a nálunk operált Máriáról. Megint tőlem kérnek tanácsot, mit tegyünk abban a lehetetlen hisztériás összevisszaságban, amit ez a nő mindenkinél okozott. Hát miért küldtek ki engem ide? Hogy a sebesültjeinket vigasztaljam, a vonalbelieket bátoritsam, vagy azért, hogy hisztis nők elrontott állapotát toldozzam össze?

 

Tegnap becsomagoltunk, mindenkit vonatra tettünk vagy elszállitottunk más oszlopokhoz. Csak sürgős eseteket vállalunk, ahol életről van szó. Mikor már azt hittük, hogy minden rendben van, jött az újabb parancs, hogy maradunk. Azt a káromkodást, amit ezek a vasi és veszprémi legények csináltak! De nem is csodálom. Ennek az idióta parancsnoknak végre annyit be tudtunk beszélni, hogy egyetlen csipeszt se rakasson ki, mert biztos jön újabb parancs.

 

Ma meg is jött. Mégis megyünk Gornikibe. Állitólag kedden megyünk.

 

 Ha végiglapozgatom a naplómat, derül ki, hogy milyen más világ ez, mint a normális élet. Kis dolgok vihart korbácsolnak. Egyéni panaszok a közéi lesznek, mert lehetetlen titokban hagyni őket. Ugyanakkor nagy dolgok mellett elmegyünk, mert kiderül, hogy lényegtelenek az egész hadszintér sorsához mérve. Egészen mások lettek az arányok. Mivel az emberek nem nagyon tudnak új szemmértéket venni az eddigi beidegzettségük mellé, /mert akkor ki kellene bújniok a jó polgári gúnyájukból. Ez pedig nagyon nehezen megy. Pedig már a háború eddigi évei elég figyelmeztetést adtak arra, hogy nem lehet folytatni a múltat. Mégsem tanulunk./ Ezért állandó összeütközésbe kerülnek a saját kényelmes világuk és a ránk kényszeritett világ között. Ebből bizony kiemelkedni nagyon nehéz. Nekem a sok gyötrődésen (83) kívűl nyolc kilómba került, de megérte. Úgy érzem, hogy éppen ezért jönnek mindennel hozzám,  a "civilhez". Mert útálják a háborút, útálják az aktiv tisztikart, útálják a németeket, útálják az oroszokat, és nem utolsó sorban, útálják ezt a cigányéletet. És mivel látják, hogy mindezekben szóról-szóra igy gondolkodom én is, megpróbálnak segitőt keresni bennem.

 

Már olyanokkal jönnek hozzám, hogy eleve nem vállalkozom rá a reménytelenség miatt. Mikor elmondják, hogy miért próbálkoznak, akkor derül ki, hogy  felnagyitják szegények, unalmukban a hallott hireket, hogy miket merek mondani a legnagyobb rangúaknak is. Különösen a Körösztössel történt esetem hozott hozzám sok kérő-kereső embert. Mikor megkérdezem, hogyan tudják egy-egy esetemet, kiderül, hogy csak az irmagja igaz. A többi hozzáköltött, és jóindulattal felnagyitott siker.

 

 

Ápr.23.vasárnap

Egész délelőtt a szokásos helyeken voltam. Hosszú idő után először voltam Vulkán. Olyan záport kaptunk egész úton, hogy bőrig áztunk. A fejemre húzott pokrócon át is olyan jeges szelet kaptam, hogy csakúgy sajgott az egész jobb felem. Hasogatott a jeges szél 2 km-en át. Dehát vasárnap van, és menni kell. Fel is ajánlottam mindent jószándékra. És hálából azokért, akik lapjaik szerint sokat imádkoznak értem, hogy igy köszönjék meg, amit a szeretteikért tettem.

 

Este nagy búcsúztató vacsora volt. Abból indult ki az egész gondolat, hogy Kojó valahonnan hozott húst. A parancsnok a négy legfiatalabbat nem akarta az asztalhoz ültetni. Erre rögtön bejelentettem, hogy ilyen pimasz és uriatlan cselekedetben én nem veszek részt. Nem megyek közéjük. Erre valamennyien elkezdtek kérlelni. Feltételem az volt, hogy mindenki kap helyet az ebédlőben. Ez a szadista megint valakin ki akarta tölteni a bosszúját. Vajday Artúrt is behivattam. Nagyon jó társaság alakult ki. A nővérkék szomorúak voltak, hogy el kell menniök. - Egész este azon derült a fiatalság, hogy a rangidősek még a jókedvünket is irigyelték. /Mi lesz ezekből a senkikből otthon? Újra nagy senkik és semmik./

 

Vacsora után lementünk a patikába. Mivel engem kértek meg már régebben, hogy a közös italt én engedélyezzem, most megengedtem, hogy négy üveg pezsgőt felbonthassanak. Én szokás szerint egy kortyot sem ittam.

 

Kértek, hogy maradjak velük, noha le akartam feküdni. Valahonnan keritettek bort és inni kezdtek. (84)

 

Csititottam őket, de nehezen ment. Végül is készültünk lefeküdni. Egyszercsak Kálmán automata puskájával hadonászni kezdett. Nagy féltékenységi jelenetet rendezett. Először tréfásan, aztán vadul nekiment Pinielnek. Erre én sem voltam rest, nekik mentem, és kicsavartam a kezükből a puskát. Érdekes, engem egyik sem bántott. Mikor azonban beleavatkozott, mindketten vadul nekimentek, és Kálmán óriási erejével a földhöz vágta. Kálmán a dühtől sápadtan, B. részegen vitázott. Megint engem kért az egész társaság döntőbirának. Reggel 1/2 5-ig vitatkoztak, én pedig az ágyban ülve "osztottam az ítéletet." Ami piszok, szenny előkerülhetett, Kálmán summásan odavágta B. fejéhez. Érdekes, most nem hivatkozott rangra és civil mivoltunkra.

 

"Épületes" jelenet volt!

 

 

 

Ápr.24.

Kikisértük az egész vöröskeresztes gárdát a vonathoz. Egy nagyot nyeltem, és meggyőződésem ellenére, megköszöntem a főnöknőnek a munkáját. /Nem mert a szemembe nézni./

 

Egész nap újra csomagoltunk. Megyünk a vonalakig Gornikibe, a Pripety partjára. - Délután Tollár alesperes jött megnézni, "megszemlélni" a munkát.

 

Megkaptuk az indulási parancsot: holnap reggel hét órakor indulás. Persze, ez azt jelenti, hogy még valamit kitalálnak az indulás előtt, és jó késő lesz, mire kijutunk a városból.

 

Úgy elgondolkodtam, miközben nézem ezt a méhkast. Ilyen kis semmiségek is hogyan kihozzák az emberekből az igazi énjüket. Milyen kiméletlenség, szeretetlenség, durva önzés tódul elő. És ezek a jó tiszturak élet-halál urai néhány kilométerrel előbbre a frontvonalban. Itélnek, hogy hazaáruló az, aki próbál megszökni. De hogy ők mekkora hazaárulók azzal, hogy kiveszik az emberekből a maradék idegerőt, és még jobban tönkretesznek mindenkit, az nekik nem számit.

 

 

Ápr.25.

Reggel kiszaladtam a temetőbe, mert Marsalik Lajos hősihalott bajtársunk felesége megkért, hogy küldjem el az ura sirjának a fényképét.

 

Ahogy gondoltam: jött a parancs, hogy nyolckor szemle lesz. Megjött 8-kor Körösztös, Czebe vk.szds és Kerényi gh.szds. a Dréher söröskocsisaist megszégyenitő káromkodással tolta le a népet. Hangosan közbeszóltam: ejha! (85)

 

Abban a pillanatban elhatároztam, ha szól, az egész társaság előtt kikérem a nevükben. De csak dühödten vetette rám a tekintetét, és tovább ment. /Utána Czebe olyan lekezelő felvilágositással mondta, mintha valami naív hadfi tojást oktatna: Tudod Páter, azért ilyent nem lehet, mert hadbiróság elé kerülhetsz. Na ez újra fellobbantotta bennem a kedvenc témámat: az elnémitás egyetlen eszközét, a hadbirósággal való fenyegetőzést. Megmondtam Czebének, hogy nagyon szépen köszönöm a kedves figyelmeztetést, de valami okosabbat mondjon. Tőle, mint intelligens vezérkaritól nem ezt várom, hanem az ilyen piszok, jellemtelen embereknek, mint Körösztös, a leváltását. Csak hümmögött-hümmögött, aztán egyet csapott a levegőbe, kezet nyújtott és elment./

 

Végre 9-kor elindultunk. Már tegnap kijelentettem, hogy /pedagógiai szempont miatt/ a kocsioszloppal megyek, nem pedig a teherautókkal vagy sebesültszállitókkal. Ma aztán B. megizente, mert szembe nem merte mondani, hogy egy orvos, két zászlós és a két lelkész gyalog megy.

 

Na ezért még számolok vele.

 

Elhatároztam, hogy végig gyalog megyek.

 

Ma 35 km-t tettünk meg. Most itt vagyok Wielkoritán, egy magyar támponton. Gyertya mellett irok. Fél hatkor értünk ide. 7-kor miséztem. Megkértem a zászlóst, hogy a katolikusokat küldje be, ha van kedvük, megbeszélem velük esetleges gyónásukat, áldozásukat. Olyan örömmel jöttek, hogy magam is felbuzdultam, és kérésükre még prédikáltam is.

 

Nem mondom, fáradt vagy 35 km. Után. De csak azért, mert szokatlan egyszerre ez a hosszú út. Hiszen két hónap alatt nyolc kilót adtam le. Pedig eddig sem voltam valami pocakos papbácsi.

 

Ma van drága jó Édesanyám halálának az évfordulója. Emiatt semmiképpen sem akartam elhagyni a misét. Broki mama édesapjáért is miséztem. A lapján kért, hogy emlékezzem meg róla.

 

 

Ápr.26.

A támpontnak azok a tagjai, akik tegnap este szolgálatban voltak, ma reggel eljöttek misére a zászlóssal együtt. Olyan buzgón imádkoztak és énekeltek, hogy mélyen meghatódtam. - Bezzeg elmúlt a meghatódottságom, és robbanó düh váltotta fel, mikor megdicsértem őket, és azt válaszolták: ne csodálja tisztelendő úr, hogy majdnem szétvetettük a támpontot a hangunkkal, hiszen karácsony óta nem volt misénk. (86)

 

Hű, a kutya mindenét annak a csirkefogó papnak, akihez ezek tartoznak. Mit csinált az a gyehennatöltelék karácsony óta? A hasát vakarta?

 

Nyolckor elindultunk. Nagyszerű menetben jöttünk 18 km-t. Nagyon sok lövészgödröt, becsapódást, lóbőrtanyát láttunk. Az utat igen sok helyen átvágták. Mindenfelé rengeteg jó és ellőtt hüvely, puskáé, gépfegyveré, ágyué. Fél kettőre értünk Mokrányba. Itt volt az utolsó orosz betörés egyik legnagyobb csatája.

 

Most látok először igazi csatateret. Az eddigiek legfeljebb bombázásban tönkrement házak, kiégett, üszkös épületek, elhagyott városok vagy falvak voltak. De itt?!

 

Végigjártam a falu mellett az egész csatateret. Gödör gödör mellett, holttest holttest mellett. Telitalálatot kapott orosz ágyu, egyik kereke 15, a másik 6 méterre. Az egyik tüzér holtan bukott az álcázott gödörbe a tarack mögött. A holtak csupa kaukázusi tipus. Ha nem lennének orosz ruhában, valamennyit magyarnak hinném. Olyan becsületes arcuk van még igy is. Csupa magyar kesztyűt és gyalogsági ásót hordtak. Úgy látszik, még a doni visszavonulás zsákmányából származnak. Rengeteg veszteségük volt az oroszoknak, ahogy az itt hagyott holttestek százai mutatják. Erős harcnak kellett lenni, mert többszáz  lövészteknőt látok magam körül. - Meg akartam szervezni az eltemetésüket, de lehetetlen volt. Mi nem tudjuk elvégezni ilyen rövid idő alatt, a faluban pedig a kórságos öregeken és a surbankó fiúkon, csitri leányokon kívűl nincs más. Néhány napig kellene itt maradnom, akkor megtehetnénk. A körülöttünk levő erdőben sokat vannak, de azokat nem lehet csakúgy előrángatni. Próbáltam a holtak zsebéből valami személyazonosságot megtudni. De abba kellett hagynom, mert alig volt, akiből ne folyt volna a hullalé. A nyűvek már kikezdték a legtöbbet. Döglegyek milliói keringtek felettük, és lakmároztak belőlük. Olyan dögletes volt a levegő, hogy meg kellett keresnem a szélirányt és úgy menni be közéjük. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az a papír, amit majdnem minden zsebben megtaláltam. De éppen a hullalé miatt nem tudtam tüzetesen elolvasni. Csak a cimét jegyeztem meg: Zsgyi menya /most, mikor másolom a naplómat, már tudom, hogy Konsztantyin Szimonov verse. Olyan háborús vers, amely minden időben minden hadseregben népszerű lesz. Mint a franciáknál a J'attendrai, a németeknél pedig az Erika. Nálunk Karády Katalin bugta a Valahol Oroszországban ciműt.

 

 

 


Kiegészítés

 

86.old.

Ez volt az első eset, mikor nem tudtam végrehajtani a halottakkal kapcsolatban a tervemet. - Mégis bementem a faluba, minden épkézláb embert igyekeztem rávenni /ruszin tolmácsunkkal/, hogy mit tegyenek. De itt is azt a jellegzetes és számomra érthetetlen viselkedést tapasztaltam, hogy irtóztak az egésztől. Alig volt öreg ember vagy asszony, aki megfogadta szavamat, és hozott ásót, kapát, gereblyét, csákányt /kinek amije volt/, és kijött segiteni. A legfiatalabbjai is jöttek, de azonnal rosszul lettek. Nem csodálom!

 

Alig nevezhető gödörnek, amit ástak, és belehengergettük a holttesteket. Volt nemegy olyan eset is, mikor hirtelen le kellett tenni a holttestet a szerszámokról, mert millió döglégy bukkant fel rajtuk.

 

Bizony, egyfolytában csak keveset sikerült eltemetni. Pihenni kellett nekik. Volt aki undorában hányni kezdett. Volt aki felismert falubelit, pillanatra elérzékenyült, de aztán éppen olyan idegennek tekintette. Mint bármely másikat.

 

Mikor néhányan visszamentek a faluba, rábeszélésükre mások is jöttek szerszámokkal. Lassan kialakultak a tömggödrök, és a szegény halottak néhány nap alatt valamennyien föld alá kerültek. Borzalmas látvány volt az egész!

 

Rögtön az elején röviditett szertartással megszenteltem őket, mint bárkit, akit holtan találtam bárhol. Majd később elmondom, milyen botrányom lett ebből, mikor tovább vonultunk. Hasonló eset volt, hasonlóképpen megbotránkoztattam az "érzékenylelkületü"  "római katolikus magyar" szemlélőket.  (87)

 

Itt a közelünkben légvédők vannak. Meglátogattam őket. Néhányukkal együtt jöttem ki hazulról. Igen megörültünk egymásnak. Az egyik szakaszparancsnok kinn az ütegnél /két km-re innen/ megtudta a főhadnagytól, hogy ott vagyok. Rögtön engedélyt kért, hogy az éppen idejövő autón bejöhessen. Aztán gyalog ment vissza. Hát ez szép volt tőled, Jancsi! Nevettem, mikor elmesélték a telefonálást. A legkomolyabb parancskiadás közben megszólal a főhadnagy: Jancsi, találd ki, ki van mellettem, illetve nálunk? Fogalma sem volt a Jancsinak. Mikor megmondták, hogy én, akkorát rikkantott a kagylóba, majd szétment a membrán. - Hát ezért is érdemes becsületesen dolgozni a sebesültekért, betegekért. Ha visszamennek az állomáshelyükre, vagy elszállitják őket kórházba, szeretettel emlegetnek. Nagyon jól esett ez a jelenet.

 

Még mindig jól birom a gyaloglást. Egyetlen vagyok, aki nem ült fel járműre. A többiek már mind kidőltek. Vigyázok is. Tegnap is, ma is a megérkezés után tetőtől talpig hidegben mosakszom. Végigöntetem magamat. Aztán pillanatokon belül felmelegszem a törülköző dörzsöléstől.

 

 

 

Ápr.27.csütörtök

Betettek bennünket egy viskóba. Alig feküdtem le, máris arra ébredek, hogy össze-vissza csipnek a hivatlan vendégek. Átszólok a többinek, de feleletet sem kell várnom, mert mindenünnen vakarózást hallok. Olyan tömeg tetű, poloska, bolha lepett meg bennünket, hogy két hónap alatt összevéve sem éreztem vagy láttam ilyen tömeget. A banyakemence mellett nem gondoltuk, hogy éppen a meleg lesz a legnagyobb ellenségünk. Engem az emeletes ágy tetejére tettek. A gerenda mindössze 50 centire volt tőlem. Egész éjjel nyomkodtam felettem a poloskákat és pattintottam a bolhákat. Röviden: megtetvesedtem. Szép kilátás a jövőre. Minél inkább befelé megyünk Oroszországba, annál inkább kilátásunk van az ilyen jelenetekre. Hát amilyen az egész vérszivó államrendszerük, nem lehet más kicsiben sem a berendezettségük.

 

Kinn a  falu végén hivatott az új vonatparancsnok, Haromy alezredes. Már az első benyomásra látható volt, hogy különb ember lesz, mint. Igaz, ezzel még semmit sem mondtam. Mert jellemtelen embernél nem nehéz különbnek lenni. Majd meglátjuk. Ujságolta, hogy Pannonhalmán lakik, illetve Győrszentmártonban. Az első világháborúból golyó van a koponyájában.

 

Elhatároztam, hogy továbbra is gyalog megyek. (88)

 

Most segits meg Istenem, sóhajtottam magamban. Innen ugyanis nagyon veszélye az út. Az erdőbe vezető két mellékút el is van zárva. Menetközben breviáriumoztam, rózsafüzért mondtam. /Ma temettük Édesanyámat/ Rengeteg tüzérségi lövedék látható felrobbant darabokban is, döglötten is. Mindenütt lövészgödrök. Jól felismerhető a sok akna és repülőbomba becsapódás. Nagy pusztitás mindenütt. Állati tetemek és holttestek szerte körülöttünk. Itt egy kar lóg a fáról,  ahova a robbanás feldobta, amott kutyától vagy rókától, vadmacskától megrágott combdarab. És csupa-csupa mocsár, bűz, hullalé, színes legyek tömege, nyüvek nyüzsgése, rothadás. Pár kilométer után már fásultan és bukdácsolva a sok visszatartott lélegzettől, mentem köztük. Erdő és mocsár, mocsár és erdő vagy mocsaras erdő, vagy erdős mocsár.

 

Végig az aknakutatókkal mentem. Érdekes nép ez a szakasz. Senki sem akar velük menni, mert csupa fegyencből áll. Nem tudom, miért lettem szimpatikus a számukra, de mindjárt az út elején odajött a vezetőjük, és megkért, menjek velük. Megkérdeztem, miért. És jött a látszólag teljesen logikátlan felelet: mert olyan jó a tisztelendő úrral együtt lenni. Mogyorósi, a szónokuk, súlyosan elitélt fegyenc, látszik: amolyan hangadó, amolyan belevaló az ő szemükben. Rögtön nagy hangon hőzöngő kifejezéseket kezdett előttem hangoztatni. Hát erre kikötöttem a következő feltételeket: ha káromkodnak, itthagyom őket. Előttem ne dicsekedjenek sem gyilkosságaikkal, sem megtörtént vagy kitalált nőügyeikkel, sem itteni hősködésükkel. Soproni életemben sokszor voltam Kőhidán, ismerem az életüket, tehát nekem ne nagyzoljanak. - Ebben a pillanatban felkiált az egyik: azám, a rossebit, csak nizem, nizem magát, hogy hunnan ismerem. Most gyüvök rá, hogy Kühidárul, mikor a Kovács fősmasszerrel járta a cellákat.

 

Na erre a felismerésre rögtön leparoláztunk. Mindent megigértek. Ki is jelentették, hogy nem kérdezik meg, féle-e velük menni az aknakutatásra. /Persze, féltem, de egyetlen szóval sem árultam  el. Csak akkor mentem távolabb az aknától a felfedezés után, ha valamennyiünket hasra fektetett a szakaszparancsnok szakember. /

 

Ezeket úgy engedték ki a frontra, hogy rendes viselkedés után - maguk sem tudták megmondani, mennyit - elengednek a büntetésből. Bizony a szabadságvágy és a veszély birokra kelt egymással, és legtöbbször a szabadság győzött. Rendesen viselkedtek. De néha megbolondultak, bediliztek. (89)

 

Velem semmi bajuk sem volt. A világon mindenről kérdeztek. Szinte a kötelező óvóintézkedést is túllépték volna, hogy hallgassák a feleletemet. Mindig váltogatták a figyelő szolgálatot, hogy a többi körülöttem lehessen. Megható volt ez a sok gyilkos, rabló, tolvaj, erkölcstipró ember, milyen gyermeteg módon is tudott viselkedni. A nehéz talajon bizony ki akart csúszni egy-egy káromkodás. Először csak oldalba vágta a szomszédja, majd kórusban hurrogták le a többiek ismétlődés esetén.

 

Egyszer Mogyorósi bevallotta hosszas kertelés után, hogy ő volt az egyik tettes abban, mikor kiszöktek a körletből, beosontak egy asszonyhoz. Erőszakoskodni kezdett vele, mire a sebesülés után otthon tartózkodó rokon legény őrá támadt. Erre ereje fogytán szegény legény nem birt kettejükkel, ők kikötötték egy fához. Mint mondta, zsebet vágtak rá. Ez azt jelentette, hogy a bal mellén belevágtak a húsba, abba egy kis deszkaforgácsot tettek ezzel a felirással: partizán, áruló.

 

Úgy tudtam meg az egészet, hogy hozzánk jött a legény üszkösödő sebével, és Kálmán mentette meg az életnek. Ahogy N. beszélni kezdett saját tetteikről, rögtön átcsaptam erre az esetre. Valami belső hang úgy súgta, hogy ezek között lehetett a tettes. Mikor látta, hogy nem tudja tagadni, megvallotta. Látni kellett volna ezt a jelenetet. Ez volt az egyetlen félóra, mikor feltámadt bennük a cimboraság, és szinte uniszónó magyarázták, hogy nem is hallottak erről.

 

Erre azt mondtam, ha megesküszik itt valamennyi előtt, hogy soha többé sem ilyent, sem másféle aljasságot nem tesz az ellenség ellen, pláne nem azok itthon maradt nyomorult, kiszolgáltatott családtagjai ellen, akkor nem jelentem fel. Ez nem elég! Még azt is belefoglalom az eskübe, hogy mindenkit lebeszél az ilyenről, ha véletlen ilyent meglátna.

 

Igy most utólag olvasva, nagyon naivnak fűnik fel. De látni kellett volna azt a megdöbbenést a pihenő szakaszban, mikor Mogyorósi barátom, mint valami kivert kutya, kezét szivére téve, esküre emelt ujjakkal, hangosan utánam mondta a szavainkat.

 

Több szó erről nem is esett. Annál több az otthoniakról. Úgy meséltek, mint valami kis gyerekek. Ellágyult a hangjuk a kegyetlen gyilkosoknak, ha édesanyjukról, szerelmükről, gyermekikről kérdeztem és meséltettem. (90)

 

Itt vagyunk Gorniki mellett 1 km-re egy halásztanyán. Előttünk kb. 200 méterre kerek tó. Átmérője 1400 m. Itt a tanyán 3 viskó és 5 istálló. Mi lesz itt 110 emberrel és 60 lóval?

 

Megnéztük az egyik szoba-konyhás házat. Ez lesz a műtő. De semmiféle ágy nem rendezhető be. Csak az istálló vagy pajta lesz a hirtelen operáltak helye, a többit azonnal tovább küldjük. Tehát nem egészségügyi oszlop, hanem elsősegélyhely leszünk. A műtő két szekrénye mögött alszunk hárman: Kálmán, Kornél és én. 40-szer 30 cm-es ablakunk van a szobán.

 

Mikor nagyjából elrendezkedtünk, megindult a német tűzérség nagy zenebonája a tó túlsó partján. Egy kis "varrógép" is megjelent felettünk. Igy nevezzük a Ratákat. Eddig nem sokat törődtünk az ilyenekkel. De ez ma nagyon furcsán viselkedett. Itt változtatott irányt a tó felett, egészen oldalra forditott szárnnyal jól szemügyre vett bennünket, vissszajött, lejebb szállt, majd mikor látta, hogy a kutya sem bántja / hát mivel is bánthattuk volna, legfeljebb a csúzlijainkkal, ha lenne /, nyugodtan tovább ment Nyugatra. Azt hiszem, ezzel még lesz dolgunk.

 

A 8-as utászok TRI 2-vel halászni mentek, minket is hivtak. Fáradság ide vagy oda, a parton talált halászcsónakba ültünk hárman, és halkalózok módján melléjük álltunk. Sikerült 20 darab kisebb-nagyobb sügért fognunk. Jó hideg a vize ennek a bájos tónak.

 

Milyen ellentét! Gyönyörű terület, nagyszerű homok a tó partján, lassan mélyül befelé. Minden megvan ahhoz, hogy jól fürödjünk, pihenjünk. Erőt vesz rajtam az a vágy, hogy üdülőhelyen képzeljem magamat. De akkor belevijjog egy ágyuzás, vagy aknázás. Nagyszerű fenyőfák vannak körülöttünk. Olyan a levegő, mintha az OTI valamelyik magaslati üdülőjében lennénk, de mégis sikságon. Ugyanakkor máris hozzák a sebesülteket, a betegeket. Gyorsan szalmát keriteni, elhinteni a házzal szemközti pajtában, lóhalálban viszonylagosan száraz helyet biztositani nekik a földön.

 

Csupa ellentét minden, mint mindenütt ebben az országban. Idehoznak bennünket a tisztelt fővezérség urai, hogy a saját ostobaságaikkal tetézzék az itteni ellentéteket. (91)

 

Vagy segélyhely vagyunk, akkor elég néhány ember néhány sebesültszállitó autóval. Vagy oszlop, akkor nem itt a helyünk. Ha itt a helyünk, az emlitett csúzli is kelendő lenne, mert még az sincs senkinek. A fegyvereink az önkéntes tűzoltóegylet majálisán talán sikongást keltenének a kisleányok között, de itt, az elmúlt években megedződött fiatal gyerekek között is csak gúnyos mosolyt vagy hangos röhejt keltenek. Eddig csak tüzérségi párbaj volt ezen a vidéken, ahogy a nyomokból látható. De miért? Nyilván nem kell valami vezérkari iskola ahhoz, hogy ennyi idő után meg tudjam mondani: valami előttünk ismeretlen taktikából nem jönnek ellenünk.

 

Ma megdöbbentem, mikor ránéztem a térképre. Eddig nem törődtem vele, de ma villámként világosodott meg előttem, hogy valamire várnak a ruszkik. Olyan a hadműveleti vonal, mint valami meander. És mi jól az előretolt részen vagyunk. Láttuk ezt a pár kilométert is milyen nehezen tettük meg. Talán azt gondolja a bölcs hadvezetőség, és a budai Vár fenséges ura, hogy a lovainknak Cadillacra szerelt lábai vannak? Hogy annak a pokoltöltelék Hitlernek semmik sem vagyunk, azt már eddig is tapasztaltuk. - Ahogy irok, folyton hallatszik a tompa vagy erősebb dörgés, dübörgés, vijjogás.

 

Az első sebesültek mindjárt sokkosan kezdték az ágyúzás hangjára. Türelmetlenek és idegesek voltak velem is. Már megszoktam, nem haragudtam érte. Hiszen nem tudják szegények, mennyire nem ők, akik igy viselkednek. Szánalom nézni őket. Szerencse, hogy nem annyira súlyos sebesültek, tehát nem szakad a sebük, amikor dobálják magukat.

 

 

Ápr.28.

Az első éjjel romantikusan telt el. 21 poloskát fogtam. De azért egész kiadósan aludtam az elmúlt napok fáradsága után. Csak mikor már nagyon sokat vakaróztam, gyujtottam meg a zseblámpát, és nyomtam el hivatlan vendégeimet. Ó, ha a nagyobb poloskákat is igy el lehetne intézni. De hamar befejezném a háborút.

 

Délelőtt kisebb műtéteket végzett Kálmán. Mindegyikben segitettem. Már altatok is. Ha eljöttem a sebesültektől, figyeltem az össze-vissza parancsosztogatást. Figyeltem azt is, mi a hatása az emberekre. Látszik, hogy az eddigi nyugodt élet után hirtelen bekerülni a tüzérség (92) karéjába, nem megy zökkenő nélkül. Nem is mehet, mert még az a biztonságérzés sincs meg az emberekben, amit a rendes védő vagy támadó fegyverek adnak. - Tulajdonképpen nyaralás az egész a bresztlitovszki kemény munka után. Mégis csupa remegés a tábor, csupa susogás. A fejek mindenütt összebújnak. De ahogy a közelükbe megy az ember, rögtön szétválnak és elhallgatnak. Csak mikor megismernek, hogy én vagyok, akkor vonnak be a beszélgetésbe. Hiszen tudják, hogy bennem aztán bizhatnak. Sőt, azt is jól tudják, hogy mindannak igazat adtam eddig is, akinél az igazság volt. Tekintet nélkül arra, hogy generális volt vagy zsidó munkaszolgálatos.

 

Hát ilyen bizalmas közlésekből látom, mennyire el vannak szánva az emberek arra, hogy megszökjenek.

 

Alig birom őket lebeszélni, tudva, hogy agyonlövés lesz a vége. A nagykutyák, akik idejönnek hozzánk egy-egy pergőtüz után, nem hazaárulók, csak "idegsokkosok". De a kisember bezzeg rögtön megkapja a hadbirói végszót: hazaáruló. Ő nem lehet idegsokkos, ő nem borulhat ki magából, ő nem aggódhat ugy a családjáért, hogy félre tesz minden logikát, és bolondokat művel. Szerencse, hogy a doktoraink a legtöbb "idegsokkost" visszaküldik a vonalba. Csak a valóban beteget kezelik betegként. De azokat egyformán, tiszt vagy legénységi, mindegy.

 

Volt olyan is, aki át akart szökni a ruszkikhoz. Megmondtam neki, hogy még egy verebet sem lőttem a pisztolyommal, de ha ezt megteszi, és én észreveszem, én lövöm le. Mert vagy menjünk valamennyien, ennek lenne értelme, de sorokat bontani és gyengiteni, mikor nincs helyette más, az erkölcstelenség. Ha tudnám, hogy egyetlen nappal is meg tudnám röviditeni a háborút azzal, hogy átmegyek, nem tartanám magamra érvényesnek az esküt. De csak együtt. Mindent azonos sorsközösségben.

 

 

Ápr.29.

Új téma lesz köztünk, a poloska. Mindenki panaszkodik. Ismét alig aludtunk valamit. Este konzervdobozba állitottuk az ágy lábait. De a gerendázat repedéseiből mégis jöttek éjszakai támadásra. A tegnapi 66-os lelövéssel szemben ma csak 44-t fogtunk hárman. Elhatároztuk, hogy bunkert ásunk. Tréfásan kiadták nekem a parancsot az orvoskarban: Páter, te cserkész vagy. Vedd kezedbe a munkát! (93)

 

Hát a kezembe vettem. A portyázó századból  a négy börtönviselt embert, vezetőjükkel, a már emlitett Mogyorósi Pistával, magamhoz kérettem, és baráti alapon megkértem őket, hogy lássanak neki a bunkerépitésnek. Nem is kellett hivatkoznom pár napos, de igazi barátságunkra, mert az első mondataim után Pista a többiek nevében is rögtön kijelentette: Tisztelendő úr, ne folytassa! Ha maga azt mondja, csináljuk meg, az meglesz. Ha akarja, akár a Hitlert vagy a Sztalint vagy a is legyilkoljuk. - Nana, Pista, mondom neki, csak nem gondolja, hogy ilyenre is tudnám kérni magukat. - Hát nem is úgy értettem igazándibul, válaszolta Pista, csak meg akartam mondani, hogy magának mindent megteszünk.

 

Jó ötlettel engedélyt kértek, hogy a faluban az egyik elhagyott házat lebonthassák, és azt a földbe süllyesztetten itt felépithessék. Kértem kocsit, néhány ember alig pár óra alatt szétszedte a gerendaházat. Minden darab fát megszámoztak, és úgy rakták a kocsira. Lelkükre kötöttem, hogy poloskákat ne hozzanak. Abból itt is van elég.

 

Közben itt elkezdtük ásni az alapokat. Könnyen ment, mert teljesen homokos a talaj. Újra élvezhettem, hogy milyen tehetséges a magyar ember. Mintha mindig gerendaházakat szedtek volna széjjel, és állitottak volna össze. Olyan gyorsan illesztették össze a darabokat, igazitották ki a tőlük felismert hibákat, alakitották át az egyes részeket az új helynek megfelelően, hogy a helyiek is megirigyelték volna őket. /Azt hiszem, azt már kevésbé fogadták szivesen, hogy mikor minket innen már kivertek, és megtalálják a házukat, nem a magyarok ügyességét emlegetik, hanem mást./ Dehát ez a háború! Anyagunk másutt nem volt, ezt kellett felhasználnunk. Vagy vállalnunk, hogy éjjel poloskázunk, nappal pedig alszunk. De akkor miért vagyunk itt? Ki látja el a sebesülteket és betegeket?

 

Az utolsó művelet az lett, hogy az egészet befedtük gyeptéglákkal. Lám erre is jó a cserkésztudás. Holnap be is költözhetünk.

 

Már únom, hogy szót vesztegessek a parancsnoktól származó lehetetlen szellemre. Jó példa volt ez a négy rabló. Még a saját Józsi legényem is iszkolt tőlük, mondván: De tisztölendő úr, hát gyilkosokkal kő együtt dúgozni?  (94)

 

Aztán néhány türelemre intő szó után, nehezen bár, de nekiláttak. A két doktor legényével, meg a négy betyárral többet végeztünk a tábor életében, mint az összes többi emberrel. Mindenki rajtunk nevetett. Először gúnyból, aztán lassan átalakult a nevetés jóizű együttérzéssé.

 

Sokat gondolok haza. Ahogy a lapokból látom, Mamika egészséges, de sok a dolga. Csak birja a kis erejével.

 

Ápr.30.vasárnap

Telefonon megbeszéltem, hogy elmegyek a vonatparancsnokságra, Dobrosovoba. Az új vonatparancsnok, Haromy alezredes össze sem hasonlitható a jellemtelen Körösztössel. A legfőbb  ideje lenne, hogy az ilyent felkössék. Nyolckor indultam volna, mert akkor kellett volna a műúton lenni a tőlük küldött autónak. A kocsi 1/2 9-kor meg is érkezett. Átrakodott az Elmóban. 1/2 10-kor el is indultunk.

 

Alig 3 km. Után előzni akart bennünket egy übermensch-teherkocsi. Nem engedtük, mert éppen olyan rossz úton mentünk, ahol az út szélére húzódás egyenlő lett volna az árokba borulás veszélyével. Dühösen dudált a sógor. Mi kiintegettünk, hogy maradjon veszteg. Mikor már egészen a nyomunkban volt, és szinte le akart söpörni bennünket az útról, abban a pillanatban elkezdett kihagyni a porlasztónk. Trüsszögött, köhögött, köpködött a motorunk. Hát leálltunk. Igy a svábja elénk került. Alig hagyott el bennünket, a soffőr is, a mellette ülők is, a tetején heverészők is, dühödten fenyegettek, sőt valamelyik még a géppisztolyát is rázta fennhéjázva. Nyilván a felsőbb faj előjogát idézte a Mein Kampfból. Vagy hetven méterre lehetett tőlünk, mikor szembetalálkozott egy másik német teherkocsival. Abban a pillanatban, mikor egyvonalban voltak, a szembejövő autó alatt akna robbant. Megemelte a hátsó felét, és teljesen szétvitte. A robbanás ereje félredobta a maradékot. A minket előzők is megsebesültek, telefröcskölődtek szilánkokkal. Hát ezt megúsztuk!

 

Ijedtemben el is felejtettem megköszönni Istennek.

 

Eddig úgy ültünk, hogy a hátul betett padon én, Csaba volt a sorrend. A robbanás után előzékenyen felajánlotta B. úr a helyét, mert az volt a soffőrhöz legközelebb. Ha tehát újabb akna jönne, inkább én robbanjak. Rögtön meg is mondtam neki: Ugye százados úr, fél? Nem, nem, Alfonzkám, de azért ülj oda. Parancsolj előre! (95)

 

/Parancsolj! Ha lesz még néhány robbanás, egész udvariasan megtanul beszélni. Ahány hasonló tiszttel találkoztam, előbb-utóbb mindegyikről kiderült, hogy a jellemtelensége mellett gyáva is. /

 

Persze azonnal odaültem. Egy cseppet sem féltem. Még öt defektünk volt az úton. Végre a megbeszélt 9 óra helyett 3/4 11-kor megkezdhettük a misét. Gyönyörű oltárt készitettek, tele virággal. Ime, a képe:

 

Az oltár mellett állt egy rezesbanda. Hej, de megijedtem. Hiszen eddigi tapasztalataim szerint a tröttyösbanda mindig hamisan játszik, és össze-vissza kavar minden zenei szerkesztést. Semmi tonalitást sem lehet kivenni a játékukból. Megismerkedtem a vezetőjükkel. A szombathelyiek és győriek zenekara volt. Ami biztos, biztos jeligével, mise előtt hallani akartam őket. Odaálltam az oltár egyetlen lépcsőjére, megkérrdeztem, mit akarnak játszani. Elsőnek a Zálogát adtadot mondták. No jó, válaszoltam, miből kezdik. Mondják ef-ből. Beénekeltem nekik az efet, és felemeltem a kezemet, hogy néhány ütemet meghallgassak. De fele sem kezdte. Miért? Kiderült, hogy úgy meglepte őket a hangadásom. Csodálkozásukban csak néztek, de nem tették a hangszert a szájukhoz. Jót mulattunk valamennyien. Aztán minden rendben ment. Zengett az ének. Meg is dicsértem mindazt, aki ilyen szivvel-lélekkel dicsérte az Istent, tiszt és legénységi együtt. Valamint azokat is, akik ilyen művészi oltárt állitottak fel. Nyirfa az egész. Apró darabokból szerkesztették össze, határozottan ügyes, izléses munka.

 

A falu apraja-nagyja is ott volt a misén. Érdekes volt figyelni a prédikáció alatt. Nyilván egyetlen szót sem értettek. De olyan merev, előrehajló testtartással álltak, mintha minden szót anyanyelvükön hallottak volna.  (96)

 

Némelyek mindkét tenyerüket az álluk alá tették. Az asszonyok a  nagykendőjüket szoritották a nyakuk köré. Csak a magyar himnusz után mozdultak meg. Odajöttek az oltárhoz és még ott is  imádkoztak. Ott már hangosan és térdenállva. Én éppen olyan áhitattal hallgattam a számomra teljesen érthetetlen imát, ahogy ők az enyémet. Megint eszembe jutott: nem érne többet, ha igy közelednénk egymás országába, nem pedig aknavetőkkel és géppisztolyokkal?

 

Haromy nagyon okosan telepitette az egész vonatot. Huszonnégy ház van a faluban. Parancsa szerint ki kellett volna lakoltatnia az egészet. De embersége miatt ezt nem tette. /Máig sem tudom, hogyan kerülte el a nagyokosok figyelmét./  A ruszin tolmácsokkal megizente a sztárosztának=a birónak, hogy két-két szomszéd költözzék egybe. Nagyon hálás volt mindenki. Úgy laktak, mint ahogy Rómában ültek a magyar cigányok: egy pápa, egy cigány. Nem volt ebben a faluban semmi háborús hangulat. Mindenki útálta a háborút. A magyar bakák hamarosan összebarátkoztak az oroszokkal. Ó, azért a túlságos otthoni hangulatot Haromy leintette. Némelyik bakánk a nemzetközi kapcsolatokat összetévesztette a falubelieinek a kapcsolatával. Ha valahol valamit javitani kellett, a mieink szivesen elvégezték. Minden házba vittek a kosztjukból. Különösen, ahol kisgyerekek voltak.

 

Ebédre ott fogott bennünket az alezredes. Micsoda más tónus van itt, mint nálunk. Végre megint európainak éreztem magamat ilyen parancsnok mellett.

 

Délután orosz népdal üti meg a fülemet. Rögtön kimentem. Az egyik ház előtt vagy 15 asszony, leány, öregember énekel. Egyiket a másik után. Néha 20-25 versszakot megszakitás nélkül. Nagyon élveztem ezt a csodálatos forrást. A zeneesztétikai órák jutottak eszembe. Amit ott szép szavakban, itt valóságban élveztem a távoli állandó dörgés, repülőzúgás, géppisztoly ropogás összevisszaságában.

