Pelles Tamás

A Katolikus Egyház nyelvhasználata

a II. vatikáni zsinat után

 

Megjelent az alábbi folyóiratban:

Modern Nyelvoktatás

VII. évfolyam 1. szám, 2001. április, 10-25. oldal

 

 

Tartalom

1. Bevezetés

2. A papság nyelvismerete

3. A liturgia nyelvei

3.1. Keleti rítusok

3.2. A latin rítus

4. Bibliafordítások

5. Az evangélium hirdetésének nyelvi stílusa

6. Nyelvhasználat a Vatikánban

6.1. A Római Kúria nemzetiségi összetétele

6.2. Nyelvi elvárások a Kúrián

6.3. A nyelvhasználattal kapcsolatos szabályok és szokások

6.4. A Svájci Gárda

7. A pápa diplomatái

8. Hírközlő eszközök a Szentszék szolgálatában

8.1. Nyomda és könyvkiadás

8.2. L’Osservatore Romano

8.3. Sajtóiroda

8.4. Vatikáni Rádió

8.5. Televíziós központ

9. II. János Pál pápa

10. Összegzés

Irodalom

 

 

 

„Die tamen Pentecostes [Spiritus Sanctus] in discipulos supervenit, ut cum eis maneret in aeternum, Ecclesia coram multitudine publice manifestata est, diffusio Evangelii inter gentes per praedicationem exordium sumpsit, et tandem praesignata est unio populorum in fidei catholicitate, per Novi Foederis Ecclesiam, quae omnibus linguis loquitur, in caritate omnes linguas intelligit et amplectitur, et sic dispersionem Babelicam superat.”

(Ad gentes – 1965)

 

1. Bevezetés

Ma már nem lepődünk meg, ha azt látjuk a televízióban, hogy II. János Pál pápa magyarul köszönti a Rómába érkező magyar zarándokokat. Megszoktuk, hogy a Katolikus Egyház legfőbb vezetője igyekszik anyanyelvén szólni minden hívőhöz. Ezt nemcsak az örök városba látogatók tapasztalhatják, hanem mindazok, akik nyomon követik a Szentatya külföldi útjairól szóló híradásokat, valamint a karácsonyi és húsvéti Urbi et Orbi áldás előtti pápai beszédet, amelynek alkalmával Róma püspöke számos (legutóbb, 2000 Karácsonyán ötvenkilenc) nyelven fejezi ki jókívánságait a kereszténység legfőbb ünnepei alkalmából.

Századunk első felében még a latin volt a Római Katolikus Egyház anyanyelve. A liturgia, az adminisztráció és a hivatalos levelezés is ezen a nyelven folyt. A latin használatának gyökerei a középkorig nyúlnak vissza, amikor Európa nagy részén a törvényhozásnak és a közigazgatásnak is ez volt a nyelve. A világ azonban lényegesen megváltozott azóta: a latin mögül előbújtak a nemzeti nyelvek, amelyeknek jelentős része a múlt század végére hivatalos státuszt vívott ki magának. Az Egyház azonban fenntartotta a latint, mint az egység szimbólumát. Erre a területre is kiható szemléletváltást a II. vatikáni zsinat (1962-1965) hozott.

A zsinat felismerte, hogy a hívőket, akik általában már nem értenek a latinul, úgy lehet jobban bevonni a liturgikus eseményekbe, ha ezek alkalmával saját nyelvüket használhatják. A világ szinte minden országában élő katolikusok azonban a legkülönbözőbb nyelveket beszélik. Nem kis feladatot jelent tehát a zsinat szellemiségének megfelelően megvalósítani a nemzeti nyelvek használatát az Egyház életének különböző területein.

Dolgozatomban megpróbálom történeti folyamatában is felvázolni a II. vatikáni zsinat által megreformált Egyház nyelvhasználatát, nyelvpolitikáját: a papság nyelvismeretére, a liturgikus nyelvhasználatra és a bibliafordítások elkészítésére vonatkozó útmutatásokat, a legfelsőbb egyházi vezetés hivatalos nyelveit és belső nyelvhasználatát, valamint a vatikáni sajtó és média nyelveit.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

2. A papság nyelvismerete

A papnevelésről szóló zsinati határozat (Optam totius – 1965) előírja, hogy a szemináriumi hallgatók a hittudományok tanulmányozása előtt tegyenek szert olyan fokú latin nyelvtudásra, amely a források és az egyházi dokumentumok megértéséhez szükséges. A rendelet megköveteli még az adott rítus liturgikus nyelvének megtanulását, javasolja továbbá a bibliai nyelvek megfelelő szintű elsajátítását is. Az 1983-ban kiadott új egyházi törvénykönyv (Codex Iuris Canonici – CIC) a 249. kánonban rendelkezik a papképzést érintő nyelvi elvárásokról. Ebben előírja, hogy a szeminaristák ne csak saját országuk nyelvét ismerjék jól, hanem tanuljanak meg latinul is, valamint sajátítsanak el idegen nyelveket olyan mértékben, amilyenben az későbbi szolgálatuk ellátásához szükséges lesz.

