Bali Sándor 1923. február 18-án született Újdombóváron, napszámos család gyermekeként. A tizenkét testvér közül ő volt a legfiatalabb. A hat elemi elvégzése után volt kifutó, napszámos, gazdasági cseléd, egészen 1944 őszéig, amikor mint leventét Nyugatra vitték, ahonnan 1945-ben tért haza. 1946-ban került a Standard (később Beloiannisz) Híradástechnikai Gyárba. Itt kitanulta a szerszámlakatos szakmát, és szakmájában dolgozott őrizetbe vételéig. Munkája elismeréseként többször kitüntették: többszörös sztahanovista volt, és kétszer megkapta a szakma kiváló dolgozója kitüntetést, volt szakszervezeti bizalmi is. Az ország egyik legjobb szerszámkészítőjének számított. 1946-ban belépett az MKP-ba, majd 1948-tól az MDP tagja. 1956. október 23-án részt vett a tüntetésen, majd 25-én a gyár ideiglenes munkástanácsának megválasztása előtt két-háromszáz munkatársával csatlakozott a Gerő ellen tüntető egyetemi ifjúsághoz. Október 25-én tagja lett a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (BHG) 15 tagú ideiglenes munkástanácsának, november végén pedig a végleges munkástanácsba is beválasztották: mindkettőben elnöki tisztséget töltött be. Október 29-én a BHG munkástanácsa 8 pontban foglalta össze a "nemzeti forradalom követeléseit". Október 31-én a XI. kerületi munkástanácsok gyűlése ezt 6 pontban megismételte. November 13-án éjjel a szovjet hatóságok többedmagával elvitték a BHG-ból, de hajnalban szabadon bocsátották. November 14-én az Egyesült Izzóban a XI. kerület küldöttjeként részt vett a budapesti munkástanácsküldöttek ülésén, és bekerült abba a 18 fős csoportba, amely később az Akácfa utcában megalakította a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot (KMT). Tagja volt annak a küldöttségnek is, amely a kormányhoz elvitte a KMT nyolcpontos követelését. 1956. december 11-én a Parlamentben őrizetbe vették, de december 16-án szabadon bocsátották. 1957. március 13-án ismét letartóztatták. 1957. december 19-én 12 év börtönre ítélék, 1963-ban szabadult. Az Egyesült Izzóban helyezkedett el. A börtön megviselte egészségi állapotát, 1981-ben a Korányi Szanatóriumban kezelték. 1982. január 2-án meghalt. Temetésén a Rákoskeresztúri köztemetőben közel négyszázan vettek részt, köztük számos volt politikai elítélt.

 

 

 

 

 

 

 

 

Balogh József 1919-ben született Budapesten munkás családból, apja lakatos volt. Középiskolát végzett, kereskedelmi érettségit tett. Kitanulta a lakatos szakmát is, a BSZTKRT- nál, majd egyéb helyeken dolgozott. Bevonult katonának ahol először hadapród őrmester, majd zászlós és kikerült a frontra., ahol az alakulata átállt az oroszokhoz, ő itt szolgált és századosi rendfokozatig vitte. Ezután leszerelt és az IBUSZ- nál dolgozott.
1949-ben katonai titoksértés, izgatás és egyéb bűncselekmények miatt 4 évi szabadságvesztésre ítélték. A forradalom kitörése után csatlakozott a XVI. kerületi fegyveres csoporthoz, később a csoport fegyveres parancsnokává választották. Ezt a beosztást töltötte be az oroszok második intervenciójáig, november 4-ig. A továbbiakban részt vett a csoport illegális munkájában is egészen 1957. január végi letartóztatásáig. Tetteiért a népbíróság első fokon 15 évi, majd jogerősen életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Csak 1968-ban szabadult 12 év letöltése után. Nyugdíjazásáig különböző munkahelyeken dolgozott. A rendszerváltozás után, még életében ezredesi rendfokozatba léptetik elő. Aktívan részt vett a POFOSZ munkájában és Történelmi Igazságtétel Bizottság katonai szekciójában dolgozott. Az 1998-ban bekövetkezett halála utána poszthumusz tábornokká léptetik elő.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dénes János 1930. január 5-én született Budapesten. Szülei a trianoni döntés után Erdélyből menekültek Magyarországra. Apja Nyárádcsíkfalváról, édesanyja Székelyberéből származott.
1956-ban részt vett a forradalmi megmozdulásokban. 1956. Október 30-án az iskolapadtól egyetlen munkahelyén, a Kőbányai Gyógyszergyár (Richter) Forradalmi Munkástanács eln6kévé választották. A december 8-iki salgótarjáni vérengzés országos felháborodást váltott ki. A Központi Munkástanács kétnapos tiltakozó sztrájk mellett döntött. A sztrájk előkészítésében kerületi szinten, majd kerülete küld6tteként a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsban a sztrájk felhívás kibocsátásában vett részt. Tevékenykedéséért 1957. Március 13-án letartóztatták, szervezkedés vezetésével, kezdeményezésével vádolták, a bíróság 15 év börtönbüntetésre ítélte, ebből 6 évet tölt6tt Ie, 1963-ban szabadult ki a b6rtönből.
1986-ban vett részt a 30 éves 56-os találkozón. Ellenzékiként lelkesen vett részt a rendszerváltás előtti megmozdulásokban, az Erdélyt Védő Független Bizottság elnökeként kezdeményezője. Majd szervezője volt 1988. Június 27-én a Hősök terén lezajlott nagy Erdély - i tüntetésnek.
Az MDF tagja lett, a 90-es választásokon egyénileg megválasztott képviselőként az MDF színeiben került a Parlamentbe. A taxis blokád után mivel a meghirdetett rendkívüli országgyűlést, a felelősségre vonást elmulasztották, kilépett az MDF-ből és átült a független képviselők soraiba. Őrzi és ápolja az 56-os szabadságharc emlékét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Eörsi István 1931-ben született Budapesten. Már gimnazista korában a marxista filozófia híve (Marx, Lukács György munkái hatottak rá), de nem lépett be a pártba. Az egyetemen magyar szakon végzett.. A Szabad Kossuth Rádió munkatársaként költeményeket, riportokat írt és az Igazság szerkesztőségében dolgozott. Az Élünk egyik szerkesztője volt, részt vett a röplapok sokszorosításában és a nőtüntetés szervezésében. Az Írószövetség Forradalmi Tanácsának megbízásából az Írószövetség és a Nagy-budapesti Központi Munkástanács összekötője. 1956. december 9-én letartóztatták, 1957 májusában elsőfokon 5 évre, szeptemberben jogerősen 8 évre ítélték. 1960. augusztus 20-án szabadult. 1962-ig nem publikálhatott. 1965-ben az Élet és Irodalom szerződéses munkatársa lett, majd 1977-1982 között a kaposvári Csiky Gergely Színház dramaturgja, azonban ellenzéki tevékenysége miatt (tiltakozó ívek aláírása, szamizdat irodalom) távozni kényszerült. 1983-tól három évig Berlinben élt, az NSZK-ban - saját rendezésében - bemutatták két darabját. 1989-től Kaposvárott ismét dramaturg. Ugyanebben az évben az SZDSZ Országos Tanácsának tagjává választották.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fekete Pál 1928. június 19-én született Sárospatakon. Édesapja világot látott, sok nyelvet beszélõ ember volt, édesanyja a háztartásban dolgozott és nevelte négy gyerekét. 1945. januárjában édesapját a megszálló szovjet csapatok "málenykij robotra" hurcolták, bányában, ahonnan súlyos betegséggel tért haza, ami korai halálát okozta.
A Sárospataki Református Fõiskola Líceumában érettségizett majd a Sárospataki Tanítóképzõ Intézetben tanítói oklevelet, majd kitüntetéses tanári oklevelet szerzett a Szegedi Tanárképzõ Fõiskolán
A forradalom idején mindent elkövetett annak érdekében, hogy a magyar nemzet visszanyerje függetlenségét, kivonuljanak a megszálló szovjet csapatok és megvédjem a város lakóit a tankokkal támadó szovjet alakulatokkal szemben.
Többször letartóztattak
A dr. Mátyás Miklós hadbíró õrnagy vezette katonai népbíróság a 16 fõbõl álló Forradalmi Bizottság tagjaira több mint száz év büntetést szabott ki. Õt a BHÖ 1/1 paragrafusa alapján életfogytiglani börtönre ítélte a bíróság. Az ítélet indoklása szerint a " a magyar népi demokratikus államrend" ellen irányuló fegyveres szervezkedés vezetése "bûncselekménye" volt a fõ vádpont. Ezt vádpontot az ítélet szerint tökéletesen kimerítette azzal, hogy elõször Békéscsaba város, majd Békés megye Forradalmi Bizottsága elnökeként a forradalom, ill. szerintük az "ellenforradalom" ügyét igyekeztem gyõzelemre juttatni. Eme tevékenységem során nemzetõrséget szervezett, a szovjetcsapatokkal folytatott tárgyalásaim során igyekezett dezorganizációs hatást elérni és szovjet katonákat a forradalom pártjára állítani A Pártbizottság fegyverraktárának felszámolása, az ÁVH lefegyverzése és még sok más vádpont indokolta súlyos ítéletét.
1963. március 26-án szabadult feltételesen. Békéscsabán kellett jelentkeznem a politikai rendõrségen, ahol azonnal besúgói szerep vállalására akarták kényszeríteni. Miután nem vállaltam ez a becstelen szerepet, kitiltottak Békés megye területérõl. Tanári pályámra vissza nem térhetett, állandó "refes" lett.
1988-ban segédmunkásként ment nyugdíjba. Jelenleg nyelvórák adásával egészíti ki nyugdíját, fizikai munkára megromlott egészségi állapotom miatt már alkalmatlan lett.