 

Hazafelé csak egy defektünk volt, aknánk pedig egy sem. Mint a lisztesmolnárok, ugy néztünk ki. Öt órakor miséztem otthon.

 

 

Május l.

Alig aludtunk az éjjel. Tele vagyunk poloskával. Délelőtt lovagoltam. Bejártam a környéket. Meg akarom ismerni az utakat, mert az alakulatokhoz innen csak lóháton lehet (97) eljutni. Nehéz terep. Ha valaki ismeri a réseket, hosszú kilométereket tud rövidíteni. De ha nem, órákig bolyonghat a mocsár szélén. közülünk senki sem ismeri a környéket, hiszen csak az imént jöttünk. Ahogy így a térképen bemérem az alakulataink távolságát, kb. 14 km-re van a legtávolabbi. De a hozzájuk vezető út autón kb.50 km. A sok kerülő miatt. Ezért akarom lassan kiismerni az egyes ösvényeket, búvókat, zsombékosokat.

 

A főkocsis éppen ezért egy hatalmas termetű, erős lábú piros pejt ajánlott. Eleinte nehezen engedelmeskedett, mert zavarta a láp, a zsombék, az egyenetlen talaj. De aztán kb. félóra múlva megszokta. - Tőlünk jó pár kilométerre vezet a leglaposabb területen a palló-út. Zsidók készítették. Két vastag palló van egymás mellett, illetve három, hogy kocsi is elférjen rajta. Ügyes munka. Gondoltam, miért szortyogtassam szegény lovamat a mocsárban, rámegyek a pallóra. Ez lett a vesztem. Mikor  megérezte a lába alatt a jó talajt, de meg is ijedt a dobogó hangtól, amit a saját lába keltett, folyton jobban előre nyújtotta a nyakát. Éreztem, hogy valamiben töri a fejét. Ahelyett, hogy levezettem volna a pallóról, utánaengedtem a szárat. Ebben a pillanatban meglódult, és semmiképpen sem tudtam visszafogni. Olyan erővel nyúlt előre. Mikor félre akartam rántani a szárat, azt már ő nem engedte. Gyorsított, vágtába kezdett. Alig vágtáztunk valamit, úgy dobott le a pocsolyába, mint egy békát. Zutty! Gyönyörűen néztem ki. Ahogy föltápászkodom, és azon gondolkodom, hova a fenébe szaladt el mert csend lett. Eltűnt minden mérgem, mert alázatos pofával óvatos lépésekben odajön hozzám, rám fújja meleg lehelletét, megbök az orrával, mintha csak noszogatna: Na te zöldfülű, nem kell mérgelődnöd. Csak éppen azt akartam megtudni, lovas ül e a hátamon, vagy anyámasszony katonája.

 

Az éjjel bombázták Bresztet. Itt is egész éjjel válaszolt egymásnak a két tüzérség. Sok helyen gyulladt ki Sztalin-gyertya, közvetlen utána valami rataszerű gép és ledobta a bombáit. A gépágyukból nemcsak a torkolattüzek lettek láthatók, hanem még helyenként a lövedék is megvillant. Nehézlövegek is felbrummogtak, de azok oldalt kaptak bennünket. Valahol tőlünk északabbra lehetnek a német tüzérek, mert folyton afelé vitt a legnehezebb lövedéksor.

 

Hajnalban nagyon nyugtalankodtak a sebesültek. Kimentem hozzájuk, nyugtattam, csitítottam őket. De itt sokkal nehezebb velük beszélni, rájuk hatni. Hiába, a front

 

 

Kiegészítés

 

97.old.

Hát nem egészen ilyen egyszerű, ahogyan leirtam. Mikor hazakerültem, kiderült, hogy összebeszélés eredménye volt a piros pej ajánlása. Szegény Manci olyan magas termetü volt, hogy egyáltalán nem tudtam felszállni rá. Ugy segitettek. De nem gondoltam semmi rosszra, különösen nem tudatos ugratásra. Egyszerüen a maguk módján szeretetből tették; még ha különös szeretetből. Egyszerüen próbára akartak tenni, birom-e. Már az első kilométereken éreztem, hogy kidörzsölöm a fenekemet és a combom belső felét. Kezdett égni a testem. Jól indult minden: poroszkáltam, ügettem, vágtáztam. Magam sem gondoltam, hogy ilyen "jól" megy minden.

 

Csak akkor kezdtem külön felfigyelni, mikor erdőbe érve, minden leeső ág, hirtelen felröppenő madár, egy-egy puskalövés megriasztja. Akkor már nagyon figyeltem. Végül rákerültem a pallóutra.

 

Az már valóban ugy történt, ahogyan először megfogalmaztam. Hiába gondoltam, amit a fejemhez hajoláskor tételeztem fel Manciról, a valóságban nagy meghatott. Ugy annyira, hogy mikor rám lehelt, megöleltem a fejét, mert az is eszembe jutott, hogy bocsánatot kér. Soha többé nem történt meg vele az ilyen, pedig utána visszamenve, első mérgemben azt mondtam a kocsisoknak: Jobb tréfát is elképzeltem volna!

 

Aztán levetettem a ruhámat, és mindent betettünk a gőzbe, a fertőtlenitőbe. Egyik szabólegény gyönyörüen kivasalt mindent.

 

Többé nem akartam ráülni, de lehiggadtam, és másnap már jóbarátságban ujra ráültettek. (98)

 

Közelsége a tehetetlenség állapotában még szörnyűbb. Míg Bresztben nyugodtan maradtak az elszállításig, itt minden harmadik mondatuk az a kérés: Tisztelendő úr, intézze el, hogy vigyenek bennünket.

 

Meg szoktam nézni a "dögcédulájukat", hogy kijavítsam a sok hibát. Itt is elkezdtem a nézegetésüket. Azt hiszem, rossz lélektani pillanatokat választottam ki ennél a csoportnál. Olyan válaszokat kaptam az első néhánynál, hogy jobbnak láttam abbahagyni az egészet. Míg a régebbieknél mindig hálásak voltak, hogy még ilyenre is gondolok, ezek a legdurvábban tagadták meg a választ. A legszebb mondataik ilyenek voltak: Hagyja már, nem maga döglik meg itt, hanem én. Nekem meg akkor már mindegy, hogy milyen adataimat látnak a dögcédulámon. - Pedig mindig azzal kezdtem az elkérést, hogy bármikor kerülhetünk olyan veszélybe, amikor elvesztjük az eszméletünket, és nem tudunk válaszolni a saját adatainkra.

 

Ma kaptam az első Tetra-oltást.

 

Be kellett mennem a faluba. Olyan járhatatlan minden, hogy biztonságból négy lovat fogtunk be kettő helyett. Kellett is. Megnéztem a tegnapelőtti bombázás nyomait a templom mellett. - Az emberek a közeli erdőben vannak. De éppen az ellenkező oldalon, mint mi. Ők a falutól Nyugatra. A falu eddig is szörnyen nézett ki, de most aztán olyan, mintha valami főhadiszállás lett volna a közepén. A templomban nem sok kárt tett a becsapódás. De a légnyomás mindent felforgatott. Előtte nem láttam, hogy nézett ki belülről. De azt hiszem, ezek a gazember németek forgathattak fel mindent az elmúlt hetekben. Lehetetlen, hogy a légnyomás ilyen szentségtörő pusztítást vitt volna végbe. A legényemmel szépen összeraktunk mindent, amit a földön, illetve a vastag porban találtunk. Könyvek, szentképek, miseruhák darabjai összevisszaságban. Feltűnő, hogy kelyhet vagy más fémtárgyakat nem találtunk. Ebből gondolom, hogy ezek a sátánfajzat überek vitték el.

 

 

 

Május 2.

Reggel 8-kor kimentem a műútra kocsival. Hiába vártam a megígért futárkocsit. 1/2 10-kor megállítottam egy sebesültszállítót. Be is mentem vele Domoslovóba. Ott Kremniczky Lajos segédtiszt a fejéhez kapott, mert elfelejtette értem küldeni a kocsit. A tervbevett lovaglás a géppuskásokhoz elmaradt. Úgy egyeztünk meg, hogy jónéhány (99) emberét mellém adja, hogy megismerkedjem a veszélyes helyen kihelyezett géppuskásokkal. De váratlanul bejelentette Németh Béla vezérőrnagy, hogy ma szemlére jön hozzájuk. Mivel nekem el kell mennem a géppuskásokhoz, kértem, hogy a lovasok helyett teherkocsit adjon. Az alezredes csak úgy engedett el, ha erős biztosítást adhat. Gyorsan elgondolta, kit tud nélkülözni. Máris készen állt a kis csapat.

 

Elértük Borki falut. Siralmas látvány volt. Az egész faluból egyetlen kémény maradt. Rajta gólyafészek. Benne féllábon a mama. A temető is lövéseket kapott. Egyébként csak törmelék, pernye, szétszórt vályog, üszök, hamu egy-egy ház helyén. A törmelék teljesen egyenlő a földdel. Ilyent még nem is láttam.

 

Végre nagynehezen - a mély homokot alig bírta a kitűnő kocsink - elértük a szellős bunkert. Előkészültünk a gyónásra. Valamennyien elvégezték. Mikor megérdeklődtem, hol mondhatom a misét, nagy meglepetés ért.

 

A bunker mögötti géppuska teknő /kissé kiemelkedett a földből/ fölé sátrat feszítettek. Leterítették a köralakú emelvényt /átmérője másfél méter / pokróccal. Nehézpuska hüvelyeket állítottak oda gyertyatartónak. Melléjük csajkákat tettek, tele mocsári gólyahírrel. A legnagyobb hüvelybe állították a nyírfakeresztet. Mivel nem volt korpusz, a zászlós a saját rózsafüzérét akasztotta rá. A sátrat tele tűzték fenyőgallyakkal. Emelvényt tettek az oltár elé, pokrócot terítettek le. Alig tudtam odamenni a meghatódottságtól. Úgy szíven ütött ennek a húsz egynéhány embernek a finom lelke itt az Isten hátamögött, az öldöklő mocsár kellősközepén.

 

A kis zsámoly miatt görnyedve miséztem, olyan alacsony lett a sátor alatt. A kis oltárnál csak helyben mozogtam. A prédikációban is még érződött a hangomon a meghatódottság. Felejthetetlen ez a lelkigyakorlat. Ennyi tiszta lélek, ennyi hős, ennyi jómagyar, ennyi becsületes fiatal.

 

 Érdekes ez a Hodyn. Nyírfa, pocsolya, homok. Újra végtelen pocsolya és egy nagy halastó. Út, utca ismeretlen. Apró házcsoportok, rendetlenek, piszkosak. Vagyis, egy a sokezer orosz falu közül. De a fák valami csodálatosan szépek. Mintha kárpótolni akarná a természet ezt a sok emberi tökéletlenséget, visszataszító külsőt. Gazdagon visszaadja a maga jussát, megmutatva, íme ilyen is lehet a Teremtő alkotása. (100)

 

A tóban olyan sok hal van, hogy pár percnyi várakozás után 40-50 vagy még több látható együtt. Keveregnek, játszanak, felugrálnak a víz fölé, szinte szabályos rendben csendesen távolodnak, majd ismét megbolydult tömegként egymás hegyén-hátán nyomakodnak.

 

Mivel nincs rendszeres lehalászás, alaposan megszaporodtak. De legalább bőséges lakomát adnak a környék lakóinak a háború ínséges esztendeiben.

 

Mi mindent szokhattak meg itt is az emberek! Bármerre megyek, lelket alig látok. De ha csak félpercre megállok valamelyik ház előtt, az ablak sarkában a függöny vagy az odaakasztott kendő mögött óvatosan odalopakodik egy arc. Néha nem látni senkit, csak a függöny vagy kendő redője mozdult el néhány centire. Ha aztán abba az irányba elindulok, vége az óvatosságnak. Hirtelen elengedi a láthatatlan kéz az ablak védőjét. Ezért megrándul az egész. De többé nem próbálkozik. Képzelem, mennyi felriasztás, halálfélelem, ágyudörgés, géppuska csattogás, meg ég tudja mi előzhette meg ezt a tétova mozdulatot.

 

Müller László lefokozott zászlós volt a soffőröm. Most őrvezető. Piarista diák. Pesten autóüzeme van. A zászlósnak sajnos elfelejtettem a nevét. Szili fiú, pénzügyminisztériumi tisztviselő. Derék ember benyomását kelti. Szerény, vendégszerető, embereivel mindenben együttérző, segítő. És ez a legfontosabb. - Az első bunkerben a karp.őrmester Schrammel István, pápai diákunk . A hodyni őrmester pedig Zágon Bertalan rendtársam bátyja.

 

A mai nap ennyi érdekes emberrel hozott össze. Lehangoló körülmények között is lehet a lelket ápolni, ezt mondta a mai nap. Ahogy ezek itt mindenkitől távol, kitéve az ellenség támadásának, mely bármely pillanatban bekövetkezhetik, élik az életüket, az az életmentésnek nemes formája. Mert miért is ücsörögnek itt? Ha a partizánok akarnák, bármely pillanatban megsemmisíthetnék őket. De itt mindenki mindenkivel jóban van. Ha aztán jön a parancs, nincs kimélet. Lehet ez  az Isten akarata? Nem és ezerszer is nem. Ez teljesen sátáni.

 

Alkonyodott. Ilyenkor már nem küldenek útjára futárkocsit, csak nagy veszélyben. Mire visszaértünk Dobrosovóba, már azzal vártak Lajosék, hogy az alezredes vendégeként ott maradok náluk. Korán lefeküdtem Kremniczky Lajos deszkaházában Andrássy Iván zászlóssal. De még sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy Iván lévai. Rögtön emlékeztem, hogy Hetzerék (101) beszéltek róla. Ő is jól ismeri a családot.

 

Barcsay Amant Sándor karp.őrmester /egykori aktív főhadnagy / jött be a házikóba, mikor meghallotta, hogy itt vagyok újra. Kőszegi diákunk. Pár perc alatt kiderült, hogy meghasonlott lelkű, ember lett belőle.

 

Pedig ahogy utána elmondták, igen értékes, derék ember volt. Pár perc alatt rám ismert, hogy a leányának gyóntatója voltam a Zrínyiben.

 

 

Május 3.

Reggel meghozott a futárkocsi. A géppisztolyos biztosítóm olyan gyáva kukac volt, hogy a közismert veszélyes helyeken, néhány sűrű erdőrészben, valósággal remegett a kezében a flinta. Mint valami bolondra nézett rám, hogy én közben breviáriumozok. Csak kis úton lehetett, mert az út néhány helyen elképesztően rossz.

 

Gyalog mentem be a műúttól, mert a futár tovább ment. Egész nap a sebesültekkel voltam, jelentést írtam a halottakról.

 

Ímég teljesen az elején történt, hogy egy tényői fiút kivégeztek. Sohasem állítottam ki hivatalos jelentést. A szövegben az áll, hogy életét adta a hazáért. Mikor megkérdeztem, hogyan kell ilyen szöveget kiállítani, a rövidlátó, oktalan segítőim, áthúzatták velem ezt a szöveget. Ó, én oktalan. Nem gondoltam, mekkora fájdalmat okozok a szegény feleségének. Ma aztán megkaptam. Válaszolt a jelentésre. Nagyon fájdalmasan írta, hogy nem kell gúnyt űzni belőle. Teljesen igaza van. Szerencse, hogy nem tudta meg az igazságot, hogy az urát kivégezték. Ma utánanéztem ennek az ügynek. Ismét csak megerősödött bennem az az utálat, ami elfog az ilyen hír hallatára: kik a nagyobb hazaárulók? Ez a szerencsétlen is, ámbár haszontalan ember volt, de semmivel sem bűnösebb, mint a nagykutyák, akik mészárszékre viszik az ezreket. Gyáva volt, próbált szökni, elfogták, kivégezték. Nagyon szégyellem, hogy engedelmeskedtem az iroda embereinek, mikor tanácsért fordultam hozzájuk. Soha többé ilyen szövegjavítást nem végzek el!!

 

 

Május 4.

Kora reggel telefonáltak a hadtestről, hogy temetőt kell kijelölni. A legújabb hadosztály-parancsnoki parancs szerint a három hősi temető egyike itt legyen Gornikiben.

 

 

 

Kiegészítés

 

101.old.

Egész hadiszolgálatom egyik szégyene ez a kivégzés. Az a szabály, hogy a katolikus tábori lelkész köti be a kivégzendő szemét kendővel. Bambán álltam, mikor nekem ezt megmondták a kivégzés előtt néhány perccel. A kivégző alakulat benn állt a többi között, tehát szegény áldozat nem tudhatta, ki intézi el sorsát. Odavezették a tér közepére, a kivezényelt szakasz felé forditották. Nekem intett a kivégzést vezető tiszt; már nem emlékszem a rangjára. Annyira megrendültem, bosszankodtam, haragudtam, szégyelltem magamat. Gondoltam, botrányt keltek. Kezembe adtak egy fehér kendőt, hogy kössem be a szegény legény szemét. Letérdelt.

 

Mikor a közelébe kerültem, villámgyorsan magamra kötöttem a kendőt, és állva maradtam. Rettenetes felfordulás keletkezett. Páter, mit csinálsz? Őrület, szégyelld magadat, megőrültél?! Pár másodpercig tartott az egész. Letépték rólam a kendőt. Mint egy eszeveszett kiáltottam: Engem lőjjetek agyon!

 

Látták, hogy szinte eszemen kívűl vagyok, mindenki hozzám rohant. Felfordult a rend, a vezénylő tiszt kiabált: Vezessék el a lelkészt! Kitéptem magam a karjaik közül, lehajoltam a legényhez, bekötöttem a szemét, de előbb fölkeltettem a tökéletes bánatot. Magam sem tudom, hogy abban a felfordult világban hogyan tudtam mindezt megtenni.

 

Hire eljutott a tábornokhoz. Hivatott. Elmondatta velem, mi történt, és miért tettem ezt a soha nem hallott jelenetet. Nem tudtam más magyarázatot, mint azt, hogy egetlen pillanat alatt feltámadt bennem az elmult idők végtelen aljassága, amelyben az ilyen szerencsétlent mint megtévedtet, hazaárulónak mondunk, ugyanakkor tudatos gyávák pedig kitüntetéseket kapnak.

 

A Vörgy némán hallgatott, mert már ismert annyira, hogy nem fogadok el katonai kibuvó magyarázatot.

 

Istenem, bocsáss meg nekem is, hogy igy tettem. Szétment a hire az egész hadosztályban. (102)

 

A százados eljött velem. A műút mellett, a németek temetője közelében kijelöltük a területet. Kenéz Ferenc táb.lelkész meg egy tüzérzászlós hozta be az első hősi halottat. Kenéz roppant fontoskodó, önmaga kis tetteit világeseménnyé nagyító kétszínű ember. Az erkölcseiért nem adnék egy fabatkát. A zászlós egyszerűen olyan buta, hogy nem is tudja butasága mértékét. Szabó Kálmánnal odamentünk hozzá, mintegy figyelmeztetésül, hogy illő lenne köszönteni bennünket. Bemutatkoztunk, és ő ezt kegyesen tudomásul vette. Itt benn aztán lejátszottuk a többinek ezt a jelenetet.

 

Most mi lesz? Meg kell csinálni a temetőt, Kellenek koporsók, keresztek, fejfák. Nekilátok, noha nem az én kötelességem. De látom, mi lesz, ha erre a senkiházira bízom.

 

Most kaptuk parancsban azt is, hogy 1200 emberre zuhanyozót építsünk. Megint egy ostoba rendelet. Csak olyan törzstiszt adhatta ki, aki pléhgalléros rangjával legyőz minden ellenvéleményt. Megmondtuk B-nak a parancs lehetetlenségét. De ő ész nélkül nekilát a tervezésnek, hogy nyaljon az őrnagynak. De hogy ennek fejében a saját tisztjei, emberi milyen körülmények között lesznek, az neki nem fontos.

 

Tegnap is, az első esőben, Schabedly János eü.zszl-t és Piniel Jóska gh.zszl-t kiöntötte a zápor. - Itt a feltétlen engedelmesség álarcába öltözik minden farizeus. Valójában az önzés diktálja tetteiket. Ez a mienk is elérte, hogy a pléhgallérosok meg vannak vele elégedve. Tehát kitűnő katona!

 

Uram, Istenem, mikor 12 évvel ezelőtt elhatározta, hogy katonaszellemre nevelem a gyermekeiket, de nem erre gondoltam! Remélem, csak itt nem találom meg ezt a szellemet. Minél harcosabb alakulathoz kerülök, annál fegyelmezettebb mindenki.

 

Miért kell éppen nekem ebbe a pipogya bandába belekerülnöm?

 

Ha egyetlen csepp hatalom lenne a kezemben, majd megmutatnám, hogy olyan együttest kovácsolnék össze ebből a 110 emberből, amellyel semmi baj sem lenne.

 

A cserkésztáboraimban szégyelltem volna magamat, ha ilyen állapotok lettek volna. Keresztnek veszem, és hordom, hogy ezt az állapotot tehetetlenül kell tűrnöm. Mi mindent megpróbáltam már, de eredmény nélkül. Szkizofréniás embert nem gyógyíthatok. (103)

 

Május 5.

Érdekesen figyelem magamat. Sokszor elégedetlen vagyok, mert nem tudok olyan gyorsan dolgozni, mint otthon. Vagy csak az új munkakör ismeretlen részei lassítják ezt a folyamatot? Lehet. Otthon, a megszokott elfoglaltságban 10 éven keresztül megszakítás nélkül bírtam. Évközben az iskolát a sokféle beosztással /osztályfőnök, hitszónok, cserkészparancsnok, ének-zenekarvezető, ünnepélyrendező / Itt pedig lassúnak tűnik minden. Türelmetlen vagyok, mert nem jövök rá az okára.

 

Elmentem a hősi temetőhöz. Eleget akarok tenni a parancsnak. Nagyon szépen akarom elkészíteni, hogy szegény hősi halott bajtársaimnak legalább ezt adhassam meg a családjuk helyett. Eddig is küldtem haza földet a sírról. Aki megkapta, könnyekre indító szép sorokban köszönte meg.

 

Alpár Jancsi ma megírta, hogy nem vették fel bencésnek. Bár otthon lettem volna, biztosra veszem, hogy sikerül. Hiszen senki sem ismeri úgy mint én. Senkihez sem volt olyan bizalommal, mint hozzám. Az a véleményem, hogy derék rendtárs lett volna belőle. Igaz, hogy nem vagyunk jósok. Ő pedig gyakran adott okot arra, hogy ez a vélemény alakulhatott ki róla. Senki sem tudja senkiről, kiből mikor lesz aposztata. Ki biztos az isteni kegyelemben, hogy az mindig egyforma erősen működik. - Vajon, nem a zsidó származása volt a főok? Dehát eddig is voltak zsidaink.

 

Május 6.

Hajdú Laci megjött a vezénylésből. Mintha még nagyobb jampec lenne, még üresebb és még nagyszájúbb. Úgy sajnálom patikusunkat, Lantos Elemért, mert nagyon a hatása alatt áll. Ha Laci itthon van, Elemér sokat iszik. Addig hallgat rám, de ilyenkor mintha meg lenne babonázva. Valami nagyon nyomhatja a lelkét, mert sehogysem jutok vele zöld ágra. Milyen kár érte! Ha nem a családjával van otthon valami baj, csak nem itt tett ostobaságot?  Még a gondolatától is irtózom.

 

Mi lesz a két sebész között? Olyan undok módon fürészeli Kálmánt, hogy már a zsidószázad is ezen vigyorog. Mindenki Kálmánnal akarja magát operáltatni, olyan híre van. De ezt nem tűrheti egy magy.kir. aktiv századosorvos, aki buta és lelkiismeretlen. (104)

 

Május 7.

Itthon nem beszéltem mise alatt, mert a sokféle parancs végrehajtása, illetve végre nem hajtása miatt kifogytunk az időből.  A szobába vittem be a kis asztalt, amin miséztem. Szerencsére, csak szemerkélt a mise végéig. Az igazi zuhé utána érkezett. - Gornikiben mondtam a másodikat. Ott már prédikáltam is. Aztán jött értem a teherautó, a szokásos géppisztolyos biztosításokkal. - A vonattörzsnél nagyon kiváncsian vártak. Ti. még szebb lett az oltár a múlt héttől. Buzgó tömeg állta körül az oltárt. Ismét a falubeliek is részt vettek. Ég tudja, honnan, de sokkal többen voltak, mint múltkor. Mikor híre ment a környéken, hogy mise lesz, az erdőből is előjöttek az odamenekültek.

 

Mise előtt a rezesbanda már nem lepődött meg, mikor abszolút magasságban adtam a hangoláshoz a hangokat.

 

Az édesanyáról és a hitvesről beszéltem. Egész tűzbe jöttem, mikor a sok élő példáról beszéltem. Láttam, hogy a közömbös és cinikus embereim is eltörölnek egy-egy könnyet.

 

Érdekes volt a mise vége. Felállt az alezredes, és mindenki nevében, sőt mindenkinek a családja nevében megköszönte a gondolatokat.

 

A parancsnokság meghívta a szomszédos német orvosokat. Mikor ilyen szakemberekkel vagyok együtt, hajlandó vagyok elfelejteni, hogy az emberfeletti emberek fajtájából valók, mert tisztességesen viselkednek. Mintha nem is Berlin küldte volna ide őket. Ők is útálják a háborút, és második pohár bor után már meg merik vallani, hogy Hitlert is. Persze semmivel sem inkább, mint mi. Ebéd utána hangulat emelkedni kezdett. Kocsit küldtek a szabadnapos nővéreinkért. Táncoltak. Senkitől sem búcsúzva, még Csaba Tónit is otthagytam, és elmentem.

 

Ahogy keresem a sorrőrt, egész tömeg van a kocsija körül. Nevetve újságolták, hogy a prédikációm hatására jöttek oda. A példáim közt szerepelt az ő kocsija is, mert reggel láttam, hogy a műszerfalon ott van a felesége fényképe. Most mindenki azt akarta látni. Mikor megtudta, hogy bencés vagyok /ezt sohasem mulasztom el megmondani idegeneknek /, örömmel felkiáltott: Egy évig én is bencésdiák voltam, Ágoston osztályfőnök úr osztályában Bpesten. Őt Bíró Lórántnak hívják. Pesten a 12-es autóbuszon vezető. Éppen ezen a vonalon utazom a legtöbbet.

 

Este átmentünk a zsidószázad parancsnokához. (105)

 

Az egész tisztikar hivatalos volt vacsorára. Fél tizenegykor ismét búcsú nélkül eljöttem. Nem bírtam nézni, hogy a tíz perc alatt spiccessé váló milyen lehetetlenül viselkedett a házigazdával, Kovács századossal. Az csak rágta a szája szélét. Minden bujkáló célzás, szó a zsidószázad körül forgott. Gazember! Lenne ő ilyen nyomorult állapotban, mint ezek. Tudná mindazt, amit én tudok az elbeszéléseikből. Lennének hozzá annyi bizalommal, mint hozzám, akkor csak a szánalom beszélne belőle. Még akkor is, ha nem védené a fajtájukból fakadó gyűlölködésüket és gátlástalan bosszúállásukat. De ezek szánandók. És az az ok, ami ide juttatta őket, sehogysem menthető. Embertelen, gyilkos, pusztító, mely sajnos, a fajtájukból fakadó feledni nemtudás miatt rajtunk csattan valamikor. De ezt nem látja ez a szellemi szegénylegény, ez az aranysújtásos idióta.

 

 

Május 8.

Már únom és szégyellem leírni a lehetetlenségeket. Az éjjel lövöldözés volt a szomszédos orosz házakban. Valakik zabráltak és fegyveresen megfélemlítették a lakosokat. A par. Statáriumot, akasztást, kikötést stb. kiabált. Hiába próbáltam csititani. A doktorok már operáló késsel akartak nekimenni, hogy elnémítsák. Végül bennem bíztak, de nem sok eredménnyel. Mondtam neki, hogy 80 %-ot le kell venni a hírekből. Így is lett. Kiderült, hogy nem a mieink voltak. Nem hiszem ugyan el, hogy Elemér és János nem lőttek, de jól leplezik.

 

A vád ez volt: A pánok feljelentették az éjjeli kirándulókat a németeknél. Mint elmondták, azért a németeknél, mert fel sem tételezték, hogy magyar lehetett volna. Jó német szokás szerint erre megindult a vizsgálat, de nem náluk, hanem minálunk  Két szemtelen, nagyszájú sváb átjött. A fenti vádakhoz még gyilkossági kisérlet és erőszakos nemi közösülés is járult.

 

Európa két elitemberét hamar küllebbitettük. Tisztigyűlést hívtak egybe. Ketten hiányoztak, ezért nem lehetett megtartani. Régi szokás szerint a jelenlevőket kell leszidni. Most is így történt. Nagy hangon bejött a szobánkba /na ki? Ugyenem nehéz kitalálni! /. Mindenki ott volt, mert hozzám jöttek tanácsért. Mint a taknyos gyerekeket, kezdett letolni bennünket. Nem szóltam bele, mert folyton személyi vitát folytatott a többivel. De mikor általánosságban beszélt rólunk, akkor mindenki rám nézett. Erre jöttem én. (106)

 

A többiek élvezték, hogy mennyire nem engedem ki a zsákutcából. Mikor látta a tehetetlenségét, ismét az volt a főválasza: "Alfonzkám,  te annyira civil vagy, hogy egyszerűen nem vitatkozom veled" Még csak ez kellett. Úgy lehengereltem, hogy magam is élveztem. Mindent megmondtam neki, ami három hónap alatt szegény doktorainkban felgyülemlett. Ezer szerencse volt, hogy hozták az ebédet, és igy a többitől megmenekült.

 

Más ember ilyenek után már régen elbújt volna szégyenében. De nem ugy ő. Ahogy tőlünk kifelé ment, azt mondta a vele együtt ebédre sietőknek: Látjátok, ilyen erélyesen kell közben veletek fellépnem. - Ez aztán a relativitás. Einstein apó elbújhat mellette.

 

 

Május 9.

Ma folytatódott a tegnapi terméketlen vita. Reggel a dicső parancsnok elaludt. Persze, megint teleszívta magát a tehetetlenségében, hogy alul maradt, ezért nem tudott felkelni. Éppen miséztem. Nem tudtam elképzelni, mi ez a nagy futkosás az egész körletben. Különösen Lantos Elemér volt elemében. A végén, misém után még azok is odajöttek hozzám, akik nem voltak miség, és vigyorogva mesélték, hogy első szava volt: Meg ne mondjátok Alfonznak! - A tisztikar szemébe vigyorgott, mert mindenki a tegnapi jelenetre gondolt. Úgy állt ott a szobánk, illetve a műtő ajtajához támaszkodva, mint valami ázott veréb. Ma tovább tartott az alázatoskodása. Nem volt a régi nagylegény. De biztosan hamar el fog párologni ez a hangulata is.

 

Megkezdődött a nagy telefonálás a hadtesttel. Magyarázatul ide kell írnom, hogy a hosszú vita azon folyt, legyen e itt kórház vagy nem. A tegnapi veszekedés, vitatkozás egyik legsebezhetőbb pontja éppen az volt, hogy folyton hangoztattam neki: Hogyan lehet valaki ilyen lelkiismeretlen, hogy tüzérésgi területen javasol hórházat? Kiderült, hogy a vezérőrnagy, a vezérkari főnök, az alezredes, mind-mind ellene van. De orvosi szempontból javasolta. A hosszas telefonálás végén dühösen levágta a kagylót, és a telefonosok újabb vigyorgása közben azt mondta: Mégis megint igaza lett ennek a civil Alfonznak.

 

Ma kaptam a második tetrát.

 

 

Május 10.

Beszédvázlatokat írtam, és sz.Jusztint fordítottam. Sebesültjeink folyton változnak, mert nagyon gyorsan túl akarunk adni rajtuk. Hiszen olyan a veszély, hogy nem kockáztathatunk. (107)

 

Apró összecsapások sebesültjei vannak itt. De mindig akad szerencsétlenség áldozata is. Gondatlanság vagy ostoba parancs hibájából származó baleset, robbanás stb. Na, nem beszélek a gyomorkavarogtató nemibajosokról. Jónéhányról kiderül, hogy itt a fronton szedi össze a baját. A nemileg kiéhezett orosz leányok és asszonyok könnyen kötélnek állnak. Akkor már csak az erkölcsi tudat, vagy az állati ösztön dönti el, hogy mi lesz az eredmény.

 

Tömény unalom az egész környék. Céltalan, eseménytelen minden és mindenki. A vezérkar a haját tépi, hogy az elhasznált géppuska hevederek olyan nevetséges létszámuak. Jellemző a hangulatra az a válasz, amit ilyenkor a géppuskások adnak: Ők sem lőnek, minek lőjjünk mi is. A Pripety folyó két oldalán jól láthatók a ruszki, illetve magyar fészkek. Igen jól megvannak egymással. Csak néha éjjelente csobbanik a folyó. Mivel egyik sem tudja, mi az, néha mindketten odasóznak egy sorozatot. Aztán azért kiderül, hogy az orosz elterelő lövésnek szánta, mert ilyenkor úszik át egy-egy felderítője.

 

Annál többször halljuk az oroszok megafonját: Figyelem, magyarok! Adjátok meg magatokat. Ne lőjjetek, jőjjetek át hozzánk. - Tiszta magyar nyelven. Biztos, hogy valami hazaáruló régi ember kiabálja. Több éjjel figyeltem. Más-más hang. Vagy váltják egymást, vagy máshova helyeznek néhányat. A múlt éjjel élőszóval válaszoltunk rá. A víz kitűnően vitte a hangomat. Úgy látszik, a moszkovita hazaáruló lefordította a többinek, mert hangos röhögés és egy hevederre való közénk pörkölés volt a válasz. Az egyik legényünk vaskos mondatot is kiáltott /ahogy a pannonhalmi irások egyike mondja: robustum hungaricum effatum /, melyet úgy látszik a világ minden háborújában minden katona elsők között tanul meg. De ez nem is hungaricum, hanem russicum volt. Ismét hangos nevetés a válasz.

 

Hát ezért vagyunk itt, hogy kedélyeskedjünk? Vinnének már a fenében innen bennünket.

 

Ma megint bejött egy törzstiszt. Ismét idegösszeroppanással. Kornél jéghideg nyugalommal kérdezett és válaszolt. Közben rám nézett vizsgálat alatt. - Haza fog küldeni a hadnagy úr! - Kérem, őrnagy úr, itt nem hadnagyként szerepelek, hanem orvos vagyok. Ha őrnagy úr állapota olyan; mint mindenkit, önt is hazaküldöm. Délután szépen visszament az alakulatához, nyilván keresni egy másik orvost, (108) aki végülis hazaküldi szegény idegösszeroppantat. Te büdös magyar paraszt, te csak pusztulj! Te éhenkórász tartalékos, karpaszományos, zászlós és hadnagy, te iparos, te állj a vártán, és állítsd meg a kétszázmilliós orosz nép sátáni vezetőinek gépezetét.

 

Délután átjött a másik eü.oszlop parancsnoka, /alias Szőr Misi /. Rögtön leadott egy ocsmány viccet a bencés homoszexualitásról. Mikor nekem be kellett mennem hozzájuk, és lejelentkeztem, és B. megmondta, hogy bencés vagyok, zavart röhögés volt a válasz. Rögtön megkérdeztem, hogy talán zavarok? Éreztem, hogy valami bűzlik körülöttem. Nem mondták meg, de láttam, hogy valami hideg áramlat van a szobában. Siettem is ki dolgom végeztével. Utána mondták el. Visszamentem és megmondtam Krasznaynak, hogy szégyellje magát az ilyen állításaiért. - Hát így szerzem magamnak az ellenségeket. De nem baj!

 

Estefelé elhatározták, hogy a parancsnokot berugatják. Hiába elleneztem, elkezdték itatni. A többiek csak színlelték az ivást. Rövidesen tökrészeg lett. Csak azt hallom a műtőben, hogy "az én Alfonzkámat akarom látni." János, a vezércsicskás behozta. Feldöntötte a műtőasztalt, Lementem a bunkerbe. Odajött, feldöntötte Kornél és Kálmán ágyát. Ráfeküdt a romokra mondván, most végeztem ezzel a műtéttel. Engem agyba-főbe dicsért /vö. a tegnapi esetet /, és béka módjára elterült. Nehezen bár, és undorral, de legyőztem magamat. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, karon fogtam Jánossal, és hazavezettem. Ott megcsókolt /brrr!!/ megköszönte, hogy olyan jó vagyok hozzá, és ruhástúl lefeküdt. Minden lépésnél támogatni kellett előtte. Hebegett, tántorgott, Undok volt.

 

 

Május 11.

Micsoda ellentétekből áll ez az egész vidék. Össze-vissza mindenfelé német és magyar alakulatok. Senki sem ismeri a közvetlen szomszédját. Egészségtelen mocsaras minden. Kötegekben húzódik a sok telefonvonal. A titkosságnak a legelemibb formáját sem lehet megtartani. Állandóan jönnek a titkos jelzésű parancsok, utasítások. Naponta változtatják a kulcsokat. Úgy kezelik, mintha valami világot rengető parancsot tartalmaznának. Közben pedig a partizánok ott hallgatnak le bennünket, ahol akarnak. Miért?

 

Az egész környék csupa mocsaras erdő. A falvakból kitelepítették az embereket. Ezek állandó összeköttetésben (109) vannak a partizánokkal. Senki sem tudja, ki a tudatlan falusi, és ki a legtitkosabb megbizatásokkal tovasiető partizán. De mert mindegyik orosz, természetes, hogy mindenben segíti a másikat. Én is így tennék otthon.

 

Ahogy járom az erdőket, mindenütt találkozom híradósokkal, amint javítják a vezetékeket. Nincs nap, hogy néhányat, de néha az összeset át ne vágnák. Sohasem tudják meg a tettest. Néha még azt is lehet hallani beszélgetés közben, hogy a partizán belép a vonalba. Mindent-mindent tudnak rólunk.

 

Már kezdek velük szóba elegyedni. Erősen nekiláttam az orosz nyelvnek. Mikor eljöttünk Bresztből, abba kellett hagynom a lengyel nyelvet. Ahogy utoljára elmentem a tanárnőhöz, a szomszédjai szomorúan újságolták, hogy nincsenek otthon a nővérek, mert a Gestapo elvitte őket. Még odaszóltak az udvaron levőknek, hogy adják át üdvözletüket nekem, és kérik, imádkozzam értük. Nem tudják, hova viszik őket. Sajnos, mi tudjuk, hogy valamelyik munka - vagy büntető táborba. Isten óvja őket!

 

Mindenképpen meg akarok tanulni oroszul. Lássa meg Kodály, hogy teljesítem azt a kérését, hogy megtanulom a nyelvet. Még 1940-ben kért rá. Prófétikus szavak, melyeknek értelmét csak itt kezdem érteni. Ha egyszer hazakerülök, elégedett lesz velem, mert minden elém tett orosz muzsikuskönyvet eredetiből tudom reforálni neki. Nagyot fog nézni, ha megkérdezi. Mert biztos, hogy nem felejtette el a kérését. Ha pedig nem, akkor az elsők között lesz a számonkérése. - Hiszen a búcsúzása is jellemző volt: Könyvcímet írt fel. Ha valahol rábukkanok, feltétlenül vigyem haza. Eddig Bresztben minden számbajöhető üzletet megnéztem, de nyomára sem találtam. Egy kereskedő volt, aki a címét ismerte, de sohasem látta. Valamelyik tudatlan akadémiai könyvtáros csak az első kötetet rendelte meg, a többit nem. Vagy ne legyünk megítélők. Talán már nem tudta megszerezni a többi kötetet. Az eredmény ugyanaz, azaz nincs, nem teljes.

 

Érzem, hogy a lengyel bevezetés után könnyen indul az orosz. Jó, hogy itt a nyelvkönyv és a szótár. Ahány mondatot megtanulok, rögtön igyekszem elmondani valamelyik halásznak, aki előmerészkedik nagynéha az erdőből. (110)

 

Arról már nem ő tehet, hogy a dialektikus szó, mondatszerkezet, kiejtés gyakran nem található sem a nyelvkönyvemben, de még inkább a szótáramban. De azért igen jól megvagyunk egymással. Majdnem mindennap bejön valamelyik a házainkban, a pajtáinkba. Bátran előkeresi az elrejtett motyóját. Nem fél, hogy mi tovább kutatunk, ásunk a többi után. Csak akkor volt megakadva éppen az a pán, aki a műtőszobában lakott, mikor  valami holmiját ott keresett, ahol egyik sebesültem feküdt. Nagyon hálás volt, mikor az emberünket szalmazsákostul óvatosan felemeltük, és szabaddá tettük a helyet. Rövid kaparászás után rábukkant a keresett holmira. Visszakaparta a földet, alázatosan megköszönte. És mivel tudta, hogy pap vagyok, hiszen már gyakori vendégünk, még külön keresztet vetett, és elköszönt mondván: Goszpogyi pomiluj.