 

 

 

 

 

 

 

Hegedûs László 1936-ban született Budapesten. Apja, Hegedûs László (+ 1944, szovjet hadifogság) fõvárosi tisztviselõ, anyja, Kosaras Erzsébet (+ 1967) varrónõ volt. Elemi iskoláit a Ranolder Intézetben végezte, érettségi vizsgát a Budapesti Piarista Gimnáziumban tett (1955). Az orvostudományi egyetemre jelentkezett. A felviteli vizsgán megfelelt, de helyhiány miatt az Orvossegédképzõ Iskolába irányították. 1956. október 23-án az egyetemistákkal együtt vonult a Petõfi- majd a Bem-szoborhoz és a Parlament elé. Október 24-étõl önkéntes mentõs a Központi Honvédkórházban, ahol késõbb, 1957 februárjáig, az idegsebészeten dolgozott. A harcok idején nemcsak sebesülteket mentett, gyógyszerrel és kötszerrel látta el az egyes felkelõ gócpontokat. A fegyveres ellenállás leverése után kapcsolatba lépett munkás és egyetemista ellenálló csoportokkal, röpcédulákat írt, sokszorosított és terjesztett, majd forradalmárok külföldre mentésében vett részt. Õ maga azonban Magyarországot elhagyni nem akarta. 1957 májusában letartóztatták, 1959-ben, a Nagy József és társai perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése címén. Elzárása idején részt vett a váci éhségsztrájkban, ami miatt több hónapra szigorított börtönbe került. Ez után kezdett írni. Az ENSZ által kierõszakolt amnesztiával szabadult 1963-ban, de még fél évre rendõri felügyelet alá helyezték. Szabadulása után segédmunkás az Országos Mentõszolgálat gépkocsialkatrész-raktárában, majd gépíró a Híradástechnika Szövetkezetben. Itt késõbb mûszaki könyveket szerkesztett. Írásai - néhány, a Vigiliában álnéven szereplõ versétõl eltekintve - sokáig nem jelenhettek meg. A hetvenes évek elején munkahelyérõl eltanácsolták. Ekkor már három gyerek apja volt (1965-ben megnõsült, felesége dr. Bártfai Judit), továbbra is mûszaki könyveket szerkesztett, de most már szabadúszóként. Ugyancsak a hetvenes években kapcsolatba lépett ellenzéki körökkel, egyik szerzõje a kényszerûen szamizdattá lett Bibó emlékkönyvnek, ami miatt megjelenés elõtt álló kisregénye kéziratát indoklás nélkül visszaküldték. 1988 - 89-ben a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagjaként az 56-os mártírok temetésének egyházi vonatkozásait szervezte, majd rövid ideig a TIB ügyvezetõ elnöke volt (funkciójáról lemondott). Jelenleg Hegedõs László néven ír, számos mûve kiadásra vár. Tagja a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének.

 

 

 

 

 

 

 