 

 

Május 12.

Kerestem a szétszórt alakulatainkat. Kilovagoltam a kocsioszlopunkhoz. Az elsőt megtaláltam. Utána a jelzett irányban tovább lovagoltam. Térképet nem vittem, abban a hiszemben, hogy úgyis minden szomszéd megmondja a következőt. Ismét becsapódtam. Kb. 8 km-t keringéltem pocsolyában, zsombékos, korhadó fadarabok közt, gyalogösvény roncsai közt, feldúlt, szétlőtt tarületen, de valami csodálatosan szép, erdei utakon is. De a 2. és 3. oszlopot sehol sem találtam. Először kicsit borzongtam, mikor sűrű fenyvesbe jutottam, de aztán az ismeretlen szépség elfelejtette velem a félelmet. A lovam csak akkor riadozott, mikor néhányszáz méterre tőlem hol itt, hol ott megszólalt egy-egy ágyú.Nosza, gyerünk hozzájuk. De tőlük sem lettem okosabb. Telefonáltattam ugyan, de csak a végén jöttünk rá a helyükre. Kiderült, hogy ott keringéltem néhány kilóméterre tőlük..

 

Visszafelé három olyan bakával is találkoztam, aki jól tudta az utat.  Kiderült, hogy néhányszor már jól túlmentem rajtuk. De nem mentem vissza, mert már 20 km-t tettem meg.

 

Délután ötkor vijjogás szerű hang, gépágyú, gépfegyver hangja vegyül össze. Sistergő, huppogó, kattogó hangok. Hát ez mi? Hirtelen kiugrom a műtőből. Éppen egy kis sebet kezeltünk, így könnyen ott hagyhattam. Abban a pillanatban a tó felől két szovjetcsillagos gép hirtelen fölénk csap a magasból. Nem voltak magasabban 40-50 méternél. A falubeli gépágyuk lőtték őket. Ők pedig minket géppuskáztak. (111)

 

Csak úgy kaffognak a golyók házak falán, a fatörzseken, a bunkerunkon. Felvágódik a por az udvaron. Ha vasat ér, szikrázik tőle. Túlmegy rajtunk, visszafordul. Ezt a pár másodpercet használom fel arra, hogy a nyitott ajtajú konyha földjéről leugorjam a bunkerbe. Valóban, visszafordultában újra végig szór bennünket egy-két hevederrel. -Ezer szerencse, hogy a sebesülteknek nem lett semmi baja. Pedig ahogy rögtön megnéztem a faoldalt, sok helyen bevágódott a golyó.

 

Olyan váratlan volt, hogy szinte megbénult mindenki. Ha nem lenne tragikus, és nem menne vérre, azt mondhatnám, végre valami, aminek alapján látom, miért helyeztek ide bennünket.  -A sebesülteket alig lehetett megnyugtatni.Volt olyan is, aki nem birt magával, és kiugrott az udvarra. A legerélyesebben kellett rákiáltanom, hogy azonnal menjen vissza. A pajta sem védett sokat, de legalább valamit. Hiszen ahány golyót kapott, mind átment a deszkán. Csak a gerenda fogta fel őket, de alig néhányat. Csillapítót osztottam közöttük. Nyugtattam őket, velük adtam hálát. Ó, most egyik sem káromkodott, hanem ki csendben, ki hangosan imádkozott.

 

A szokásos jelenet volt most is. Ki megbénult ezekre a percekre. Na nem fizikumában, hanem az egész valójában. Ki pedig élte azt az imádságos életét, amit csendben eddig is élt.Ezek az utóbbiak adták a jó példát a többieknek. Ezek nyugodt hangú imádsága többet ért mindennél. Csak mikor már az utolsó gépágyú ugatás is elnémult, jött ki rajtuk az izgalom.

 

Vettem észre, hogy néhányaan gondosan állítgatják a gépkocsikat az úthoz legközelebbi területre. Meg is jegyeztem néhány nagyszájú, hősködő előtt: Érdekes, most minden parancs nélkül milyen gondosan készítik elő a kocsikat. Vajon mire? Ugyis tudtam, de kiváncsi voltam a válaszukra. Nagynehezen kibökték, hogy sosem lehet tudni, mikor kerül sor hirtelen menekülésre!?!

 

Menekülésre?-kérdeztem.  Hát mi lesz a többivel? Mi a sebesültekkel, az emberekkel, a felszereléssel? Hát igen, igen, dünnyögték. Ismét megismertem néhány igazi hőst.

 

Május 13.

Kimentem a környező elhagyott tanyákra. Szerettem volna az emberektől egy szép ikont venni. De mindenütt (112) csak elhagyott házak, putrik, kunyhók. Piszok, rongytömeg, kézimalom, néhány cédula /ahogy félig-meddig megértem, zálogcédulák, illetve nyugta kölcsönadásról /. Néhány helyen házőrzőnek ott maradt a napon sütkérező cica. - Mindenük ott maradt, ami nem fért rá valami kis kézikocsira. Három órát kaptak a németektől, hogy összeszedjék motyójukat. Nem csodálkoztam a rendetlenségen. De a nyomoron, a szegénységen, a piszkon annál inkább. - Minden házba bementem. Azt akartam megnézni, van-e nyoma valami jólétnek. De csak a regényekben ismert orosz szegénységgel találkoztam. Közben az erdőből előkerült néhány emberük. Ez mindennapos jelenet: visszajönnek az elásott holmikért. Vagy kilesik, ha a németek /sajnos, esetleg magyarok / nincsenek ott, akkor visszalopnak valami apróságukat. Ahogy meglátták a lovamat, visszaugrottak az erdőbe. Rájuk szóltam oroszul, hogy jőjjenek oda hozzám. Kézzel lábbal magyaráztam, mutogattam a hajtókámon levő keresztet. Ez, meg a nyakamban lógó kereszt megnyugtatta őket. Elmentem velük az erdei telephelyükre. Ott kalibákat ácsoltak maguknak. Ebben egyébként nagyon ügyesek. Valamennyien mesterei az ilyen építkezésnek. Látszik, hogy évszázadok finomították kezük mozdulatait. Egy-egy jóizlésű és kitartó szorgalmú paraszt vagy halász messze kimagaslik az átlagból. Számomra teljesen érthetetlen ez az elképzelhetetlen színvonal alatti állapot. Ennyi tüdővészest eddig együttvéve nem láttam, amennyi itt található. Ugy köpték előttem e vért, mint más a szotyola héját.

 

Rögtön meg lehetett ismerni a fiatalok között, hogy kik a leglelkesebb partizánok. Mihelyt megláttak, azonnal eltűntek, és izgatott hangon magyaráztak az öregeknek. Az egyik öreg aztán csak bólogatással válaszolt a kérdésemre. Azt kérdeztem ékes turgenyevi és tolsztoji nyelven: Gyagya, anyi partizani, pravda?  Erre csak bólogatott. De előbb óvatosan körül nézett, hogy látják-e. Rögtön elhatároztam egy tervet, amit majd még kidolgozok magamban, aztán tolmáccsal közlök az itt lakók között.

 

 

Május 14.vasárnap

Az itthoni mise után bementem a faluba. Ott már megismétlődik az, ami több helyen tapasztalható: az oroszok is odajönnek a mise közelébe. Csak egy-egy jó szó kell nekik, akkor boldogan ott maradnak. Itt is az egyik ruszin (113) ápolóval megmondtam nekik, hogy imádkozom értük és családjukért.  Nagyon sajnálom és szégyellem, hogy a templomuk romokban van. Azt ugyan a saját repülőjük okozta, de azért, mert a németek mellette állították fel egyik ütegüket. Nagyon meghatódtak azon, hogy hívom őket. Rögtön jöttek a kisgyerekekkel, hogy áldjam meg őket.

 

A faluba menet találkoztam Csabával. Újságolta, hogy egyetlen embere sem volt az istentiszteleten. Nálam is kevesebben voltak a szokottnál, de aki a körletben tartózkodott, mind eljött. Csak az ostoba parancsok tömege tartja távol az embereket.

 

Utána elmentem Dobrosováóba. Szokás szerint teherautót küldtek géppuskás biztosítóval. Mostanában még nagyobb szükség van erre a biztosításra, mert a partizánok szinte felrúgva az eddigi szimpatikus mellénkállásukat, jól odasóznak nekünk is, akár egesével, akár csoportban vagyunk. Ott ülök most is a sofőr mellett. Egyszer csak baloldalról puskagolyó süvit felénk. Még egy. A vezető nagyobb sebességet ad, már amennyire ilyen úton egyáltalán lehetséges. Alig jutunk néhányszáz méterre, újabb lövések. Tovább breviáriumoztam, mert kissé simább útra kerültünk. Egyik pillanatban a kézben tartott breviárium és az arcom között golyó vágódik be jobbomra a fakeretbe. A vége kilóg. Na ezt újra megúsztam, már nem tudom, hányadszor. Köszönöm, Istenem.

 

Mise után az alezredes sétára hívott. Szokatlan volt ez az invitálás. Rögtön kiderült a felvetett kérdésekből, mi késztette erre. Mindenről tudott, ami az egyes alakulatoknál folyik. A sok aljasságról, csalásról, szökésről, lopásról, hellyel-közzel a lakossággal való szemtelenkedésről is.

 

Mikor láttam, hogy mindenkit ismer és tudja, honnan bűzlik az egész pl. a mi oszlopunknál, megkérdeztem: hogyan lehetséges, hogy ilyen lehetetlen ember /ugye szépen fejeztem ki magamat?/ kiváló parancsnoki minősítéssel szerepel a hadvezetőségnél?

 

Hátborzongató volt a felelete: mert ilyen a tisztek kilencven százaléka.

 

Szörnyű!

 

Eddig az osztályaimban, a cserkészetben a magyar katona eszményét akartam megvalósítani.  És íme, három hónapja keresem itt kinn, és csak nagyritkán fedezem fel. Néha elfog

 

Kiegészítés

 

113.old.

A sofőr hirtelen fékezett. Nem szóltam semmit, csak passziv látással észrevettem, hogy engem néz. Persze, odanéztem én is, hát erre kiszaladt a száján a klasszikus bevezető: A rossebit! Mondja tisztölendő úr, maga ezek után tovább imádkozik?

 

Most már értem, miért mondják az emberek: A rossebb látott illen papot, essenkitül-semmitü nem fil.

 

Mondtam neki: Ha minden hasonló esetre mindent abbahagynék, vagy berezelnék, már régen hazaszöktem volna. Nemcsak a fizikai félelem miatt, hanem az undorom miatt, amit az itteni züllött világban eddig láttam és hallottam. Ha nem látnám a derék magyarokat, akik erőt adnak nekem is, és csak a félmüvelt tisztekből itélnék, azt kellene gondolnom, hogy aljas nép vagyunk. De nem!!!

 

Sohase akarok általánositani. Csak egyszerüen töményen kapom itt ebben a kicsi világban a soha el nem képzelt viselkedést. Annál inkább örülök, ha embermentő, ezáltal hazát mentő viselkedést tapasztalok. Ebben nincs különbség tábornok, vezérkari, tiszt vagy legénységi között.

 

Magam sem értettem, miért ömlött belőlem mindez és sok más, olyan ember előtt, akit akkor láttam másodszor életemben. Azt sem tudtam, mi a neve, vallása, világnézete. Csak a kitörni vágyó tanitó szólal meg belőlem ilyenkor, nem pedig a mindenképpen kukacoskodó "civil". (114) A kishitűség, hát mégis rosszul neveltem, rosszul gondolkodtam erről a szellemről, rosszul láttam a sok olvasmányban, az egész magyar történelemben ennek a szellemnek reális valóságát. Vagy csak álomkép volt?

 

Vagy éppen ilyen nyomoroncok közé kerültem, hogy még jobban megerősödjem abban a tudatban, mennyire szükség van az igazi magyar katonaszellemre? Hiszen így önmagunk alatt vágjuk a fát, önmagunk megyünk tönkre. Ez nem lehet nemzetéltető gondolat, idegen földön aljasul, jellemtelenül viselkedni. Csak a tömegben, az ismeretlen, becsületes egyszerű emberekben találom meg, amit keresek. A tisztek között a tartalékosokban, az aktívak közül a szakemberekben, és alig-lig a többi között. A vezérkariak ritka kivételnek számítanak szintén.

 

Ahogy írom a naplómat, ez a nyavalyás Rata megint itt van. Minden este percnyi pontosan nyolc és tíz órakor jön. A mellettünk levő tó lehet az elfordulásának a kiindulója, mert addig nyilegyenesen jön, ott azonban hirtelen irányt változtat jobbra vagy balra. Most néhány napja mi vagyunk soron. De csak valami enyhe pásztázás formájában. Ebben a pillanatban eresztett ránk egy hevedert. Már el is tűnt. Kimegyek, hát az egész udvar megint golyónyomos. Az egyik fában hármat találtam egymás mellett.

 

 

Május 15.

Hazajöttem a vonattól. Már egészen beleszoktam, hogy mindig biztosítással menjek mindenhova. De megvan a logikátlansága is az ilyennek. Ha egyedül megyek, akár gyalog, akár lóháton, senki sem kisér. Pedig mennyi emberrel találkozom az erdőkben. Mennyi bokor mögött bukkanik fel egy-egy pillanatra olyan 16-18 év körüli gyerekarc. Minden bizonnyal nemcsak gombászni mennek a bokros területre. És eddig sosem lőttek rám, sem a lovamra. Bezzeg mikor meglátják a géppuskát a teherautó tetején vagy a géppisztolyt  a személykocsiban, nem mulasztják el odapörkölni.

 

Ma érdekes eset történt. Jellemző két ember gondolkodására: Teherautón mentünk át Mokrányba. Ott a tüzérek adták a futárautót, ezért a kápolnaládát át kellett rakni a másik autóra. Már Dobrosovóban feltűnt, hogy a kisérők egyike, amolyan pesti strici képű és beszédű őrvezető. Az ő gondja lett volna a kápolna áttevése. Mikor megálltunk a (115) tüzéreknél, azonnal be kellett mennem a hiradósokhoz, hogy telefonáljak a hadosztálynak egyik hősi halottunk ügyében. Mire kijöttem, a vonatos autó már elment. Persze a pesti jampec nem tette át a kápolnát. A sofőr /már említettem, hogy Ágoston osztályában pesti diákunk volt/ nem tehetett róla, mert nem hozzá tartozott. Ahogy később elmondta, meg volt győződve, hogy az őrvezető lerakta. Azonnal kértem a zászlóst, hogy a legközelebbi autóval küldjék utánam. Ezt meg is telefonálta a vonatparancsnokságnak.

 

Elindultunk a tüzérek kocsiján. Gorniki előtt két kilométerrel leálltunk, mert a szerszámos ládánk kirázódott. Alighogy elkezdtük összeszedni a leszóródott szerszámokat, abban a pillanatban szélsebesen közeledik és csikorogva fékezett az első teherautó. Nagy csodálkozásomra kiugrik Bíró sofőr /hiába! Bencés diák! /, és boldogan újságolja, hogy otthon észrevette a kápolnát és azonnal utánunk iramodott. Húsz kilométeren át üldözött bennünket, hogy elérjen.

 

Lám, az egyik a lelkiismeretlen, a másik az öntevékeny, lelkiismeretes, okosan gondolkodó katona.

 

 

Május 16.

Ma egyszerre két lapot kaptam Karléktól. Valami baj lehet otthon, mert nagyon szomorú volt a szöveg. Úgy látszik, Jóska sem a családi életében, sem a gazdálkodásában, sem politikai felfogásában nem jár helyes úton. Már otthon hallottam, hogy egész őrült módon Hitlert dicsérte baráti körben. Előttem ezt sohasem tette. Ha ez igaz, megérdemli, hogy kiseprűzzék az országból. Bármennyire is sajnálnám Klárit és a gyerekeket /a lehetetlen vénasszonyt annál kevésbé/, de ilyen embernek nincs helye a hazánkban. Valami nagyon súlyosnak kell lenni, mert miért írta a lapja végére: sok bánatunkat nem írhatom meg.

 

Ma kaptam a 3. Tetránt.

 

Mind jobban vonzódnak hozzám a zsidaink. Már Bresztben szállóige lett köztük, hogy a katolikus paphoz bizalommal lehet menni mindennel. Itt, úgy látszik fokozódik. Kitűnő parancsnokuk van Kovács százados személyében. /Ebben a pillanatban elfelejtettem a főhadnagyuk nevét. Ő is kitűnő ember. Mindent megtesz, amit ebben a kizsarolt állapotban egyáltalán meg lehet tenni értük. Nem hajtja őket a munkában, nem engedi a legénységet sem, hogy durván bánjanak velük. Szegényeknek amolyan vegetatív életük van, de (116) gyakran nagy veszekedés van köztük. Az a bizonyos kettősség újra feltámadt bennem, mikor tanácsért jöttek hozzám. Egyrészről sajnálom és szánom őket, mert ez a legnormálisabb embert is kiforgatja igazi énjéből. A bizonytalanság, az aggódás, az igaztalan megkülönböztetés, a számukra szokatlan, kemény munka, és még sok más lemérhetetlen körülmény, mind megokolja a szánalmat. De mikor a második-harmadik mondatban újra fellángol bennük a bosszú, még pedig mindenki ellen /még ellenem is, ha valamelyik gazember hátrányára mondtam véleményt/, akkor bennem is feljajdul valami kielemezhetetlen ellenszenv velük szemben. Hát az ószövetség óta mindig csak nekik van igazuk? Hát mindig minden más hibás? Hát mindig csak a megbocsátás marad nekünk és az elnézés, ha a háború után valami politikai nyomásra újra erőre kapnak?

 

Szörnyű még nézni is őket ilyen állapotukban. Csak úgy lihegnek a bosszútól. Elvesztik maradék itélőképességüket. Nem hallgatnak a józanabb társaikra sem. És csak a gyűlölet, a bosszú sarkallja őket. Valósággal őrjöngenek, lovalják magukat. Tehetetlenek lesznek a társaik is. Ilyenkor csak hagyjuk őket. Várjuk a lecsillapodásukat. Szánalmas látvány. Mindezek ellenére is szívből sajnálom őket.

 

 

Május 17.

Ma nagy esemény van a kis közösségünkben: kész a fürdő. Sok huzavona után mégis meg kellett csinálni. Káromkodás, dicséret, felépítésre parancs, majd letiltás díszes összevisszasága szülte az egészet. Teljes zűrzavar. Erre odajön hozzám és hivatalosan megkér, hogy vezessem az egész intézményt: a hadosztály tisztálkodását és tetvetlenítését.

 

Tréfás ünnepélye pillanat következett: beleültettek a kádba. Milyen jót fogok nevetni, ha a háborúban sikerül megmenteni ezt a naplómat, és elolvasom a mai nap szövegét: 13 hét óta nem ültem fürdőkádban. És ma igen!

 

A zsidók nagyon örültek, mikor meghallották, hogy én leszek a parancsnokuk. Biztosan jól kijövünk egymással.

 

Most már egész pontosan jönnek a fejünk felett a raták. Látszik, hogy mi csak amolyan tucatrangú célpontjuk vagyunk, akikre nem érdemes nagyobb mennyiségű muníciót pazarolni. Csak úgy mellesleg oldalba pörkölni őket.

 

 Naponta pontosan délután hat órakor méternyi pontos helyen a tó felett vált irányt.

 

Kiegészítés

 

116.old.

Az emlitett főhadnagy, a két zsidószázad derék vezetője /a százados valamilyen beosztottja/ odajön hozzám a vasárnapi mise után: Alfonz páter, szokatlanul nagy kérésem van. Ha nem tudod megtenni, sajnálom, de megértem. Rögtön abbahagyattam vele a mondatot, mondván: Ne is folytad. Ha megtehető,  megteszem; ha lehetetlen, nem tudom megoldani. Miről van szó?

 

Tudod, annyira megy az ideges viselkedés, hogy valami belső indittatásra elhatároztam, hogy megkérdezem tőlük: Elfogadnak-e valakit békebirónak saját ügyeikben? Elmentem a legnagyobb száju és legidegesebben agitáló csoporthoz, vajon kit ajánlanak? Az felelték: Összeülnek, és megmondják. Ugyanezt tettem a másik században. Néhány óra mulva visszamentem hozzájuk: Egyöntetüen azt válaszolták: A katolikus papot! - Elmentem a másik csoporthoz: Ugyanaz a választ: A katolikus papot!

 

Hát ezért vagyok itt. Erre azt válaszolom. Nagyon nehéz, mert a Weisz meg a Grün összeveszik, és nekem kell  döntenem, az egyik megdühödik rám, mert nem fogadja el a döntésemet. De azért, Isten nevében, elfogadom, és megbecsülésnek tartom.

 

Rögtön elmentünk hozzájuk este. Persze, kettős volt a viselkedésük. Volt akin leritt az ellenszenv, a gyülölet. De a legtöbbje valóban tapssal köszönte a szavamat, amelyben megigértem, hogy nagyon óvatosan, de igazságosan igyekszem dönteni.

 

Ez a kérés is egyike volt azoknak, amelyek a legnagyobb örömet szerezte nekem abban az embertelen világban.

 

/Sajnos, másképpen végződött, mint gondoltam. Mikor visszajöttünk a fogságból, itthon sokszor kértek: Számoljak be élményeimről. Többek között ezt is elmondtam. Egyik alkalommal a beszámoló után odajött hozzám egy hallgató férfi, és arra kért: Soha többé ne emlitsem ezt a békebirói kérést. Miért?

 

Akkor elmondta, hány esetet tudnak, mikor hamisan esküdve kijelentettek olyant, amit szemtanuként mondtak el. A végén kiderült, hogy a bevádoltat elitélték, sőt kivégezték, a halottaknak mondottak pedig hónapokon belül egészségesen hazaérkeztek.

 

Azóta csak most emlitem, mikor elolvasom ujra a naplómat./ (117)

 

Általában párosával jönnek. Ma olyan mélyre repültek le, hogy jól elolvastam az egyiknek a számát a vörös csillag mellett: 317.

 

Már ismerősként üdvözlöm őket. Szemtelenül integetni kezdtem nekik. Erre az első megbillentette a szárnyát bal felé /mert jobbról balra mentek el/, és visszaintett.

 

Most már magam sem tudom, háború ez, vagy mészárlás vagy az emberi gonoszság színjátéka, vagy valami meghatározhatatlan állapot, ahol mi csak figurák vagyunk. Hiszen egymással semmi bajunk sincs.

 

 

Május 18.

Ma alaposan megnéztem a fürdő berendezését. Most már "hivatalosan" mint parancsnok. Mondhatom, elszomorító. Ez az idióta parancsnok megint mindent elrontott. Ezért volt hozzám olyan mézes-mázos, mikor megkért a vezetésére. Minden felében-harmadában van. Az anyag kifogyott. Amit végeztek, azt is rosszul csinálták. - Rögtön összeszedtem a fellelhető szakembereket. Azok csodálkoztak a legjobban, hogy a szerencsétlen miért nem kérdezte meg őket. Pillanat alatt meg tudták volna mondani, mit hogyan kell összeállítani. Most aztán összedugtuk a fejünket: a lehető legegyszerűbben meglesz a zuhany: négy hordó, négy zuhanya. Csak néztek az emberek, hogy milyen határozottan irányítom őket. Akkor lett előttem tekintélyük, mikor még a szerszámok nevét is pontosan használtam, és praktikus felhasználásukat is irányítottam. - Drága jó Édesapám, ha most élnél, és elmesélhetném Neked, hogy a fiad a te tudományodat így is értékesíti, mennyire örülnél neki. Hányszor köszönöm meg Neked, hogy olyan gyakorlati módon neveltél, és a technikához olyan közel engedtél jutni a műhelyekben és a gépházban.

 

Milyen jó volt, hogy kitanultam a lakatos mesterséget, a cserkészetben pedig az asztalosságot. Ezek az emberek magukhoz méltónak, egyenrangúnak tekintenek mióta ezt látják. Eddig becsültek a papi munkámért. Ez amolyan felfelé nézés volt, valami tekintélyelv. De ma melósként vettek maguk közé.

 

Kemény vitám volt Dobrosovóban az ottani doktorral egyik betegünkről. Kornélt támadta a diagnózisa miatt. Annyira ment a vitánk, hogy szinte veszekedés lett belőle. Sajnos, az igazságot nem tudtam megvédeni, mert mániákusan ragaszkodott a saját elképzeléséhez, minden bizonyítékom ellenére. (118)

 

Sebesültszállítóval mentem is, jöttem is. Majd elámult a sofőr, mikor ráismerve megmondtam, hogy melyik kórteremben feküdt, mi baja volt /és hogy poloskát fogott/. Pedig két hónapja volt nálunk. Érdekes volt, mikor ezt elmondtam neki, annyira hatott rá, hogy hirtelen lefékezett, elkezdett nehezen lélegezni, megtörölte izzadt homlokát, és azt mondta: hát még ilyent nem láttam, hogy itt ebben a tetves országban engem valaki ennyi idő után is embernek tekintsen.

 

 

Május 19.

A bunker nem bizonyult jónak. Beázott, bepenészesedett. Mindenünk kezdett tönkre menni. Elhatároztuk, hogy újat építünk. Ezt lebontjuk, és új anyagból egészségesebbet állítunk össze. A jól bevált fegyencbarátaim elmentek anyagért. Azalatt szétszedtük a régit, és megástuk az új alapokat. Mire visszajönnek, csak igazítani kell a szélén-hosszán. Egész nap dolgoztunk. Aki szabad volt, felhívás nélkül kivette egyikünk-másikunk kezéből a szerszámot, és folytatta. Aztán mi is hasonlóan tettünk. Ma aztán hoztak egy sebesültet, azonnal átvedlettünk elsősegély nyújtókká.

 

Megérkeztek a barátaim. Egészségesebbnek látszik az anyaguk. Mindent kimértünk. Még le is padlózzuk az egész bunkert. Mindössze 60 centit süllyesztjük le a földbe, mert igen magas a talajvíz. Az emberek jókedvükben még táncra is perdültek benne, mikor már a padló is megkapta minden szögét. Mennyire örültem, hogy teljes értékű munkásként dolgozhattam velük. Akár asztalos, akár ácsszerszám volt soron, fennakadás nélkül váltogattuk egymástól.

 

Figyeltem az embereket. Senkinek eszébe sem jutott eddig, hogy Mogyorós Pistáék és a többiek között különbséget tegyen. Ember, ember. És ez a helyes. Pistáék is tisztességesen viselkednek. Ha mégis megfeledkeznek valamiről, mindenki nekem szól. Akkor a következő párbeszéd alakul ki köztünk: - Pista! /mintha füle sem lenne/

 

Újra kiáltom: Pista!

 

Unott "Na" a felelet.

 

Úgy tesz, mintha nem hallotta volna, hogy én szólok neki. Aztán hirtelen felkapja a fejét, és mikor meglát, gyorsan a sapkájához kap, megigazítja, mintha akkor vett volna észre. Futtában odakiált: Ja, a tisztelendő úr? Tessék! Alázatosan jelentkezem,

 

Elkezdem: Pista, megint mi történt?

 

Meg sem várja, hogy elmondjam, mit akarok, rávágja: (119)

 

Már megint az a rossebes vezércsicskás köpött rólam.

 

Hiába mondom neki, hogy nem is láttam a vezércsicskást. Ő csak folytatja:

 

Mer az úgy van, tisztelendő úr, hogy ezeknek a bárisnyáknak a szeme folyton énrajtam akad meg. /Erre kihúzza magát, jobban oldalra vágja a sapkáját/ Aztán ez a vezércsicskás melák ezt írígyli, merhogy őt semmibe se veszik. Hát ezér köp mindig rólam.

 

Pistás megnyugtatom, hogy semmiféle bárisnyavetélkedés nem okolja meg a szavaimat, egyszerűen az, hogy disznóság történt. Akkor lassan beismer egy szót, majd kettőt, végül kibújik a valóság. "Hát tuggya tisztelendő úr, maga mondhat amit akar nekem. Maga az egyetlen, akitül elfogadom." Akkor jön a kézfogás, és Pista megint rendben van néhány napig.

 

 

Május 20.

Szorgalmasan folgozik mindenki a bunkeren. Magam is csodálkozom, hogy a velünk szemben megnyilatkozó ragaszkodás milyen mássá tette az egész társaságot. Hiába, mikor látják, hogy hónapok óta értük teszünk mindent, valamilyen formában viszontszolgálatot vált ki belőlük. Már az új helyen írom ezeket a sorokat. Már magasabban vagyunk a föld színéhez, mint eddig, a penészedő pincében. Hossza: hat méter, szélessége 3,40 cm. Magassága 2,40. Még néhány munkaóra és a végső simítást, szépítést is elvégezzük benne.

 

Határozottan másfajta sebesültjeink vannak itt, mint eddig. Sokat gondolkodtam, vajon miért ez a különbség. Sok találgatás után, azt hiszem, azzal közelítem meg az igazságot, hogy a saját ostoba parancstömegeink mellé naponta hallják a ruszkik izgatását. És meg kell mondanom, hogy amiket magam is hallok ennen fülemmel a Pripetyen át, az igaz. Ez elég hihetetlen ebben a hazugságországban, de amivel csalogatnak bennünket, abban igazuk van. Tudniillik az a lényege a hivogatásuknak, hogy úgyis elveszítjük a háborút. Úgyis tönkre teszik a németeket. Akkor pedig velük együtt mi is pusztulunk. Tehát menjünk át minél előbb. Igen! De! És ez a de, ami eldönti a magyar és magyar közti véleményt.

 

Ha egységesen valamennyien megtennénk, én lennék az egyik vezér. De az eskünket megszegni, még pedig a többiek elhagyásával, aljas gyávaság. De ezt csak fejcsóválva fogadják a sebesültek. (120)

 

Folyton azt hangoztatják, minek vagyunk Itt? Hát erre aztán igazán nem lehet okosat felelni, mert én is ezt kérdezem önmagamtól naponta százszor is.

 

Teljesen zsákutca a helyzetem. Ha a kötelességteljesítésre buzdítok, csak kisdarabka frontrész hallja. Ha a háború ellen beszélek, rútul cserben hagyjuk azokat, akiket az egyéni lelkiismeret még ott tart a kijelölt vártán.

 

Pedig az lenne jó, ha ezt a sátáni rendszerre felépülő valamit /nem tudok neki nevet adni/, szétdarabolhatnánk népesség, nemzetiség szerinti elemeire. Akkor valami remény lenne, hogy nem fogják tönkre tenni Európát. De így! Ha legyőzik a gőgjükben fulladozó németeket, már pedig legyőzik, akkor hosszú időre jaj lesz nekünk is.

 

Teljesen igaza van Kamil rendtársamnak, aki a sztalingrádi csata napján példaoldás közben hátra fordult a táblától, és azt mondta az osztálynak: Ma vesztették el a németek a háborút.

 

Mi itt csak addig létezhetünk, amíg a gépezet más parancsot nem kap. Ezért őrültség minden, ami időhöz köt, még pedig hosszú időhöz, itteni települési kérdést, építést, állandósítást. Hát még mikor mindezt megokoláshoz kötik az ostoba, rövidlátó parancsnokok. Itt mindenki szamár /persze rajtuk kívül/. Ha valamit meg akarunk világítani, ó rosszul mondom, csak valami más szót merészelünk lehelni a kiadott szamársággal szemben, akkor megkapjuk a letorkoló "te civil vagy" igen magasrendű, tudományos cáfolatot. Ez a bátortalanság nincs meg a parancsnokunkkal szemben. Nála a nívótlanság olyan, hogy a kacsa feneke felhőkarcoló magasságban van. De a pléhgallérosoknál már más. Ott jön a néma hapták. A legtöbbje meg is van győződve, hogy ilyen jelenet már azt jelenti, hogy őfőistensége lehengerelt bennünket. Ha lenne nálam filmfelvevő, mindig megörökíteném azt a boldog, büszke, öntudatos, sokszor gőgös mozdulatsort, amivel otthagy bennünket.

 

 

Május 21. Vasárnap

A szokásos napirend. Sebesültjeink mindig külön örülnek, ha részt vehetnek misén, még hétköznap is. Vasárnapra szinte még a félholtak is meggyógyulnak. Itt mindig jobban látom az Istenhez fordulást, mint Bresztben. Hiába, az örökös "varrógép" zakatolás délutánonként és este, a légiharc közelből látása, a tüzérség innen is-onnan is felelgetése kissé felborzolja a lelkiismeretet. (121)

 

Ez nem azt jelenti, hogy meggyőződéssel vallanák hitüket. Ó, nem, távolról sem. A legtöbbje az a bizonyos megalkuvó hívünk, aki adásvételi szerződést köt az istenével /kis ivel/ a veszély idejére. Aztán beköti a fülét, mikor elmúlik a veszély. Ha mások veszélyét látja, még közben fellángol, vagy inkább fellobban benne az adott szó emléke. De mihelyt hazamegy, vagy csendesebb napja van, éppúgy káromkodik, dicsekszik erkölcstelen kalandjaival, mint azelőtt. De mégis minden kis csoportban van olyan, akinek jelenléte fékezi a többit. Ezek a névtelen apostolok. Egy-egy szavuk, amely felhívja a többinek a figyelmét a prédikáció valamelyik mondatára, néma fejbólongatásra készteti őket. Legalább ennyire igazat adnak neki. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert viták is alakulnak ki a hosszú, unalmas együttlétben. Aztán, ha már nem tudják eldönteni egymás között, akkor megkérik valamelyik ruszin ápolónkat, hogy jöjjön értem. Ez a legnagyobb elégtételem. Még közömbös civil vitában is kérnek. Nemcsak hit- vagy erkölcstani, dogmatikai témákban. Olvasnak, aztán valamelyik félművelt újságíró cikke megindítja a vitát.

 

                  Ma is alig vártak délután, hogy visszaérjek az alakulatoktól. Haromyval jöttem haza. Szemlére jött hozzánk. Tudta, hogy ma mindenkinek az idege táncolni fog az őslény parancsnokunk miatt, azért már eleve felajánlottam a bunkerünket vacsorára. Erre nagyképüen kijelentette a tisztikar előtt, hogy a vacsora az "alezredes úr tiszteletére a tiszti étkezdében lesz." Erre ki is tört a botrány. De csak én pofáztam, mert a többinek a szó szoros értelmében rá kellett tapasztanom a tenyeremet a szájára, hogy fékezzék magukat. Megmondtam neki a leghatározottabban, hogy itt nincs tiszti étkezde, hanem ez a mi lakásunk. Nagyo szívesen felajánljuk bárkinek, ha ezzel segítünk valakinek. De senkinek sincs joga, hogy hivatalos nevet adjon neki, és parancsban kijelentse ezt. Így nem lehet beszélni velünk, százados úr!-fejeztem be felcsattanó hangon a mondókámat. Sajnos, mégsem fejezhettem be, mert le akart torkolni. Na, még bennem is volt szusz, és folytattam: Kérjen meg, a végletekig megteszünk mindent. De a folytonos hatalomrahivatkozás: "Majd parancsszóra megteszitek" végletekig kiélezik az ellentéteket. Egységesen utálják a százados urat a tisztek is, a legénység is. (122)

 

Bizánci főeunuch módján ugrált, mikor az alezredes megmondta, hogy este 8-ra vagy későbben jön vissza. Valami négyszer idegeskedve megkérdezte: Alfonzkám, előkészítetted a fürdőt az alezredes úrnak? Mindannyiszor ráfeleltem: Bizza rám, százados úr, meglesz. Végül annyira citerázott /hiszen pléhgalléros jön/, hogy fogta magát, rohangált lepedőért, székért, miközben mindenkinek azt kiabálta: Ez az Alfonz megbízhatatlan. Már azt sem vette észre, hogy folyton hangosabban nevetnekkörülötte.

 

Épületes látvány volt.

 

Azonnal visszaadtam a megbizatást a tisztikar jelenlétében. Megmondtam, nem vállalok olyan feladatot, ahol ilyen ostobaság is előfordulhat.

 

Megjött az alezredes. Fürdés után közös vacsora. Előkerült a fürdő ügye, a tetvetlenítő állomás. A tisztek azonnal megmondták tréfás formában, hogy engem lecsaptak. Miért?-kérdezte Haromy. Erre én kezdtem beszélni, és megmondtam: Ha nem vonja vissza a szavát, tovább megyek. Vonakodott, végül azt mondta: nem mondtam, de ha mondtam volna, visszavonom. Légy szíves, vállald tovább is. Természetesen megtettem.

 

Előhoztuk a lovaglás ügyét is. Irigységében egyszerűen letiltotta. Villámlóan nézett, mikor isteni nyugalommal megkérdeztem: Ugye alezredes úr, rendszeresen lovagolhatunk? A többiek a szájuk szélét rágták, hogy ne pukkadjanak ki. Egész este úgy ült, mintha Buddha előtt ülne. Haromy érezve, hogy itt basáskodásról van szó, megkérdezte: miért kell ezt külön kérni? Elmondtam,. Hogy egyszerűen képtelen vagyok elérni ló nélkül olyan apró egységeket, amelyek zsombékos talaj miatt néha minden átmenet nélkül megközelíthetetlenek lesznek. A legkisebb eső vagy talajvíz változás reggeltől délig mássá teszi valamelyik géppuskás vagy tüzérállás megközelítését. Azt pedig lelkiismereti kötelességemnek tartom, hogy mindig kapcsolatban legyek velük, és minél gyakrabban misézhessem, gyóntathassak prédikálhassak nekik.

 

Haromy már szinte kijötta sodrából, mert az első mondatok után feleslegesnek tartotta a magyarázatot. Csak mikor elbúcsúzott vacsora után,  kérdezte meg négyszemközt, hogy javult e a helyzet. Illetve, javította önmagát, azt mondva: Látom, hogy semmit sem javult. (123)

 

Május 22.

Már szinte szégyellem, hogy ilyen apróságokat rögzítek. De ez a mindennapi élet itt ebben a poshadt összezártságban. Nekem nagyon jó, mert a hivatásom miatt mindig el kell mennem az egyes alakulatokhoz. Ott soha sincs semmi baj. Szeretettel fogadnak. Már megszokták, hogy nem iszom, nem dohányzom, nem tűröm az ízléstelen beszédet, hogy rászólok a káromkodókra, még ha törzstiszt is. De itthon!?! Egyáltalán szabad ezt a szót használnom: itthon? Körlet ez, nem otthon, még a háborús vonatkozásban sem.

 

Ma is arra ébredünk  /végre nyugodt éjszakánk volt, nem hoztak egyetlen sebesültet sem/, hogy azonnal keljünk fel, mert teríttet az alezredesnek. Egyszerűen kitessékeltük őket. B.dühöngött, benn nálink dohogott, köpködött, fröcskölte a nyálát cigarettázás közben. De tehetetlen volt, mert elhatároztuk, hogy juszt sem kelünk föl.

 

Ma érdekes látogatóm volt. Éppen a sebesültektől jöttem, mikor beállít Zsellér Gábor, a 12. hadosztály vezető lelkésze. Idejövetelem első napján már találkoztam vele, és már akkor megrökönyödtem a viselkedésén. Amit itt tett, az hajszálnyira hasonlított arra, amikor valamelyik faluból felkerül a papbácsi a nagyvárosba, és meg akarja mutatni, hogy ő is tudja, hogyan kell "városiasan" viselkedni. Csupa külsőség, alakiság volt a kifogása. Semmi széles látókör, semmi gondolat, falusi modor. Felelete egyetlen kérdésre sem volt. De annál több megjegyzése olyanra, hogy a feljebbvalóknak hogyan állítsam ki a folyamodványt, a kérvényt, a kérést. De hogy mit teszek: végigerkölcstelenkedem-e egész Oroszországot vagy a hivatásomban lelkiismeretesen igyekszem-e valamit tenni, az nem érdekelte. -Bogarászó, millimétert kurkászó kis liba.

 

Komolyan gondolkodom azon, ha ez többször jön, elkérem magamat innen. Nem elég egy ostoba parancsnok, most még egy jön?

 

 

Május 23.

Most már egész rendszeresen tudunk fürdeni. Csak aki nem bírja a piszkot saját magán, tudja megérteni, mit jelent ez. Mikor idetereljük az egyes alakulatokat, látom, mennyire iszkolódnak nagyon sokan attól, hogy megfürödjenek. Néha tréfásan, néha komolyan kell őket figyelmeztetni, hogy a tetvetlenítés semmit sem ér, ha maguk (124) piszkosak maradnak. Még a sebesülteknél is gyakran előfordul, hogy könyörögni kell. Mindenre hivatkozik, csakhogy ne kelljen odaállnia a zuhany alá.

 

Kész lett a bunkerünk. Ez már nem is bunker, hanem luxuslakás. Kitünően sikerült. Ma is segítettem az oldalán a gyeptéglázásban. Olyannak sikerült, hogy bárhol beválnék vikendháznak. Ahogy kész lett, rögtön befűtöttünk, mert az éjjel a nagy esőben beszivárgott. Rettentő szél volt egész éjjel. Nagyon fáztam. Most éreztem először a reumát a jobb térdemben. Pedig azt hittem, hogy ezt is elvitte a Sztalin Jóska.

 

 

Május 24.            

 

Olyan jégesőt kaptunk, hogy minden fehér lett. Bolondos idő ez. Egész nap fáztam, mihelyt eltűnt a nap. Azt gondoltam, hogy valami betegség bújkál bennem. De aztán kiderült, hogy mindenki ugyanígy érzi magát. Jót mulattunk egymáson, hogy semmiféle veszélyben, fertőzéslehetőségben nem gondoltunk a saját betegségünk lehetőségére, most meg valamennyiünkben ez vetődött föl. Délutánra kitünt, hogy a nyavalyás jégfelhő volt az oka. A jégverés még jobban lehűtötte a levegőt.

 

Ma reggel Klein doktor, a fürdőhöz vezényelt munkaszolgálatos zsidó vegyészmérnök újságolta, hogy az egyik zsidó munkatársát nagyon összeszidta otthon. /Nem messze van a körletük innen./. Előző nap kértem a leváltását, mert minden zsidóval összekülönbözött, kibírhatatlan volt mindenkinek. Ahelyett, hogy segített volna nekik, még meg is nehezítette a munkájukat. Sajátmaga pedig ahol lehetett, kihúzta magát minden alól. De itt ilyent nem lehet. Hát még zsidó zsidóval szemben! Valamennyi trükköt mindenki nagyon jól ismeri, tehát magyarázkodás nincs.

 

Megkérdeztem Kleint, miért szidta össze. Erre nagy meglepetésemre azt válaszolta: Mert annak velünk gyűlik meg a baja, aki a főtisztelendő urat még gondolatban is megbántja.

 

Nagyon jól esett ez. Szegény Klein doktor, pedig nem teszek velük mást, mint választott bírájuk , minthogy emberi módon bánok velük. Most hirtelen nem jut eszembe, hogy írtam-e arról, mennyire kértek, legyek igazságos bírájuk, mert egymás között nem tudnak zöldágra vergődni. Mikor megkérdezték egymást a szemben álló felek, kiben lenne bizalmuk, valamennyien engem említettek. Így vagyok az ő saját választású felsőhatóságuk. (125)

 

 

Erős kettősséget váltott ez ki bennem. Folyton birálatot kell mondanom egyik vagy másik haszontalan ügyéről. Ők maguk is tudják a helyes álláspontot, de nincs tekintély köztük, akire hallgatnának.

 

Az egyik kolozsvári rabbit próbáltam rávenni, hogy hasson rájuk, de megvallotta, hogy képtelen erre a feladatra. Olyan elcsigázott, feszült idegállapot van köztük, hogy pillanat alatt kirobbanik a veszekedés a legjobb barátik között is. Ha aztán ilyenkor jönnek hozzám, nem az itéletmondás vesz el sok időt, hanem a lecsillapítás. Többször megtörtént, hogy akinek a tettét helytelenítettem, ebben a feldúlt állapotban átkozni kezdett. Ha ortodox volt, ószövetségi szöveggel mondta átkait. - Az egyik a 136. zsoltár egyik versét kivánta: szakadjon ki a nyelvem, tapadjon az inyemhez. Nem haragudtam érte.

 

Az egyes zsidót nagyon sajnálom. De mihelyt arra gondolok, mit tettek velünk, érzéketlen vagyok velük szemben. De itt csupa hatalom nélküli, kiszsidó van. Ezért nem esik nehezemre, hogy elfelejtsem a fajtájukkal, mint közösséggel szemben érzett ellenszenvemet, és mindig készségesen segítsek nekik. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne mondjam meg kifogásomat és a véleményemet valamelyiknek a helytelen tettéről.

 

Az biztos, hogy eddig velem szemben nagyon rendesek és tisztelettudók voltak. Nem is adtam rá alkalmat, hogy másként legyen.

 

Megoldhatatlanok a nehézségeik. Azt semmivel sem lehet védeni, hogy idehoznak ennyi embert csak azért, mert zsidónak született. Ugyanakkor tudjuk, hogy egyeseket felmentettek. Ez nem lenne baj, bár valamennyit fel lehetne menteni, de a felmentés alapja a lepénzelés, az összeköttetés. Ezt valamennyien tudják. A veszekedés alapja nagyon sokszor éppen az a tény, hogy valamelyiknek a sógora, rokona, pereputtya ilyen módon maradt otthon. Ő pedig, aki ugyanazon körülmények között élt otthon, itt poshad, rothad, megy tönkre. Olyan bizonyítékokat hoznak elém, hogy a hajam  az égnek áll. És a  tehetetlenség az, hogy nem tudunk segíteni, még a legkisebb mértékben sem.

 

Aztán folyton visszatér az én egyéni argumentumom: hány főnemes erkölcstelenkedett zsidó lánnyal. Megszületett a gyerek. De a kedves papa szülei valamilyen módon el tudták tussolni, lelencházba adták, a faluban valakivel elfogadtatták /anélkül persze, hogy a szülőanya származásáról (126) egyetlen szót szóltak volna/, valami pénzt adva az örökbefogadónak. Sőt tudjuk, hogy zsidótól születettet úgy könyvelt el a család, mintha emberségesen ők fogadták volna örökbe. És lett a kicsiből méltóságos gróf úr, akit most én tiszteljek, mint magasrendű emberi lényt. Hát tisztelje a mendergős menkű.

 

Egyetlen sóval sem akarom megbántani mindazokat a nagyon derék főúri családokat, akik tisztességesen éltek és élnek. Akik éppen olyan derék magyarok, nemesen gondolkodók, mint bárki más. De nem azért becsülöm, mert a kedves nagypapa pénzen báróságot vett. Vagy a kedves ükpapa a császár melletti nyaloncságával grófságot szerzett. Pfuj! Remélem, hogy a háború a sok cafranggal együtt ezt az őrültséget is elsöpri.

 

Naponta rosszabbodik a helyzet a zsidaink között. Ég tudja, milyen úton-módon, de több és több hír jön a németországi embertelen és hajmeresztő kínzásokról, zsidóüldözésekről, gázkamrákról, koncentrációs táborokról. A félelem mindig nagyobb lesz köztük, hogy hamarosan hozzánk is eljut ez az őrület. Ezért mindig nagyobb az idegesség köztük. Letargikus állapot kezd eluralkodni olyanok között is, akik eddig egészen jól bírták ezt az életet. Utat építenek, jó levegőn vannak, tisztességes ellátásuk van. Mindenki részvéttel van velük. Igazán nem szólhatnak a környezetre egyetlen rossz szót sem.

 

Csak egy nagyon aggasztó. Folyton gyakrabban hallom a bosszúállás gondolatának a legkülönbözőbb variációban történő kifejezését. "Majd ha hazakerülünk", "majd a háború után", "majd ha sikerül átszöknünk az oroszokhoz". Ez a sok "majd" valósággal diadalmasan hangzik nagyon soknak a szájában. A bosszúállás szadista fokig emelkedése szinte érzéketlenné teszi jónéhányát minden jó szóval vagy feddéssel  szemben. Mintha állandóan azt mondogatná magában: Beszélhetsz, ezt a rövid időt már fejtetőn is kibírom. Aztán jövök én, az ószövetségi bosszúálló természetemmel. Úgyis ti, keresztények, vagytok a hibásak. Majd tízszeresen, százszorosa visszafizetem nektek.

 

Sokat beszéltünk erről egymás között a józan zsidókkal. Ők is félnek. Ismerik a saját fajtájukat. Ha elvesztik a fejüket, nem nézik a józan ítéletet. Akkor nem kímélik a másik zsidót sem. Érdekes, eddig azt gondoltam, hogy egymás között (127) megférnek, támogatják egymást. Otthon mindig ezt tapasztaltam, és ezt is lehetett róluk mindenütt hallani. Most azonban új oldalról ismertem meg őket. Nem a körülmények különbözősége miatt, hanem mert a hitsorsosaik más oldalt tárnak fel előttem. Kifelé összetartanak /és ez várható a háború után is, ahogy a Klein-féle józanok mondják/, de ha az egyéni érdeke azt kivánja, nem nézi, hogy zsidó vagy nem zsidó a másik. Akkor fogat fogért!

 

Na eszembe jutott, vajon mi van Puppiékkal. Szeretnék tudni róluk. Ahogy elemzem magamat, nem igény ez bennem, csak óhaj. Babától is szívesen olvasnék lapot.

 

 

Május 25.

Ahogy nézem a tegnap esti utolsó mondatomat, feltámad bennem, helyesen itélem e meg Baba személyét. Nem jelent e többet, mint igen kedves, tiszta emléket, Szerelmesek voltunk egymásba.  De mindegyikünk titkolta. Sohasem adta tudtára a másiknak. Csak akkor, abban az utolsó pillanatban, mikor bevonulásomkor elbúcsúztunk egymástól. Ahogy most itt tiszta fejjel, józanul, a halál közvetlen közelében mérlegelem, nem tettem semmi helytelent, nem követtem el bűnt, csak egyszerűen szamár voltam, hogy gyötrődtem titkos magamban ezzel az érzésemmel. Vagy talán nem is voltam akkora szamár!

 

Akkor most nem nézhetnék vissza ilyen tiszta lelkiismerettel. Persze, mintának nem állíthatom oda magamat, mert még ennyire sem lett volna szabad elengednem az érzéseimet. De a muzsikus rajongása mindig bolondabb, mint a józanoké. Hála Istennek, hogy kegyelme megóvott.

 

Nem tetszik Szabó Kálmán szabadsága. Olyan zavaros volt az eltávozásakor, mint azelőtt soha. Ahogy kivettem a szavaiból, attól fél, hogy Borókával való tervezett házasságáról otthon lebeszélik. Sajnos, magamnak is az a véleményem, hogy nem lesz belőle semmi. Drohicsinbe akar elmenni az ottani egészségiekhez, mert ott van a menyasszonya. Ez sem lesz jó, ismerve kapkodó és meggondolatlan természetét. Neki mindig kell valaki, hogy időnként fejbekólintsa. Ha elveszti a józanságát, kibírhatatlan bosszúálló. Erre felhívtam Bori figyelmét is. Kálmánt pedig sokszor lekaptam emiatt. No, nemcsak én, hanem a kollégái még többször. (128)

 

 

Május 26.

Ilyen mozgalmas nap még nem volt Gornikiben. Este fél 12-ig dolgoztunk. Sok sebesültünk volt, sok műtét, hosszú kezelés.

 

Már megszoktam, hogy a vér látása nem riaszt meg, ami az esetek súlyosságát illeti. Behoznak olyan szörnyű külsővel, hogy először kétségbe estem, hogy perceken belül meghal. Aztán kimosdattuk, és egy óra múlva már vidáman mesélte a partizánokkal való harcukat.  Máskor pedig alig valamicske látható a testén. És kiderül a megnyitáskor, hogy agyon roncsolt mindent belül.

 

Ma is ilyesféle variációink voltak. Igazán nagyszerűen dolgozott mindenki. Minden műszerünk elfogyott. Alig győztük a főzésüket, máris jöttek, illetve megérkeztek a sebesültek.

 

Telefonáltam a kórháznak, hogy minél előbb fogadjanak minél többet, mert a mi szutyorék helyiségeink dugig vannak.

 

Éjfélre lefeküdtünk, de fél kettőkor már jött Hajdú Laci. Azzal a hírrel vert lelket belénk, hogy a 101-es utászoktól két autó sebesültet kapunk. Még egy hősi halottat is hoznak. Annyira nem öntudatosítottuk a hírt, hogy valamennyien elszunyókáltunk. Azt hittem, hogy néhány percig aludtam, mikor arra riadok fel, hogy a bunker előtt megáll a két sebesültszállító autó. Bizony már négy óra volt.

 

Azonnal nekiláttunk a műtőben. Az első, a legsúlyosabb, egy kivérzett utász. Alig szippantott néhányat a klóretilből, meghalt. Előtte az öntudatnak valami kis meglétét feltételezve, hangosan mondtam a feloldozást, és vele elimádkoztam egy mondatnyi imádságot: Jézusom, szeretlek!

 

Jött a következő. Hátul hatolt be a lövedék a medencecsont felett. Sehol sem volt kijárat. Ahogy kinyitjuk a hasüreget, tucatnyi lyuk a beleken. Rettentő ideges volt /általában, ha hirtelen látvány tárul eléje, mindig kibírhatatlan vele dolgozni. Aztán megszokta, hogy odaszólok neki: Százados úr, mi az ott a máj mellett? Akkor örül, hogy magyarázhat, és kezd megnyugodni./

 

Más esetben a hólyagról vagy a vastagbélről érdeklődöm. Aszerint, hogy hol látok valami gyanúst, amit ő még nem vett észre.

 

Most még az a baj is megtörtént, hogy elaludt a gázlámpánk. A klóretil ismételten okozott már bajt ilyen alacsony, levegőtlen helyen. Ha hazakerülök, megkérdezem a (129) fizikusainkat, miféle fizikai jelenség ez. Az egyik doktor arra is emlékezett, hogy náluk egyik eü. Oszlopnál robbanás is történt. Emiatt mi sohasem gyújtjuk meg újra a lámpát, hanem én kezelem a villanylámpát /közönséges zseblámpa/. Nem akartunk sokat szellőztetni, mert akkor millió bogár jön be a fényre. Inkább kivártuk a hajnalt. Akkor szellőztettünk, hogy újra meggyújthassuk a gázlámpát.  Délelőtt 11-ig egyfolytában dolgoztunk.

 

Akkor áttettük a magukkal hozott hősi halottat koporsóba. Fáradságomban nem is nagyon néztem az eltorzult, sáros arcát. Csak mikor kiveszem a nyakából az alumíniumlapocskát, látom, hogy Lugossi János zászlós. Ő az, aki Volinkán mindig nagyon szivesen fogadott. Annyira élvezte a prédikációimat, hogy  utána mindig elmondta azoknak az embereinek, akik nem vehettek részt a misén. Szegény Jancsi. Nagyon megszerettem derűs, tisztalelkű viselkedése miatt.

 

A többiek is az ő emberi voltak. A mocsárban telepített aknák nyomai teljesen eltűntek a hirtelen zápor után. Eltűntek az utak is, amelyek közt ők már minden térkép nélkül kitűnően tájékozódtak. Ő ment elől. Rálépett az egyik aknára. Felrobbant. A többi ijedtében oldalt ugrott. Még kettő felrobbant, és hat sebesülést okozott. Gaál Géza őrvezető a másik hősi halott. Aranyosi Károly halála bármikor várható. Ő az, akit teljesen szétroncsolt belül a szilánk.

 

A régi sebesültek nagyon idegesek lettek, mikor bevittük hozzájuk ezeket az újakat. Sohasem lehet tudni, milyen hatást kelt egy-egy új szállítmány. Van, amikor jókedvűen, tréfásan fogadják. Máskor pedig maguk is valóságos riadalomban törnek ki. Most is ez történt. Alig bírtam lecsillapítani őket.

 

Volt is egy, aki durván rám támadt, mondván, hogy lennék az ő helyében, majd én is úgy üvöltenék. Hát erre mit lehet válaszolni? Semmit. Már vagyok olyan öreg baka, hogy tudom, mikor lehet beszélni, és mikor kell tűrni, és mikor kell keményen visszavágni, mikor kell letorkolni. Itt hallgattam

 

Mikor a legközelebbi alkalommal bementem hozzájuk, mint valami alázatos kutya, úgy kért bocsánatot. Kezet fogtunk, aztán elfelejtettem. (130)

 

 

Május 27.

Ismét különösen indult a nap. Az őrség fél háromkor szól, hogy sebesültet hoztak. De mint kiderült, csak előhírnök volt, aki az egyik állásból jött valami futárszolgálatban, és útközben előre jelezte az érkezést. Ötre valóban behozták szekéren a felső lábszár törésest. A robbanó golyó a jobb lábat eltörte, átment a balon is. Elláttuk. Megint megcsodáltam az emberek hősiességét a fájdalom tűrésében. Izzadt, csikorgatta a fogát, ökölbe szorítva szinte belevájta  a körmeit a tenyerébe, de tűrte. Pedig nagyonis hentesmunkát kellett végezni szegénynek a lábaszárán. Többször megtöröltem a homlokát, és fohászimát mondtam a fülébe. Meg sem kérdeztem, hogy katolikus e. A végén derült ki, hogy lagymatag református. De ilyen körülményben sokszorosan kiderül az is, hogy milyen jó az "Istenem, segíts meg!".

 

Lefeküdtünk. De alig szundítottunk el, 9-re hoztak egy gránátost. Mindene tele volt szilánkokkal. A szerencsétlenek tréfálkoztak a kézigránáttal, dobálták, pergették, mókáztak vele. A végén őelőtte leesett és felrobbant. Meg sem tudtuk számolni, hány szilánkot húztunk ki belőle. De csak a műtét után kezdtünk hozzá, mert a hasfal is több helyen sérült. Meg kellett nézni. Hajjaj, micsoda bélstoppolást kellett végezni! Utána tucatnyi apró szilánkot szedtem ki belőle. Szegény, ez jobban fájt neki, mint a műtét. Érthető, mert nem érzéstelenítettem el, nem is lehetett volna.

 

Milyen jó, hogy Aranyosit tegnap meggyóntattam, szentkenetet is adtam neki. Öntudattal készült a halálra. Ma 3 órakor meghalt. Valósággal bűzlött az egész teste.

 

 Nagy jelenetet rendezett ismét. Hogy mertem kivitetni a "kórteremből" két órán belül? Dühömben azt válaszoltam: Menjen be a százados úr, és feküdjön a holttest mellé két óráig. Hiszen öklendeznek a többiek a rothadás szaga miatt. Hétkor el is temettem. Ahogy feltettük a szekérre, az emberek alig bírták. Ittlétem óta ilyen holttestet még nem is láttam. Az orvosok sem tudtak semmi magyarázatot sem adni erről a szörnyű bűzről.

 

Tegnap este jött Nellitől egy lap. Ezzel kapcsolatban újra elgondoltam, vajjon őszinte-e az írásuk. Néha azt gondoltam otthon, hogy retorizmus a kijelentésük, mesterkélt, mert rutinjuk van hozzá. De ittkinn mind jobban látom, hogy őszinték, igazi jóbarátok. Máskülönben miért írnának ilyen gyakran.  (131)

 

Kiváncsi vagyok holnapra.B. bejelentette, hogy egész nap bunkerásás lesz. /Éppen pünkösdvasárnapra való beosztás ilyen rothadt helyen. Sem az oroszok,  sem mi nem akarunk lövöldözni. Poshadunk, kuksolunk. Néha napokig mást sem tesznek az emberek a kötelező élelmiszerszállításon kívül, mint alusznak. De neki éppen pünkösdre kell tenni ilyen szükségtelen, esztelen munkát. /Hát vagy megteszi, és a hangulat botránnyá lesz. Erről én fogok gondoskodni, vagy megint nagyszájúságában valamit mond. De mivel gyáva, visszavonja.

 

Szomorú eset történt ma este. Megjött a parancs, hogy Buttyán Kornél belgyógyászunk máshova megy. Disznóság, hogy nem engedik haza. Igen sajnálom, mert a legjobb barát volt az összes közt. Az emberek is egészen megrendültek a hír hallatára. Lám, ezt teheti egy orvos, ha hivatásában marad a legembertelenebb körülmény között is.

 

 

Május 28.vasárnap

Kornél egész éjjel nem aludt. Este nem vette észre, hogy látom azt a pillanatot is, mikor kitörli a könnyet a szeméből, amit a fájdalom keltett. Délelőtt mindenhova elmentem misézni. Délben megmondtam a véleményemet Haromynak Kornélra vonatkozóan. Ez a jutalom 13 hónapi becsületes munka után. Aki minden tekintetben mintaszerű volt, azt tovább lökik a hazamenetel helyett. Aki gyávaságában itt kinn is mindenkinek gúny tárgya volt, azt meg sürgősen hazaviszik, vagy magasabb beosztásba küldik. Ez már a teljes rothadás a magyar hadseregben. Erre a mondatomra még Haromy is lekapott. Pedig tudom, hogy nagyon szeret, és tudja rólam, hogy az egész hadosztályt a legjobban ismerem, hiszen minden zegét-zugát bejárom. De ő mégiscsak katona. Hivatalból nem tűrheti az ilyen mondatot. Pedig belül ő is tudja, hogy igazam van. Csak napok vagy hetek kérdése, hogy lesöpörjenek bennünket az oroszok a térképről.

 

Ezt azért is mondtam meg neki, mert a németek beigért csodafegyvereiben már egyáltalán nem hiszek. A hozzánk elérkezett hírek mind azt mondják, hogy az oroszok kémhálózata, az angolok repülői megtették az első bombázásokat a végső pusztulásunkhoz.

 

Haromy annyira megdöbbent ezeken a mondataimon, hogy elfeledkezett a további leszidásomról. Csak annyit mondott: Alfonzkám, míg itt leszünk, ugye becsületesek maradunk? És te becsületre neveled ezentúl is az embereinket? (132)

 

Délután ott maradtam a parancsnokságon. Átmentünk Lukovóba. Ott van a németeknek az egyik tábori kórháza. Meghívtak bennünket fotbalmérkőzésre. Mondanom sem kell, hogy a mi tudásunkat erőszakkal és durvasággal akarták pótolni. Jónéhányszor elszakramentumozták magukat a mieink. Ezt aztán a friccek is megértették. Valamint a kilátásba helyezett pofonokat. De lecsitítottuk egymást. Csizmában még úgy sem játszottam balszélsőt. Nem volt az a kimondott gyors futás, amit el tudtam érni. De a németek sem voltak gyorsabbak és különbek. Diákkoromra emlékeztető élvezettel rugdostam kapura. Az egyik gólt én rugtam. Végeredmény 2: 1 a javunkra.

 

Mikor fáradtan, izzadtan visszamentünk a vonattörzshöz, és leheveredtünk, ismét hallgattam az oroszok vasárnapi közös énekelgetését. Olyan melankólikus hangulat fogott el a faluval kapcsolatban, mint gyermekkoromban, mikor elmentem a nagymamáékhoz.

 

Ott aludtam a parancsnok vendégeként. Sokat beszélgettünk. Valami olyan érzés vett erőt rajtam, hát mi értelme van annak, hogy két ember Oroszországban megtárgyalja a várható eseményeket. Ahelyett, hogy odamehetne a legfőbb parancsnokokhoz, és agyonverhetné őket valami furkósbottal. A revolver túl szelíd kivégzési mód lenne nekik/, ahelyett, hogy mindkét fél átkiáltana a másiknak: Pajtás, menj haza te is, hazamegyek én is. Éljünk, dolgozzunk, és soha több ne bántsuk egymást. Mikor ezt és ehhez hasonlókat mondtam neki, elnevette magát: Naív ember vagy, Alfonzkám, de mindig igazad van. Ezért szeretlek, mert ilyen egyenes ember vagy.

 

Nagyon jól esett a szava. De az ábrándozó háborőbefejezésem nem fog megvalósulni ezek miatt a hóhérok miatt.

 

 

Május 29.

Ma reggel ki akartam menni a géppuskásainkhoz. Éppen nekikészültem, mikor Jakab Dezső zászlós /alias: Golyós Dezső/ bejött jelenteni, hogy ezer lengyel partizán van a körzetükben. Szorongatott helyzetben vannak. Kb. 4-500 parti megtámadta őket. A mi állandó géppuskatüzünk visszariasztotta ugyan őket, de még mindig itt vannak a közelben. A lakosság bujtatja az egyik részt. A nagyobb rész pedig a sűrű erdőben várja a további parancsot. Ő egyedül vállalkozott rá, hogy géppisztolyával nekivág az erdőnek, hogy itt jelentse. Ugyanis a telefondrótokat is elvágták.Meg azt is sürgősen meg akarta akadályozni, hogy én nekivágja az útnak. (133)

 

Nagyon meghatódtam erre. Rögtön ki akartam menni vele abba a gondolatban élve, ha Dezső be tudott jönni, akkor ketten vissza tudunk bújkálni. De nem engedtek. A partizánoknak négy halottja lett. Nekünk nem volt veszteségünk.

 

Ennek ellenére mentem volna. De minden ember biztosítószolgálatban. Van. Tehát fizikailag is, lélektanilag is lehetelen a részvételük a misén.

 

Itthon mondtam a harmadik misét. Elbúcsúztattam Kornélt. Nagyon meghatódott. De az emberek is, akiket kezelt. Áldja meg az Isten azokért, amiket itt a betegekért tett. Kevés orvos volt, aki így tudott bánni az emberekkel. Nálunk pedig egy sem. Nagyon sajnálom. - Mise után az emberek odamentek hozzá. Mint valami hálás gyermekek a nagybácsihoz. Könnyes szemmel búcsúztak tőle. Ekkor is láthatta Kornél, hogy érdemes becsületes embernek lenni.

 

A 23-as tábori kórházhoz kerül oszlopparancsnok helyettesnek. Úgy látszik, a tisztelt hivatásos doktorok közül nehezen tudnak megfogni valakit erre a helyre. /Ez ti. hivatásosok helye./ Addig kell neki ott maradnia, míg aktív orvos nem jön ki.

 

Ó, ti szánalomra méltó aktív orvosok, akik otthon élveztétek, hogy tudás nélkül mentek a szamárlétrán akik állítólag arra tettetek esküt, hogy embereiteket minden körülmény között segítitek,  ó, ti cstába, vérbe, bunkerbe vágyók, most itt az alkalom, hogy ide tolongjatok. A Buttyánok meg a többiek, a falusi körtanárok, akik otthon is útálták a háborút, azok csak maradjanak itt 14. Hónapra is. /Bocsánatot kérek attól a néhány nagyonis derék aktív orvostól, aki nem tartozik ebbe a söpredékbe, ebbe a hólyagfejű bandába./

 

 

Május 30.

Ma volt a második igazán szép tavaszi nap. Az első tegnap volt. Olyan hirtelen ment a télből kiugrás, hogy néhányan leégtek. Levetkőzve dolgoztam, de csak árnyékban, hogy hasonló sors ne érjen. - A sebesültjeink is gyorsabban gyógyulnak. Vidámabbak, mihelyt egy kis napsugarat élveznek. Aztán az sem utolsó, hogy rávettük a kórházparancsnokságot, szállíthassunk minél gyorsabban és sürgősebben. Már az a tudat, hogy megnövekszik a remény a hazamenetelre, sok esetben a reménytelen helyzetet is javulóvá tette.

 

Délben megjelenik a bunkerunkban az egyik (134) csicskás és tálakat, tányérokat tesz az asztalunkra. Jéghideg kérdésemre /mert  tudtam, miről van szó/azt válaszolja: Százados úr parancsa, hogy a vendégeinek itt lesz a közös ebédje. Sürgősen abbahagyattam a terítést, és sürgősen felajánlottam neki a távozást. De azonnal megmondtam neki, hogy ez nem neki szól, hanem a közös gazdánknak. Kinn  találkozott vele. Nagy dérrel-durral belépett őfelsége. Felvilágosítottam - szintén jéghideg szavakkal - hogy ez magánlakás. Annyit el lehetne várni, hogy szóljon előre, kérje meg, szívesen odaadjuk. Nem pedig kész paranccsal odaküld egy csicskást, aki szegény azt teszi, amit mondanak neki. "Ez bajtársiatlanság" mondja a hős parancsnok. No erre én sem maradtam adós, és kikértem, hogy oktasson, mi az a bajtársiasság. Elmondtam néhány klasszikusan otromba tettét Bresztben is, itt az erdőben is. Pfuj! - fejeztem ki magamat egyszerűen és tömören. Itt nem a vendégek személye a kifogásunk, hanem az elintézés módja /és már ég tudja hányadszor/

 

Kornél reggel elment. Elkísértem egy darabig. Megöleltük egymást, és nagy szeretettel mondtunk egymásnak búcsút. Isten veled Kornélkám, nagyon megszerettelek.

 

Ahogy írom e sorokat este 11-kor, jön Hajdú Laci és jelenti, hogy megjött egy orvoszászlós. Hadd lakjék itt az éjjel. Közben megérkezett egy zászlós a 106-os eü. Oszloptól is. Mindkettőt befogadtam. Nem sokat beszélgettünk, mert mindegyik alaposan elfáradt.

 

Végre elment szabadságra Varga Józsi legényem.

 

 

Május 31.

 

A parancsnok ma kijelentette /természetesen nem előttem/: A papokat is áthelyeztetem, de egy kicsit nehezen megy. - Ehhez tudni kell, hogy ez a szadista ember mindenkit ki akar túrni innen. Jól látja, hogy ebben a rothadt katonai gépezetben az aktív századosparancsnok szava minden igazságnál magasabb rendű a hasonló aljas parancsnokai előtt. Mindenkivel összeveszik, mindenkit eltetet. Új emberekkel könnyebb kezdenie, mert azok nem ismerik annyira, illetve nem merik neki megmondani az igazságot. Legalább is első hetekben. - Már régen máshova kértem volna magamat, de sajnálom itthagyni ezt a szegény együttest. Ha jönne valami karakán tiszt, (135) aki ezt a mérhetetlen sok igazságtalanságot valamiképpen ellensúlyozná, azonnal boldogan repülnék innen. Szánom ezt a sok embert. Ugy a szívemhez nőttek kivetettségükben.

 

Ezzel a tisztikarral és legénységgel mindent el tudnék érni.

 

Ma Elemért, a patikusunkat, és Pepit, a gh.zászlósunkat helyeztette el. A pimasza, mindezt csak azért, hogy szabaduljon tőlük.

 

Ma jutott eszembe, hogy Dezsényi Jánoshoz kellene elmennem. Nagyon derék embernek ismertem meg. Halk szavú, intelligens, okos, lelkiismeretes. Mindenkitől csak jót hallok róla. Mint a Nagygazda segédtisztje, legkönnyebben tudná továbbítani oda, ahol talán valamit eredményesen lehetne tenni ennyi derék ember érdekében, és ennek a dúvadnak a kiírtásában. Ha legközelebb idekíséri a gazdáját, feltétlenül beszélek vele. Azt látom, hogy hiába mondtam el mindent Haromynak, sőt Németh Bélának, a katonai szervezet kötöttsége őket is tehetetlenné teszi. De ha valaki, mint most a tervem szerint, Dezsényi Jancsi, meglátja a helyes pillanatot, talán a Generális tesz valamit.

 

Este hatkor ismét megjött a háziraktánk. Már annyira ismerjük egymást, hogy kölcsönösen szemtelenül viselkedünk. Ha a pilóta az ismerősök közül van, integet nekünk, megdönti a szárnyát. Mi visszaintünk karral, zsebkendővel, a hevesebb vérmérsékletűek a szerszámmal a kezük ügyében. Ma éppen ismerős ült a kormánynál. Ha azonban ismeretlen Iván kerül bevetésre, és géppuskázni kezd vagy apró bombáit hajítja ránk, az őrség sohasem mulasztja el utánalőni. Egyik sem szokott a másikban kárt tenni.

 

 

Június l.

 

Ma újra beszéltem a géppuskásokkal. A múlt heti partizán csetepaté után ma végre megengedik, hogy odamenjek. Ők vannak a legtávolabb a körletemtől. Ötven kilométert kell össze-vissza kerülgetnem a mocsarak között, hogy a szélső bunkerjukat is elérjem. /Most mondták, ogy még hat km-rel odább települtek. /Haromy és Horti Laci, a vonatosorvos jött velem Dobrosovóból. Három órai kocsizás után értünk ki. Miséztem, prédikáltam, és legfőképpen mindenkit feloldoztam. /Ezt nem értik, és folyton kérdezik az aktív papok. Mindig kifogásolják, hogy ilyen helyen általános feloldozást adok. (136)

 

Hiába mondom nekik, hogy jőjjenek ki, és nézzék meg egy ilyen bunker életét. Állandó életveszély. Hetek telnek, míg valaki közéjük jut. Hiába szeretnék ott lenni, - mint most is - nem engedtek ki, őszinte vagy túlzott féltésből. Teljesen megokolt az általános feloldozás szüksége. Letiltják, megszidnak, én pedig tovább csinálom. Amig erőm lesz, ezentúl is így teszek. Nem a zöldasztal mellett kiagyalt paragrafusok fognak irányítani, hanem egyedül a lelkek üdve. Látnák az itteniek arcán az átszellemült, átlelkesült örömet, mikor valamennyien megáldozhatnak. Lehet, hogy egynémely visszaél ezzel, de emiatt nem fogom eltiltani a sokaságot./

 

Látták volna ma is. Az első áldozók egyike tüstént felugrott az oltártól, és futni kezdett. Nem mondom, különös látvány volt: utánanéztem, mert különös volt. Odaszaladt az őrhöz. Átvette a fegyverét. Erre az ugyanilyen rohanással jött ennek a helyére. Beállt a sorba és ő is megáldozott. Mint utána megtudtam, előzetesen megbeszélés és engedély volt rá. Hát ide ne jőjjek szivesen?!

 

Ezalatt a két útitársam Lodynben lemaradva, szemlét tartott, illetve oltott. Aztán együtt mentünk tovább.

 

Előtte szomrú feladatom volt. Egyik honvéd támondatot kapott, hogy 22 éves felesége otthon bombatámadásban meghalt. Az alezredes engem kért meg, hogy vigasztaljam.Jaj, de fohászkodtam a Szentlélekhez. Mit tegyek ilyen szomorú esetben? Se élő, se holt nem volt szegény gyerek. Csak állt, remegett. A szeme üveges volt, aztán fénylő a könnytől. A megrendülés fogalmát róla lehetett volna venni. Mondták, hogy egyik legbátrabb emberük, aki mindig vitézül állta meg a helyét.

 

Megnéztük az elmúlt napok partiznharcainak a helyét. Bizony, csúnya állapot volt náluk. Mint már említettem, kb. 500 parti volt a közelükben. El is mentek volna csendben mellettünk, de az őket hajtó német és magyar század segítséget kért ettől a bunkertól. No lett erre nagy csetepaté!

 

Szerencsére, veszteség nélkül úsztuk meg. Amott négy halál és négy  fogoly lett.

 

Én is beszéltem a foglyokkal. Tiltakoznak a partizán elnevezés ellen. /Ezért is kapták azt a parancsot, hogy csendben vonuljanak el a magyar alakulatokmellett. Ők nem oroszok, hanem lengyelek./ Az ő hivatalos nevük: lengyel felkelők. Nem is viselnek vörös csillagot, hanem piros-fehér szallagot. (137)

 

Ők magyart sohasem támadnak, mondták, de németet annál inkább. Ez teljesen megfelel az addig tapasztaltaknak. Csak valamelyik nyaló németbarát magyar parancsnok nem vette figyelembe ezt az íratlan, titkos szabályt ezen a területen /és gondolom, hogy másutt is/: magyar-lengyel jóbarát.

 

Kovelből jöttek. Valamennyien nyakig sárosak voltak. A koveli gimnázium utolsó éves növendékei voltak. Mikor megtudták, hogy bencés vagyok, örvendező Laudeturral köszöntöttek. Nagyon sajnálták a történteket, és szidták azt a magyar parancsnokot, aki lövést parancsolt ellenük. Ekkora szeretetet irántunk, és egyszerre ekkora gyűlöletet a németek ellen, alig láttam valaha.

 

Rögtön szóltam a parancsnokunknak, hogy nagyon vigyázzanak rájuk. De elkéstem, mert mindenki amúgyis dédelgeti őket. Már félnek előre, amikor "le kell adni" őket. Ők is megszerették ezeket a derék gyerekeket. Mondtam az őrnek, hogy úgy vigyázzon rájuk, mint a mieinkre, ha rossz fát tettek a tűzre. "Ne féljen, tisztelendő Úr, meghízlaljuk itt őket." Jómagam megkértem őket, ha visszakerülnek a saját alakulataikhoz, mondják meg nekik, hogy itt egyedül járom ezt a hatalmas határt. Ahogy eddig is nyugodtan mentem, ezentúl is így szeretnék, Megáldottam őket, és baráti parolázás közben váltunk el.

 

Na, Klausewitz és más nagy haditudorok, mit szólnátok az ilyen esetekhez? Milyen paragrafus alapján itélnétek el engem az ellenséggel paktálás címén?

 

Benn a faluban megkerestem a sztarosztát. Kézzel-lábbal és folyton növekvő orosz tudásommal /szótár mindig van nálam/ megmondtam neki, hogy értesítse a négy fiú alakulatát. Legyenek nyugodtak, jó dolguk van. Az első lehetőségnél vissza fognak kerülni. Kosztjuk kitűnő magyar legénységi étel. Szintén összeparoláztunk, hiszen régi ismerősök vagyunk.

 

Persze, annyi eszem volt, hogy ennek a vén orosznak nem mondtam meg, mennyire tiltakoztak az ellen, hogy partizánoknak nevezzék őket. Remélem, annyi becsület maradt ezekben a ruszkikben, hogy értesítik a kovelieket. /Ha egyszer a háború után elkerülnék ide, milyen érdekes lenne találkozni valamelyikkel a négy közül. Vajjon megmaradtak-e olyan derék lengyelnek, mint most. Nem görnyedtek-e hétrét a megszállók előtt./

 

Alig hagytam abba a beszélgetést (138) jön egy futár, és kéri, hogy ne lőjjön az őr a mögötte levő 120 emberre. - Ez is a fenti esethez hasonló. Az állítólagos ellenség őréhez odamegy valaki, jelen esetben egy diák szutykosan. Tört németséggel, magyar szavak kiséretében az elméleti ellenségnek biztosan mondhatja: tudom, hogy kérésemre nem a háborús szabálynak engedelmeskedsz, hanem a magyar szívednek. Így is történt! Mezítláb jöttek, csupa magyar és német katonaruhában. Elcsigázottan, fáradtan, de olyan lelkesen, mintha ők maguk azonnal megdönthetnék az egész hitleri és sztalini vérengzés uralmát. Vállra vetett puskájuk bizony néha madzaggal volt ékes. Borotválatlanok, látszólag rendetlenek, a valójában életüket is készek feláldozni hazájukért. Kiderült, ahogy beszélgettem velük, eddig a mocsarak közt rejtőzködtek. A szomszédos falvak népe táplálta őket éjjelente. Magyar alakulatoktól is sokat kaptak. Előreküldött embereik /milyen furcsán hangzik ez a szó a mi hetedikes, nyolcadikosainknak megfelelő gyerekekre / jelentették, hogy a németek már elvonultak. Tehát a magyarokban továbbra is teljes mértékben lehet bízni.

 

Nagyon boldog napom volt, mert éreztem a lelkek közelségét.

 

 

Június 2.

Ma reggel jöttem haza futárautóval. Kremniczky Lajkó is velem jött. Nagyon megszerettem ezt a fiút. Mostanában sokat beszél a házasságáról. Bár boldog lenne. Sokat beszél a terveiről. Esztergomi leánynak udvarol /Szabó Baba/ A papa nincs elragadtatva, hogy aktív tiszt veszi el a leányát. Nem is csodálom. Én sem adnám a leányomat az esztergomi ismerős tisztek legtöbbjének. Viszont ez a Lajkó derék ember. Gyakori gyónó, áldozó. Itt valami nincs rendben az aktív mivoltával. Ilyen lelkiismeret valami másra vall.

 

Ma meg is kérdeztem egyenesen tőle. Kiderült, hogy továbbszolgáló. Nem is akar benn maradni. Százados korában nyugdíjaztatja magát, és Pesten közlekedési vállalatnál akar elhelyezkedni.

 

Mind többen jönnek hozzám izgatottan. Míg távol voltam, valami történhetett. Hamar kiderült, hogy riasztó hírek jönnek a partizánokon át. Azok pedig mindíg megbízható értesüléseket adtak tovább nekünk. Olyan hangyaboly megint a körletünk, hogy B-t /legszívesebben kisbetűvel írnám a nevét/ akármelyik pillanatban leütnék. Folyton csititom (139) őket, de belső meggyőződésem szerint helyeslem az egész lelkületüket. Már szégyellek írni erről. Néha az volna a legjobb, hogy mint valami egeret, üssük agyon. Szörnyű ez a tehetetlenség!

 

 

Június 3.

 

Néhány napja itt lakik velem Oláh Ferenc. Kornél helyett jött belgyógyásznak. Szegeden végzett. Azt gondoltam, hogy egy ideig nyugalmam lesz a B.ügyben. De ennek is elég volt három nap, hogy tisztán lásson. Most őt kell türelemmel végighallgatnom, amint szidja B-t. De ez a Feri sokkal energikusabban, mint a régiek. Máris megmondta a magáét, de olyan alaposan, hogy nekem a bőröm lesülne . Nem tud idejönni egy normális ember , aki azonnal észre ne venné ezt a lehetetlen helyzetet.

 

Egyébként nagyon kitüntető feladatom van. B. folyton hozzám jön. A ref. Lelkész elment szabadságra. Eddig őt boldogítottam. De ő okosabb, mint én. Mindenre bólogatott, hallgatott. Igen, nem. És ez volt az egész véleménye. De az igent akkor mondta, mikor B. kivánta, a nemet is ugynígy. Bezzeg, én szamár! Öt perc múlva már megmondom a véleményemet. Elrohan, de másnap ugyanigy visszajön.