Hrabovszky László 1936-ban született Békéscsabán á értelmiségi családból, apja tanító, anyja háztartásbeli.
A Békés megyei összevont kirakatperben a Hrabovszky László ellen 1957 .december 11-én hozott elsőfokú ítéletben a leghangsúlyosabb vádpont a vidék forradalmi szellemmel való "tudatos megfertőzése", a főváros és a vidék közötti kapcsolat szándékos kiépítése volt. Ott van a műegyetemi nagygyűlésen, részt vesz a pontok kidolgozásában, majd a másnapi tüntetésen is felvonul. Tagja a Vásárhelyi Pál diákotthonban megalakult forradalmi bizottság vezetőségének segédkezik a Rádiónál a sebesültek szállításában, szemtanúja (és hajszál híján áldozata) a Parlament előtti vérengzésnek.
Hazatérve Békéscsabára, a Budapestről érkező egyetemistát már a vasútállomásról szülei háza felé tartva magával ragadta a tüntető tömeg. Ö indítványozza a megyei AVH-ás osztag lefegyverzését; ezért másnap a megyei párt tikári utasítására a forradalmi bizottság lefegyverzésére mozgósított hadosztály statáriális bíróság elé akarja másodmagával állítani. amit végül a tömeg hiúsít meg. Hasonlóképp a forradalmi bizottság megbízásából a megye több pontjára -Békésre. Köröstarcsára., Szarvasra és Kondorosra -irányított küldöttségnek is tagja. Szarvason a helyi diákgyűlés megszervezésében is segédkezik. Szintén tagja annak a megyei küldöttségnek amely november 3-án Budapesten járt a megye által a fővárosnak szánt élelmiszerszállítmányok és a csabai rádióadó hullámhosszának ügyében.
A mindössze húszéves Hrabovszky Lászlóra kiszabott tíz év szabadságvesztés volt a per harmadik ítélete, ami valamennyi -más perben -elitélt műegyetemista sorstársára kirótt ítélet közül az egyik legsúlyosabbnak számított.
A szegedi Csillag börtön Kisfogházában, a Váci Országos Börtönben, majd végállomás a Országos Börtön, ahol a Országos Tervező Irodán dolgozik szabadulásáig. Még a váci börtönben az 1960. áprilisi amnesztiarendelet részlegessége miatt kirobbant éhségsztrájk egyik résztvevője. A nyomozati szervek az éhségsztrájkban vállalt "aktív szereppel", a szolidaritási akció kiterjesztésével vádolják, de végül 1960. október 27-én a Legfelsőbb Bíróság különtanácsa bizonyítékok hiányában felmenti. Az 1963-as közkegyelemmel szabadul március 26-án.
Először a Mezőgazdasági Tervező Vállalatához (AGROTERV) dolgozik, majd a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságára hívják, ahol a tervezőiroda megszervezése lesz a feladata. A párt és a politikai rendőrség azonban hamarosan intézkedik, hónapokig állás nélkül marad. Végül az Agárdi AGROKOMPLEX- nál kap bújtatott fejlesztőmérnöki állást, ahol főleg a ragasztott faszerkezetek honosításával, tervezésével foglalkozik. Számos magyar szabadalom feltalálója. 1991-ben szívinfarktust kap, rokkantnyugdíjas. 2002-ben Fejér megye díszpolgárává választják.

 

 

 

 

 

Obersovszky Gyula 1927-ben született Pécsett lengyel eredetű családban. Apja a családi vállalkozásban dolgozott, színtársulatokat alapított, majd 1945 után a beremendi cementgyár tisztviselője és Beremend kulturális életének a megszervezője. Anyját korán elvesztette, nagyszülei nevelték. A gimnáziumot nem fejezte be, mivel taníttatására nem volt pénz, így 15 évesen jegyzőgyakornokként dolgozni kezdett Ibrányban, később Püspökladányban. 1944-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1945-ben a helyi földosztó bizottság elnökének az adminisztrátora lett. 1945 és 1949 között a Színművészeti Főiskola hallgatója. 1946-tól Népi Kollégiumok Országos Szövetségének (NÉKOSZ) munkatársa, a Szabó Dezső Népi Kollégium és a Horváth Árpád Színészkollégium alapítója. 1949-ben Debrecenbe költözött és a Dongó című hetilap művészeti rovatvezetője, a Dongó Színpad alapítója. 1950-ben a Hajdú Megyei Néplap rovatvezetője és a megye népművelési vezető helyettese. Megalakította a Sztanyiszlavszkij Munkásstúdiót, amiért megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Részt vett az Építők című lap és az Írószövetség Hajdú-Bihar megyei csoportjának a létrehozásában. 1954-től a Magyar Újságírók Országos Szövetség (MÚOSZ) kulturális szakosztályának vezetőségi tagja. 1954-ben minden állásából elbocsátották és kizárták a pártból. Budapestre költözött, és a Népművészeti Intézet megbízásából színházi tanfolyamokat szervezett. 1956 nyarán rovatvezetőként dolgozott a Hétfői Hírek című lapnál. 1956. október 23-án részt vett a Magyar Rádió ostromában, másnap megalapította az Igazság című lapot, melynek szerkesztője volt. November 4-e után Élünk címmel indított illegális újságot. Részt vett a november 23-i "néma"- és a december 4-i nőtüntetés megszervezésében. 1956 december elején letartóztatták. 1957 júniusában első fokon izgatás vádjával 4 év szabadságvesztésre ítélte. Az ügyész súlyosbításért fellebbezett, a Legfelsőbb Bíróság 1957. június 24-én az államrend ellen irányuló szervezkedés vádjával halálra ítélte. Nemzetközi tiltakozás indult meg az ítélet meghozatala után, végül 1957 nyarán a Legfőbb Ügyészség törvényességi óvást emelt, az ítéletet felfüggesztették, és új eljárásban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban közkegyelemmel szabadult. 1967 és 1989 között a Sportfogadás című lap szerkesztője. Irodalmi alkotásait Oby Gyula álnéven jelentette meg. Csupán a rendszerváltás után publikálhatott szabadon. A Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja. 1990-tól az újrainduló Igazság, majd a Élünk című lapok főszerkesztője. 1991-től egyszemélyes folyóiratot ad ki Vagyok címmel és sorra jelenteti meg irodalmi alkotásait

 

 

 

 

 

 

Papp József Szolnokon született 1930-ban. Középiskolai tanulmányait Hajdúnánáson végezte, majd Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetem fizika-matematika szakon tanári diplomát szerzett. Az egyetem elvégzése után az egyetem orvosi fizika szakon lett tanársegéd. Az 1956-os forradalom a szovjet intervencióval történt leverése után Debrecenben illegális újság kiadásával próbálkoztak, és egyéb, az idegen megszállókat gyengítő tevékenységek t folytattak. 1957-ben a bíróság a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való aktív részvétel miatt (BHÖ.I. pont 2. bekezdés) 6 év börtönbüntetésre ítélte. Az ítéletből 5és fél év letöltése után 1962-ben szabadult. Szabadulása után kezdetben segédmunkás munkakörben dolgozott Tatabányán, majd ugyancsak Tatabányán a bánya robbantási kutatóintézetében dolgozott nyugdíjazásáig. Jelenleg is Tatabányán lakik..