 

Ma jött a legmegbízhatóbb magyarázat erre a csendre, mely hetek óta körülvesz bennünket. Az itteni partizánvezér, a halasgazda, amolyan összekötő az igazi partik és a falu között. Nagyon jóba lettünk egymással. Már akkor megnyertem a bizalmát, mikor megmondtam, hogy katolikus pap vagyok. Erre szétnyitotta a nyűtt kabátját, és kócmadzagon ott függött egy nagy kereszt. - Mikor kijártam neki, hogy B. megengedje, hogy a lovát itt tarthassa, mintegy jutalomképpen behívott az istállóba. Óvatosan körülnézett /ezt már megszoktuk itt kinn. Bárki bármit akar mondani bizalmasan, először óvatosan körülnéz, még a legbiztonsgosabb helyzetben is./ Rápaskolt a lóra, hogy odébb álljon. Akkor letérdelt, félre kotorta az almot, és nyolc-tiz centi mélységre feltúrta a földet. Ott egy deszka volt, azt megdöngette, óvatosan felemelte a tetejét /mintegy negyvenszer negyven/, kivett egy ócska papírba bugyolált könyvet. Kisilabizáltam, hát a forradalom előtti Szentírás, és a zsoltárok. Beleimádkozott egy keveset, megcsókolta, háromszor keresztet vetett magára, és visszatette. Rá a fedél, alom, a paci újra visszaállhatott a helyére.  (140)

 

Mondom, ezzel az öreggel /öreg: hát megvan vagy 45 éves. De megtört, göthös, mégis egész nap tevékenykedik. Valami viszi, hajtja, űzi a többiek javára. Bárcsak jobban tudnék oroszul, azt hiszem, amolyan falusi zseninek, népvezérnek, szentembernek valamilyen keverékét ismerném meg benne./ jól összebarátkoztam. Megigértettem vele már hetek óta, hogy ha valamit tud, mondja el nekünk. Most azzal állít elém, hogy hívjam a tolmácsot. Jön is a ruszinunk a hívásomra. Ámulva hallgatom a barátunk híradását: nagy támadásra készül a muszka. Koveltól  Délre lesz a főirány /az elgondolás szerint/, de mi is kapunk belőle. - Rögtön hozzátette, kezét illetve ujját a szájára téve: én nem mondtamsemmit. Ha megtudják, felakasztanak, vagy agyon lőnek. Megnyugtattuk, hogy eddig sem árultunk el egyetlen szavát sem.

 

Most jött a nagy elmélkedés. A barátunk feladta a punktát. Légy okos, te Alfonz! Szóljak ennek az őslénynek vagy nem. Ha kihagyom, még nagyobb őrültségeket tesz. Ha megmondom, kapkod és még inkább lehetetlen lesz. Mégis úgy döntöttem, hogy megmondom.

 

Először nagyon megijedt. Szavát vettem /mint a tolmácsnak is/, hogy senkinek nem szól. Aztán pár perc múlva felülkerekedett benne a hülyeség, és teljesen közömbös locsogásnak vette az egészet. Természetesen, azonnal tovább jelentem Haromynak. Hátha valamit tudunk segíteni, hogy a kiküldött kémeink más irányban is tudakozódjanak.

 

Ha itt hagynak bennünket a támadásig, mennyi bátorítás, segítés kellene ezeknek az embereknek, ennek a szegény tömegnek. Megbeszéltük néhányan: haB. Elveszti a fejét, fegyverrel kényszerítjük a félreállásra, és azonnal átveszem a parancsnokságot. De menekülés itt parancs nélkül nem lesz, hogy a többiek itt maradjanak a leglehetetlenebb helyzetben. Vagy valamennyien elmegyünk, vagy valamennyien itt maradunk. Felhatalmazott ez a titkos szervezet, hogy ha valaki áruló lesz, azonnal lelőjjük. Ma kaptam is egy automatapuskát. /Persze, azonnal megmondtam, hogy sajátunkra semmi esetre sem használom. Az ellenségre pedig csak akkor, ha védekeznem kell./

 

B. nem tudta elképzelni, mi a fenének adnak nekem ilyen fegyvert. Viccel elütöttük. (141)

 

Ahogy elkezdtem a misét a vonattörzsnél, elkezd szemerkélni az eső. Evangélium után odaszólok az alezredesnek: Beszéljek? Igen, felelte rá. 3 perc múlva hirtelen nagyon elkezdett esni. Rögtön befejeztem. Offertorium után mikor láttuk, hogy nem akar elállni, Haromy felkelt és kiadta a parancsot: Mindenki tető alá! Ő maga odajött az oltárhoz. Megszakítottam a misét, figyeltem az embereket. Senki sem ment el. Mindenki a körülöttünk levő fák alá húzódott.

 

Tovább folytattam a misét. Végig esett. Befejeztük. Sokan áldoztak. Mise után 5 perccel gyönyörűen kiderült.

 

Megkértek, hogy tartsak urnapi körmenetet. Nagyon szívesen megteszem, hiszen szinte elképzelhetetlen, hogy ilyen területen ezt meg lehessen valósítani. Feltétlenül kihasználom ezt a kedvező alkalmat, hogy szélcsend van.

 

Mikor az oroszoknak elújságoltuk ennek a hírét, mint a futótüz ment végig a házakon a hír. Az ortodoxok nem ismerik az Oltáriszentség önmagában való imádásának fogalmát. Az öregek közül néhányan voltak, akik Bresztben már részt vettek úrnapi körmeneten. Azok magyarázták a többinek.

 

A postásnak megmondtam, reggel vigyenek be Bresztbe a napi postaautóval. Majd itt aluszom. Most megtehetem, mert egyetlen nehéz sebesültem sincs otthon. Nem kell aggódnom. Az eddigi gyakorlat az, hogy vasárnap alig hoztak sebesültet. Igaz, hogy ilyenkor az ostoba járék a kézigránátokkal már több alkalommal hozott nehéz perceket.

 

Hazatelefonáltam, hogy ilyen esetben azonnal rohanok motorbiciklin vagy autón.

 

Ahogy kijövök a postáról, jön az öreg Taschler bácsi. Hozza Kornéltól az üzenetet a breszti kórházból: Még egy napig lesz ott, menjek! A nővérekkel együtt vár.

 

Délután minden átmenet nélkül Haromy újra rátért az eü. Oszlopnál levő tarthatatlan állapotokra. Mos már annyira bizalmasan beszélgetünk, hogy meg mertem neki mondani: Alezredes úr, hagyjuk abba ezt a témát. Újat nem tudok mondani. Csak századszor ismételni tudom, hogy ez anarchiához vezet. Szégyene a hadseregnek az ilyen parancsnok.

 

Akármennyire is igazat adott mindenben, mégsem merte kimondani a maga tehetetlenségét. Tehát marad az eddigi igazság: Itt a rang dönti el a vitát, nem pedig a beosztottak (142) érdeke.

 

Ma került elő először a nyilasok témája. Eddig is tudtam, hogy a hadsereg tisztikarában századosig bezárólag vannak nyilasok. Mikor először hallottam róluk, igyekeztem megtudni, kik azok, hányan vannak, mit akarnak. De érdekes jelenség, hogy mindenben bizalommal vannak velem szemben, de ezen a területen begubóznak. Kiváncsi vagyok, mi van emögött.

 

Szóról szóra ugyanaz ismétlődik, ami annak idején a Hárshegyi Cserkészparkban történt velem. Ott hallottam ezt a fogalmat először. Kiváncsian érdeklődtem, de teljesen elzárkóztak előlem.

 

Amit mégis megtudtam olyanoktól, akik nem nyilasok, de tudnak a mozgalomról valamit, hogy el akarnak szakadni a németektől. Másik része azt mondta, éppen ellenkezőleg, mindent ki akarnak szolgáltatni a németeknek. Teljes a zűrzavar az eszmékben. /Ha egyáltalán eszmének lehetne nevezni olyan tervet, hogy újra valakinek a fullajtárja legyünk./ Még a gondolattól is remegek, hogy győzzenek. Annyi disznóságot tudunk eddig is a Volksbundról, a Hitlerjugendről, hogy ebből jó nem kerülhet ki. Mentsen meg az Isten újra germán csizmák alá kerülni. De ruszki alá sem. Pedig valamelyik megtörténik. Ahogy most látjuk innen a kis eldugott fészkünkből, az oroszok fognak győzni.

 

Egyénileg addig vagy agyonlőnek, vagy megsebesülök és hazakerülök, vagy fogságba jutok. Határozott érzésem, hogy rendes körülmények között nem kerülök haza. Beleremegek, ahogy erről gondolkodom, de nem válaszolhatok rá mást:

 

Fiat!

 

 

Június 5.

Reggel miséztem a törzsnél. Meglátogattam a betegeket. /Sok a hasmenés a sok fertőzött víztől. Úgy vagyunk vele, mint otthon a cigányok: mi egy rossz falattól vagy kortytól is mérgezést kapunk, ők pedig megeszik a dögöt is. Figyeltem az ittenieket. A helybeliek ugyanazt a vizet isszák. Kutyabajuk sincs./

 

Itt is nagy az elégedetlenség. De nem a parancsnokok miatt, hanem a riasztó hírek vakká és süketté teszik az embereket. Mindenki mindenhonnan hozza a rémhíreket. Sajnos annyira egyirányban szélesedik ez a tárgykör, hogy az orosz csapatok lerohannak bennünket, lehetetlen el nem fogadni (143) őket.

 

Tizenegyre benn voltam a postaautóval Bresztlitovszkban. Bementem a kórházba. Kornél nagyon örült. - A plébánián nem volt monstrancia /Bizalmasan megmondta a plébános, hogy elásták a németek, majd később az oroszok elől. / Kimentem Grajevkába, a vasúti templomba, Lázárhoz. A zablociei megmentett monstrancia nála van. Szívesen ideadta. Az esperes női kerékpárján mentem a városon át. Hónam alatt hoztam papírban a szentségtartót.

 

Elmentem Kornéllal az új 23. eü. Oszlophoz. Két világ fogadott bennünket. Zsófia, a fejedelemasszonyok fejedelemasszonya, uborkát is savanyíthatott volna a tekintetével, Boróka mindkettőnk nyakába ugrott. Hármasban kimentünk a szabadságos vonat elé, mert ezzel várták Szabó Kálmánt. Meg is érkezett. Nagy öröm, boldogság. Kálmánnal alig lehetett  bírni, B. sírt örömében. Én még mindig kételkedem ebben a házasságban.

 

Ott fogtak vacsorára. Utána Kálmán hazait bontott. A magával hozott gyűrűt át akarta adni menyasszonyának. Tiltakoztam ellene, hogy ilyen komoly cselekedetnél Zsófia legyen az első tanú. Az a nő, aki valamennyiünket megfojtana egy kanál vízben.

 

Elmentem Kornélékhoz aludni. Útközben miről is beszélgethettünk volna, mint a tervezett házasságról, és az otthonról. Ilyenkor nagyon elfog a vágy, hogy hazakerüljek. Kálmán odaadta a leveleket és a csomagokat: a Rendházból és Berczelléktől. Igen megörültem mindegyiknek. K. beszélt Arisztid úrral is. Odatelefonált a Rózsavölgyihez Anni hugának. Reprodukálta a beszélgetést: Te, Húgom, képzeld, ki üzen nagyon messziről neked? - Az Alfonz a frontról.

 

Aztán hozzátette Kálmánnak: Azt mondja a húgom: Én is puszilom szeretettel az Alfonzot. Majd írok neki.

 

 

Június 6.

1/2 9-kor miséztem a lengyel templomban. Először, mióta kinn vagyok. Eddig mindig tábori oltárnál, de sohasem templomban. Kálmán kérte, hogy értük misézzem. Ideadta a gyűrűket, hogy áldjam meg. Még Dr. Simonné is ott volt velük a misén. Utána bejöttek a sekrestyébe. Egymás ujjára húzták a gyűrűt. De előbb újra megkérdeztek, mi a véleményem. Nagyon suta jelenet volt! Megmondtam, inkább ne legyen belőle semmi, minthogy boldogtalanok legyenek. - Megcsókolták egymást, örömkönnyek, aztán kijöttünk.

 

A 106-osoknál Erzsébet vezetőtv., Mimi tv. (144)

 

Buzásy Ernő nagyon kedvesen fogadott. Aztán odajött Szkladányi Ákos is. Mindjobban kiemelkedik a többi közül. Senkitől sem ijed meg, mindenkinek nyíltan megmondja az igazat. Néha már szokatlan eréllyel és kifejezésekkel. Nagyon megszerettem a becsületessége, egyenessége miatt. Igazi magyar ember.

 

 

Június 7.

Hazakerültem. Már le sem írom a variációkat, ahogy elkerülök egyik helyről a másikra. A gyaloglástól az ágyútalpig, a panyelovaktól a repülőgépen át a teherautó tetejéig, a lovaglástól a magam vezette autóig minden előfordul.

 

Ötpercenként változik az idő a fenti variáció mintájára. Berendezkedtünk a bunkerben. Oláh Ferenc, az új lakó. Ahogy nézem az embereket, lassan már öreg tagja vagyok a társaságnak.

 

Kálmán benn volt a tábori püspökségen. Németh József otthon van. Ó, a kis ártatlan, a pompei hős, már elintézte, hogy hazavigyék. Tőle hozta a hírt, ogy engem rövidesen átvisznek a kárpáti hadsereghez. Persze, csak akkor hiszem el, ha már ott leszek. Farkas Ferenc engem kért tábori lelkészének. - Hír szerint már átvittek az 1. Hadosztályhoz. Nem lett belőle semmi. - Odakerültem a 9. Hadosztály vezető lelkészének. Gumicica lett. -

 

Sajnálnám itthagyni az embereket a parancsnok kivételével. Ilyen lehetetlent máshol bizonyára nem találnék. Ma is olyan gátlás nélkül hazudott, hogy azt hittem, rám szakad az éppen fejem felett elhuzó ruszki varrógép.

 

Megtörtént az oszlop kettéválása. Látni lehet, hogy az emberek aszerint kerülnek ide vagy oda, ahogy a feljebbvaló kényúri magas tetszésének megfelel. Szegény Kremniczky Lajkót is belehúzta a hazudozásaiba. Lajkó megigérte, hogy agyonveri, ha nem tisztázza az ügyet.

 

Szegény hazám, mondaná boldogul Özséb úr.

 

 

Június 8.

Már kora reggel megbolydult hangyasereg volt az egész körlet. Mint mikor tűzvész van falun a zsuppos házak között, úgy adták tovább a vészjelet: Szemle lesz. A legénység már egész cirkuszt csinál ilyenkor. Tréfából egymást lovalják. Műveszekedéseket csinálnak. Kiabálnak. Mindenki parancsnokosdit játszik. Szidják egymást, hogy lusta a másik. Ha a parancsnok eltávozik, akkor közösen összeröhögnek, mint a diákok az osztályban, ha valamelyik tanárt be akarják csapni. (145)

 

El is hagytam reggel a misét, mert mindenki a saját fejét is kereste a zűrzavarban. Megállapodtunk, hogy estefelé talán a lelohadt kedélyállapot beálltakor alkalmasabb lesz megtartani. - A faluban szépen összegyűltek az emberek. Igazi úrnapi hangulat volt. Mindenki a saját faluja vagy városa körmeneteire emlékezett. Mikor kitettem a szentségmutatót, alig akarták elkezdeni az éneket, olyan meghatódottság vett erőt az embereken. - Dobrosovóban, a mintahelyen, várakozásom ellenére kevesen gyűltek össze. Nem számoltam azzal, hogy a legtöbb emberük szállít. Aki viszont otthon volt, vagy közben érkezett, az mind ott volt. Itt is hasonló meghatódottság fogadta a szentségmutatót. Gyönyörűen, lelkesen énekeltek, sokan áldoztak. Az eső állandóan szemerkélt, de szokás szerint mindenki a helyén maradt az utolsó percig. Lélekben végeztük el a körmenetet. /Krisztus nyilvános megvallásáról elmélkedtem. És arról, hogy minden háború, tehát ez is, erkölcsi lezüllést is hoz magával. Annál nagyobb lesz a feladatunk, ha életben maradunk. Annál ragyogóbb példát kell adnunk azok előtt, akik elpártolnak tőlünk. Közömbösek lesznek, vagy ellenségek.

 

Mire hazaértem, már viszonylagos csend lett. Hét órakor megkezdhettem a misét. De előtt a legnehezebbet kellett ismét elvégezni: a betegek, sebesültek lecsillapítását. Ha megbolondul a körlet, mint valami láthatatlan sugárzás, terjedát a betegszobára /=pajta/ a nyugtalanság. Még annak kell örülnöm, hogy van akkora erkölcsi hitelem, amelynek hátterében hallgatnak rám, és nehezen bár, de megnyugszanak. Ilyenkor különösen jó a pap! Még azoknak is, akik csak gunyolni tudják a vallást és annak képviselőit. Hála Isten, kevés ilyen van! De az ilyeneknek annál nagyobb a szája. Ebben nincs különbség tiszt, orvos vagy legénységi között. Kukacfajzat!

 

 

Június 9.

Mivel éjszaka soká végeztem, reggel bizony álmos voltam. Elaludtam a többivel együtt. B. derékszíjjal, ijedten jött be hozzánk, nem tudva, mi történt, hogy felkeltés után nem megyünk munkára. Mikor látta, hogy nem szervezkedünk ellene /mert ettől fél mindig/, rögtön felült a legmagasabb lóra, és sürgetően küldött bennünket munkára.

 

A délelőtti eseményről részletesen kell irnom. (146)

 

Az egyik fürdőszsidónk, Izsák dr., panaszkodni kezd nekem. Már napok óta figyelem, hogy mindig körülöttem van. Ha odamegek a fertőtlenítő kocsikhoz, vagy kötelességszerűen benézek hozzájuk, a szokásos üdvözlésen, és néhány mondaton kívül, elkezd beszélgetni. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Gondoltam, ha fontos, majd kirukkol vele. Megszoktam, hogy mindig hozzám jönnek a panaszaikkal a zsidók, hiszen választott békebírájuk vagyok. De ez az Izsák nagyon furcsa. Mit akarhat?

 

Ma kereken megállított: Tessék engem meghallgatni, főtisztelendő úr! Mondtam neki, hogy napok óta látom ezt a szándékát. De ismerhet, hogy senkire sem erőszakolom a bizalmat.

 

"Higgye el, mondta, sokan elhatároztuk az öngyilkosságot. Hiszen 25 hónapja vagyunk itt kinn. Hosszú idő után ön az egyetlen, akiben reményünk lehet, hogy ezt az embertelen életet valahogy túléljük. Mindnyájan becsüljük. Még azok is, akik csak messziről ismerik, mikor lovon, motoron, valamilyen járművön elmegy mellettük. De az idegeknek nem lehet a végletekig parancsolni. A nervizmus századában nagy úr lett az ideg. Sokkal nagyobb, mint az orvosok valaha is sejtették. /nem tudtam, mire akar kilyukadni ezzel a bevezetővel./

 

Hát ennek a tönkrement idegnek tulajdonítsa ön is, ha közöttünk lát, hall, tapasztal valami olyant, ami a szavaimmal ellenkezik. - De mit?, vetettem közbe türelmetlenül.

 

Nem tudunk minden emberünk felett vagy  emberünkért felelősséget vállalni. Ez a néhány nem hisz a legnagyobb bizonyítékoknak sem, és mindig zavart kelt. A legfegyelmezet-lenebb és legnagyobb szájú kis csoport elhatározta, hogy kigúnyolja a főtisztelendő urat. Mint mondták, azért, mert mindig az ő kárukra mondja ki az ítéletet. Bizonyára útálja őket.

 

De kedves doktor úr, az igazságos ítélet az ilyeneknek mindig fáj. Hát éppen ezért akartam beszélni erről. Mi, akik látjuk az ön elfogúlatlanságát, tárgyilagosságát, higgadtságát /ha tudná, mennyire fegyelmeznem kell magamat, mikor látom néhány zsidó aljasságát, bosszúvágyát, kétszínűségét, még hitsorsával szemben is elkövetett jellemtelen tetteit/, teljesen osztozunk az ön ítéletében. (147)

 

De ez az elenyésző kis rész elhatározta, hogy legközelebb lecsuházza a főtisztelendő urat. Mi józanok összeültünk, és elhatároztuk, hogy figyelmeztetni kell erre. Hát ezért mondtam el mindezt. Még annyit kell hozzátennem, hogy ezt a néhányat kivéve mindenki, higgye el, mindenki, becsüli és szereti önt.

 

Kezet ráztunk és elváltunk.

 

Sokat gondolkodtam, mit tegyek ennek megelőzésére. Ha szabadjára hagyom az egészet, az a néhány jellemtelen zsidó újabb veszekedést kelt. Ha valaki meghallja, még hivatalos ügyet akar belőle csinálni. Azt ugyan nem engedném, de felesleges herce-hurca alakulna ki.

 

Visszamentem Izsák dr-hoz, és megkérdeztem, mondja meg, mikor lesznek a körletben.

 

Estefelé átmentem hozzájuk. Az egyik pajtában megkérdeztem az ott fekvő társaságtól, ki és miért akar engem csuhásnak nevezni. Meglepte őket a kérdésem. Megismételtem. Mikor senki sem jelentkezett, nyugodt hangon azt mondtam:

 

Emberek! Nem én kértem, hogy maguk közt igazságot próbáljak tenni. Maguk azzal jöttek hozzám, hogy mindenki bízik bennem. Ezt gondoltam alapnak, és mertem vállalni azt, amit eddig senki sem tett meg. Ha az önök vádaskodását és panaszát tárgyilagosan mérlegeltem, már pedig eddig így tettem, logika szerint valakinek nem lehetett igaza. Önök eddig mindig azt mondták nekem szemembe, hogy örülnek az ítéleteimnek. Vagy azok hazudtak, akik ezt mondták, vagy azoknak nincs igazuk, akik ezért engem csuhásnak mondanak.

 

Néma csend.

 

Az egyik sarokból megszólal egy hang: Biztos, megint ez az undok Grünberger nem marad a valagán.

 

Mondtam nekik, engem nem érdekel, hogy Grünberger vagy másik. Nekem fontosabb, hogy tudjam: folytassam az igazságtevést tovább vagy nem. Ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó meghallgatni semmiféle panaszt.

 

Felállt a kolozsvári rabbi, és valamennyiük nevében kért, hogy legyek továbbra is a pártfogójuk. Egyúttal bocsánatot kért a történtekért.

 

Utána hallottam, hogy a nyughatatlan Grünberger jónéhány pofont és rugást kapott a többitől.

 

Ahogy most itthon másolom ezt a részt a naplóból, (148) nem szégyellem bevallani, hogy néha belémszálla félsz. Az utóbbi hónapokban annyi aljasságot hallottam a népbírósági tárgyalásokról. Nemegy zsidó hamistanúsága alapján felkötöttek vagy súlyosan elítéltek igen derék embereket. Ilyen tróger Grünberger vagy másik velem is megteheti ugyanezt. De ha egyszer kikerülök a börtönből, a föld alól is előkerítem a Grünbergert, és agyoncsapom, mint egy rühes kutyát. Akkor örömmel megyek vissza a börtönbe./

 

 

Június 10.

Vitál írt. Sosem voltunk valami különös barátságban, de jól megvoltunk egymással. Most azonban a bevonuláskor adott új kesztyű, és a többszöri kedves lap azt mutatja, hogy őszintén szeret. Örülök ennek, mert nem vagyok nagyon barátkozó természet. De aki megbecsül, külső jelben akármilyen csekélységgel is, azt őszintén a szívembe zárom. Így teszek most vele is.

 

Kánkánt jár az egész eü.oszlop. Ilyen felszabadultnak még nem láttam a társaságot. Még a betegek is vidámabbak. Pedig egész nap vigasztalanul esik az eső. Az egésznek az az oka, hogy Bajmóczy szabadságra ment. Mindenki felszabadult érzéssel veszi tudomásul ezt az egyszerű eseményt. Némelyik a nagy örömben még le is itta magát.

 

Este átjöttek a szomszédos német orvosok. Megmondtam a telefonügyeletesnek, hogy 11-kor hívjon ki. Így is történt. Vissza sem metem. Már addig is jól bevedeltek.Minek hallgassam őket. Ők legalább nem hitleristák. De germánok. Tehát ők is übermencsnek hiszik magukat. Ebből sem józanul, sem részegen nem engednek. Hát ezt hallgassam? Míg józanok, mégcsak el lehet beszélgetni velük, valahogy elterelve a figyelmet a mániákus felsőbbségükről. Akkor valamit leplez az európai máz. De részegen? Pfuj!

 

Reggel hallottam, hogy teljesen eláztak. Úgy tántorogtak az autóikhoz.

 

 

Június 11. Vasárnap

Magamban hálát adtam a szentelésem emlékére. Valahogy ez a gondolat fedte be az egész beszédemet. Nem szántam arra, hogy bárkire is célozzak, de azt vettem észre, hogy összenéznek az emberek. Összenéznek, mikor azt fejtegettem: hogyan lehetnek olyan emberek, akik Isten nélkül élnek. Ez lehetetlen! Farizeusok, akik valami okból leplezik (149) az énjüket. Farizeusok. -Utána odajöttek az emberek, és megkérdezték: ugye erre meg arra tetszett gondolni? Hiába bizonyítottam, hogy a prédikációnak nem az a célja, hogy a szomszédomra ráismerjek.Önmagamat kell keresni benne. Hitték is, nem is. Azt válaszolták rá, hogy ez olyan, mint mikor a regényíró azt írja: ha valamelyik alakja valakire hasonlít, az puszta véletlen.

 

Dobrosovóban nagyon sokan voltak misén. Valahogy mindig közelebbinek érzem magamhoz őket. Pedig sokan vannak, akik most érkeztek hazulról. Mégis nagyon könnyen belehelyezkednek a régiek gondolkodásmódjába. Olyan a régi törzs, hogy el sem lehet képzelni más viselkedést, mint amit ők diktálnak. Ez elsősorban a parancsnoknak, Haromynak, és segédtisztjeinek, Kremniczky Lajosnak és Andrássy Ivánnak köszönhető.

 

Egyébként Iván most jött haza szabadságról. Mesél a családjáról. Közben megemlíti, hogy üdvözletet hoz nekem Hetzer Dóra leányától, Dórától.

 

Érdekes eset történt vele. Mielőtt elment szabadságra, azt mondta nekem? Szeretném, ha úgy találnám a feleségemet, hogy ül a szobában, és nézegeti a kisgyermekünket. Képzeld, folytatja most a beszámolóját, csendben, óvatosan mentem be a lakásba. Nyitva volt az előszoba ajtaja. Beláttam a szobába. Ott ült a feleségem profilban, és némán nézegeti a kisgyermekünket. Alig bírtam magammal a boldogságtól.

 

Eddig mindig az úton történő eseményeket figyeltem, ha valahova vittek. Most meglepetten veszem észre, hogy egy hét alatt teljesen más lett a táj. Otthon is láttam, de most 20 km hosszan ezer változatban éled a tavasz. Mint valami rondóban, állandóan visszatér a nyírfák rücskös törzsű fehérje. Sebhelyes törzsük elszineződik a szürke minden árnyalatában egészen a feketéig. Ahogy lehajlik a sárgászöld levelük és virágjuk, megszűrve a rájuk vetődő napsugarat, szinte felbontják a fehér fényt részszíneire. A zsombékok harsányzöld gombócai, a kankalinszerű friss sárga virágokkal, közben egy-egy fehér visszfény a mocsár foltjaiból, valami csodás. Él a természet, és  a maga módján vallja az én hitemet is. Ez a hit nem más, mint az életé, nem pedig az embert állattá süllyesztő háborúé. Bárhova nézek, mindig újabb szín, újabb változata a fáknak, bokroknak, cserjéknek, egyedül nőtt husángoknak. S mindehhez a lassú szárnyú varjaktól a kerregő szarkákon át a villámgyors ölyvekig mindenfajta madár, mindenfajta (150) hang, mely sürgetve hirdeti magáról az élethez való jogát. Ha átfut az országúton egy nyuszi, egy pocok vagy ürge, mindegyiket szeretném megsimogatni: Nyuszikám, arany kis pockom, félénk ürgém, éljetek, éljetek! Ne vegyétek észre azt, amit sajnos, én észre veszek, hogy miközben gyönyörködöm az életben, óvatosan kerülni kell az úton az utolsó bombázás nyomait. Meg-megállni a vélt vagy valóban odarakott tányéraknák nyomainál.

 

Istenem, milyen szép lehetne az élet, ha a gonoszok nem tennék tönkre. Hitlert, Musszolinit és Sztalint nyugodt lélekkel fojtanám bele a sokezer zsombék valamelyik buckája alá.

 

Minél inkább megismerem a falvak lakóit, annál jobban látom, hogy mennyire gyűlölik a kommunistákat. Gyűlölik a háborút. Kell nekik a jobb élet, ez természetes. De nem kell nekik a kommunizmus. Útálják a zsidókat. Őket tartják a legtöbb baj okának. Mindegyik tud valamit a szabadságra visszajött katonáktól, hogy mennyi zsidó van a párt főemberei között. Sőt magát Lenint is zsidónak tartják. Szegény papjaik alig győzik őket csitítani.

 

És itt van a sátán megnyilatkozása. Annak ellenére, hogy a papok /az ortodox papok/ csendesítik az embereket, hirdetik a megbocsátást, a szeretetet, mégis mint papok, ők kapják a sok rúgást a falu egy-egy elvetemült gazemberétől. Mint mondják, most az utóbbi időben egy kicsit enyhült a helyzet, mert látják, hogy a háború fékevesztettségében a pap az egyetlen, aki nyugodt belső életet tud biztosítani az országban. De jól tudják, hogy ez csak átmenet. Mihelyt elvonul a háború apokaliptikus kavargása, újra kezdődik a régi bánásmód. És mégis megteszik, mert mélyen él bennük a hivatástudatuk. Mondhatom, igazán most kezdem megismerni a görögkeletieket. Le a kalapot előttük!

 

Mint mesélik, minden átmenet nélkül abbamaradt a piszkálódás. Szinte nem akartak hinni senkinek és semminek, mikor látták, hogy a magukra maradottságban ők lettek az emberek egyetlen irányítói. Félve közeledtek a híveik ügyeihez. De mikor látták, hogy hagyják őket, életre keltek, és valósággal az emberek mindene lettek a számkivetettségben. Különösen sok segítségre szorultak az öregek, a súlyosan sebesült rokkantak, a gyerekek. (151)

 

Ahogy mindezeket elmesélik az ideát való papok, rögtön figyelmeztetnek is a háború utánra. Egyetlen pillanatig sem kételkednek, hogy az oroszok győznek. Ők tehát visszakerülnek Oroszországhoz. De nem mulasztják el felhívni a figyelmemet, hogy ha mi orosz megszállás alá kerülünk, /és íme így is lett, mondom másolás közben!/ az Egyház sorsa ugyanez lesz. Műveletlen, szadista hajlamú dologtalanok, naplopók, jellemtelenek, hitehagyottak ártanak legtöbbet a hitüket megvallóknak.

 

Imádkozzunk egymásért, mondták nagyon sokszor.

 

 

Június 12.

Még mindig kisért Lénárt zászlós ügye . Eltűnt. Keresték, nem találták. Végül meglett. Titkolódzik, ellenmondásokba keveredik. Jelenteni kell, hogyan került a Sziához és mikor. Bonyolult ügy. Nem lehet vele zöld ágra vergődni, mert percenként másképpen viselkedik. Az a magánvéleményem, hogy most már ő maga is élvezi azt a helyzetet, amiben az őt faggatókat látja. Mindenesetre nem valami magas erkölcsi mértéke lehet belülről az eset megtörténte után.

 

Ahogy hallgatom a kihallgatást, a végén már én is azt mondtam: tegyenek rá béklyót, és hagyják az egészet. Vagy kémnek jelentkezett az oroszoknál, vagy katonaszökevény lett belőle, de megbánta, vagy elbitangolt valami nővel.

 

Úgy látszik, a mai nap torlódik az ilyen fajta téma. Körmendy Jenő szól, hogy szeretné, ha vállalnám a vezérkari főnökség titkos megbizatását. Kereken azt válaszoltam, hogy semmiféle titkos feladatra sem vagyok hajlandó. Amit lelkiismeretem szerint megteszek, azt nyíltan teszem. Mindig megmondom az illetőnek, hogy eljárok az ügyében, ha nem tudok vele semmire sem menni. De valakinek a háta mögött soha életemben nem tettem semmit. Egész erkölcsi felfogásom tiltakozik ellene.

 

Próbált még rábeszélni, hogy a sok lazaság, fegyelmetlenség, züllés teszi szükségessé, hogy ilyen emberek, mint én, hatalmat kapjak szavaim súlyaként.

 

Azt válaszoltam, hogy a fene megette azt a javítási lehetőséget, ahol csak a vezérkar karhatalma adja a súlyt. Már eddig is láttam, hogy mit ér a bizonyíték züllött törzstisztekkel szemben. Vajjon mennyivel lesz inkább igazam, ha egy tolvaj, orosz parasztok ikonjait eltolvajkodó sőt elrabló, sőt templomrabló alezredes kerül újra az utamba? (152)

 

Amit eddig tettem, saját lelkiismeretem szerint tettem, nem pedig megbízásból. Noha minden főelöljáróm biztosított bizalmáról és támogatásáról, de végeredményben ők is meghátráltak, ha bármi ügy hivatalos útra terelődött. Vagyis a szövevényes katonapolitika farizeusi adminisztrációknak lettek jelentéktelen ötödik kerekei.

 

Teljesen ismeretlen előttem ez a világ. Ahányszor mögéje igyekeztem látni, valami ködbe nyúló semmi lett mindenből. Egyénileg mindig igazat adtak. Erkölcsi fölényemet mindig maradéktalanul elismerték. Négyszemközt az aktuális disznóságnál sokkal nagyobbat mondtak az illetőről. De ha az illető már százados volt, vagy pláne pléhgalléros, mindig elsikkadt minden ügy. - Most hallottam, hogy néhány nagyképű hős irodista a hadtestnél, gúnyosan megkérdezte az egyik orvostól: Ki az a csuhás, aki folyton miránk feni a fogát. Jó lesz elhallgattatni, és hazaküldeni valami zárdába.

 

Szegény tintakulik! Meghúzzák magukat a front mögött. Fogalmuk sincs, mit csinálunk itt. Fogalmuk sincs, mit jelent a mocsarak közt negyven kilométereket menni, lovagolni, csak azért, hogy néhány becsületes magyar /katolikus vagy protestáns, mert mindegyik ott van a misémen és prédikációmon / hozzájusson gyónáshoz, áldozáshoz. Mit értenek ezek ebből? Otthon elmentek misére, mert kivezényelték őket. Gúnyolták a tábori papokat, élén a valóban idióta püspökkel. Soha semmiféle világnézet nem volt bennük. Elszerették a másik tiszt feleségét. Most kijöttek, mert nem tudtak elmenekülni a kijövetel elől. De reggeltől estig azon törik a fejüket, hogyan tudnának először első osztályú tűzkeresztet szerezni, anélkül, hogy távoli ágyúdörgésen kívül valaha is közelébe lettek volna a bajnak, szenvedésnek, harcnak, gyötrelemnek.

 

Azért merem ennyire részletesen jellemezni őket, mert ezek a jellemtelenek, akik rólam ilyeneket mondanak, mind ilyenek. Utána néztem egyenként az eddigi viselkedésüknek. Kivétel nélkül kloaka az életük. A hadtesten a tisztességese mindig örül, ha valamit sikerült elintéznem, valamit is megjavítanom /legalábbis pillanatnyilag /. Ők mesélték, hogy a részegeskedésen kívül, naplopáson kívül, semmit sem tettek ezek a dicső honmentők.  (153)

 

Június 13.

Ma aztán megkaptuk az igazi légitámadást. Eddig naponta, menetrendszerűen jöttek a ruszkik. Egyik-másik már visszaintett a sapkalengetésünknek. Csekély kivétellel semmi bajunk sem volt egymással. Tudomásul vették, hogy vöröskereszt van a sebszállítóinkon. Kémeikkel úgyis tudták, hogy ez segélyhely. Nem kaptak parancsot, hogy megdobáljanak bennünket. Csak a túlbuzgóik részeltettek néhány teniszlapda nagyságú ajándékkal bennünket.

 

De ez az éjszakai jelenés, ez egészen más. Este tizenegykor jöttek az elsők. Aztán a másik hullám. Már nem is tudom számolni, hányadik, mert már összefolynak a hangok. Az elsőből az utolsó minden átmenet nélkül négy darab bombát ledobott ránk. Egy a tó partjára esett, a többi a falu innenső végére. Szokatlan volt a bombák nagysága. Eddig alig kilós darabokat küldtek tisztelettel a fejünkre. De ez hatalmas volt. Nagy krátert vágott. Éppen abban a pillanatban dugtam ki a fejemet a futóárokból, mikor a süvítő hang irányát és távolságát akartam megbecsülni. A robbanás jól hozzá lapított a futóárok falához. Észre sem vettem, csak később, hogy dadogni kezdtem. A karbidlámpám kialudt a bunkerben. Megremegett minden. A lovakkal alig lehetett bírni. Még az éjszakai őrjáratukat végző patkányok is hosszú másodpercekre megdermedtek.

 

Három nagy hullám jött egymás után. Rengeteg gép volt egy-egy csoportban. Ahogy a hangból, lángból, jelző lámpákból gondolom, Bresztlitovszk, Polygon, Terespol, Lublin, Maloryta lehet az irány.

 

Mennyi Sztalin-gyertya, karácsonyfa, fényszóró mindenfelé!

 

Nemsokára a német vadászok kezdték visszahajtani őket. Éppen felettünk volt egy parádés légiharc. Félelmetes volt a nyomjelzős lövedékek útja a fejünk felett. Csak úgy potyogtak a fáradt golyók! Nagyobb volt a kiváncsiságom, mint a félelmem, ezért kiálltam a bunkerból, majd a futóárokból. Az a nyaktörő mutatvány, amit egy-egy német vadász végzett, tapsra késztetett volna, ha nem emberéletről lenne szó.  Valami hirtelen parancsot kaphattak a ruszkik is, mert egy pillanat alatt szétrebbentek, és némelyik felvette a harcot. Iván meg a Fricc most aztán tombolhatott egymás ellen! Lelövést nem figyeltem meg. Egy ruszki gép lángot fogott, de Keletnek tartva még repült. Eltünt a szemem elől. (154)

 

Ahogy írom e sorokat /éjjel 1/4 l van /, erős autóberregést hallok. Csak nem sebesülteket hoznak? Ahogy leesett az első bomba, csak ennyit tudtam mondani: Jézus, segíts!

 

Kiszaladok. Nem autó, csak egy kései rata. Éppen itt van felettünk. Két német vadász beéri. Lövi. Hogy vijjognak fenn. Az orosz kihagyós hü,hü,,,hü hanggal, a német pedig állandóan süvítő, erős motorral. - Ismét egy orosz. Csak ne hallanám már ezt az ismerős kávédarálást.

 

Ismét Isten oltalmába ajánlom magamat. Felindítom a tökéletes bánatot. Mamira és jóbarátaimra gondolok. Ég áldjon benneteket, ha most meg kell halnom. Tudom, hogy imádságtok minden nap kisér. Teljesen nyugodt vagyok.

 

Csak ez a nyomorult dadogás múlnék már el!

 

 

Június 14.

Reggel nevettek a doktorok. Ellenőrző beszélgetést parancsoltak rám. Teljesen elmúlt a dadogásom. Úgy látszik a szervezetem mindent kihever.

 

Négy orosz gépet lőttek le, ahogy jött a híradás. Megnéztem a tó partján a krátert. Egy része a vízben van. Hatalmas mélyedés. - A faluban 2 ház égett le. Egy német sebesült meg. Gott sei Dank, hogy stílusos legyek.

 

Ma egész nap itt keringélnek a német vadászok. Hej, német sógorok, tegnap jöttetek volna korábban. Egy gép égve zuhant le mellettünk. Megnéztem a szegény összeégett három orosz pilotát. Kettő elmenekült az erdőben. Az ejtőernyőjük itt van mellettünk, a réten.

 

Szegény sebesültjeim nagyon nehezen bírták újra az éjszakai támadást. Mikor bementem hozzájuk, némelyiknek hangosan vacogott a foga. Úgy örülök, hogy a jelenlétem megnyugvást jelent nekik. Legalább is ezeknek a mostaniaknak. Volt egy csoport a múlt hetekben, azok bizony istentelen káromlós, gúnyolódó, városszéli vagány és börtöntöltelékek voltak. Azok a legnagyobb golyózáporban is káromkodtak. Cak akkor tudtam rendet csinálni, mikor a legpiszkosabb szájunak megigértem, hogy beverem a száját, ha nem hallgat el. Amolyan utcai söpredék volt. Szalonkommunista. Akinek mindegy, hogy mit hirdetnek, csak halászni lehessen a zavarosban. Nincs elve, nincs világnézete, nincs hazája. Aki többet fizet, annak az elvét vallom. Vagyis elvtelen. Pfuj! (155)

 

Június 15.