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pataki László1928. február 14-én született Rákosszentmihályon polgári családban..1944 decemberében önként jelentkezik frontszolgálatra, részt vesz a Budapest ostromában,a védelem oldalán, fogságba esik a kitörésnél 1945. február 13-án. A fogságból megszöki, de a lakóhelyén internálják, egyrészt mert tagja volt az Antibolsevista Ifjúsági Tábornak (ABIT), másrészt, mert önként harcolt a "felszabadító" Vörös Hadsereg ellen.10 hónap internálás után 1946. májusban szabadul.. Érettségi után beiratkozik a Budapesti Műszaki egyetemre, de négy félév lehallgatása után félbe kell hagynia a tanulmányit, amit azután nem is tud többé befejezni. 56-ig különböző vidéki munkahelyeken dolgozik az építőiparban. .Az 56-os forradalomban a XVI. kerületi fegyveres csoport egyik vezetője. A csoport szoros kapcsolatot tart az egyetemi forradalmi parancsnoksággal (Pesti Barnabás u), innen kapták a fegyvereket is. Bár a harcokban jelentős mértékben nem vesz részt a csoport, kisebb helyi összecsapásokban, lövöldözésekben belesodródnak. A forralom utóvédharcaiban röpcédulázással, sztrájkok szervezésében és a külföldi kapcsolattartásban aktívan részt vesznek. Ezekért a tevékenységekért 1957. március 13-án letartóztatják és társaival együtt perbe fogják. A csoport 13 tagból állt, hivatalos neve: Balogh József és társai, ő a másodrendű vádlottja a csoportnak, majd a Népbíróság Tutsek tanácsa életfogytiglani börtönbüntetésre ítéli.. Társai közül egy főt Spannberger Györgyöt halálra ítélik és kivégzik, másik 3 társát életfogytiglan, további egy főt 15, a többieket 2 - 10 év jogerős szabadságvesztésre ítélik. Közkegyelemmel szabadul 1963. március 26-án. Szabadulása után a MÉLYÉPTERV-nél helyezkedik el, és innen is megy nyugdíjba 25 év után, 1988-ban. A szabadulása után a hatóságok megfigyelés alatt tartják, három alkalommal kihallgatják, de hatósági zaklatásnak különösebb következményei nem lesznek. Az úgynevezett rendszerváltozás után egyik politikai pártnak nem tagja, 2002 áprilisa óta a XVI. kerületi "Tóth Ilona" polgári kör szóvivője.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rácz Sándor 1933-ban született Hódmezővásárhelyen szegényparaszti családban. Apja zsellérként dolgozott. 1946 augusztusától Budapesten volt előbb asztalos-, majd kádárinas. 1948-tól a Standard Elektromossági Vállalatnál - később Beloiannisz Híradástechnikai Gyár - helyezkedett el szerszámkészítő-inasként. 1950-re tanulta ki a szakmát és szerszámkészítőként dolgozott a gyárban. 1956. október 29-én összekötőként bekerült a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár választott munkástanácsába. November 14-én beválasztották a Nagy-budapesti Központi Munkástanács vezetőségébe és a Parlamentbe küldött bizottságba, másnap a KMT elnöke lett. November 21-én és december 6-án újraválasztották. Többször tárgyalt - sikertelenül - a Kádár-kormánnyal. December 11-én tárgyalni hívták a Parlamentbe, ahol megérkezése után letartóztatták. 1958. március 17-én a Legfelsőbb Bíróság a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, benyújtott fellebbezését visszavonta. 1963-ban amnesztiával szabadult. A Híradástechnikai Ipari Szövetkezetnél dolgozott szerszámkészítőként. 1987-ben nyugdíjazták. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja. A FIDESZ megalakulásakor tiszteletbeli tagjává választotta. Független jelöltként indult az 1990-es választásokon, de nem jutott be a Parlamentbe. Az 1990. május 5-én újjáalakuló Központi Munkástanács elnökévé választotta. 1993 májusában megválasztották az '56-os Szövetség elnökévé

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rimai Béla születtet Balatonalmádiban az 1930-as évek elején. Középiskoláját Veszprémben kezdte a Piarista gimnáziumban, de a politikai okokból iskolát kellett változtatnia, és megfordult több egyházi középiskolában. Matematika-fizika tanári diplomát szerzett. '956-ban részt vállalt a győri Dunántúli Nemzeti Bizottság munkájában ezért a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt (BHÖ.I. pont 2. bekezdés) 8, majd 6 évi börtönbüntetésre ítélték. Az 1960 évi közkegyelemmel szabadult. Szabadulása után előbb szakmunkásként, később fizikusként dolgozott. 1990-ben halt meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Soós László 1934. április 13-án született egy pénteki napon. Apja három rokonszakmában is szakmunkás képesítés szerzett MÁV. műszaki segédtiszt, anyja varrónő. Apja ifj. kora óta szociáldemokrata és alsó szintű szakszervezeti vezető.
Soós László így vall magáról: "Politikai orientáltságom több gyökérből eredeztethető. Ami bizonyos, apám baloldalisága inkább, taszított, mint vonzott. Ehhez szándékai ellenére ó is hozzájárult. Ugyanis Erdély és Felvidék visszacsatolását követően a visszatért területeket beutazta velem. Ez döntően meghatározta politikai világképemet, bár ekkor csak 6-7 éves voltam. Minden családi háttér és inspiráció nélkül hittanáraimnak köszönhetően a keresztény világnézet lett világképem meghatározó tényezője. Anyámtól igényes ízlést és erkölcsi értékrendet tanultam, aminek köszönhetően eszmélésem kezdete óta gyűlöltem a hazugságot, amit később érettebb ésszel úgy "ragoztam" tovább, hogy a hazugság nem egyszerűen az igazmondás hiánya, hanem annál tágabb fogalomkör. A vesztes háborút követő bolsevizált közéleti légkör, a micisapkás, lódenkabátos, proletkultos világával, erőszakolt ateizmusával, egyház üldözésével hányingerig fokozódó undort keltett bennem.
Számomra 1956. már 195o-ben elkezdődött. Mint vasutcai diák Turul Gárda névvel naiv, d~ nem veszélytelen diáktársaim körében titkos szervezkedésbe kezdtem, amit ké§5bb 1953-tól, mint szegedi joghallgató tovább folytattam. A forradalmi napok is Szegeden értek. Azon kevés és ritka személyek közé tartoztam, akik valami különleges sejtésnek köszönhetően egy percig nem hittem e forradalmi népi áradás győzelmében, ezért bár a MEFESZ főszervezőit lényeges tanácsokkal láttam el a közvetlen szervezésben -féltve a Turul Gárda bukását -nem vettem részt. Az első, október16-ra összehívandó MEFESZ gyűlés hogyanjának technikáját én sugalltam. Mi sem egyszerűbb, mondtam. Venni kell 6 rajzlapot és egy doboz rajszöget. Rá kell pingálni, hogy az Auditórium Maximumban ekkor és ekkor egy minta nagygyűlést tartunk, azt ki kell "szúrni" a menzákon és az egyetemek faliújságján és több jön magától. Így történt."
A fegyveres harcokban Pestre feljövet November 4-e után a Thököly út és a Dózsa György út sarkán vetem részt lényegében már a harcok lecsengése idején. Ezt megelőzően azonban , megjárta Győr, ahol Szigeti Attilával tárgyal, akit a Dunántúli Köztársaság kikiáltására akarta rábírni. Pánikszerű merevséggel ettől elzárkózott.
Mivel az eseményekben játszott szerepéből csak a végképp letagadhatatlan cselekményeit volt hajlandó beismerni, megúszta jogerős 5 évvel és az 1960-as amnesztiával szabadult. Megírta 56-os emlékeit, amelyet a rendszerváltozást követően parlamenti képviselővé avanzsált volt rabtársa besúgott a rendőrségnek. Ezt házkutatás követte és újabb másfél év ítélet lett az osztályrésze. Első letartóztatása miatt megszakadt jogi tanulmányait valamennyi vizsga megismétlése árán 46 évesen sikeresen befejezte, majd a jogtanácsosi vizsgát is lette. A kényszer "pihenő" évei alatt olt vegyi ipari sm., majd szakmunkás, technikus és gépkocsivezető is.
A rendszerváltást követően tagja lett a az első fővárosi képviselőtestületnek MDF színekben.