Mozgalmas nap volt. Délelőtt a műtőben segítettem. Sokat injekcióztam, kampóztam, kötöztem. Mivel a civilek hozzám tartoznak, mindig több dolgom van velük. Végre el mernek jönni, ha valami bajuk van! Annyi gennyes sebet tisztogattam, kötöztem, hogy ha valamikor vissza kerülök Oroszországba, valamelyik pánt vagy zsenát vagy bárisnyát a sebéről, illetve a sebhelyéről fogom megismerni. De szívesen segítek rajtuk. Hiszen magam kértem a doktoroktól. Csak a nagy ügyeket viszem nekik. A cserkészszerű elsősegély teljes egészében az enyém.

 

Az éjjel kiszóltam a bennünket keltő őrnek, mert folyton remegett a bunkerunk. Két bomba esett a közvetlen közelünkbe. De olyan fáradt voltam, hogy a következő pillanatban már el is aludtam. Az egészre csak utólag emlékszem. Egész nap sokszor belőttek hozzánk egy-egy aknát a Pripetyen át. A túlsó parton közvetlen a víz mellett vannak a géppuskásaik, meg az aknászaik. A mieink meg ezen a parton. Aztán hol átkiabálnak egymásnak, hol átkáromkodnak. Azok lehetőleg magyarul, a mieink meg oroszul. Mostanában ritkán szól a megafon, hogy adjuk meg magunkat.

 

Ahogy éppen egyik orosz asszonyt kötözöm, vágódik le egy bomba. Milyen fejetetejére állított helyzet: az ellenség földjén az ellenség jót tesz annak, akinek az ura talán párszáz méterről szórja a bombákat ránk, és rám. Mondtam is az asszonynak /a tolmácsunkon át/, ha hazajön az ura, majd mesélje el neki.

 

Most mondják, hogy ez a bomba egy legeltető svábot talált el. Nem tudom sajnálni az übermencset.

 

Szabó Kálmánnal kemény vitám volt. Mióta helyettes, és ő vezet, összekuszál mindent. Vagy nem tesz, mikor tennie kellene, vagy visszaél a hatalmával, vagy túllő a célon. Áldott jó ember, de zavaros. Városi magánpraxisban a hideg vizet sem keresné meg.

 

 

Június 16.

Egész délelőtt a sebesültekkel telt el. Közben a tetvészállomás zsidaival vesződtem, mert megint nagy veszekedés volt köztük. Ilyenkor alig bírom lecsitítani őket. Szerencse, hogy Klein dr. olyan nyugodt ember. És látom, hogy némi tekintélye neki is van. Így ketten jól elsimítjuk a pohárban a zivatart. (156)

 

Átjött a vonattól Kremniczky és Fehér Emil. Mindkettő derék ember. Közösen útáljuk a háborút, közösen segítünk mindenkin, akin csak lehet, közösen torkig vagyunk a züllött törzstisztekkel.

 

Megbeszéltük Hajdú Laci ügyét is. Sajnos, teljesen javíthatatlan, léha, erkölcsi nihil ez a gyerek. Mégis meg akartok érte tenni, amit csak tehetek. Talán az ilyen jótett látása valami hatással lesz rá. Lothár írt. Ő is háborús undoritiszben van. A sok disznóság láttán a tábori püspökről megmondta és megírta a jól megalapozott véleményét. Persze, őrá is éppen ugy fütyülnek, mint rám.

 

Karléktól üdvözletet küld. Írja, hogy a kis Karl Erni súlyos beteg. Szeretem ezt a kis napsugárgyereket. Most már két súlyos beteg van a családban.

 

Ma este késett a "varrógép". Ahogy írom a naplómat, éjfél előtt megjelent. Nem sokat törődtem vele, hiszen régi ismerősök vagyunk. De a szemtelenje, ma váratlanul 3 Sztalin-gyertyát engedett le. Nappali fény lett a bunkerban. Usgye, le a futóárokba! Itt keringél felettünk. Megint a többször lebombázott és helyreállított hidat keresi. De megint jön egy német vadász. Vagy elhibázta, vagy hagyta. Nem értem. Hiszen ez a vacak varrógép lassú is, kevésbé mozgékony, nem tud harc közben fürgén fordulni, és mégsem találja el a német. Ebben valami huncutság van. Zavarja, lövi, körülrepdesi, mint valami himméh az anyakirálynőt. Aztán mégis kiengedi, hogy elrepüljön. - Már jön a második hullám. Ez a vadász abba is beleavatkozik. Újabb Sztalin-gyertya, újabb golyóhullás a fáinkra. Csak úgy hullanak. Egyet felemelek. De el kell dobnom, mert olyan forró. Itt egy orosz kigyullad. De ez kétmotoros. Úgy látszik, a másikkal még el tud evickélni a túlsó partra. A németek ezeket is otthagyják, és Nyugatra visszarepülnek.

 

 

Június 17.

Járom az alakulatokat. Nagyon izgatott az egész vidék. Az orosz parasztok mindenütt azt mondják, hogy hamarosan nagy változás lesz errefelé. Jönnek a csapataik, és meg sem állnak, míg teljesen le nem győzik a németeket. Ha valamelyik alakulatunkban van ruszin, siet tolmácsolni a híreket. Ki-ki vérmérséklete szerint veszi tudomásul. Mindenesetre minél magasabb rangú tisztünk hallja meg, (157) annál nagyképűbben utasítja vissza ezeket a híreket. Pedig titokban valamennyien igazat adunk a muzsikoknak. Látjuk, hogy ezek csak kis helyi csetepaték, amiket itt látunk a körletünkben. Az igazi nem itt dől el. A nép közvéleménye, az a láthatatlan hajszálcsövesség, amely valahol a Kremlben kezdődik, és itt nálunk a halászembereknél végződik, többet mond, mint a Hitler-főhadiszállás ellenkező jelentése. Csak azt nem látjuk innen, hogy miért nem jönnek. Biztos, hogy valami előkészület tartja őket ott.

 

Izentem a partizánfőnöknek, hogy jőjjön, számoljon be a megegyezésünk szerint. El is jött. Biztosított róla: pán bátyuska, legyen nyugodt, időben jelzem, mikor kell indulniok, még ha a maguk parancsnoksága nem is adja meg az indulási parancsot. Magukat szeretjük, nem úgy, mint a németeket, akiket utolsó szálig kiírtanánk, és írtjuk is őket, ahol csak lehet. Maga csak menjen nyugodtan továbbra is az erdőkben, akár lovon, akár gyalog, akár autón. Az embereim nem fognak magára lőni. Mindenki tudja, hogy maga mennyi orosz gyereknek és felnőttnek kötözte be a sebét. Mennyinek adott kenyeret. Mi mással nem tudjuk meghálálni, mint azzal, hogy mindig időben figyelmeztetjük a veszélyre.

 

Újabb parola, újabb kenyér és konzerv a diákpartizánoknak, és elváltunk.

 

 

Június 18. Vasárnap.

 

Milyen különös, hogy még arra is van módunk, hogy minden ruhát kikeféljünk, csizmát kifényesítsünk, és minden egyéb munkát elhagyjunk. Valóságos falusi vasárnap. Még a városi emberek is hozzáidomulnak ehhez a beosztsáshoz. Itthon miséztem és természetesen mindig prédikálok. Olyan jóérzés, hogy a szomszédos alakulatoktól is jönnek, ha oda nem tudok aznap eljutni. Annyi helyen települtünk, hogy lehetetlen minden vasárnap mindenhova eljutnom. Ezekre a helyekre aztán hétköznap megyek. Nekik az is alkalmas, hiszen csendes semmittevésben telnek a napjaik. Sokszor megfigyeltem, hogy pár perc alatt rendbe szedik magukat, és készen állnak arra, hogy misézzem, gyóntassak, tanítsak.

 

Persze, mindenütt akad tróger, kétszínű. Akár nyilas, akár kommunista. De egyik sem meggyőződéses. Farizeus. Majd otthon nagy hősnek képzelik magukat, akármelyik oldal győz /Na a nyilasoknak már befellegzett, hála Isten. Remélem, az elvtelen hazaáruló kommunistáknak is ugyanígy./ (158)

 

Kora délutánra befejeztem a munkát. Dobrosowóban volt még dolgom az ottani alakulatokkal. Onnan elmentem Szeniszczebe. Az Elmó, a posta és a szia emberei voltak misén. Gyönyörűen énekeltek, buzgón imádkoztak. Érthető, mert egy erkölcstelen postatiszt kivételével, valamennyien példát adnak a mindennapi életükkel a többieknek. Fegyelem, rend, tisztaság, bajtársi szellem, a helyi lakossággal megértés, sőt barátkozás jellemzi őket.

 

Tőlük Haromyval elmentem Lukowóba fürdeni. Ennél romantikusabb környéket mégnem láttam ebben a nyomorult háborús életben. A tóba mélyen benyúló félsziget, ősi, korhadt, szárazgallyú tölgyfákkal. Mintha az egész háborút akarták volna jelképezni ezek a királyi tölgyek. Pusztulás, halál, úttalan vadság. És mindehhez sokszáz varjú ül némán az ágakon. Csak valami előttem ismeretlen vélt ellenségre kárognak, kavarognak, homályosítják az eget. Majd lassan más alakzatban, de ugyanazokra a fákra visszatelepednek. Egész furcsa: pár perc alatt megszokták a jelenlétünket, és pár méterre tőlük uszkáltunk a nélkül, hogy bármit is törődtek volna velünk. A vizben rengeteg hal csillog a pár centistől a majdnem félméteresig. Kristálytiszta buggyanó fenékforrás vize csiklandoz bennünket, vagy valamelyik halhoz értünk? Nem tudom, de egészen más világ, mint pár perccel ezelőtt.

 

Mellettünk korhadó keresztek név nélkül. Némelyiken Veronika-kendős faragás. Süppedt sírok. Elhagyatottság. Középen egy kis templom és harangtorony. Novellát szeretnék irni az egészről.!

 

Nem gondoltam, hogy az eddigi természeti szépségekhez ennyi járulhat, ami valósággal felkavart, mert új esztétikai kategóriák körvonalai villóztak bennem.

 

6-kor átmentünk Mokrányba. A németek újra futbalozni akartak. Nem tudnak belenyugodni még itt sem, hogy ők alulmaradjanak. Ráálltunk. De nem hagytuk magunkat: 2: l lett az eredmény. Az egyik hadnagyuknak megmondtam, ha nem hagyják abba a durváskodást, lemegyünk a pályáról. Hiába, az übermencs kiütközik az európai gánya alól. És akkor ősemberi kíméletlenség bújik elő belőlük.

 

Éjjel sok gép jött. Bombáztak. Olyan mélyen aludtam, hogy csak nagyjából érzékeltem a varrógépek zörgését. Bejött Lajkó legénye, hogy öltözzünk, mert riadó van. (159)

 

Nagynehezen öltözni kezdtem, de nagyon kábultan. Mikor éppen ki akartam lépni a deszkaházból, újra jönnek, hogy vége a riadónak. Olyan mélyen aludtam, hogy csak reggel értesültem mindenről.

 

 

Június 19.

Szemlénk volt: orvos-alezredes, az új hadosztály vezetőorvos volt itt. Szinte megdermedek arra a gondolatra, hogy minden törzstisztnek ilyen szörnyűnek kell lennie! Miért nem látok több Sashegyi őrnagyot, Haromy alezredest?

 

Ez a is nagyképű, durva beszédű, műveletlen alak. Ez is az a típus, aki azt hiszi, hogy minden civil a világ legostobábbja. Önálló véleményünk nem lehet. Az esztelen adminisztráció őszerinte már egyenlő a gyógyítással. Lekezelt valamennyiünket. A tartalékos orvos valami olyasféle az ő szemében, mint aki nagynehezen meg tudja különböztetni a fejet a lábtól. Mivel a mieink nem védekezhettek a maguk érdekében, megint rám jutott ez a dicstelen feladat. Az eddigiek ismeretében előre tudtuk, hogy nem ér semmit a beleavatkozás. De azért keményen megmondtam neki, hogy milyen munkát végeztek eddig az összes orvosok. Meglepődött, hogy ennek a vacak papnak hogy lehet ekkora szája. Ha nem is állított vigyázzba, mint a dicső alezredes akarta, de rögtön hivatalosra fordította a megszólítást mondván: A tábori lelkész úrnak lehet ez  magánvéleménye. De a tények egészen mást mutatnak és mondanak.

 

Ekkor követtem el talán még a Szentlélek elleni bűnöknél is nagyobbat: azt válaszoltam, hogy a tényeket és eredményeket mi látjuk legjobban, és a véleményemet éppen ezek ismeretében mondtam.

 

A zsákutca láttán volt annyi esze, hogy tollászkodó lassú semmitmondással befejezze a szemlét, és végre eltűnjék.

 

Puppi írta, hogy Baba küldött csomagot. Rossz címet írt, a posta visszaküldte. Mikor megérkezett, nem volt otthon, Laci felbontotta. /Szegény Puppi, szerelmes a főnökébe./

 

Hetzeréktől is jött levél, Dóra eljegyezte magát egy evangélikus fiúval.

 

 

Kiegészítés

 

159.old.

Ez bizony súlyos következménnyel járt. Az egészet akkor tudtam meg, mikor már itthon voltam. Baba telefonált Győrbe, hogy találkozni akar velem, mikor Budapestre érek, de kinn az állomáson. Feltünő volt ez. Mi lehet mögötte?

 

Csomagot küldött a harctérre, elkeveredett az uton, visszakerült. Mikor Laci felbontotta, egy cédulát talált benne ezzel a szöveggel: Isten óvjon, hős katonám!

 

Ez egyértelmü szöveg. Laci annyira felbőszült, hogy mindent meg akart szakitani feleségével. Csak mikor Baba őszintén megvallotta, hogy mindegyikünk szemérmesen titkolta szerelmét a másikkal szemben, és soha semmi nem történt, egyetlen bucsucsókon kívűl, és Baba mindezt esküvel erősitette meg, akkor csillapodott le, és sohasem hozta elő szégyenét.

 

De velem mindent megszakitott. Addig sem kerestem közeledtét, vagy megnyilatkozását, de néha felhivott. Azóta soha.

 

Mivel én sem hivtam fel azóta, akkor pedig attól vett gyanut, hogy honnan tudom az ő megváltozását.

 

Utána sohasem találkoztunk. Csak Puppi üzente mindig, hogy Baba is puszil, ha rólam beszélgetnek. Puppi, az én ártatlan cinkosom, mindent tudott töviről-hegyire. Jól tudta édesanyja véleményét is, aki mindent látott rajtunk, és - szerinte - sohasem tételezte fel egyikünkről sem, hogy bármiben vétkeztünk.

 

Gyönyörű volt. Ma is megrendülten gondolok vissza, de gyengeségemre mutat. Hiába, sohase legyünk biztonságban! (160)

 

 

Június 20.

Csendes nap. Egész nap a sebesültjeimmel vagyok. A nehezeknek megírok egy-egy lapot, kijárok a családjuknak valami segélyt otthon, csitítom a türelmetlenebbeket. Semminek látszó munka. Otthon is elvégezhetném. De ha iderendeltek, hát itt kell ezt a folyton visszatérő, soha el nem fogyó feladatot teljesíteni. Sokszor szeretném odavágni. De akkor megszólal belül a csitító hang, és végzem tovább.

 

Ma újra feldühített a sok egymásnak ellentmondó parancs. Szegény sebesültjeimet előkészítettem a szállításra. Akkor jön, hogy mégis maradnak. Persze jön a káromkodás, a szitkozódás, az idegsokk. Egy óra múlva jön a köv. parancs: átadni a sebesülteket a breszti vonatnak. Fél óra múlva jön a helyesbítés: visszatartani őket. Ezen már mérgelődni sem érdemes. Csak nagyon elszomorodni.

 

Azt hiszi az új vezető orvos Schmidt, hogy ordítással és trágár, piszkos beszéddel mindent el lehet intézni. A tegnapi nagyképű szemle után ma ismét bután telefonált a betegszállításról.

 

Elfelejtettem leírni a tegnapi szemle fénypontját. Schmidt bevallottak hogy fogalma sincs, mire való az Atebrin. Úgy látszik, a malária olyan kis vacak betegség, mely meg sem érdemli, hogy a vezető orvos tudja, mi az ellenszere, különösen profülaktikusan. Szép! Szegény hazám! Hogytudott ennyi állat összegyűlni ide? Itt az a csoda, hogy ilyenek ellenére is megy minden, mert mindenütt megismertem a lelkiismeretes, rátermett névteleneket, a kulimagyarokat, az igazi jellemeket.

 

Ilyenek láttára még buzgóbban készülök a lelkesítő beszédeimre.

 

 

Június 21.

 

Ilyen éjszakánk még nem volt. Azt már megszoktuk, hogy éjjel 11 felé jön a szokásos kávédaráló. Nem tudom elképzelni, hogy ezek a ruszki pilóták ne tudnának pontosabban célozni ránk, mikor mindenünnen azt halljuk, mekkora veszteséget okoznak. Tisztelet nekik, hogy riogatnak ugyan közben-közben egy egy sorozattal a nehézpuskából vagy a gépágyúból, nagyritkán néhány teniszlabdát is lehuppantanak. De mióta az első négy-öt csomagot megkaptuk, azóta nem megyünk a riadóárokba. A koppanások után alszunk tovább.

 

Ma is így kezdődött. Jön néhány varrógép. Már éppen elalvóban voltam. Nem is figyeltem rájuk Sikerült is (161) elaludnom, mikor valami távoli vijjogásra felébredek. Újra elalszom. Nem érdekel, távol van. Hirtelen felriadok, mert össze-vissza zeng, zúg, kelepel, csattog, vijjog a tüzérség és a géppuskások különböző fészke a folyó partján. Olyan mélyen elaludtam, hogy ebben a hirtelen zenebonában sem tudtam magamhoz térni, hogy mi is történt. Tovább durrog , sistereg majd fölöttünk bug el a 15-ös meg 12-es ágyúkból a golyóbis. Hát ennek a fele sem tréfa.

 

Mégis fel kell kelni, mert ebből sajnos, nagy munka lesz a sebesültekkel. Felhívjuk az ezredseinket. A 48-asoknál áttörtek a muszkák. A mieink nagyszerűen tartják magukat a váratlan áttörés ellenére. De Ivánék annyian vannak, mint a tetveik. Csak az a vége, hogy megnyomnak bennünket. Ezért van ez a rettenetes tüzérségi és géppuskás elhárítás. Ahogy visszaszólnak az ezredtől, nagyszerűen céloznak a tüzéreink.

 

Hajnalban jönnek az első sebesültcsoportok. Megismétlődnek a breszti tömegek. Egyik szekér a másikat éri. Egyik autó a másikat. /De érdekes, egyetlen törzstiszt sem jött idegösszeomlással. Úgy látszik, már hírünk olyan, hogy ide nem érdemes ilyen maszlaggal bejönni. Az orvosaink nem dőlnek be az aranygallér bűvöletének./

 

Fapapucsban, fürdőnadrágban, celofánkötényben dolgozom. Teljesen önállóan látom el a sebesülteket. Milyen jó, hogy annyi cserkésztanfolyamot végeztem elsősegélyből. Milyen könnyen belejöttem ezalatt a pár hónap alatt miközben néztem a sok vizsgálatot, és segítettem a műtéteknél. Olyan jó érzés, mikor megtisztítom a sebesültet a sok piszoktól, vértől, és a végén látja, hogy nincs nagy baja. Persze, a legkisebb gyanús esetnél azonnal odahívom valamelyik orvost. De már eleve a könnyebbeket küldik hozzám.

 

Egész nap dolgoztunk. Pillanatok alatt ettünk. Éjfélre végeztünk. Akkor hoztak egy laparotomiásat. Neki kellett látnunk. Reggel négyre végeztünk.

 

Akkor a tegnap esti koponya alapi sérülésest koporsóba tettem. Nagyon imádkoztam érte, hogy sikerüljön a műtét. De nem lehetett rajta segíteni.

 

 

Már jönnek tovább is a 38-asoktól és a 48-asoktól. (162)

 

 

Június 22.

Folytatódik a tegnapi kép. Reggel 7-ig elláttuk az első nagy csoportot. Akkor már nehezen álltam a lábamon, lefeküdtem. Alig zuhantam álomba, máris ráztak, ráztak. Olyan kótyagosnak éreztem magamat. Éreztem, hogy keltenek, mozgatnak, szólnak, mégsem tudtak lelket verni belém. Aztán mégis sikerült. Józsi azt mondja, hogy itt vannak az ezredektől. Arra kérnek, intézkedjem a halottak ügyében. 8 temetés volt este 7-kor. Teherautón vittem ki a koporsókat, meg a legényeket, hogy segítsenek. Előre kiküldtem néhányat, hogy ássanak sírokat. Szerencse, ezen a homokon nagyon könnyen megy, szinte csúszik az ásó. Sőt még lapáttal is lehet dolgozni. - A 38-asok ide hozták a körletünkbe a halottaikat. Itt a hullakamrában raktam át őket koporsóba. Az ő lelkészeik temették a bajtársakat.

 

Most megint látnom kellett azt a szomorú jelenetet: mennyire irtóznak legtöbben a halottól. Mintha én egész életemben hullát mostam volna, úgy elvárják tőlem, hogy én ne irtózzam. Szedjem le az azonossági jegyet a legoszlóbb halottról is. Fogjam meg puszta kézzel sokezer undorító légy jelenlétében is. De ha segítőt kérek, bizony alig akad rá vállalkozó. Nem egyszer megtörténi, hogy egyedül emelem a halottat a koporsóba. Szerencse, hogy erős vagyok, és jól bírom. De ha jól megtermett legény a szegény halott, bizony nem bírom. Ilyenkor nagynehezen rászánják magukat.

 

Azt gondoltam, ha közeli barátját vagy ismerősét hívom, könnyebben megy. Tévedtem. Egészen különös: előtte egy-két órával még együtt harcoltak, vagy nyugodtan beszélgettek, ettek, vihorásztak, de ha meghalt az egyik, a másik abban a pillanatban idegennek érzi, sőt undorodik tőle. Alig van kivétel.

 

Már tisztázódott a csata lefolyása. Öt zászlóalj muszka jött felénk. A negyvennyolcasoknál volt az első áttörés. A mieink hősök voltak. Megható és csodálatos eseményeket meséltek el egymásról. Egész nap ilyeneket hallgattam. Mikor tegnap észrevettem, hogy a kevésbé sulyosak szóra bírhatók, tudatosan kérdezgettem őket, hogy eltereljem a figyelmüket a sebeikről. Aztán mikor már néhány adatot tudtam, a következőnél könnyű volt a kérdezés

 

Eddig 13 magyar halott van. 85-en sebesültek meg, nyolcvanan fogságba estek. 378 orosz halottat (163) számoltak össze. Húsz foglyuk van. A felbőszült és megsértett magyar virtus magyarázza a kevés foglyot. A sebesültek még ismeretlenek. Folyton hozzák őket. Szerencsétlen oroszok. Úgy remegnek, mikor behozzák őket ide, vagy ha könnyebbek a maguk lábán jönnek. Először le kellett csillapítani őket. Ruszin ápolóink nagy szolgálatot tesznek a tolmácsolással. Már én is vagyok annyira a nyelvvel, hogy egyszerűbb mondatokban ki tudom fejezni magamat.

 

Mikor megmondom, hogy pap vagyok, alig tudok vigyázni a kezemre. Valamennyien el akarják kapni és megcsókolni. Akár tiszt, akár legénységi az illető. Soknál van kereszt az inge alatt, vagy egy kis szentkép az írásai közt. Ha nincs ereje, megkér, hogy vegyem ki a zsebéből. - Ha valamelyik már túl van a kezelésen, segítségünkre van azzal, hogy kérésünkre megmondja az utána következőnek, ne féljen. Nem igaz az a süket propaganda, amivel traktálták őket, hogy a magyar orvosok olyan injekciót adnak nekik, amitől azonnal meghalnak.

 

Istenem, ez a sok derék ember már 26 éve hallgatja a sátánnak állandóan hazug szavát. A cárok alatt az állati nívótlanság, most pedig a világuralomra törekvés, különféle hazugjelszavak leplezésével: haladás, szocializmus, legfőbb érték az ember.

 

A valóság pedig nem más, mint pánszláv uralomvágy. És mindezt egy nemszláv sátánfia Sztalin hajtja végre.

 

Eddig a germán csizma fenyegetett bennünket, a háború után pedig az orosz csizma. Melyik rosszabb? Nem tudom. De egyik sem hoz jót.

 

 

Június 23.

Újra egész nap jönnek a sebesültek. Most már valamivel ritkábban. Nem is tudjuk valamennyit ellátni. Tovább kell vinnünk azokat, akiknek sürgős operációra van szükségük. Nincs most időnk sok műtétre. Akkor elmaradnak azok, akiket azonnal el kell látnunk. Minden dicséret megilleti a doktorainkat. Gyönyörűen dolgoztak. Lelkiismeretesen végig vizsgáltak mindenkit. Összesegítettek. Magam sem gondoltam, hogy a két nap alatt harmincnégy sebesültet önállóan láttam el. Persze közben segítettem a műtéteknél, mikor nem nekem való esetek kerültek hozzánk. Kálmán mindig megvizsgálta, hogy kit láthatok el. Mikor látta a munkámat, mindig súlyosabbakat engedett hozzám.

 

De lerontotta jócselekedeteit azzal a (164) csúnya tettével, ami most történt. A másik oszloptól 14 belbeteget kaptunk. Valamennyinek a kivizsgálását a belgyógyászokra bízta. Pedig azok minden sebészeti esetnél állandóan segítettek neki. Kénytelen voltam újra figyelmeztetni ennek a helytelenségére.

 

 

Június 24.

Csendes nap. Elrendezzük a hevenyészett helyeket. Szállítunk, ellátunk mindenkit újra és újra. Van aki már vissza is megy az ezredhez. Szeniszczéről izentek, hogy menjek át hozzájuk. Fogtam a kenyérzsákomat, beleraktam a szokásos felszerelést. Manci lovam már messziről nyerített, mikor meglátott. Persze nem nekem, hanem a várható cukornak örült. Nem tudom megszokni a felszállást. Olyan magas ez a Manci, hogy majdnem elreped a nadrágom.

 

Útközben elkapott egy zápor. Egyébként már egész nap szemerkélt meg elállt. A bajtársak nagyon buzgón vettek részt minden liturgikus ténykedésben. Itt mindig szépen díszítik az oltárt, buzgón gyónnak, imádkoznak, énekelnek. Ha valaki későbben kerül hozzájuk, ugyancsak elámul. Volt olyan eset, hogy nagyképűen és cinikusan akarta megbontani az egységes részvételt. Hát alaposan megkapta a magáét. Még a rosseb meg a szakramentum sem hiányzott a pasztorációs buzgóságú mondataikból.

 

A sötétedés miatt nem várhattam, azért egyvágtában hozott haza Manci lovam. Bőrig áztam. De nem baj, ő is bírta, én nem kevésbé.

 

Itthon csak a csizmám lehúzásával volt baj. Jóska minden szaktudományára szükség volt, hogy sikerüljön. Klein dr. a fürdőben aggódó szavakkal fogadott. Nagyon jól esik, hogy ezek a szerencsétlen, elesett, sokat szenvedett zsidók látják, hogy őszinte barátjuk vagyok minden segítségemmel.

 

 

Június 25. Vasárnap.

Javasoltam az egyes alakulatoknak, hogy más időbeosztással jussak el hozzájuk. Sokszor kellett hiába várakoztatni őket. Nem szerettem ezt, mert a céltalan várakozás még a háborúban is fárasztó. Hát miért a miséknél legyen ez  a kielégítetlen érzés? Dühösen odamenni az oltárhoz?

 

Időben megérkeztem volna a vonathoz, de a teherautó éppen a mi körletünk bejáratánál süllyedt meg. (165)

 

A legények olyan ügyesen kihúzatták ezt a lompos teherkocsit, hogy mindössze negyedórát késtem. Haromy szabadságra ment, Lajkó helyettesíti.

 

Olyan jó érzés, hogy mindig körém jönnek az emberek a mise után. Nekik is szabad idejük van, nekem meg jó alkalom, hogy a prédikáció témájáról még beszélgessek velük. Városiak, falusiak, tiszstek és sarzsi nélküliek kérdeznek.

 

Újabban észrevettem, hogy egynémelyik gúnyosan szemléli ezt a jelenetet. Megkérdeztem tőlük, hogy mi kifogása van ezeknek az embereknek ellenem. Senki sem kényszeríti őket,hogy akár misére menjenek, akár hozzám jőjjenek. Megnyugtattak, hogy ezek vagy nyilasok vagy kommunisták. Na, csak ez kellett nekem! Ma alkalmat kerestem, hogy ilyent is, olyant is felkeressek. Közömbösen kezdtem a beszélgetést. Pár mondat után a nyilaska kijött a színével. Annyi zagyvaságot egyhalomban már régen hallottam, mint ma. Ami blöfföt, zagyvaságot eddig hallottam róluk, azt most sürítve kaptam. Volt benne nagyhaza, vérrögelmélet, élettér és sok minden ostobaság. Nem is ezt volt nehéz meghallgatni, kivédeni vagy cáfolni. Elszomorító volt látni azt a megszállott szemet, az elferdült gondolkodást, mely nem kímél senkit és semmit: megigérte nekem, a papnak, hogy minket éppen úgy el fognak intézni, ha uralomra jutnak, mint a kommunistákat, az urakat éppúgy, mint a parasztokat.

 

Megkérdeztem, hogy ki marad még Magyarországon, ki viszi el szárazon? Valami ősködszerű elmélettel beszélt arról, hogy nekik, nyilasoknak jut az igazi magyarság kialakításának a nagy feladata.

 

Aztán elmentem a kommunistához. Hát még a nyilas is különb volt, mint ez. Az legalább megszállottságból vallotta a politikai felfogását, de ez? Hát ez minden becsületet nélkülöző, kozmopolita, elvtelen kukac. Ennek mindegy, hogy hol van. Rögtön kibújt a szög a zsákból, hogy a világ proletárjai egyesüljetek elmélet úgy értendő, hogy segítsetek engem, bármilyen eszközzel. De csak  azért, hogy jó dolgom legyen. Hogy másnak hogyan megy, az nem érdekel. Ha valaki nem vallja a kommunista elveket /elveket? elvtelenségeket! /, akkor azt kinyírjuk. Mondtam neki, hogy egy órával előtte a nyilas is mindenkit ki akart nyírni /ugyanezzel a szóval mondta /. Kérdeztem tőle, ha annyira hazaáruló, hogy neki jobban (166) tetszik a főhóhér Sztalin, miért nem szökik át hozzájuk? Erre valami nyilashoz hasonló zagyvasággal próbálta megmagyarázni ittmaradását.

 

Istenem, megint a magyarság sínyli meg ennek a két aljas társaságnak az uralomra jutását. Ugyanúgy el akar intézni bennünket, papokat ez is, mint a nyilas. Akárhogy lesz a jövőnk, a Rendünk sokat fog szenvedni. Erősítsd meg, Uram, azokat, akik hűségesek maradnak a Rendünkhöz. Aki pedig elveszik, hadd tanulja meg a saját butaságából az igazságot.

 

Délután újra mérkőztünk a németekkel Mokrányban. Végre nekik sikerült győzniök 2:0-ra. Nem ártott nekünk, mert az öt egymás utáni győzelem nagyon elbizakodottá tett bennünket. Na meg, sajnos az übermencsek jobban játszottak.

 

Este Horti Laci bácsinál, az orvosnál voltam vendégségben. Úri társalgás, jókedv volt. Nem volt senki még csak spicces sem. A kívül maradók mindig csodálkoznak azon, hogyan tudom jól érezni magamat iszogatós társaságban, mikor én egyáltalán nem iszom.

 

 

Június 26.

Lajkó hozott haza a kocsiján. Útközben elújságolta, hogy a szabadsága alatt szeretne megesküdni. Sokat beszélgettünk erről. Láttam, hogy nagyon kiváncsi a véleményemre, hiszen megszokta az elmúlt időben, hogy mindig bizalmasabbat kérdezzen, és mindig inkább a tanácsom után menjen. Még az emberekkel való bánásmódjában is. Megérdemli, hogy boldog legyen, olyan derék ember. Vagy talán éppen ezért félő, hogy az Isten nagy terhet fog rárakni. És akkor mi lesz?

 

Mikor délután visszajött az alakulatoktól, ahova futárszolgálatban volt, nálam szállt meg másfél órára. Idejött más alakulatok után Horti Laci is. Nagyon jól éreztük magunkat a nehéz napi munka a sebesültekkel való vesződés után. Ma egészen rendkívül nehéz, izgatott állapot volt, különösen a súlyosak között.

 

Valami különös érdekes, mikor a legvadabb emberekhez odaküldenek az ápolók és az orvosok. Néhány esetet leszámítva, lassan mindig sikerül velük zöldágra vergődni.

 

Nevetnek rajtam. Ahány kézhez nem szokott ló kerül hozzánk, és próbálnak velük valamit tenni, mindig el kell szaladniok tőlük messzire. Rúgnak, nyihognak, harapnak. Aztán egyszer odamentem az első ilyenhez. Szépen szóltam (167) neki, erre megtorpan, fel akar ágaskodni, a következő pillanatban vág egyet a fejével, kimutatja a fogait, majd lecsillapodva felém néz és hagyja, hogy megsimogassam.

 

Ezek a haszontalan kocsisok már tréfálkoznak, mikor valami ismeretlen lovat kapnak: Gyűjjön tisztelendő úr, ez aztán olyan szelíd, mint a ma született bárány. Persze, tudják, hogy megértem a tréfájukat. Magyarul azt jelenti, hogy kezelhetetlen lovat kaptak. Próbáljak vele valamit.

 

 

Június 27.

Befutott szabadságról Csaba Tóni ref. Lelkész és Varga Józsi csicskásom. Most döbbentem rá, hogy néhány nappal ezelőtt nem a Józsi segített az eső után a csizmánál, hanem a helyettese. Rosszul írtam a naplóba.

 

Józsi Mamikámtól hozott levelet és csomagot. Beszélt is vele. Örülök nagyon, hogy valamiképpen megnyugodott /már amennyire ilyen körülmények között meg lehet nyugodni / A csicskások királya, az én Józsim volt az első, akivel élőszóval is beszélt. Józsi elmondta Mamikámnak, hol vagyunk, milyen a felszerelés, mi az életünk folyása.

 

Ilyenek a jó édesanyák: hiába írok 4 hónapig, nyugtatom, azért mégsem hisz. Kell az élőszó bizonyítása is.

 

Csaba Tóni a pesti Házunkból és Berczelléktől hozott csomagot. Berczellék már többször kérték lapon, hogy ha valaki hazamegy, feltétlenül küldjem el hozzájuk. Tóni el is ment. Nelly és Tibi olyan szeretetteljes levelet írt mindnyájuk nevében, hogy kénytelen vagyok a kijövetelem előtti fenntartásomat megváltoztatni róla. Nellyről sokáig azt gondoltam, hogy csak társadalmi formaként mutatja ki velem szemben a barátságát, szeretetét. De ez a sok lap, levél, csomag, mindenkinél való érdeklődés azt mutatja, hogy nemcsak Tibi a jóbarátom, hanem ő is.

 

 

Június 28.

Csendes nap volt. A mindennapi elfoglaltság ilyenkor olyan, mintha valami erdei szanatóriumban lennénk. Szinte félek az ilyen megállapítástól, mert ugyanakkor tőlünk néhány kilométerre ott áll a kiismerhetetlen orosz tömeg. Most már egész biztosan tudjuk, hogy a Keleti tengertől Dobrudzsáig csak a parancsra várnak az istenített, propagandával polihisztor zseninek kikiáltott Sztalintól, hogy kiegyenesítsék az arcvonalat. És ez a szadista tömeggyilkos (168) nem is fog visszariadni attól, hogy ezt a parancsot kiadja, mihelyt a vezérkar kiváló szakértői szükségesnek tartják. A katonáknak persze jól jön egy ilyen világgyilkos, hiszen csak a kedvét leli a pusztításban.

 

Kialakul az istentelenek és az istenhívők világa. Két hatalom marad. De meddig uralkodik majd a sátán, magam is kiváncsi vagyok. Ez a parancskiadás sokáig már nem várathat magára. Mutatják a vezérkari tisztjeink, hogyan nyomul előre az orosz sereg több helyen. Ezt már semmiféle másik istentelen meg nem állíthatja. Két azonos istentelen, Belzebub-fajzat nem lehet meg egymás mellett, egy időben.

 

Míg innen meg kell indulnunk, még rengeteg vérbe kerül. Azért rettegek nyugodt lélekkel megállapítani, hogy jól érzem magamat, a legveszedelmesebb helyzetek ellenére is.

 

Estefelé kilovagoltam Szeniszczére. Marticsek Károly főhadnagy nagyon kedvesen fogadott, mint mindig. Marasztaltak a "tavi emberek", de tréfásan mondtam nekik, hogy jobb vacsorát kapok otthon, mert délelőtt halásztunk, és pár perc alatt gyönyörű zsákmányra tettünk szert. Vacsorára hazavárnak a szakácsok rántott halra. Erre udvariasan küldtek a bunkerunknak egy üveg bort.

 

De azért eljutottam minden körletbe. Az eső nehézkessé tette az átjárókon a közlekedést. A gázlók is eltűntek hellyel-közzel. Csak Manci lovam kitűnő érzékére bíztam magamat.

 

Valami ismeretlen partizán megint rám lőtt, mikor teljesen egyedül voltam az erdőben. Rákiáltottam oroszul, Te szerencsétlen, magyar vagyok. Római katolikus pap, aki járom a táborokat. - Manci felhorkant a lövésre. Mellettem az egyik fába vágódott a golyó...

 

Manci ma dupla adag cukrot kapott jutalmul, a nehéz munkája végeztével.

 

 

 

Június 29. Csütörtök

Nagyon féltem a mai beszédtől. Mikor készültem rá, valahogy úgy éreztem, hogy Pált háttérbe szorítjuk a taglalásnál. Azért elhatároztam, hogy Péter főségét csak röviden érintem. Pálról beszélek inkább. De ahogy elgondoltam, csak az életét ismertetem. Hiszen olyan színes az, hogy regénytémának is beillenék. Nem is tudom, miért nem dolgozta fel valami jótollú író regénynek. (169)

 

Hála Istennek, nagyon jól sikerült mindenütt a tanítás. Több helyen olyan csillogó szemekkel találkoztam! Vettem észre, hogy jó nyomon járok.

 

Ma újra hoztak hozzánk olyan orosz sebesülteket, akik a múlt heti áttörésnél kaptak sebet. Szegények, olyan riadtan néztek. Féltek. Mindegyikhez odamentem. Megnéztem a pulzust, szeretettel megsimogattam az arcukat. Amit eddig oroszul tanultam, mind elmondtam nekik. Láttam, hogy megnyugodtak a szeretet láttán. Még meg is nevettettem őket, mert a beszédgyakorlatokban éppen a posta tárgyköre volt soron. Elmondtam nekik, hogy odamegyek az ablakokhoz. Mindegyik felett mi a kiírás. Küldök csomagot és ajánlott levelet, veszek bélyeget légi postára és egyszerű levélre. Mondtam nekik, hogy fogadják el tőlem a szeretetem jeléül. Jót mulattak. Hát azt hiszem, katolikus pap még nem vigasztalt meg ellenség földjén sebesült ellenséget ilyen szókinccsel a postáról.

 

De azért megértették a célomat, mert kettő is elsírta magát, mikor mondtam, hogy azért mondtam el, mert többet nem tudok.

 

 

Június 30.

Ma jöttem meg Dobrosovóból. Az éjjel hol egy varrógép, hol egy traktor keringett fölöttünk. Pontosan tudják, hol van a körletünk, mégsem fölénk dobtak bombákat, hanem az erdőbe. Úgy látszik, csak a németeket szórják. Nem győztem kivárni, hogy elszálljanak tőlünk, mert közben elaludtam.

 

Ismét nagyon megszaporodott a borulátó hírközlés. Nem is csodálom, mert mind jobban látja mindenki a vezérkarunktól kiszivárgó hírek realitását, mely szerint itt már pár hét múlva tarthatatlan lesz a számunkra a helyzet.

 

Szaporodik a bombázás, az aknázás a Breszt-koveli úton. Nagyon vigyázok magamra, hogy elővigyázat hiánya miatt ne vesszem itt.

 

Ahogy jövök, egy varrógép kerül fölénk. Beszaladtunk a fák alá az autóból, mert feltűnően lejött az út fölé. Géppuskázott, elszállt fölöttünk, majd vissza, és újra dobálta a teniszlabda nagyságú bombáit. Sofőröm elkezdett remegni, azért mint máskor is, átvettem tőle a kormányt. Titkolni akarta félelmét, remegését. De nyíltan (170) megmondtam neki: Ne szégyellje magát. Ez nem férfiatlanság. Ez idegmunka. Ki eddig, ki addig bírja. Én hála Isten, bírom. Erre megkönnyebbült, és átadta a helyét. Sápadozott, törülgette az arcát. Remegett a keze. Alig indulunk el, észreveszem a távolban, hogy valami baj van az úton.