 

 

 

 

Ádám György 1911. augusztus 7-én született dunántúli nagykereskedő családban. A középiskola után a bécsi Gazdasági Akadémiára került, de tanulmányait családi okok miatt nem tudta befejezni. Az 1930-as években bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba, többször letartóztatták. 1938-ban Dél-Amerikába emigrált, ahol részt vett a dél-amerikai (bolíviai) baloldali mozgalmakban. Családja nagy részét elhurcolták a második világháború alatt: édesanyja Auschwitzban, bátyja munkaszolgálatosként halt meg. A háború után hazatért, belépett az MKP-ba, vezető újságíró és külpolitikai szakértő a Szabad Népnél, a Magyar Rádió, majd az MTI munkatársa. 1948 októberében kinevezték az egyik NÉKOSZ-kollégium igazgatójává, de hamarosan letartóztatták, és a Rajk-per egyik mellékperében kémkedés vádjával 10 évi börtönbüntetésre ítélték. 1954 tavaszán szabadult. Visszanyerte párttagságát és a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen dolgozott tudományos főmunkatársként. 1956-ban bekapcsolódott a Petőfi Kör tevékenységébe, és részt vett a Rajk-temetés megszervezésében. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága (MÉFB) vezetője, a második szovjet beavatkozás után a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom (MDFM) egyik alapítója. Részt vett az Október Huszonharmadika című lap létrehozatalában, szerkesztésében, sokszorosításában. 1957 novemberében letartóztatták. A per elsőrendű vádlottjaként - amelyet a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa a fellebbezés lehetősége nélkül, zárt ülésen tárgyalt - az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-as szabadulását követően a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó szerkesztője, majd a kandidátusi fokozat megszerzése után az MTA tudományos főmunkatársa 1974. június 17-én bekövetkezett haláláig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bibó István 1911. augusztus 7-én született. Apja etnológus, könyvtárigazgató volt a szegedi egyetemen. 1929-től a szegedi egyetem jogi karán tanult, itt került közeli kapcsolatba Erdei Ferenccel. 1933-34-ben Bécsben, 1934-35-ben Genfben tanult állami ösztöndíjjal. A királyi ítélőtáblán, majd a királyi törvényszéken joggyakornokoskodott, 1938 júniusában bírósági jegyző lett. 1938 novemberétől az Igazságügyi minisztériumban dolgozott. 1937 októberében részt vett a Márciusi Front programnyilatkozatának szövegezésében. 1944 nyarán fogalmazta meg "Békeajánlat"- tervezetét. A német megszállás alatt minisztériumi állását felhasználva menleveleket állított ki zsidó származású polgároknak. 1944. október 16-án a nyilasok letartóztatták. Néhány nap múlva kiszabadult, ezután illegalitásba vonult. 1945 februárjától Erdei Ferenc felkérésére hivatalt vállalt az Ideiglenes Nemzeti Kormány Belügyminisztériumában. 1945 márciusa és 1946 júliusa között a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette, Erdei Ferenccel együtt a megyerendszer reformján dolgozott. 1945. július és 1946. október között a Jogi Reformbizottság Nemzeti Parasztpárt által delegált képviselője volt. Részt vett a választójogi törvény (1945. évi VIII. tc.) és a november 4-i választás előkészítésében. A választások utáni feszült belpolitikai helyzetet elemezve tette közzé a Valóság 1945. októberi számában A magyar demokrácia válsága című, nagy vitát kiváltó cikkét. A hivatalos állásponttal szemben ellenezte a magyarországi németek kitelepítését. 1946. júliustól 1950-ig a szegedi egyetem tanára volt. 1946 júliusában a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1946-1949 között a Kelet-Európai Tudományos Intézet (volt Teleki Pál Intézet) tanára, majd elnöke. 1950-től könyvtárosként dolgozott az Egyetemi Könyvtárban. 1956. október 30-én részt vett a Nemzeti Parasztpárt (november 1-jétől Petőfi Párt) újjászervezésében. November 2-án a párt Farkas Ferenccel együtt miniszternek jelölte az újjáalakuló Nagy Imre-kormányba, így november 3-án államminiszterré nevezték ki. November 4-én Tildy Zoltánnal együtt tárgyalt az Országgyűlés épületét megszálló szovjet csapatokkal, s még aznap kiáltványt fogalmazott meg, mint a törvényes kormány egyetlen képviselője. Az épületet csak november 6-án hagyta el, tisztsége alól Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke mentette fel november 12-én, a Nagy Imre-kormány menesztésével. A Nagy-budapesti Központi Munkástanács az ő tervezetét fogadta el tárgyalási alapnak. Bibó december elején K. P. S. Menon indiai nagykövettel tárgyalt, és átadta neki a Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról címet viselő, Farkas Ferenccel, Varga Istvánnal, Féja Gézával és Tamási Áronnal közösen megfogalmazott nyilatkozatát. 1957. február és április között fogalmazta meg Magyarország és a világhelyzet című tanulmányát, melyet sikerült Londonba juttatnia, ahol meg is jelent. 1957. május 23-án letartóztatták és 1958 augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték. 1960. április 20. és november 24. között Márianosztrán tartották elkülönítésben a váci éhségsztrájkban való részvétele miatt. Az 1963. évi amnesztiával szabadult. Nyugdíjazásáig a KSH könyvtárában dolgozott. Nyugdíjas évei alatt munkáit rendezte, fordításokat vállalt, kisebb műveket publikált. 1976-ban Londonban jelentette meg a magyar hatóságok megkerülésével A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai című művét angol nyelven. 1979. május 10-én halt meg Budapesten.

 

 

 

Déry Tibor 1894. október 18-án született Budapesten.1919-ben belépett a KMP-be, a Tanácsköztársaság idején az írói választmány tagja volt. 1945 után sorra jelentek meg művei, egyik szerkesztője a Csillag folyóiratnak.. 1954-ben Nagy Imre reformtörekvései mellé állt, októberben nyílt levélben üdvözölte a miniszterelnök emberközpontú politikáját. 1956. június 27-én a Petőfi Körnek a sajtóról és a tájékoztatásról szóló vitáján kiállt a nyilvánosság bővítése mellett, és bírálta a kultúrpolitika legfőbb irányítóit. Nagy hatású beszéde jelentős visszhangot keltett, a rákosista vezetés párthatározatban ítélte el a bírálókat, Déryt kizárták az MDP-ből. Az Írószövetség 1956. szeptemberi közgyűlésén az elnökség tagjává választották. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságában ő képviselte az Írószövetséget. Az ellenállás időszakában tagja volt a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának. Az Írószövetség december 28-i taggyűlésén hitet tett a forradalom mellett. 1957 áprilisában letartóztatták, és hónapokig tartó vizsgálati fogság után 1957. november 13-án kilencévi börtönbüntetésre ítélték. A börtönben írta többek között a G. A. úr X-ben című utópisztikus regényét. 1960-ban amnesztiával szabadult. 1962-ig nem publikálhatott. 1977. augusztus 18-án halt meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Donáth Ferenc 1913. szeptember 5-én született Jászárokszálláson, apja, ügyvéd volt. 1930-ban Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára iratkozott be. 1932-től bekapcsolódott az egyetemen működő kommunista diákmozgalomba, majd 1934-ben belépett az illegális KMP-be. 1937-ben részt vett a Márciusi Front szervezésében, közvetlen kapcsolatba került a KMP Külföldi Bizottságával, 1939-ben pedig jelen volt a Nemzeti Parasztpárt megalakulását kimondó makói összejövetelen. Tagja lett a Békepárt, majd a kommunista párt vezetőségének. 1945 elején rövid ideig a Szabadság című lap munkatársa volt, majd februártól a Nagy Imre vezetése alatt álló földreform-előkészítő bizottság tagjaként dolgozott. Később az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyetteseként a földreform végrehajtását irányította.1951. február 15-én letartóztatták, és zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték. 1954 júliusában szabadult. 1956 tavaszáig nem vett részt az értelmiségi reformkezdeményezésekben. A Közgazdaság-tudományi Intézet igazgatóhelyetteseként csak 1956 késő tavaszától lett ismét aktív közszereplő. 1956. október 23-án éjszaka - távollétében - az MDP Központ Vezetőségének titkárává választották, azonban október 24-én Losonczy Gézával együtt lemondott, mert nem értett egyet a Gerő-féle értékeléssel és politikával. November elsején az alakuló MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának a tagja lett. November 4-én a jugoszláv követségre menekült, majd őt is Romániába internálták. 1958 júniusában, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 év börtönre ítélték, 1960 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult. Szabadulását követően a közélettől visszavonultan élt, agrártörténeti és agrárgazdasági kérdésekkel foglalkozott.. 1977-ben az elsők között írta alá a Charta '77 melletti szolidaritási nyilatkozatot, elvállalta a Bibó-emlékkönyv szerkesztő bizottságának elnöki tisztét, támogatta a független sajtó megteremtése érdekében tett erőfeszítéseket, s döntő fontosságú szerepe volt a különböző szellemi és politikai irányok mentén szerveződő ellenzéki és rendszerkritikus értelmiségi csoportok közötti párbeszéd megteremtésében, a politikai együttműködés lehetőségeinek fenntartásában. Ennek az integráló szerepnek a Monori Találkozó megvalósulása volt a legsikeresebb pontja. 1986-ban halt meg Budapesten.


 

 

 

 

 

 

 

Fekete Sándor 1927. február 11-én született Miskolcon. 1945-től a Győrffy-kollégium tagjaként a budapesti tudományegyetemen magyar-olasz szakon tanult. 1947-1948-ben a Vasvári Akadémia titkára, majd 1948-1949-ben a Petőfi Politikai Tisztképző Akadémia, a Pedagógia Főiskola, valamint a Gyógypedagógiai Főiskola tanára. 1949-től egyetemi tanulmányait abbahagyva a Pártfőiskolán tanult. 1952-1953-ban az Új Hang szerkesztője, 1951-1956 között a Szabad Nép munkatársa, rovatvezetője, 1952-től a szerkesztőbizottság tagja. 1956-ban az ELTE magyar tanszékének munkatársa. 1957-1958-ban az MTA Irodalomtörténeti Intézetében dolgozott. A forradalom utóvédharcaiban vállalt szerepe és a Hungaricus álnéven megjelent írásai miatt 1959-ben a Mérei-perben kilencévi börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult. 1975-ig az Irodalomtudományi Intézet tudományos ügyintézője. 1976-1977-ben az Új Tükör szerkesztője, 1986-ig szerkesztője, majd 1989-ig főszerkesztője. Írásaiban rendszeresen bírálta a demokratikus ellenzéket. 1988-ban az Új Március Front egyik alapító tagja. Több könyvében foglalkozott a reformkor irodalmával és Petőfi Sándor életével. Szatirikus hangvételű színműveit, vígjátékait több budapesti színház is bemutatta. József Attila-díjas.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Földvári Rudolf 1921-ben született Kispesten. Szülei szegény sorban élő munkások. Apja asztalos és faszobrász, aki a munkanélküliség elől menekülve 1925-1927 között Törökországban vállalt munkát, ahová családja is követte. A polgári iskola elvégzése után kifutófiú és betanított munkás. 1940-ben szabadult fel lakatosként, minőségellenőr, majd segédművezető lett. Már tanuló korában bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba. 1942-ben bevonult katonának, 1944 karácsonyán szovjet fogságba esett, ahonnan 1945 őszén szabadult. Tagja lett az MKP- nak, az üzemi pártszervezet titkárhelyettese. 1946 végén az MKP kerületi pártbizottságának függetlenített propagandistájává, 1948-ban a SZOT propagandaosztályának vezetőjévé nevezték ki. Nevéhez fűződik az Élmunkás-jelvény bevezetése és a sztálini munkaverseny megszervezése 1949-ben. 1951-ben a pártfőiskola elvégzését követően az MDP Központi Vezetősége Káderosztályának helyettes vezetője. 1952-1954 között az MDP Budapesti Bizottsága első titkára, tagja a fővárosi tanácsnak, az MDP Központi Vezetőségének és az MDP Politikai Bizottságának. 1953-1957 között országgyűlési képviselő. 1953 márciusában Rákosi Mátyással és Házi Árpáddal együtt tagja a Sztálin temetésére kiutazó magyar küldöttségnek. Június 13-16. között Moszkvában részt vett a szovjet és a magyar pártküldöttség tanácskozásán. Hazatérve tájékoztatta a budapesti pártvezetőket a történtekről, bírálta Rákosi Mátyást és a Politikai Bizottság munkáját. Nagy Imre kormányprogramjával egyetértve annak megvalósításán kezdett dolgozni. 1954 májusában az MDP III. kongresszusa előtt a budapesti pártértekezleten - ahol Rákosi több ellenszavazatot kapott - a szavazatszedő bizottság elnökének utasítást adott arra, hogy közölje a kongresszusi küldöttekre leadott ellenszavazatok számát is. Ezt követően kimaradt a Politikai Bizottságból, és vidékre helyezték. 1954-1956 között az MDP Borsod -Abaúj -Zemplén megyei első titkára. 1956. október 24-én a Miskolci DIMÁVAG-ban megalakult munkástanács mellé áll, tagja a megyei munkástanácsnak október 25-27-én, valamint november 1-2-án munkásküldöttséget vezetett Budapestre a kormányhoz. November 5-én a szovjetek Ungvárra deportálták, ahonnan 17-én tért haza. Ezt követően december közepéig a megyei munkástanács elnöke, majd 1957 márciusáig a megyei tanács elnöke. Ezután felhagyott a politikával, elhagyta Miskolcot és a kispesti Vörös Csillag Traktorgyárban helyezkedett el lakatosként. 1957. március 15-én kizárták az MSZMP-ből. 1957 májusában letartóztatták, a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. július 18-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. 1961-es szabadulása után a Vörös Csillag Traktorgyárban lakatos, majd műszaki vezető. Több műszaki könyv fordítója. 1981-től nyugdíjas. 1990-ben kezdeményezésére megalakult a borsodi 1956-os Munkástanácstagok Baráti Társasága. 1992-1997 között a Nagy Imre Társaság elnökségi tagja.