 

Ahogy közel jutok, látom, hogy az egyik zsidószázadunk vonul. Illetve vonulna, ha a ruszki repülő szét nem szórta volna őket. Közéjük géppuskázott. Éppen kötözték egymást. Tépett rongyaikat szaggatták tovább, hogy valami folt valami géz, valami pólya kerüljön a sebekre. Ahol eret ért a lövés vagy a szilánk, ott lekötötték a tagot. Magam is kiszálltam azonnal, segítettem nekik. Csak a zsebkendőmet ajánlhattam föl. Hát ez is valami. Aztán még talált a vezetőm a kocsiban rongyokat. Leszorítónak azt is felhasználhattuk.

 

Kérdeztem, hogy halálosan súlyos van-e köztük, mert azt azonnal beviszem a segélyhelyre. Hála Isten, nem volt. Megígértem, hogy azonnal hozok segítséget hazulról.

 

Ők elindultak Breszt felé. Cammogva, lassan, düledezve, összerendeződve majd ismét egyenetlen sorokba válva. Magam lóhalálban mentem haza. Szerencse, hogy a kis bombák nem tettek nagyobb károkat az útban. Igy kb. 30-40 km-rel is tudtam menni. Egyszer megugrottam ötvenre. Ott sima volt az út.

 

/Igy cammogtunk, ballagtunk erővesztetten mi is egy év múlva Oroszország kellős közepén. Lélekben újra bocsánatot kértem azoktól a zsidóktól, akiket hasonlóan láttam a körletünk körül. És azt gondoltam, hogy gyorsabban is szedhetnék a lábukat./

 

Hazulról azonnal kimentek a sebszállítók, és behozták a sebesülteket. Rögtön elláttuk őket éppen olyan gonddal, mint bárki mást. A fürdős zsidaink nem győztek segíteni, annyira jóakarattal voltak a náluk sokkal rosszabb sorsban levő hittestvéreikkel.

 

Este Csaba Tonicska vacsorát adott a hazaijából.  Enyhe célzást tett, hogy vigyek abból a csomagból, amelyet ő hozott. Rámutattam a kikészített csomagra, hogy már sokkal  előbb gondoltam erre. Ahogy eddig sem ettem meg semmit, hogy meg ne osztottam volna a többiekkel, a haspók Tonicskával sem teszek másképpen. Éppen most még inkább vigyázok erre, hiszen lemondott önző tulajdonságáról /legalábbis (171) erre az alkalomra, és hozott hazulról nekem is csomagokat. /

 

A vacsorán nemcsak Schábedly János beszélt zöldeket, hanem Szabó Kálmán is. Nem tudom, mi van ezekkel az emberekkel. Ha megisznak egy deci alkoholt, a harmadik mondatban már másutt jár az eszük, mint az elsőben. Mind jobban észrevehető, hogy az emberek idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Ahogy már tapasztaltam egy-egy támadás után. Most pedig az állandó feszültség szülheti ezt, a többször említett jelek miatt, amelyeknek következménye lesz a menekülés.

 

Kodálytól kaptam lapot. Jellemző rá: Mielőtt bevonultam, megjelent a róla szóló cikkem. Abban a Psalmust nem taglaltam, mert nem tartottam magam olyan műveltnek, hogy abba belevágjak. Későbbra akartam hagyni. Most azzal kezdi, miért nem említettem meg ezt a művét. Mintha csak folytatnánk a beszélgetésünket minden kis megnyilatkozásról, amely akár vele, akár velem történt 1937. Óta. - Istenem, mikor folytathatom Kodályjal azt az együttműködést, amely azt hiszem, életem legfontosabb elfoglaltsága. Megírtam neki, hogy Emma nénitől kapott rózsafüzéren imádkozom naponta az egészet. A pápa sem gondolta, mikor Emma néninek adta, hogy valaki Oroszországbn a szíve feletti szebben tartja, és onnan veszi elő a nap különböző óráiban.

 

 

Július l.

Minden hónap legszomorúbb munkáját végzem ma. Meg kell csinálni a havi jelentést. Ilyenkor magam előtt látom újra mindegyik hősi halottat. Akit holtan hoztak be, azt is megjegyzem. Azt hiszem évek múlva is jól felismerném. Aki pedig itt halt meg műtét után vagy műtét nélkül, annak az  élete is előttem áll. Hiszen a legtöbbje, ha volt ereje, elmesélte mintegy emlékül. Izent haza vagy lapot diktált, érezve a közeli halálát. Hát ilyen érzések között írom a jelentést. Ezért tart soká. Nem szeretem. Tudom, hogy szükséges rossz. Tudom, hogy a püspökségen rendszerbe foglalják, nyilvántartják. Ez az egyetlen szempont, amiért mégis megteszem.

 

Kilovagoltam a temetőmbe. Azért írom, hogy az enyémbe, mert tervezése, kivitelezése teljesen az enyém. Szívemhez nőtt. Ahányszor kimegyek a breszt-koveli útra, mindig megállok egy pillanatra mellette. Legalább ennyit tudok tenni azok a családok helyett, akiknek szerettei itt (172) nyugosznak. Porát mindig elküldöm a sírról a hozzátartozóknak. Be is kerítettük vékony karókkal és dróttal, hogy valami templum legyen, mutatva a temno szó értelmét. Mikor megszenteltem, arra gondoltam, meddig marad ott, ha mi már nem leszünk ott? Megbecsülik-e a kommunisták a mi hőseinket úgy, ahogy mi magyarok ősidő óta tiszteletben tartunk minden nép hősét?

 

Mikor a lovamat odakötöttem a temető melletti hatalmas fához, valami olyasféle hangulat vett erőt rajtam, ahogy láttam Mancit lehajtott fejjel, mint azokon a képeken, mikor a negyvennyolcas hős mellett szuszogva, szaglászva áll az árván maradt huszárló. Manci is, mintha megérezte volna, hogy hősök között jár, olyan csendes volt. Puha mozdulatokkal nyújtotta szépívű nyakát a legközelebbi sírok felé. Prüszkölt, felnyihogott, kapált, majd újra lecsendesedve földig hajtott fejjel állt. Egész szokatlan és megdöbbentő volt tőle. Sehol és soha nem volt ilyen nyugodt. Ha meg is állt, de nyugtalan maradt. Aki nem ismerte, azt gondolta, mindjárt elszakítja a szárát. Itt pedig valósággal érzékeltette a temető hangulatát.

 

Hazafelé hiába noszogattam gyorsabb ügetésre, csak poroszkált, és rögtön lépésre váltott. Próbáltam a vékonyába kapni a csizmámmal, hogy vágtába kapjam, ahogy máskor könnyen megtettem, de sehogysem sikerült. Mintha puha mohán járt volna, olyan lépésekkel vitt haza. Nem erőltettem, hagytam hazáig. Teljesen érthetetlen volt a viselkedése.

 

 

Július 2. Vasárnap

Oláh Ferkó orvos is eljött velem Dobrosovoba. Kojó a sok munkája ellenére is jókedvű volt. Ennek azért örülök, mert sohasem ismerem ki magamat teljesen ezen az emberen. Szerb, többször elárulja vad szerb érzelmeit. Nagyon művelt, jó orvos. De mindig az az érzésem, hogy a bicska ott van a zsebében, mely pillanat alatt kinyílik, ha délszláv érzéseiben valaki megsérti. Illetve amikor túlzott érzékenységében ő gondolja, hogy a másik meg akarja sérteni.

 

Ugyanakkor újabban így kapja a leveleit: Brankovics Szilárd. Meg is mondtam neki, miért kellett a Konstantint most egyszerre megmagyarosítani. Sokkal szimpatikusabb előttem, ha keményen kitart az előző mellett. Igen tetszett neki a mondatom.

 

Jól éreztük magunkat hármasban. Szeretek ilyen (173) okos, művelt emberek között lenni. Még a legkönnyebb fajsúlyú, tréfás gondolataik is szellemesek. Egészen új emberek vannak körülöttem a misén. Ahogy végignézek rajtuk és kötük, az első gondolatom a beszéd közben: vajjon ezek hogyan fogadnak engem, a papot. Mikor már kissé megértenénk egymást ebben a feszült, idegen világban, máris más beosztást kapnak, vagy hazamennek vagy átrendeznek bennünket. Itt mindenki fél a másiktól.

 

Nagyon élesednek a politikai viták. A tisztességes magyarok mindig nagyobb rezignációval beszélnek a jövőről. Bezzeg az a néhány nyilas, aki kukac módjára megbúvik a tömegben, alig várja, hogy teljesen átvegyék az irányítást, és kinyalhassák imádott főtestvérüknek, Szálasinak, és a még imádottabb főfőtestvérüknek, Hitlernek, a fenekét. Közben észre sem veszik, hogy hazaárulók lesznek.

 

A fiatal tisztek közt mind jobban látom elharapózni ezt a nyálas, megfoghatatlan fogalmazású, agyrém elméletű elképzelést. Sajnos, tőlem annyira tartanak ezek a tisztek, hogy józan állapotukban nem is merik előhozni véleményüket. De ha jelenlétemben spicces, boros vagy részeg tiszt megszólal, felszabadul a gátlás alól, és hőzöng a soha nem látott jövő, boldog jövő megrajzolásával. Rosszul mondom: csak meg rajzolni akarásával. Mert vagy belefojtom a harmadik mondatába a szót, vagy maga nem tudja folytatni a zagyvasága, műveletlensége, vagy részegsége miatt.

 

Aztán itt vannak a kommunisták. Látszik, hogy meghúzzák magukat. De folyton szaglásznak, találnak-e magukhoz hasonló lázító valakit. Jaj, csak ilyenekkel ne találkoznám. Gyávák, hazugok, a múltat teljesen megtagadók. Néhány moszkvai zsidót hősnek kiáltanak ki. Ugyanakkor az egész magyar történelem hősei az ő számukra nem léteznek. Akkorákat hazudnak társaikról, hogyan játszották ki a pesti rendőrök éberségét, figyelmét. Éppen olyan hazaárulók, ha nem nagyobbak, mint a nyilasok. Azok Berlinben akarják eladni a hazánkat, ezek pedig Moszkvában. Issten mentsen meg bennünket, ha akármelyik jut vezetéshez. Sajnos, inkább a kommunisták, mert orosz győzelem esetén ezek bújnak elő odúikból.

 

Mise után kezdtem megismerkedni az új emberekkel. Azt a néhány kötelező trógert leszámítva, aki minden alakulatban akad, igen szívesen vettek körül, és feleltek érdeklődő kérdéseimre. Azt mondja az egyik régebbi (174) magyar: Tisztelendő úr, csak minél több példabeszédet mondjon /példát értett/, elhagyatnánk akármeddig. Hát ennek örültem.

 

Azért került elő ez a mondat, mert megkérdeztem, megértenek e mindent a prédikációban. Nem hosszú e /20 percig szoktam beszélni/, nem kell e más témákat venni.

 

Szeniszcsén az első misét éppen befejeztem, mikor a Himnusz első hangjai közben pillanatok alatt olyan légi harc keletkezett a fejünk felett, hogy remegett körülöttünk minden. Az a két Stormovik, amelyik már reggel itt volt a szomszédban és újra meg újra keresste a németek állásait, úgy látszik, újabb parancsot  kapott a támadásra. Most, 11-kor, végre is hajtották. A légfúrósok nyomjelzős lövedékei a derült égben is kitűnően láthatók voltak. Tovább folytattuk a Himnuszt. Közben a fákról potyogtak a repülők nehézpuskájából a hüvelyek és a golyók. Hirtelen éles csattanás és vijjogó géppisztoly sorozat hangzott közvetlen közelből. Hát ez mi? Kiderült, hogy Kárpáti János bácsi, a hires Nimród, nem bísrt magával, és mikor az egyik Stormovik előttünk nem ismert ok miatt, hirtelen mélyre szállt, János bácsit elfogta a vadászszenvedély és a ruszkik iránt érzett őszinte szeretet, hát néhány tárat beléjük eresztsett. Azt mondják a szemtanúk, határozottan látták, mikor a gép oldalát eltalálták a golyók.

 

Az egyik légfúrós jól célzott, mert mikor visszajött a másik gép, kigyulladt. De úgy látszik, ügyes orosz ült benn, mert hirtelen Keletnek fordult, és sikerült átmennie saját területére. De kár!

 

Miközben tovább énekeltünk, a nagy dörejben még a saját hangomat sem értettem. A német állásokban sokan megsebesültek.

 

A többi misét csendesen tudtam befejezni. Az emberek mindenütt nyugodtan hallgatták a tanításomat.

 

A mokrányi németek kiheverték a déli támadást. Öt órára "vareitére" hívtak bennünket. Mikor megkérdezütk, hogy megtartják-e, azt a választ kaptuk: mi lenne, ha mnden támadás kizökkentené  őket az eltervezett szórakozásukból. Volt ebben nagyképűség is, de azért tetszett ez a helytállás. Néhány gyenge számot leszámítva jó volt a műsor. Különösen az énekaruk volt jó. Egy bűvész nagyszerűen tüntetett és varázsolt el, majd kerített elő mindenféle tárgyat. (175)

 

Július 3.

Ma reggel jöttem haza a körútról. Már megszoktam, hogy a hétköznapi minden zegzugot bejáró lovaglás, gyaloglás, teherautón utazás mellett a vasárnapi munka a legnagyobb alakulatokhoz vezet. A vonatparancsnokságon elintéztem az embereink szabadságát. Lajkó elkisért, bejött és Kálmánnak közölte, mit döntöttünk. Kálmán olyan műveletlenül, esztelenül szólt közbe jónéhányszor, hogy nem bírtam magammal, és azt mondtam: Kálmán, ezért nem lesz belőled sohasem jó orvos, mert ilyen műveletlen vagy. Lajkó sürgősen otthagyott bennünket, a méregtől alig találta meg az önindítót. És elment a többi alakulathoz.

 

Utána összeültünk Kálmánnal. Dühös volt, de legalább meghallgatott, mikor elmondtam, hogy milyen lehetetlenül viselkedik mindenkivel, mint helyettes parancsnok. Lassan különb lett volna - negatív értelemben - mint a Bajmóczy. Bármennyire is tiltakozott ellene és kikérte magának, annyi bizonyítékot tártam eléje, hogy valósággal beleizzadt. Pl. a tiszteket szinte szemlére kész állapotban akarja látni, mikor vele beszélnek. Állandóan hivatalos hangot használ még olyan mondatnál is, hogy jó reggelt.

 

Lantos Elemér, a gyógyszerész, őrmester lévén, a legtöbbet szenvedi Kálmántól. De Kálmán a legtöbb pofont tőle kapja. Ha egy pohár bor van Elemérben, azonnal alkalmat keres, és kiönti a panaszát a Helyettesparancsnok úrnak. Elmondja mindennek, csak jónak nem. De minden szava igaz. Elemér csak azt kapja cserébe: Te hálátlan és szemtelen vagy.

 

Naponta próbáltam szépen vagy energikusan visszatartani, mert magam szégyelltem, hogy mit mondanak róla még azok a sebesültek is, akiknek pedig éppen ő mentette meg az életét az operációval. Borzalmas elmaradottság, önbírálat hiánya, nagyképűség. Röviden ez lett belőle.

 

Este 1/4 10-kor bejött hozzánk Lajkó, mikor visszafelé ment a csapatoktól. Igen jól érzi itt magát. Csak meg akarta mutatni, hogy szavát állja, és akármilyen késő lesz is, bejön. Valóban, néhány perc múlva már ment is.

 

Lelkére kötöttük, hogy állandóan lövésre kész legyen a géppisztolya /meg a sofőré is /, mert nagyon sokat támadnak az utolsó napokban a partizánok. Most már nincs kímélet velünk szemben sem. Látszik, hogy az utolsó időket (176) éljük  itt. Eddig teljesen különbséget tettek a németek és köztünk. Folyton arról beszéltek, és így is cselekedtek, hogy minket barátaiknak  tekintenek. De vagy a politikai megbízottak a kommunisták részéről, vagy csak a nem is távoli győzelem részegíti őket, nem tudom. De az bizonyos, hogy egész más a viselkedésük. Magam is csodálkozom, hogy engem még tűrnek, mikor ebben a szálegyedüli járkálásomban még megtűrnek. Pedig már úgy ismerem az erdőt, annak minden rejtett útját a különböző égtájak felé, hogy nem egyszer megyek el partizántanya mellett. Köszöntjük egymást, visszakerülnek a puskák a földre az emberek mellé, mikor felismernek.

 

Pedig használnom kell ezeket az utakat, mert nem mindegy, hogy 16 km-t lovaglok vagy gyaloglok, vagy 58 km-t teszek kanyarogva, hogy megkerüljem a mocsarakat. Dehát eddig is vigyázott rám a Jóisten.

 

A doktorok tréfásan azt mondják, azért nem bántanak engem még a legnagyobb lövöldözésben sem, mert minden ruszki civilnek én viselem a gondját, ha sarlóval megsebesíti magát vagy elgennyed valamelyik furunkulusa. Ezek egyásnak adják, hogy a Pán Bátyuskának hajaszála se görbüljön. Mert akkor ki lesz, aki felvágja a sebeiket, bekösse őket, injekciózza a gyengéket.

 

 

Július 4.

Ma először érzem magamat rosszul. Fáj a gyomrom, kavarog bennem minden, szédelgek. Egész nap itthon dolgoztam. Elláttam a sebesültjeinket. Megint felszaporodott a számuk. Sürgősen elintéztük, hogy szállíthassunk.

 

Délelőtt egy aranyér műtétnél asszisztáltam. A végbél mellett tályog volt, Kálmán elhatározta, hogy az aranyeret is ellátja. A szerencsétlen sebesült valami megmagyarázhatatlan butaság miatt eltitkolta, hogy a sebe gennyed. Félt, hogy nem mehet haza szabadságra. Persze, teljesen elrontotta az állapotát, belázasodott. Azt gyorsan lenyomtuk. Idő nem volt a kitisztításra, hát így fogtunk hozzá. Ahogy Kálmán jobbján éppen két kampóval dolgozom, a vacak kis szoba tele lett a Vigyázz! Szóval. A katona csak katona, valamennyien abbahagytuk a munkát és műszerrel a kezünkben odafordultunk az ajtóhoz.

 

Németh Béla vezérőrnagy lépett be Dezsényi János segédtiszttel. A szegény sebesültünk éppen akkor ürített a nagy fájdalmában. A két legény, (177) aki tartotta a sebesült lábát, szintén vigyázzba merevedett. Senki sem vette észre a fonák helyzetet a vezérőrnagyon kívül. Ő viszont látva ezt az épületes látványt, azt mondta humorosan: Köszönöm uraim, a szíves fogadtatást. Folytassák a munkájukat. - Odapillantott az ürülő végbélre, ránk nézett, szalutált és Jánossal együtt kiment. Csak a bajusza mozdult, mert alig bírta tartani a nevetését. Odakinn János megállt mögötte, ahogy az ablakon át kipislantottam, kezét a szája elé téve, majdnem derékszögbe hajolt, és úgy nevetett.

 

Este 11-kor megjött. Kiváncsi vagyok, milyen rémhíreket hozott.

 

 

 

Július 5.

Reggel odajött hozzánk. Teljesen megváltozott. Csendes és levert. Vajjon mi lehet e mögött? Akármit kérdeztünk, mindenre pesszimista feleletet adott. Éppen ő, aki állandóan lehurrogott bennünket, ha reálisan itéltük meg a helyzetünket. A realitás pedig nem végződhetett másnak a megállapításában, mint abban, hogy nemsokára kivernek innen bennünket.

 

Délelőtt a közeli alakulatokhoz mentem. A halászoktól megkérdeztem, hallottak-e valami híreket? Összepislogtak, és titokzatosan emlegették, hogy nemsokára Hitler kaputt.

 

A sebesültek kértek, hogy írjak a nevükben. Ahogy rendezgettem a lapjaimat, kezembe került Karlék levele. Elfogott a vágy, hogy inkább a kéttornyúlaki házban beszélgessek a karácsonyi vakációban, mint itt válaszoljak oda.

 

Ma újra elfognak az emberek. Tisztek és sebszállítók. /legtöbbjük pesti autóbusz sofőr/, mi lesz velünk? Ma újra azt mondtam nekik, hogy érzésem szerint rövidesen paslé lesz /ahogy itt oroszos elferdítettségben mondják az elvonulást./. Július 20-ra fogadtam velük, hogy megyünk. De a mai hírek után, lehet hogy előbb. T.i. ahogy beszélgetünk, hozzák a hírt, mely szerint a rádió bemondta Kovel elestét. Már nem tudom, hányadszor cserélt gazdát.

 

Isten legyen velünk!

 

 

Július 6.

Korán kezdtük a munkát. Egymás után hozták a sebesülteket. Megállás nélkül műtöttünk, kötöztünk késő (178) délutánig. Csak este tudtam misézni.

 

Hoztak egy súlyos sebesültet. Kálmán izent a prot.lelkésznek, hogy jőjjön. Tóni legénye kivonult a teljes apparátussal: Luter-köpeny, kápolnabörönd. Igazán mondom, olyan méreg fogott el, mikor véresen gennyesen ott álltam, hogy helyet adjak lelkésztársamnak. Eszembe jutott, hogy ez a lelkészmunka nem hivatás, hanemcirkusz. Tóni sohasem jön segíteni. Azt mondja, nem bírja a vért. Hát  ha nem bírja, akkor most miért jön ide? Ha pedig idejön, akkor mégis bírja a vért. Viszont akkor miért nem marad itt segíteni?

 

A honvéd nem akart Úrvacsorát. Erre Tóni összepakolt mindent, és elment.

 

Újra hoztak sebesültet. Az is evangélikus volt. Újra hivtuk Tonicskát. Most már nem is jött hozzánk. Ravasz László vagy Kapi Béla püspök uraknak szeretném ezt elmélkedési témául adni a lelkészeikről.

 

Ennek a Tóninak csak a has kell /cuius Deus venter est/, a jó alvás. A többi nem számit. Hogy lehet az életet átaludni? Semmi más nem számít neki. Különösen akkor nem, ha a segítségre szoruló véletlen katolikus. Csodálatos segíteni akarás az a műtőasztalon, ahol az az első, hogy megkérdezem, katolikus-e az illető vagy nem. De nem azért kérdezi, hogy segítsen, hanem a felekezeti rövidlátás miatt.

 

Talán a vérátömlesztésnél nem is lett volna szabad nekem vért adnom annak a református honvédnek, aki ugyancsak B csoportú, mint én. Első szóra felajánlottam. Letettem a műszert, lefeküdtem az asztalra és nyújtottam a karomat. De ez a természetes. Igazán nem jutott eszembe, mikor bennem volt a tű, hogy kinek adom. Sajnos, délután meghalt a honvéd. Éppen az emputálásához készültünk, bemosakodtunk. Előtte már láttuk, hogy megindult a jobb lábában a gázosodás. Olyan tapintású volt, mintha szódavizet töltöttek volna a bőre alá.

 

Este felbontottam a postámat. Megjött a dispozició. Köszönöm a pannonhalmi irodának, hogy rám is gondolt. Nagyon meglepett Mike újabb dispoziciója. Már akárhol lehet, akármit tehet, az mind nagyszerű. Node ugyebár, kéremalássan, lett volna csak a kedves papa paraszt vagy egyszerű emberk, majd nem lett volna ő olyan rátermett már egészen fiatal kora óta. (179)

 

Eddigi bencés életemben ezek a jelenségek zavartak meg egyedül. Mindent megértettem, vagy igyekeztem megérteni.  De már klerikus korom óta érthetetlen ez a számomra. Csak mérgelődni tudok rajta. Hát van bőr azoknak a képén, akik egy állítólagos homogén erkölcsi testületben ilyent mernek tenni?

 

Itt a másik, amin megakad a szemem: Jákó, az örök napsütkérező. Ismét kilibbent a homályos, megszentelt falak közül. Alapítváni igazgató lett Budapesten. A klikk még mindig jól működik. Majd elindítja a munkát, aztán visszavonul Kirkegaarhoz és Spencerhez, felvéve a tudós álarcát. De a munkát el nem végzi, arra előre lefogadok. Ismerjük már főiskolai tanár korából. Hasalás, hasalás, nagyképű szavak és mondatok egymásutánja nagy nyögések közepette. És hozzá az a tekintélyigény, hogy "én a királyi családnál voltam".

 

 

Július 7.

Érdekes élmény volt az új alakulatomhoz, a 36/I. zászlóaljhoz kimenni. Kocsin egy óra alatt odaértem. Aránylag csendes napot sikerült kifognom. Útközben alig láttam a szokásos napi orosz postagépen kívül mást. A postást már jól ismerem. Naponta találkozom vele valamelyik területen. A napokban azt is sikerült meglátnom az erdőben, ahogy egy kis tisztásra értem a lovammal, hogy ejőernyőn dobja le a szokásos terhét. Olyan alacsonyra szállt, hogy a szó szorsos értelemben súrolta a fákat. Nyilván azért, hogy a légfúrósok ne vegyék észre. A jelzett helyen már várta két ember, aki felkapta a kis zsákot. Összegyűrte az ejtőernyőt, és máris eltűnt a fák között. Megtudtam, hogy a környező falvakból kitelepített oroszok laknak ott. Nekik küldik a megfelelő irányítást, partizánparancsot, gyógyszert, rádiót, élelmet. Azt is mesélték a partizán barátaim, hogy embert is ejtenek le. De csak éjjel.

 

Ki az öregapám látott már ilyen haditerületet. Velünk szemben a parton oroszok. Közöttünk oroszok. A hátunk mögött oroszok. Az ellenség az ellenség háta mögé a saját embereinek parancsokat juttat el. Az ellenség, jelen esetben jómagam, mindezt látja, senkinek nem szól, és mindezt megbeszéli az ellenséggel, a partizánokkal. Közben pedig ők becsülnek minket, mi becsüljük őket. Ők is az ördögbe kivánják a Sztalint, mi is. De azért ellenségek vagyunk.

 

Aki ezt meg tudja fejteni, annak be kéne aranyozni a fejét. (180)

 

A zászlóalj eljött Zamoscséről a szemben lévő erdőbe. Gyönyörű helyen vannak. Nagy tó szomszédságában. Ahogy elgyönyörködtem a tájban, mintha valami varázslat alatt lettem volna. A tóra ráhajoltak a fák. Kristálytiszta vizét itt ott borzolta a lágy szellő. De aztán újra tükörsima lett. Minden kis levélerezet jól látszott a tükörben. A különböző törésszögekben ahalak mint túlvilági lények látszottak, amint csapatosan vonultak. Apró buborékok szálltak a zöldessárga színű és mégis teljesen átlátszó vízből. Olyan volt, mintha gyöngyfüzért emeltek volna láthatatlan kezek a vízikirálynő nyakába.

 

Csak álltam, álltam, és újra elfeledkeztem, hol vagyok. Miért kell ezt a szépséget, és minden más szépséget elrontani a gyűlölettel, vérrel, szennyel?

 

Mintha valami zarándoktábor lenne az egész  zászlóalj körlet. De vissza kellett süllyednem a valósága. Mert a zarándokok vagy cserkészek  a képzeletem után - sajnos - valóságos katonákká alakultak át.

 

Minden épkézláb ember ott volt a misén. A szolgálatban levők is messziről hallgatták aprédikációt, ahogy körülnéztem. A tisztikar Berzeviczy alezredessel az élén teljes létszámban ott volt. Az ales már ismert. Vele jöttem ki a hadműveleti területre.

 

Úgy látszik,most már teljesen ismerem a körülöttem levő embereket. Az evangélium tanítását sikerül világosan magyaráznom. Úgy, ogy igen-igen, nem-nem a gondolatok lényege. Tehát mindenki megértheti.

 

Az öntudatos magyar - témát elemeztem.Szerelmese vagyok ennek a gondolatnak. Meggyőződésem, hogy a zseniális tehetségünk, jó tulajdonságaink mellett még ennyi bajnak sem volna szabad lenni, ha több öntudat lenne sok magyarban. Az öntudat hiánya, vagy ha megvan, annak a túltengése /tehát a bölcsesség hiánya igen sok bajnak a forrása.

 

Úgy látszik, jó benyomást keltettem, mert a tisztek bólogattak, a gátlás nélküli karpaszományosok és legénységiek közben jól oldalba vágták egymást.

 

Utána ismerkedtem az emberekkel. Sörrel kináltak. Félek, hogy sokat beszéltem. De úgy tűzbe hoztak a kérdéseikkel, nem tudtam ellenállni. Éreztem, hogy az őszinte érdeklődés, a rejtett politikai pártállás, a műveletlenség olyan keresztmetszetben jelentkezik náluk, amelyet mindenképpen át kell hidalnom. Hogy mi volt a kérdések mögött, majd (181) a jövő héten kipuhatolom. Félek, hogy felvágónak látszhattam. De felbőszített a velem szemben ülő százados. Csak bólogatott mindenkinek a mondatára, véleményére, és közben cigarettázott. De annyi mondani valója sem volt, mint egy csigabigának.

 

Otthon sebesülteket szállítottunk a kórházvonathoz. Néhány nagyon súlyosat nagy aggodalommal bocsátottunk útnak.

 

 

 

Július 8.

Csendes nap volt. A sebesültek közül csak a könnyebbek maradtak itt. Apró adminisztrációk bosszantják az életet. A sebesültszállítók elmondják a maguk területéről, hogy milyen ostoba módon gazdálkodnak a benzinnel, olajjal, pótalkatrészekkel.

 

Most kaptuk meg a listát arról, hogy több mint száz fajta teherautót, személykocsit, motorkerékpárt kiselejteznek, mert lehetetlen őket ellátni alkatrészekkel. A szegény sofőrök hónapok óta könyörögnek, hogy ez meglegyen, de az aranygalléros hatökrök méltóságon alulinak minősítik, ha egy pesti vagány autóbuszsofőr javasol valamit.

 

Erről jut eszembe: Ez a Szabó Kálmán beképzeltségben, önfejűségben, korlátoltságban ezekhez az aranygallérosokhoz lett hasonló. Ami eddig rejtett tulajdonsága volt, mióta helyettes parancsnok, ki akarja élni magát. Ma pl. kijelentette, hogy altisztekkel nem ül egy asztalhoz.

 

Hát ilyen botrányt még nem csináltam, mint ennek a mondatnak a hallatára. Háttere az volt, hogy a német szerótól /műszaki alakulat, rengeteget segítenek nekünk, persze nem hivatalosan, hanemmert van köztük osztrák, sőt burgenlandi is. Valamennyi útálja a Hitlert./ Ma ketten idejöttek volna vacsorára a meghívásunkra. Telefonáltak, hogy nem jöhetnek, mert váratlan parancsot kaptak Pinszk mellé. A nekik szánt vacsorát magunk ettük meg a saját sofőreinkkel.

 

Én pedig csak azért is, feltűnően barátkoztam a sebszállítókkal és a többi sofőrrel. Ez nem is volt nehéz, mert szeretem őket. Büszkeségeink! A legnehezebb helyzetekben nekik köszönhetjük sokszor a saját életünket is. Mindig útra készen vannak. Nagyszerűen karban tartják a gépeket. Kitűnően vezetnek, és ami nem utolsó, jó bajtársak. De természetes, ők is elvárják, hogy embernek tekintsék őket, nem pedig lenézett senkiknek, akikkel nem lehet (182) egy asztalhoz ülni.

 

Hát ez a Kálmán mivé lett?!? Szegény Boróka öntelt, önmaga gőgjébe süllyedt, önelégült, beképzelt férjet kapna, ha ebből a házasságból valami is lenne. De most már magam beszélem le, ha lesz rá alkalom. De mindkettőt. Legalább Kálmán nem tesz tönkre senkit.

 

Kitűnően éreztük magunkat a sofőrökkel. Jó érzés volt hallani újra, amit maguk között mindig mondanak: Tisztelendő úr, magát azért szeretjük, mert mindig átveszi tőlünk a kormányt, ha látja, hogy fáradtak vagyunk. Meg azért, mert a maga nyugodtsága, hidegvére, bátorsága /az egyik azt is mondta: vagánysága/ belénk is erőt önt.

 

Valóban, ismételten megtörtént, hogy valami veszélyes útra úgy vállalkoztak, hogy ha én is velük megyek. Eddig mentem is mindig.

 

Ez a butító bor megint mit tett? Piniel és a helyettesítő Csihás István zászlós egymásnak ment. Alig tudtam szétválasztani őket. Hogy nekem minden piszkos ügyben pelenkamosónak kell lennem!

 

 

Július 9. Vasárnap

A magyar öntudat-sorozatot tovább folytatom. Úgy látszik, mindenfelé szívesen fogadják. Hét közben beszélnek róla. Ha valahova eljutok, újra és újra kérdeznek. Érzik, hogy szorul a hurok körülöttünk. Szinte megérzéssel sejtik előre, hogy hamarosan igen nagy változás áll be az életünkben. Ezért szorul össze ez a kevés magyar. És ezért örülnek, ha valaki felhívja a figyelmüket ennek az összebújásnak a fontosságára. Hogy ne zülljünk szét a bekövetkező nagy veszély idején. Hogy  a két sötét hatalom közt meg tudjunk maradni magyarnak.

 

Reggel óta egymás után mondom a miséket. A vonatnál délben végeztem. Kiálltam a műútra, várva a szerencsét. Sikerült is fülöncsípni egy hadtest futárkocsi alakjában. Hazajöttem vele. Délután nem kellett elmennem sehova. Két helyre mentem volna, de lemondták, áttelepedés miatt.

 

Itthon görögöt olvastam. Ilyenkor mindig Kodályhoz képzelem magamat. Bár minél előbb folytathatnánk a görög és latin auktorokat. Ha egyszer hazakerülök, fogok annyira tudni oroszul, hgy bátran mondhatom neki: Amire megkért, megtettem. Adjon oroszból is feladatot. De mikor lesz ez? Kiváncsi vagyok, mit szól rá, ha megmondom: nem hagyott (183) nyugton az a kérése 1940-ben, hogy meg kell tanulnom oroszul.

 

Fokozódik a légi tevékenység. Este 11-kor a szokásos orosz gépek száma a többszörösére emelkedett. A légfúrósaink mostanában olyan idegesek. Ők, akik a legnagyobb bombázás idején is hidegvérrel lőtték a gépeket, újabban olyan zavart, kapkodó viselkedésüek, hogy szinte nem jól érzem magamat köztük. Többször említettem a tisztjeiknek. Sajnos, a legtöbbjük fegyelmezetlenségnek minősíti. Pedig ez nem az. Ez egészen más. Ez a természetnek valami különös előrejelzése. Hiába mondom a tiszteknek, hogy ezt én sokkal jobban látom, mert össze tudom hasonlítani az egyes alakulatokat. Hiába mondom Haromynak is. Ő személyében teljesen elfogadja, de felfelé a véleményére kutyagumit adnak. Németh Bélának is elmondtam, mikor most itt volt /nem a bélsárral fogadáskor/. Dezsényi Jancsinak is külön említettem, hogy jelentsék a hadtestnek, mennyire nyugtalanok az emberek.

 

 

 

Július 10.

Arra ébredtem fel, hogy Oláh Franci megkérdezte tőlem, mik ezek a közeli becsapódások. Hosszú másodpercek kellettek, míg felébredtem, és megértettem a kérdést. Bizony semmiről sem tudtam, mi történt. Este 11-re elaludtam, nem is ébredtem fel a szokásos induláskor. Egész éjjel égtek a Sztalingyertyák. Körülöttünk dübörögtek a gépek, csattogtak a vadászok, dohogtak a boforcok. Az éjjeli őrök mesélték el az egészet. Akkor öntudatosítottam magamban, hogy minderről halványan tudok valamit, mert közben másodpercekre felébredtem. De ha nem mesélik el, nyom nélkül maradt volna az egész.

 

Egész nap a műtőben segítettem. Sok sebesültet hoztak minden alakulattól. Kiderült, hogy a légtér itt volt körülöttünk. Ezért van mindenütt veszteségünk. Műtétek közben is jön egy-két orosz. De a közeli német vadászok pillanatok alatt felszállnak, és visszakergetik őket. A tüzérségtől láthatóen nem félnek annyira, mint a magyar agy német vadászoktól. /Itt még nem is láttam magyar vadászt. Azt mondják, ahol vannak, ott is nagyszerű a hírük./ Nem egészen értem azt, miért vannak kisebb hírben a tüzéreink. Hiszen ahány foglyot kezeltünk, egy emberként mind azt vallotta, hogy semmitől nem rettegnek annyira, mint a magyar tüzérektől. (184)

 

Súlyosabbnál súlyosabbakat hoztak. De hála Isten egy sem volt olyan, akin ne segíthettünk volna. Nagyon szégyellem magamat, mert erősen rákiáltottam az egyik sebesült honvédra. Fartályogja volt. Üszkösödni kezdett már az alatt az idő alatt, hogy behozták hozzánk. Feltártuk. Mikor fagyasztottam, már úgy ordított, ahogy a száján kifért. Először csitítottam. Aztán elfogyott a türelmem, mert folyton mocorgott. Nem tudtam pontosan célozni. Mégsem kellett volna ráripakodni. Pedig kiderült, hogy hisztis ember volt, aki minden kis vacak dologból is nagyot csinált. Hát még abból, ami valóban önmagában is fájdalmas.

 

Meg is kaptam ezért a büntetést. Délután, ahogy már a 14. Orosz Stormovikot számlálták az őrök, bekiáltottak, hogy hagyjuk abba, mert már szórja körülöttünk. Mit volt mit tenni, éppen kivitték az egyik sebesültet az asztalról, nem engedtük be a következőt, hanem magunk is kirohantunk. A futóárokból kikukucskáltam, hogy lássam a következőket. Mikor elfogytak, kiugrottam, mert a soron következő sebesült nagyon jajgatott. Futás közben alaposan belevágtam a bal lábam hüvelykjét egy kiálló gyökérbe. Berepedt alaposan a körmöm. Ugy kell nekem! Szegény bakáért ajánlottam fel a fájdalmamat. Bizony nagyon fáj. De csak gyerünk, vár a sok sebesült.

 

Eddig a következő "hadisérüléseim" vannak: éjjel nekimentem egy széknek. Eredmény=sipcsonthorzsolás. Erősen folyik a vér. - Futbalozásnál ráestem a bal hüvelykujjamra. Kificamodott. Még most is erősen fáj. - Megnéztem, mennyi piszok van a karbidlámpámban. Ki akartam tisztítani. Felrobbant. Levitte gyönyörű frizurám felét. Még szerencse, hogy ritkaszép a hajam, így nem sok pusztítást végzett. - Behoztam az ágyamat az eső elől = jobb lábam ujjairól lement a máz.

 

Már említettem az egyetlen komoly esetet, hogy légnyomást kaptam. Dadogtam, de már el is felejtettem.

 

 

 

Július ll.

Szent Benedek Atyánk ünnepe. Egész nap itthon voltam. Mise után beszéltem a sebesülteknek a bencésekről. Sokan voltak, akik valamilyen kapcsolatban voltak vagy vannak Rendünkkel. Ha másként nem, valamelyik rokonukat (185) tanítottuk, vagy valakijük a rendi gazdaságban volt. Ez utóbbit sohasem szeretem hallani, mert legtöbbször szégyen fog el. - Mikor jön már el az az idő, amikor nem a bikaistálló lesz a legfontosabb, és nem a Rezner-féle haszontalan emberek dirigálnak egész házakat a rendi vagyonból lopkodott pénzzel a zsebükben.

 

Készültem a prédikációra. Mikor mindent felvázoltam, elindultam a temetőbe sírt ásni. Egész úton végigelmélkedtem a gondolatokat. Visszafelé pedig breviáriumoztam. Egyszer csak se bű, se bá, olyan zápor keletkezett, azt hittem, elvisz mindent. Az ortodox templomba menekültem. Megvártam a végét. Jó latyakban értem haza. Alig öltöztem át, illetve alig hogy lenyúztam a sáros, piszkos csizmát, újra jött a zápor. Hát ilyent még haditerületen nem értem meg. Mintha dézsából öntötték volna. Palotabunkerem, pedig sok mindent kibírt, de most oldalt mégis beázott.

 

Ahogy kinézek az ablakon, látom az egyik varrógépet. Ez sem történt meg, hogy ez a kis vacak megijedt volna valamitől. Most azonban a tó és köztünk olyan viharos záporba jutott, hogy azt gondoltam, éppen miránk esik. Azt a táncot, amit ez lejtett! Láthatóan nehezen fordult meg, és visszafordult. Ma nem is jött többször.