 

 

 

 

 

Göncz Árpád 1922. február 10-én született Budapesten értelmiségi családban. 1944-ben szerzett diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán. A tanulás mellett 1939 és 1944 között az Országos Földhitelintézetben dolgozott. 1944 februárjában behívták katonának, de 1945-ben megszökött Németországba vezényelt egységétől. A Magyar Diákok Szabadságfrontja Táncsics zászlóaljának tagjaként részt vett az ellenállási mozgalomban. Többször került szovjet fogságba, de mindig sikerült megszöknie. 1945-től a Független Kisgazdapárt tagja. Először az FKgP ifjúsági szervezetének, a Független Ifjúság budapesti szervezetének elnöke és a Nemzedék című lap felelős szerkesztője. Később a párt parlamenti csoportjának titkára, Kovács Béla személyi titkára, valamint a párt főtitkára. Az FKgP feloszlatása után előbb segédmunkásként dolgozott, majd volt hegesztő és csőlakatos. 1952-ben beiratkozott a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre (GATE), ahol négy évet végzett el. A forradalom alatt a Magyar Parasztszövetségben dolgozott. November 4-e után részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom által benyújtott memorandumok elkészítésében és az indiai követségre juttatásában. 1957 februárjában segített külföldre juttatni Nagy Imre A magyar nép védelmében című kéziratát. 1957 májusában letartóztatták. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. augusztus 2-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. 1960 márciusában részt vett a váci éhségsztrájkban; 1963-ban amnesztiával szabadult. A Veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézet szakfordítója, majd 1964-től a Talajjavító Vállalat dolgozója lett. Megkísérelte befejezni a GATE növénytermesztési karán az utolsó évet, de kizárták az egyetemről. 1965-től szabadfoglalkozású író, műfordító. 1988 májusában a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének alapító tagja. 1988-89-ben az SZDSZ ügyvivője, majd 1989-90-ben az SZDSZ Országos Tanácsának tagja. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja, később alelnöke. 1989-től az Emberi Jogok Ligája budapesti tagozatának ügyvezető elnöke. 1989-től 1990-ig az Írószövetség elnöke, majd tiszteletbeli elnöke. 1990. májusától országgyűlési képviselő. 1990 május és augusztus között az Országgyűlés elnöke és ideiglenes köztársasági elnök. 1990 augusztusától a Magyar Köztársaság elnöke.

 

 

 

 

 

 

 