 

Késő este nagy zörgéssel befutott a postaautó. Az én nevemet is kiáltották. Tóthék írtak. Mondhatom, ilyen tartalmas, intelligens levelet ritkán olvastam. Pista feleségéről mindig Arisztidünk húga, Anni jut eszembe. Ők ketten a legintelligensebbek, legjobb szívűek, akiket ismerek. Most is nagyon örültem ennek a levélnek, mert őszinte szeretetből fakadt. Karlné többször mondta, hogy Tóthéknak nagyon sokat jelentek. Sokszor emlegetik, hogy mennyire örülnek, hogy a gyermekkori ismeretséget - ha nagy kihagyással is - de felújithatták. Azóta valóban ugy érzem, igazán közel vannak hozzám. Magam is hálás vagyok Eriknek, hogy 1940. Szilveszterén összehozott bennünket. /Ma is emlékszem, a rendházi vacsora után felmentem Lothár szobájába. Elkezdtem zongorázni. Már vagy egy órája gyakorlok, mikor beront Erik, és azt mondja: Vedd a kabátodat és gyere!- Hova? Ne törődj vele, megígértem, hogy elviszlek valahova. - Semmi rossznak nem vagyok elrontója, hát rögtön ráálltam. Megyünk az öregtemplom felé, észre sem vettem, hogy Erik hirtelen eltűnik mellőlem. Befordult az Úri Kaszinóba. (186)

 

Azért nem vettem észre, mert balra bámultam a hulldogáló havat. Felmentünk az emeletre. Tóth Pista, mint házigazda fogadott bennünket. Mondom Eriknek, ez mégsem jó. Nem szeretek idegen emberek közé csak úgy berontani. Gyere csak, mondja. Valóban akkor ismerem meg a legbelső asztalnál a Tóth családot. Nagyon jól éreztük magunkat. Másnapra meghívtak bennünket Erikkel. Azóta igazi jóbarátok vagyunk.

 

 

Július 12.

Hűvös nap van. Csizmában kell lennem. A lábam nagyon fáj, mert gennyed a vacak sérülés alatt.

 

Ma csúnya eset történt. A mellettünk levő fürésztelep előtt vonult a 101. utászszázad  és három zsidószázad. Kihívtak, hogy találkozzanak velem. Leálltam az út mentén, hogy mindenkit lássak, és egy-egy jó szót szóljak hozzájuk. Láthatóan megáldottam őket. A zsidók nem gúnyolódtak emiatt, ahogy legelső alkalommal tették. Már ismernek annyira, hogy őszinte szeretettel vagyok velük szemben minden aljasságuk ellenére. /De hol nincs szemét az emberek között?!? / Elbúcsúztam tőlük. A rabbiknak még külön Isten áldását kivántam. Kértem, mondják meg mindenkinek. Még integettünk egymásnak. Visszafordultam a körletünk felé. Még arra gondoltam egy pillanatra, hogy bemegyek a temetőbe. De mégis meggondoltam, és hazafelé indultam. Ez volt a szerencsém. Alig megyek vagy száz lépést, jön egy orosz gép. Közömbösen néztem fel rá. Gondoltam, éppen úgy elmegy fölöttünk, mint eddig. De nem. Elhült a vérem. Látom, hogy kinyúlik egy kéz, és ledobja a jól ismert kb. 10 kilós bombáját. Aztán a másikat, harmadikat, negyediket. Mélyrepülés, géppuskával végig rajtuk. Persze mindenki szétszalad. Még háromszor visszajön az orosz. Az utászok kézifegyverrel lövik ugyan. De mi az a géppuskával szemben! Megkövülten álltam egy fa alatt. Lehetetlen, hogy a pilóta ne ismerte volna fel a zsidószázadot. Ha ennek ellenére is lőtte őket, akkor azt kell mondanom, megérdemelték a zsidók. Miért kacérkodnak az oroszokkal, miért várják őket, mint valami Messiást? Ezeknek mindig más kell. Sohasem jó, ahol vannak, és mindig más az oka az ő szenvedéseknek. Ez az a pont, ahol sohasem tudunk együvétartozni velük. Itt rekedt meg minden beszélgetésünk az elmúlt hónapokban. Csak igen ritka ember volt köztük, aki ezt elismerte volna. Aki megértette, hogy évezrede ők provokálják a gyűlöletet. (187)

 

Három halott van, nagyon sok sebesült. A két zsidót koporsóba tettük. Mivel tovább vitték az alakulatokat, rabbi nem volt itt a közelben. Odajön hozzám Klein  dr. /tudják, hogy mindig azt kell küldeni hozzám minden kéréssel. Részint mert személyében szeretem, részint mert okos, művelt ember, jól tud mindenkivel tárgyalni. / Tudja, hogy nálam nem kell tárgyalni, csak megmondani a kérést. Vagy lehet teljesíteni vagy nem. Hát a kérés az volt, hogy kifürészelhessék a koporsó alját, mert az ortodox zsidóknál ez hozzátartozik a temetési szertartáshoz. Szét nem szedhettük a koporsót, így magunk baltával igen jól megcsináltuk. Beemeltük a halottakat. Hoztak a szomszédos körletből szertartáskönyvet, és elvégezték nálunk a szertartást. Én is ott voltam.

 

Kimentem a temetőbe. Segítettem nekik sírt ásni. Eltemettem a derék honvédet. Mivel a "bölcs" szabály nem engedi, hogy zsidókat odatemessenek, úgy oldottam meg, hogy a soron következő sír mellé tettem a kerítést. Tehát a zsidó sír a kerítésen kívül volt. A valóságban éppen úgy sorban, mint a többi. Jaj, de szégyellem ilyenkor magamat.

 

Visszajöttem az autóval. Szokás szerint én vezettem. Az erdő felé kerültem el. Meg akartam nézni a kitelepítettek között azt az orosz gyereket, akit mi hoztunk vissza az életbe. Gondoltam, viszek neki cukrot. Még alig látott életében ilyent. Ahogy közeledem a telepükhöz, megint ránk lőttek. Mindkét oldalon lenn voltak az ablakok. Nálam jött be, levágott egy apró darabot a keretből, a mellettem ülő tizedesnél ment ki. Na ezt is megúsztuk! Mondtam is az oroszoknak, hát ezért segítünk annyit, hogy így  tegyenek? Ilyenkor mindig azt mondják, hogy idegen partizánok tesznek ilyent. Nem közülük kerül ki az áruló. Tudni illik az egész vidék tudja az egyezségemet, mely szerint nyugodtan mehetek az alakulataimhoz vagy bármilyen egyházi munkámhoz. A sztarosztának megmondtam, hogy bátran jőjjenek ilyenek ellenére is minden sebükkel, betegségükkel.

 

 

 

Július 13.

Már kora reggel behoztak egy fejlövöttet. Alig bírtunk vele, annyira vagdalta magát. Lumbálpunkciót végeztünk rajta. Megnyugodott. Állapota rendkívül súlyos. (188)

 

Mikor magához tért, szépen meggyónt, megáldozott. Feladtam neki a szentkenetet.

 

Ma sok postát kaptam. Puppi írja, hogy Baba élete nem a legnyugodtabb. Igen sajnálom, ha Laci így tekinti az ő személyét. Baba volt nekem a szépség, a finomság. Soha a legkisebb kisiklás nem történt kettőnk között. Mennyi veszélynek voltam kitéve annak idején. Benne sohasem csalódtam. Vele kapcsolatban soha egyetlen rossz gondolatom nem támadt. Mint az édes testvérem, olyan volt. Az volt a közös hibánk, hogy feltételeztük, hogy senki sem érti félre. Mennyi érték zuhant volna a mélybe, ami bennem volt, ha nem a legeszményibb magasságból néztem volna őt. Miért nem érti meg Laci, ahogy megértette Édesapám és Édesanyám? Baba, édes, maradj meg annak, aki voltál: feddhetetlennek.

 

 

Július 14.

Július 20-ra tettem a határidőt az elmenetelhez. Ma újabb zseniális parancsot kaptunk: építsünk nehéz gerendákból olyan bunkert, amelyben operálni is lehet. Az az előzménye, hogy folyton panaszkodunk: újabban nem lehet nyugodtan dolgozni. Folyton megzavar bennünket egy-egy légitámadás, tüzérségi tűz stb. Olyan környezetben, ahol a sebre tett kést vagy az érbe szúrt injekciós tűt félre rántja a ház remegése, képtelenség életet menteni. Vagy vigyenek bennünket nyugodt helyre, vagy legyünk első segélyhely vagy ötöljenek ki valami okosat. De a sebesültek lecsillapíthatatlanok, az orvosok kapkodnak. Érthető, az életösztön a legkoncentráltabb figyelés között is megköveteli a jussát, és valamilyen gesztusban, kapkodó mozdulatban vagy belső remegésben megnyilvánul.

 

Erre kiadták a legostobább parancsot, a bunkert. Hiába tiltakozunk ellene, hiába mondjuk, hogy be sem tudjuk fejezni, ez az idióta B. csak hajszolja az elkészítését.

 

Tehetetlen dühömben ma fogadást ajánlottam neki, hogy soha az életben nem fog elkészülni. Előbb kizavarnak bennünket innen.

 

Úgy mozog minden Baranovicsi és Kovel  körül, hogy napokon belül zsákban leszünk. Akkor majd az első osztályú tűzkeresztes, hős hadosztály biztosan elvérzik. A szegény egészségügyi oszlop, a másodosztályú tűzkereszttel, majd belakapaszkodik a pléhgallérosok frakkjába. Hát hogyne! (189)

 

Ó, mi nagyon felszerelt harcoló alakulat vagyunk. Van puskánk, sőt töltényünk is, amelyről darabszám el kell számolni. /A világháború vége felé!!!/. Vannak szekereink, sőt még lovaink is. Aki nem hiszi el, nézze meg a 12. eü.oszlop csatapapját, holmi nevezetű Nádasi Alfonz bencés tábori lelkészt, milyen délcegen lovagol. Ha valaki távolból nem hiszi, hajlandó vagyok eskü alatt vallani a színigazságot, mely szerint mi olyan zseniálisak vagyunk, hogy vonalbiztosító alakulatból percek alatt át tudunk idomulni harci egységgé. Tankok ellen csuzlival. Repülők ellen pisztolyokkal.

 

Még autóink is vannak. Hogy naponta tucatjával mennek tönkre, mert nem tudjuk megjavítani, nincs alkatrész. Ugyan kérem, ilyen kicsiséggel ki törődik?

 

Most jut eszembe. Kifelejtem a tankjainkat is. Magam is ültem Ansaldóban. Mint a kerti törpe a ház előtt, úgy festettünk benne a T 34-esekkel szemben. De fő a hősiesség. Célzó készüléke olyan pontos, hogy, mint említettem az első napokon, kitűnően tudunk belelőni a saját alakulatunkba.

 

Rendben van itt minden! Ebben a halálközeli állapotban sem látnak tisztán azok, akiknek állítólag hivatása lenne a katonáskodás.

 

 

Július 15. Szombat

Isten veled, Gorniki!

 


Kiegészítés

 

4.oldal

Nem adtam magyarázatot, miért csak február 11-től indulok a leirással. - Közben ismétselten vonatra tettek bennünket, és eljutottunk Budapestig. Vissza Szombathelyre. Majd ujra Debrecenig. Ismét vissza. Össze-vissza irányitottak aszerint, ahogyan az össze nem függő parancsokat kapták a kapkodó központok.

 

Igy voltam az emlitett zeneakadémiai vizsgával is. Az irodában azt mondta a titkár, hgy vizsgáznom kell Bárdos Lajosnál és Bartha Dénesnél. Hiába mondtam, hogy az Indexben megvan a vizsga. Azt válaszolta, hogy a vizsga eredményét be kell irnia az Anyakönyvbe. - Bárdos Lajos azt mondta: Ez ostobaság, de tessék-lássék feladott egy kérdést: utána ismét beirta a jegyet. Bartha Dénes még cifrábbna fejezte ki véleményét, és egy kérdés után megkaptam a jegyet. -

 

Mire visszamentem az irodába, a titkár visszavonta szavát, és azt mondta: Nem adhatom ki a diplomáját.

 

Átvillant az agyamon, hogy azonnal szólok Kodálynak. Mivel azonban a magam ügyében még sohasem szóltam neki, - annál többször másokéban, - gőgös büszkeségemben most sem tettem. Ezért csak végbizonyitványom van.

 

De nagyon büszke vagyok rá, hogy szerzetes-papságom miatt sugta a gyáva titkárnak a felsőbbsége, hogy igy döntsön!!!

 

Arisztid atya huga, Viola Imréné, Anni néni, telefonált, Szinte bocsánatot kért, mikor rádöbbent, hogy föl sem fogta, mit mondtam neki a nagy zsufoltságban. Menjek fel hozzájuk azonnal!

 

Igy visszatekintve az elmult hónapokra, éreztem, hogy jobban kimeritett, mint minden utána következő esemény. A teljes bizonytalanság, emberi butaságok sorozata miatt!

 

Kiegészítés 23.

 

23.oldal

Amikor most ujra elolvasom, bizony megvallom, helytelenül irtam. Kijavitom: Édesapám a vakáció közepén figyelmeztetett arra, hogy ez a gyönyörü zsidólány fülig szerelmes belém. De rögtön hozzátette: Fiam, rajtad is látom, hogy te is beléestél. Igy volt! De kértem a Szentlélek kegyelmét.

 

Csak a végét irtam helyesen. - Mintegy husz év mulva találkoztunk. Be kell vallanom, alig ismertem meg. Romja volt önmagának. Édesapám nem tudta türtőztetni magát, azt mondta: Szivből örülök, hogy legyőzted magadat!

 

 

27.old.

Elfelejtettem leirni: Az elején, belépésemkor "szabályosan" jelentkeztem: ... bencés tábori lelkész. Mire ő: Ilyen nincs. Tessék hivatalosan jelentkezni! Ujra igy kezdtem: ...bencés tábori lelkész. /Ennek az a különös háttere, hogy a vezérőrnagy figyelmeztetett, hogy nem fogok birni Körösztössel, ha elkérem az autóját. Megigértettem vele, hogy telefonálok neki vészhelyzetben. Mikor elmondtam a Főgazda támogatását, először nagyot nézett. Nem hitte el, Utána telefonálni akart /hogy hova, nem tudom/, de merészen kikaptam a kezéből a telefont, míg ő a tartóját fogta: Kapcsolják a Főgazdát. Utána: Vezérőrnagy úr, tisztelettel kérem engedélyét, hogy autón mehessek vissza, mert teljesen átáztam. - Add át az alezredes urnak. Hallottam, mikor azt mondta neki: Kérlek, a kocsiddal jőjjön vissza. - Erre Körösztös dühösen letette a kagylót és azt mondta nekem gunyosan: Professzor úr, ezt a hadbiróságon folytatjuk. Mire én: /nem tudom, honnan vettem ekkora szemtelenséget/: Nagyon helyes, alezredes úr, majd ott beszámolunk az oroszoktól lopott holmikról.

 

Ezzel kimentem.

 

 

31.old.

Mikor az alezredest betámogatta a legénye, /sajnos, már elfelejtettem a nevét, nagyon kivácsi lettem. A háttere a következő: Pergőtüz volt kora reggel. Az orvosok azt mondták: Fogadjunk, hogy legalább egy törzstiszt össze fog omlani / persze szinlelésből, gyávaságból/. Igy történt. - Mikor meglátott engem a kis parasztszobában az orvossal, megkérdezte ki vagyok. Kornél nyugodtan mondta, hogy az uj katolikus lelkész. "Menj ki", hangzott az ales álreszkető hangja. Meg sem mozdultam. Kornél válaszolt: Ő segit nekem, tehát itt marad." - Függelemsértés, kezdte rekedt rikácsolással. Mindketten halálnyugodtak voltunk. (a többi a 31. o-on).

 

Kiegészítés 2

 

ge vitte be az Akadémiára: Jáki Teodóz.

 

31/2

Közben a következő történt: Az alezredes felém fordul és azt mondja, szinte vezénylő hangon: A tábori lelkész úr kimegy a szobából. Erre Kornél: A tábori lelkész úr nem megy ki a szobából, mert ő az én segítőm a vizsgálatoknál. - Utána mondta Kornél, hogy így szoktak tenni a szimuláló tisztek. Mikor egyedül maradnak az orvossal, ráparancsolnak, hogy küldje őket haza, mert kimerültségük és idegösszeomlásuk van. Doktora válogatja, mit hogyan tesz. - Egyévi harctéri szolgálatom alatt egyetlen törzstisztet láttam igazán összedűlni: a kiváló Lakatos ezredest. Az azonban megrendítő volt. Ma is előttem van összedűlése a tábornok szobájában. Nem lehet leírni azt a döbbenetet, amit ez az igazi hős kiváltott belőlem, de a tábornokból is. Mintha az egész magyar hadsereg súlya nyomta volna a vállát. Utolsó egybefüggő, majd szakadozó mondataiból ki lehetett venni, hogy a legfelsőbb hadi vezetés mészárszékre küldő taktikáját a maga lelkiismeretén is viseli.

 

 

 

48/3

A vonaton az történt velem, ami még soha. Olyan sokan áldoztak, hogy elfogyott az Oltáriszentség. A súlyos sebesültek könyörögtek, hogy áldoztassam meg őket is, /miután minden vagonban a mise előtt általános feloldozást adtam/.  Mintha érezték volna, hogy már út közben sokan meghalnak közülük. A protestáns testvérek is kérték áldásomat, és nem egyszer maradék erejükkel kezet akartak csókolni, mikor homlokukra keresztet rajzoltam. Megint az a jelenet volt, mint amelyet többször tapasztaltam, hogy a halál előtt mindig kiviláglik az "anima naturaliter christiana" gondolat.

 

Visszamentem abba a kocsiba, ahol a hevenyészett oltár volt, és egyéb részek elhagyásával felajánlottam, átváltoztattam és áldoztattam. Marcellin említette az ilyen esetet annak idején órán. Sohasem gondoltam, hogy valaha velem is megtörténhet. De hálás vagyok, mert sok bajtárs lélekben megnyugodva várta a halált.

 

Kiegészítés 3

 

4 1/a

Szeptembertől februárig tollászkodott a parancsnokság indulásunkról vagy maradásunkról. Már az első hetekben fogalmat alkottam az esztelen katonai vezetésről. Hangyaboly volt a város, mert a behívottak éppen olyan dühösek voltak, mint én. Nekik még rosszabb volt, mert soknak nem volt igazi szállása, én pedig a szombathelyi premontreiek vendége voltam. Hálás vagyok, mert igazi testvérszeretettel tartottak maguknál ebben a megyünk nem megyünk összevisszaságban. - Néhány tiszt, persze csak a tartalékos, merte hangoztatni az ostoba intézkedéseket. De ha aktív meghallotta, rögtön leintette mindenféle katonai büntetéssel fenyegetőzve. Már ezekben a hetekben véglegesen megutáltam a háborút, melyet eddig is elítéltem.

 

Bizony, ha nem Isten ujjának tekintettem volna a behívásomat, /melyet Tiborcz Nándor intézett. Egykori rendtársunk Ottó néven/, amelyet azért ajánlottam fel, mert talán segíthetek embereken a legembertelenebb körülmények között, kisértésem volt, hogy elfogadjam osztálytársam, a katonai kórház főorvosának, Domonkos Gézának felajánlását, hogy fölmentet. Kifejezetten mondtam neki, hogy nem fogadom el.

 

Az első szabadság alatt, mikor visszaengedtek Budapestre, elmentem búcsúzni Kodályékhoz. A Völgy utcai családi házban voltak. Előzőleg is elbúcsúztam, mikor megkaptam a SAS-t. Akkor Emma néni útravalóul rózsafüzérét adta nekem, amelyet annak idején a pápától kapott. /el is zabrálták tőlem. Olyan hirtelen törtek rám a pribékek, hogy nem tudtam idejében elrejteni. Mint a dúvad, rántotta el, és dobta ki a vagonból, mikor vittek bennünket a fogságba./

 

Kodály még a szokottnál is hangtalanabb volt. Magakészített teát és apró süteményt. Persze, nem lett volna Kodály, ha rögtön nem a testvérnépek közti kutatásról mondott volna néhány szót. Újra a lelkemre kötötte /tipikus zseni, akinek nincs fogalma a reális élet bizonyos arculatáról/, hogy azt a könyvet, amelyet első búcsúzásunkkor felírt a testvérnépek gyűjtéséről, feltétlen hozzam haza.

 

Aztán minden átmenet nélkül, mintegy belső felforrósodással, azt mondja: ha tudsz szerezni revolvert, hozd el, mert ha ránk törnek, nem adom ingyen Emma életét. - Egyszerűen nem ismertem rá. Ilyen szavakat és lángoló szemet még sohasem hallottam és láttam nála.

 

Meghatottan

 

Kiegészítés

Az első részhez

 

4/1.

Nem is tudom, miért írtam így, mikor az igazság a következő:

 

Hazudtak az én ügyemben is, mint sok más, pappal kapcsolatos esetben tapasztalható volt, mióta az irodában a nyilas szellem megfélemlített még olyan is, mint pl. Kapitánffy, aki azelőtt igazán segítő készségről tett tanúságot. Mikor az irodában bejelentettem szándékomat, látszólag semmi nehézséget sem támasztottak. Az Index átvizsgálása után megmondták, hogy zenetörténetből és népénekből le kell vizsgáznom. Hiába mondtam, hogy benne van a vizsga igazolása. A titkár erősködött, hogy nem világos, milyen részből vizsgáztam.

 

Bementem Bartha Déneshez. Ő sem értette. De eleget akart tenni kérésemnek, és szó nélkül beírta a jegyet nem éppen magyar melódiájú mondat kiséretében, és aláírta. - Bárdos Lajosnak ugyanezt elmondtam. Ő azt kérdezte: Melyik ének régebbi, a Futva jöttem elibéd, vagy az Ez nagy szentség. Kettőnk között is nevetségessé akarta tenni az iroda ostobaságát. Aztán aláírta. Közben hozzátette: Hallatlan.

 

Visszavittem az INDEXET, A titkár savanyú arccal elvette, és azt mondta: Jelentkezzék egy hét múlva. Hivatkoztam körülményeimre /csak három nap szabadságot kaptam ennek elintézésére/, mire türelmetlenül mondta: Akkor három nap múlva. Be is mentem, de kijelentette, hogy a bizottság nem jön össze hosszú ideig. Öntudatom pedig nem engedte, hogy szóljak érdekemben Kodálynak.

 

Folytatása négy év múlva: Ugyanebben az ügyben bementem az Akadémiára. Mikor az irodában elmondtam szándékomat, vagyis azt, hogy szeretném megkapni a diplomámat, az egyik, aki megismert, rögtön kijelentette, hogy ez olyan bonyolult, hogy nem tud rá azonnal válaszolni. A megbeszélt időben újra bementem. Már előre tudni lehetett, hogy most egyáltalán nem segítenek az elintézésben. Hiszen már a párttitkár volt a legnagyobb úr. Az általuk kijelölt időben ismét bementem. Akkor kerek perec kijelentették, hogy nem kapok diplomát.

 

Most sem szóltam Kodálynak az érdekemben. Pedig akkor már tudtam, hogy hány emberen segített. Jómagam is több ember kérését továbbítottam hozzá. Még rendtársamat is az ő segítsé

 

Kiegészítés 4

 

Meghatottan átölelt, megcsókolt /azelőtt soha/, Emma néni is. Kikísértek a kapuig, néma kézfogás. Akkor a szemébe néztem, könnyes volt. Magam is megrendültem.

 

Többször írtam neki, de válaszát sohasem kaptam meg a tábori postán, sem a fogságban. Teljesen érthetetlen volt. Ugyanígy voltam Bárdos Lajossal is.

 

 

48/4.

Ugyanez az eset megismétlődött a következőképpen: Éppen ebédeltünk. Bejön egy főhadnagy, és jelentkezik az alezredesnél /egy undoritó kukac, aki mindig velem próbált gúnyolódni, míg nyíltan meg nem szégyenítettem a többiek előtt. Attól kezdve ádáz ellenségem volt, és mindenki előtt a hadbíróságot emlegette velem kapcsolatosan, hogy majd az elintézi az én civil gondolkodásmódomat/. Megkérdezi itt van-e Nádasi Alfonz tábori lelkész úr. Mondja, hogy ő is bencés diák /a nevét sajnos elfelejtettem/, és hallott rólam. Kéri, hogy misézzem nekik, mert azonnal tovább kell menniök. Ők is aknaszedők, és most életveszélyes feladatot kaptak. Hat hete nem voltak szentmisén. Szeretnének gyónni, áldozni. - Már megszoktam a Szentlélek sugallatát. Ezúttal is letettem a kést és villát. Hoztam a kegyszereket és miséztem nekik. Általános feloldást adtam nekik. Megáldoztak. Néhány nap múlva visszakerültek. Ketten hősi halottak lettek.

 

 

58/5.

Története a következő: Behozzák a bajtársat hordágyon. Éppen máshol voltam. Mikor meghallottam, hogy új sebesültünk van, azonnal meg akartam kérdezni, hogy meggyónik e vagy felkeltsük e a tökéletes bánatot vagy feladjam e a szentkenetet. De máris vitték a műtőbe. Megkértem, hogy bemehessek a sebesült után, várjon néhány percig.

 

Ó Alfonzkám, semmi az egész. Néhány perc és utána elvégezheted. Valami különös rossz érzés fogott el ismét, hiszen annyi műhibát követett már el, hogy joggal féltem. Csak annyit értem el, hogy azt mondtam a bajtársnak: Mondd tiszta szivből: Jézusom szeretlek. /Meg sem kérdeztem, milyen vallású/. És feloldoztam. Máris kizavart a műtőből.

 

A sebesült néhány perc múlva elvérzett a kiváló orvos ostoba műtétje miatt.

 

Kiegészítés 5

 

59/6.

A zsidó muszosok lassan hozzám jönnek bajaikkal. Egymás között sokat veszekednek, és engem kérnek békéltetőnek. Különös, hogy az intelligensek mennyiszer lenézik a műveletleneket, az utóbbiak milyen ferde szemmel néznek rájuk azt feltételezve, hogy elárulják sorstársaikat, ha nyugodtan beszélnek valamelyik nemzsidóval. Magam igyekszem elejét venni ennek azzal, hogy ha lehet, mindig megszólítom a legelégedetlenebbet, vagy akiről leri az állandó sértődöttség vagy bosszúvágy. Engem valahogyan tűrnek, noha már megkaptam egyszer, hogy biztosan csak itt kinn vagyok velük ilyen, otthon én is antiszemita vagyok, mert a katolikus papok mind azok. Szegények, megértem őket, mert aljasság eredménye a sorsuk.

 

Fölmosom a véres padlót vagy kiviszem az ágytálat de mindezt és sok mást csak azért tenni, mert zsidó vagyok, nem csoda, ha kiváltja az engesztelhetetlen gyűlöletet, mely úgy is egyik jellemzője fajuknak.

 

De lélekben vágyódnak valami lelki után. Ezért megfeledkeznek arról, hogy engem hivatalosan gyűlölniök kellene, a valóságban pedig jönnek az evangélium után anélkül, hogy tudnák mi az. Miért nem tudnak ilyen keresők is lenni itthon?

 

65/7.

A csizmám szárába kaptam egy miniatűr szilánkot. Amint önkéntelenül lehajoltam az ütést érezve, abban a pillanatban megláttam, mert sikított, a csöppséget. Ölembe vittem be hozzánk. Csendesen aléltan sirdogált. Remegett. Mikor egy kicsit erőre kapott, ki akart jutni a karjaimból. Teljesen magamhoz öleltem, hogy a szilánkok ne mozduljanak el benne. Kimerülten elalélt. Igy tettem a kötözőasztalra.

 

Bizony sírtam, mikor eltemettem az ortodox pappal együtt.

79/8.

 

Magam is vérig voltam dühös a vezércsicskás intézkedése miatt, aki mikor számon kértem, a gazdájára hivatkozott. Kikértem magamnak. Ebben a felforrósodott állapotban jöttek hozzám az ápolók, bakák és fogatosok, hogy tegyek valamit ezzel a megveszekedett parancsnokkal, mert lelövik. Egyik legnehezebb feladatom lett. Ugyanazokhoz könyörögtem, hogy

 

Kiegészítés 6

 

ne lőjjék agyon, akikkel eddig teljesen egy véleményen voltam. Órákba került, míg egyenként becsületszavukat vettem az "összeesküvőknek". De hol a biztosíték, hogy meg is tartják, mikor az idegek ilyen szörnyű állapotban vannak ellene. Joggal! Napokig reszkettem, ha valahol a környéken lövést hallottam, nem őt lőtték-e le.

 

 

83/9.

Vulka is azon helyek egyike, ahol az emberek már megszokták, hogy ha misézni megyek, jó idő esetén nyílt területen mondom a szintmisét. Ha pedig valami miatt be kell menni, már invitálnak, hogy náluk legyen a mise. Először szó sem lehetett, hogy bárki is eljőjjön a misére. De abból lehetett tudni, hogy mindent figyelnek, hogy a függönyök hol itt, hol ott meg-megrezdülnek a liturgia alatt. Azt a magammal vitt ruszin ápolónkkal lefordíttattam, és szeretettel hívtam őket. Hozzátettem, hogy mondják meg a többi embernek is. Valóban, legközelebb, mikor meglátták érkezésemet, szaladtak egymás házába hírül adni a misét.

 

 

105/10.

Ez annál nagyobb erkölcstelenség, mert a felesége egy Rákóczi úti zsidó ékszerész leánya. - Egyébként nagyon jól tudja, hogy viszont engem hogyan becsülnek a zsidók. Nyilván ez is benne van a szidalmaiban, hogy még engem is bosszantson. - Nem bírja, hogy a partizánvezető halászgazdával jóban vagyok, akinek a bibliáját elmeséltem, hogyan mutatta meg nekem az istállóban az alom alatt. Sem azt nem akarja felfogni, hogy a partizángyerekek engem nem bántanak, mikor misézni megyek. Ugyanakkor behoznak hozzánk sebesülteket, akiket éppen ezek a partizánok találtak el. Hát ezt valóban nem lehet megérteni!

 

 

110/11.

Kiértem olyan helyre, ahol ritkábbak voltak a fák. Kicsit gyorsabban ügetett hűséges lovam. Hol itt, hol ott hallottam pattanást, süvítést, de nem sokat törődtem vele. Valami furcsa tudomásulvétel feledtette a veszélyt. De a lovamon közben észrevettem, hogy megrántja a fejét. Ő mindig érzékenyebb volt, mint a gazdája. Másnap reggel Jóska csicskásom odajön a köpenyemmel, és azt mondja: Tisztelendő úr, látta ezt? És az ujjait beledugja a köpeny

 

Kiegészítés 7

 

kétszárnyán két lyukba. Hát ezt nem vettem észre, bezzeg a lovam igen. Ugy látszik akkor történt, mikor hirtelen visszahőkölt, amivel nem törődtem, hiszen olyan gyakran süvített közelebbről-távolabbról egy-egy golyó.

 

Másnap újra nekiindultam, hogy megkeressem nagyszerű tüzéreinket, akik körül tegnap annyit keringéltem ostobán a pocsolyákban, zsombékos, hinaras területeken. Miséztem, gyóntak, áldoztak. A végén elmondtam a tegnapi odüsszejámat. A hadnagy nevetve vitt oda a pincéhez, és azt mondta, bizonyára ezek voltak. Kinyitotta az ajtót, mert kértem, hogy beszélhessek velük. /milyen az ilyen pince? 180-200 centi mély, a talaj szintjén tető ajtóval/. Kérdeztem honnan jöttek. Kiderült, hogy koveli diákok, akik érettségi előtt állnak, de eljöttek partizánnak.

 

Tegnap az erdőn vonultak át, mikor láttak egy lovast. Kérdeztem, mikor? Pontosan egyezett az időpont. Elmondták, hogy gúnyolták egymást, hogy nem sikerült pontosan lőniük, mert csak azt vették észre, hogy a ló felhorkan. Mutattam a köpenyemet a két lyukkal. Mondtam nekik, hogy ez nem szép, mert én katolikus pap vagyok, és az orosz embereket éppen úgy segítem, ha tudom, mint bárki mást.

 

Kértem a hadnagyot, hogy a nyomorult gyerekeket engedje el. Sajnos, nem teheti, válaszolta. Hosszas kérésre megegyeztünk abban, hogy ha estefelé visszajövök, én kinyitom a pincét. Odamentem hozzájuk, és megmondtam, ha nem lőjjük őket agyon, mit tesznek? Azt válaszolták, hogy visszamennek Kovelbe. De erre becsületszavukat vettem, mondván: Ha valahogyan megtudjuk, hogy újra partizánok lesztek, azonnal agyonlövünk benneteket. Becsületszavukat adták és kezet fogtunk.

 

Este, mikor visszamentem, mondtam az éppen őrségben levőnek, vajon családos? Azt mondta, igen. Hát gondoljon a saját gyerekére, és ennek a tudatában értse meg, amit teszek. És kiengedtem a barátaimat. - Tudom, hogy teljesen katonaellenes volt, amit tettem, de mégis megtettem.

 

Otthon a halászgazda barátomnak már előtte elpanaszoltam, hogy rám lőttek, pedig megegyeztünk, hogy megmondja a partizánoknak, hogy engem hagyjanak nyugodtan menni, hiszen tudják, hogy pap vagyok. Másnap megerősítette, hogy nem az övéi közül valók voltak, hanem átvonuló koveliek.

 

Kiegészítés 8.

 

116/12.

Mikor már napok óta lecsillapíthatatlanok voltak, odajön hozzám parancsnokuk, egy főhadnagy, akit eddig is derék embernek ismertem. Minden vasárnap buzgón részt vett a misémen. Embereivel valóban emberségesen bánt. Már előtte is többször panaszkodott, hogy néha nem lehet semmit sem elérni a két zsidószázadban, annyira kiborulnak saját magukból. Beszélgetésünkben többször észrevettem, hogy ő is szégyennek tartja a zsidók helyzetét, állapotát. Dr. Klein barátom, a fertőtlenítő kezelésére rendelt erdélyi vegyészmérnök, akivel naponta találkozom, és szeretettel köszöntjük egymást, szintén megerősítette benyomásomat a főhadnagyról. Csupa dicséretet tudott róla elmondani. Bizony sorstársait erősen kifogásolta.

 

Ma arra kért a főhadnagy, hogy legyek békebíró a zsidók között. Kérdeztem, hogyan jutott erre a gondolatra? Azért, mert megkérdezte az egyik századot, mikor senkire sem hallgattak / még a saját addigi elismert tekintélyükre sem/, hogy ki lenne, akinek a véleményét elfogadnák. Egyöntetüen azt mondták, hogy a katolikus pap. Ugyanezt kérdezte a másik századnál. A felelet ugyanez volt.

 

Hát ilyennek nem lehet ellenállni. Mondhatom, kevésszer éreztem rendkívüli örömet itt ebben az embertelen világon, mint most. Bementem hozzájuk. Megköszöntem a bizalmat, de nem tudtam, milyen parazsat hintek a fejemre. Mert mikor a feje tetején volt a vita mondjuk a Grün meg a Blau között, egyikük javára kellett döntenem. Ezzel a másikat ellenségemmé tettem, mert ritka eset volt, hogy akinek nem adtam igazat, az belenyugodott. Nehéz volt, de türelemmel viseltem el. Nehezebb volt, hogy mindegyiknek volt igazolója vagy ellenzője. Igy az igazságszolgáltatás bizony nem mindig sikerült. De a józanabbja mindig igazat adott nekem. Ezt abból tudtam, hogy dr. Klein barátom másnap mindig örömmel újságolta, hogy üzenetet hoz számomra, még pedig azt, hogy nagyon igazam volt tegnap a ítéletemmel. Azt izenik a társai, hogy ezt feltétlenül mondja meg nekem.

 

Mindez addig folyt, míg el nem vitték őket tőlünk. Epilogus: Hazajövetelem után persze ez is szóbakerült barátaim előtt. Különösen ahol zsidó is volt a családban. Az első napokban nem ismertem azt a körülményt, hogy hamis tanukkal bevádoltak a zsidók olyasféle tettekért, mint amit én is végeztem, még pedig azzal, hogy kínozta a zsidókat.

 

Kiegészítés 9.

 

Bíróság elé állították őket, és börtönbe vetették, sőt volt eset, hogy kivégezték. Lelkemre kötötték, hogy senkinek se mondjam el ezt. El is párolgott egy pillanat alatt az én vélt boldogságom. Be is fogtam a számat. Ha már egyszer hazakerültem, nem akarok ok nélkül, illetve hamis okok miatt börtönbe jutni.

 

 

140/13.

Visszatérek a halászgazda partizánhoz. Tőle többet tudtam meg az egész partizánéletről, mint bárkitől. Ma sem tudom, mi váltotta ki belőle, hogy állandóan kereste a személyemet, ha másként nem, odajött, ha éppen a sebesülteknél voltam, vagy breviáriumoztam. Ilyenkor csak annyit mondott: Zdrásztye! És keresztet vetett.

 

Egyáltalán hol itt a logika? Egy ember, aki egyik vezetője a helybeli partizánoknak, itt él velünk. Sőt én kértem engedélyt, hogy a lovát benn tarthassa az istállóban. Jóban vagyok vele. Mikor halászni megy a szomszédos tóra, bead a szakácsunknak szép halakat. Egyik nap azt mondja nekem: Pán bátyuska, biztosan szereti a szépet. Mutatok valami nagyon szépet. Jőjjön velem csónakázni. Bementünk vagy kétszáz métert. Akkor láttam, milyen gyönyörű ez a tó. Kristálytiszta a vize. Fenékig le lehet látni. A legkülönbözőbb színű halak csapatosan kisérték csónakunkat, melyet csobbanás nélküli puha mozgással vitt tovább a gazda. Azt mondja: Tegye a kezét a vízbe. Leengedtem a tenyeremet. Erre a kisérő halak puha mozdulatokkal csipegették az ujjaimat. Ha nagyobb jött hozzám, valami önkéntelen mozdulattal óvatosan megsimogattam őket. Engedték. Ilyent még nem láttam!

 

Szinte nem ismertem magamra, mikor ezt láttam, mert olyan egyedülálló kategóriája a szépségnek, a természet életének azonossága az emberrel, hogy megfeledkeztem a napi borzalmakról. - Mikor kievezett, talán jobban örült, mint én, hogy ilyent tudott mutatni ebben az embertelen állapotban. De gondoltam, hátha csak vele tesznek ilyent. Néhány nap múlva, mikor korán visszaérkeztem, fogtam a csónakot, mely mindig ott volt a parton, és egyedül kimentem a tóra. Bizony ifjú ismerőseim ugyanúgy jöttek. Szinte  nem teltem be velük.

 

Ó, Istenem, köszönöm, hogy ilyennel is megkönnyíted itteni életemet. Annyira megértettem, hogy ez is a te szépséged. Köszönöm.

 

Kiegészítés 10

 

145/14.

Mikor mindennel végeztem, vártam a megígért kocsit. Nem jött. Erre Józsival nekivágtunk a pár kilométeres útnak. Talán három kilométert sem tettünk, mikor hirtelen olyan zápor zúdult ránk, hogy pillanat alatt bőrig áztunk. Igy értünk egy pajtához. Bementünk. A deszkafalnak kuporodva ültek asszonyok, öreg emberek, kis gyerekek, akiket szintén bevert az eső a pajtába. Mi is lehuppantunk melléjük. Riadt csend a láttunkra. Pár másodperc múlva mondom Jóskának: Itt genny bűzlik. Ő nem érzi. De jó zavarosan és zalaiasan válaszol: A rosseb tudja, genny vagy nem genny, de rettenetes büdös.

 

Akkor vettem észre, hogy a szemközti oldalon az egyik asszony kezefeje dagadt és ronggyal át van kötve. Odamegyek. Riadtan húzta el a kezét, mikor tüzetesen meg akartam nézni. Mondtam neki, hogy az eső elálltával jőjjön be velem és segítünk rajta. Erre szinte hisztériásan sikongott. Alig tudtam lecsendesíteni.

 

Mitől fél?

 

Nem, nem, csak ennyit válaszolt.

 

Egy öreg emberről, nyugodtságát látva feltételeztem, hogy valami okos okot mond. Mondtam neki, hogy mondja meg őszintén.

 

- Mert a magyarok megölik az orosz betegeket, ha hozzájuk kerülnek.

 

- Maga elhiszi ezt?

 

- El.

 

- Nézze, én katolikus pap vagyok, rámutattam a parolimra, elővettem a rózsafüzéremet. Erre sűrűn keresztet vetett, és rávette az asszonyt, hogy velünk jőjjön.

 

Benn a műtőben kiderült, hogy vérmérgezése van. Kálmán ellátta, de a kötözést rám hagyta, hogy lássák /ketten kisérték/, a magyar pap tartja a szavát az orvosokkal együtt.

 

Behívtam az egyik ruszin ápolót. Megmagyarázta neki, hogy élet-halál között van. Mindent megteszünk. Jó lenne, ha benn maradna nálunk legalább néhány napig. Hát erről hallani sem akart. Ezért elláttuk orvossággal, utasítással, és legalább annyit elfogadott, hogy pihenjen egy darabig.