Kardos László
1918-ban született. A budapesti tudományegyetem bölcsészkarán magyar-olasz szakon végzett, majd 1943-ban etnográfiából, antropológiából és szociológiából doktorált.. 1942-1948 között a Győrffy István Kollégium igazgatója. 1946-1948 között a NÉKOSZ nevelésügyi osztályának vezetője, majd főtitkára, a népi kollégiumi nevelés szisztémájának kidolgozója. A népi kollégiumok megszervezéséért és pedagógiai munkásságáért 1948-ban Kossuth-díjat kapott. 1947-1948-ban az MKP országgyűlési képviselője. 1948-ban Tolna és Baranya megye kormánybiztosaként részt vett a földosztásbanAz 1956-os forradalom idején a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága tevékenységében vett részt. A forradalom leverése után közreműködött Nagy Imre 1955-1956-os vitairatainak külföldre juttatásában. 1957-ben letartóztatták, 1958-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-as szabadulása után haláláig a Néprajzi Múzeum tudományos főmunkatársaként szociológiai, néprajzi kutatásokat végzett, és a népi kollégiumi mozgalom történetével foglalkozott. 1980-ban halt meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kopácsi Sándor 1922. március 5-én született Miskolcon. Apja vasesztergályosként dolgozott Győrben, 1919-ben vöröskatona volt. A Tanácsköztársaság bukása után a Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagjának választották. Kopácsi Sándor már 15 évesen részt vett egy nyilas ellenes akcióban, ahol comblövést kapott. Iskoláit, a négy reálgimnáziumot és a fémipari szakiskolát Miskolcon végezte el. A háború alatt a DIMÁVAG-ban esztergályosként helyezkedett el. A német megszállás után családjával együtt csatlakozott a Mokán ellenállási mozgalomhoz. Miskolc felszabadulása után beosztották az új karhatalmi szervezetbe, így lett rendőr és a kommunista párt tagja. 1949-ben a rendőrtiszti iskola és két pártiskola elvégzése után a pártközpont karhatalmi osztályára helyezték. 1949 őszén kétéves pártfőiskolára küldték. Ennek elvégzése után a rendőrségi pártapparátus élére nevezték ki, majd 1952-ben Budapest rendőrfőkapitányává. A Nagy Imre-program hatására megrendült az addig csalhatatlannak vélt vezetőkbe vetett hite. Az SZKP XX. kongresszusa után egy nyílt rendőrségi pártértekezleten fellépett Rákosi ellen. A poznani események hatására a honvédség és rendőrség főtisztjeinek értekezletén több társával együtt kijelentette, hogy a népre nem lőnek. A forradalom alatt a felkelő csapatok bizalmát megnyerve, 1956. november 1-jén a Kilián laktanyában a Karhatalmi Bizottság ülésén a Nemzetőrség helyettes parancsnokává választották. November 1-jén jelölték a Magyar Szocialista Munkáspárt héttagú Intéző Bizottságába is. A szovjet intervenciót követően 1956. november 5-én Szerov hadseregtábornok letartóztatta. 1958. június 15-én a Nagy Imre per hatodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélték. 1963-ban az általános amnesztiával szabadult. Ezután 1963-65 között vasesztergályosként dolgozott a Telefongyárban, majd 1965-ben műszaki tisztviselőként helyezkedett el Solymáron. 1969-ben engedélyt kapott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán államvizsgája letételére, de doktorrá avatása után nem kapott állást. 1975-ben feleségével kivándorolt Kanadába, éttermi felszolgálóként, hűtőgépgyári munkásként, majd a torontói elektromos műveknél fizikai munkásként dolgozott. 1987-ben ment nyugdíjba. 1989-ben hazatért Magyarországra. Rehabilitálták: 1990-ben visszakapta rendfokozatát, később vezérőrnaggyá léptették elő.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kosáry Domokos 1913-ban született. A Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-latin szakán végzett, Eötvös-kollégista volt, majd Párizsban, Londonban és az Amerikai Egyesült Államokban folytatta a tanulmányait. 1937-1949 között az Eötvös Kollégium tanára, 1941-1945 között a Teleki Pál Tudományos Intézet történettudományi intézetének igazgatóhelyettese, majd 1949-ig igazgatója. 1946-tól a budapesti tudományegyetemen az újkori magyar történelem tanszékvezető tanára. 1949-ben állásától megfosztották. 1949-1954 között bibliográfus, majd 1957-ig az Agrártudományi Egyetem Központi Könyvtárának igazgatója. 1956-ban a Magyar Történészek Forradalmi Bizottságának elnöke. Novembertől gyűjtötte és rendezte a forradalom dokumentumait, elemző tanulmányt írt a forradalomról. 1957-ben letartóztatták, majd 1958-ban négy év börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. 1960-1968 között a Pest Megyei Levéltár, majd 1989-ig a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, tudományos tanácsadója. 1990-1996 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Az ELTE címzetes egyetemi tanára. Számos társadalmi és szakmai szervezet tagja, illetve elnöke. Kutatási területe a XVIII. és a XIX. századi magyar történelem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Litván György 1929. február 19-én született Budapesten, polgári értelmiségi családban. Litván György 1946-1950 között a budapesti tudományegyetemen történelem-politikai gazdaságtan szakon tanult.1947-1956 között az MKP, majd az MDP tagja volt, aktívan részt vett előbb az ifjúsági, egyetemi mozgalomban, később a pártoktatásban. 1954-ben csatlakozott a Nagy Imre körül kialakult pártellenzékhez. 1956. március 23-án Budapest XIII. kerületének aktívaülésén az elsőként követelte nyilvánosan a jelenlévő Rákosi Mátyás eltávolítását a hatalomból. Aktívan részt vett Petőfi Kör munkájában, majd a forradalom alatt a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának és a XII. kerületi Nemzeti Bizottságnak a tagja volt. A forradalom leverését követően részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom létrehozásában és annak tevékenységében, ezért 1959-ben az úgynevezett Mérei-perben a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével hat év börtönbüntetésre ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. 1962-ben szabadult. 1963-1971 között az Árpád Gimnázium tanára, illetve könyvtárosa volt, majd az MTA Történettudományi Intézetben történészként dolgozott. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja volt. 1991-től az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézetének az igazgatója. 1995 óta az ELTE Szociológiai Intézetben egyetemi tanár.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lőcsei Pál 1922. január 21-én született Békéscsabán. 1940-1944 között lakatossegédként dolgozott. 1944-ben részt vett a fegyveres ellenállásban. 1945-1947 között a Viharsarok című lap újságírója, majd a Magyar Alföld felelős szerkesztője. 1947-1954 között a Szabad Nép munkatársa, rovatvezetője. 1954 decemberében a politikai vezetés bírálata miatt eltávolították a laptól. 1955 májusában csatlakozott a Nagy Imre körül kialakult pártellenzékhez. 1954-1956 között a Lenin Intézetben tanult. 1956 októberében a Magyar Szabadság című lap egyik alapítója. 1957 januárjában letartóztatták, 1958-ban nyolc év börtönbüntetésre ítélték. 1962-ben szabadult. 1965-1982 között az MTA Szociológiai Kutatóintézet munkatársaként elsősorban családszociológiai kutatásokat végzett. A nyolcvanas évek közepétől szamizdat publikációi jelentek meg 1956 eszméi és céljai jegyében. 1988 óta politikai publicisztikákat és memoárokat publikál napi- és hetilapokban. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pozsár István 1931-ben született Pomázon. Apja többgenerációs szociáldemokrata gyári munkás, anyja német nevelőnő. 1945-46-ban villanyszerelő-inasnak állt, majd NÉKOSZ-osként a budapesti Csanádi utcai kereskedelmi iskolába járt, ahol 1950-ben letette a kereskedelmi érettségit. 1950-ben - már MDP-tagként - szovjet ösztöndíjat kapott: Szverdlovszkban joghallgató, de "renitens" magatartása miatt 1951 nyarán az MDP Központi Ellenőrző Bizottsága megrovásban részesítette és haza kellett térnie. Rövid ideig a szentendrei gépállomás főkönyvelője, ahonnan beiskolázták a Közgazdaság-tudományi Egyetemre, amit 1952-1955 között végzett el. Másodéves korától Tánczos Gábor utódjaként a marxizmus tanszéken volt demonstrátor, majd 1955-től az ELTE Politikai Gazdaságtan Tanszékén tanársegéd. 1956. októberben az ELTE Bölcsészettudományi Karán az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság vezetője lett, az ő vezetésével alakult meg az Országos Egyetemi Forradalmi Diákbizottság. November 12-én a MEFESZ országos gyűlésén az ideiglenes intézőbizottság vezetőjévé választották, másnap részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom megalakításában. 1956 decemberében szovjetek tartóztatták le. 1958 júliusában 12 év börtönre ítélték. 1961 áprilisában szabadult. 1961-1963 között a Révai Nyomda korrektora, majd több helyen és munkakörben dolgozott rövidebb ideig. 1966-1970 között az Irodagép Vállalat árosztályán dolgozott, majd középvezetői állásokat töltött be kisebb vállalatoknál, leghosszabb ideig a Tanorgnál, ahol 10 évig állt alkalmazásban. 1976-ban doktori címet szerzett. Az ELTE 1996-ban rehabilitálta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tildy Zoltán 1889. november 18-án született Losoncon, értelmiségi családban. A pápai Református Teológiai Akadémián szerzett diplomát, majd egy évig Írországban tanult ösztöndíjasaként. Papi hivatását Szennán (Somogy megye) kezdte, majd huzamosabb ideig - 1921 és 1929 között - Tahitótfalun volt lelkipásztor. 1924-ben másodmagával megalapította a Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt.-t, amely egyházi kiadványokat és a parasztság művelődését elősegítő munkákat, szakkönyveket jelentetett meg. 1928 és 1932 között a Magyar Traktátus Társaság igazgató lelkésze, majd 1946-ig, köztársasági elnökké történő megválasztásáig a Békés megyei Szeghalom gyülekezetének lelkipásztora. 1917-ben belépett a Nagyatádi Szabó István vezette Országos Függetlenségi és 48-as Gazdapártba. Innen 1922-ben az Egységes Pártba is követte - az 1929-ig kormánytag - pártelnököt. 1929-30-ban Nagy Ferenccel és másokkal együtt megszervezte az ellenzéki Független Kisgazdapártot, amelynek ügyvezető alelnöke lett. Eckhart Tibornak az Egyesült Államokba történő távozása után a párt megbízott, majd 1943-tól ügyvezető elnöke. 1945 után a politikai életből történő izolációjáig országos pártvezető. Többszöri sikertelen próbálkozást követően 1936-ban jutott be a parlamentbe pártja egyetlen egyéni kerületének, a szeghalmi kerületnek egyhangúlag megválasztott jelöltjeként. A parlamenti politizálás mellett a Független Kisgazdapárt című politikai hetilap szerkesztőségét vezette. A nemzeti függetlenségi és népfrontmozgalom vezető személyiségei közé tartozott; 1942-ben részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozásában. 1945. szeptembertől miniszterelnök, 1946. február 1-jén köztársasági elnökké választották. 1948-ban vejét, Csornoky Viktort korrupció és hűtlenség vádjával letartóztatták, Tildyt még az ügy nyilvánosságra hozatala előtt lemondatták. 1948. augusztus és 1956. május között házi őrizetben tartották Budapesten, s 1956 augusztusában is csak azt követően engedték szabadon, miután a nyilvánosság előtt többször elkötelezte magát a mezőgazdaság kollektivizálása mellett. 1956. október 26. és november 4. között a Nagy Imre-kormány államminisztereként gyakorlatilag miniszterelnök-helyettesi funkciót látott el. Ez idő alatt főleg a paraszti szervezetekkel és az egyházakkal épített ki kapcsolatokat. November 4-én a szovjet kordonon keresztül távozott a Parlament épületéből. A Nagy Imre-per negyedrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés előmozdítása címén hat évre ítélték. 1959 áprilisában idős korára (valójában betegségére) való tekintettel szabadlábra helyezték. 1961. augusztus 4-én bekövetkezett haláláig teljes visszavonultságban élt.