Külön előírások vonatkoznak azokra, akik papi szolgálatukat idegen egyházmegyében, vagy misszionáriusként kívánják folytatni. (Ad gentes – 1965, Presbyterorum ordinis – 1965, Postquam apostoli – 1978) Ezek egyöntetűen megkövetelik az adott régió nyelvének, nyelveinek tökéletes ismeretét az oda érkező papoktól. A nyelven kívül a terület lakóinak történelmét, szociális helyzetét, szokásait és a jelen lévő egyéb vallásokat is ismerniük kell. Ezt elérendő, a misszionáriusok képzésének utolsó fázisa – lehetőségek szerint – a helyszínen történik.

A papságnak fel kell készülnie a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők lelki gondozására is. (Nel quadro della moderna mobilità – 1978) Ez természetesen csak olyan nyelven történhet, amelyet az érintettek ismernek, ugyanakkor ügyelni kell arra, hogy a többségitől eltérő nyelvhasználat ne vezessen a menekültek elszigetelődéséhez a társadalmon belül. Különös figyelmet kell fordítani az iskoláskorú gyerekekre, akik hirtelen két nyelv és két kultúra között találják magukat.

A tengeren szolgálatot teljesítő lelkipásztorok számára készült iránymutatás (Il fatto che l’Apostolatus maris – 1978) abból indul ki, hogy a hajókon különböző vallású emberek és ateisták töltenek együtt hosszú időt, akikkel a keresztényeknek párbeszédet kell folytatniuk. A hajókáplánoknak ezért nemcsak teológiailag kell hivatásuk magaslatán állniuk, hanem a legelterjedtebb nyelveket is ismerniük kell.

A legalaposabb felkészülés ellenére is előállhat olyan helyzet, hogy egy lelkipásztor nem beszél közös nyelvet híveinek egy részével. Ilyenkor, ha nincs más megoldás, tolmácsot kell igénybe vennie. Még a gyónás is elvégezhető tolmács segítségével (CIC 990. kánon), ebben az esetben természetesen a tolmácsot is köti a gyónási titok megtartása (CIC 983. kánon 2.§).

A nyelvileg szórványban élő hívek ugyanolyan nyelvi jogokkal rendelkeznek, mint a tömbben élők, ezért az egyházi törvénykönyv az elsődleges területi elv mellett megengedi plébániák rítus szerinti, nemzetiségi, vagy nyelvi alapon való szervezését is (CIC 518. kánon). Ez az elv azonban nem valósul meg mindenütt és mindig maradéktalanul. Az egyház elsődleges céljának azt tekinti, hogy az evangéliumot minél több emberrel megismertesse, ami nemcsak anyanyelven történhet, hanem bármely olyan nyelven, amelyet az adott hívők ismernek. Abban az esetben, ha egy államon belül valamely kisebbségi nyelv használata az egyház működésének a hatalom általi korlátozását vonhatja maga után, a nyelvi jogok háttérbe kerülhetnek.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

3. A liturgia nyelvei

„Bárhová kerüljön a katolikus hívő a világon, mindenütt otthon van a templomokban, megérti a szentmisét, ugyanazokat a szavakat hallja a szentségek kiszolgáltatásakor. Így érzi meg, hogy a keresztény vallás világfölötti egységéhez tartozik.” – olvastam édesanyám gyerekkori hittankönyvében. (Radó – Rajeczky 1947, 76)

A latin nyelv az egyház egységének egyik legfontosabb kifejezőeszközeként szolgált. A keresztény liturgia ősi nyelve azonban az arámi volt, ezt használta Jézus az utolsó vacsorán, amelynek cselekménye ma is a szentmise központi részét képezi. Az első századokban a kereszténység elsősorban a Római Birodalom területén terjedt el, amelynek keleti részén a görögöt, nyugati felén pedig a latint használták egyfajta koinéként, így a liturgia nyelve is ez lett. Nyugaton kialakult a Triglosszia-elv, amely szerint csak a három szent nyelv (héber, görög, latin) alkalmas Isten Igéjének közvetítésére. A IX. században ennek alapján vádolták eretnekséggel morvaországi német hittérítők Szent Cirillt (Konstantin) és Metódot, amiért a szláv nyelvű liturgiát terjesztették. Cirill a „velencei vitában” észérvekkel és bibliai idézetekkel védte meg álláspontját, rávilágítva annak fontosságára, hogy a hívők értsék a szentírást és a liturgikus szövegeket – több mint ezer évvel megelőzve a II. vatikáni zsinat ezirányú tanítását. (Felsorolt tizenkét olyan kelti népet – köztük a türköket is – amelyek írásbeliségük révén saját nyelvüket használják a liturgiában, és utalt rá, hogy még sok ilyen nép van.) Rómába érkezvén tisztázták magukat a vádak alól, majd II. Adorján (Hadrián) pápa Metódot Morvaország és Pannónia érsekévé nevezte ki, és (nem kevéssé egyházpolitikai indíttatásból) engedélyezte a szláv liturgikus nyelvet. (Slavorum apostoli – 1985; H. Tóth 1981, 126-145)

Míg a keleti területeken természetessé vált a népnyelvek liturgikus használata, Európa nyugati felén a római eredetű latin liturgia terjedt el, kiszorítva olyan ősi változatokat, mint a gall és a hispán (mozarab). A trentói zsinat (1545-1563) több helyi liturgiai változatot is betiltott, néhány azonban továbbra is fennmaradhatott, egy-kettő még ma is használatban van.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

3.1. Keleti rítusok

Azok a keleti (ortodox) egyházak, amelyek az egyházszakadás (1054) utáni évszázadok folyamán elismerték Róma fennhatóságát, megtarthatták saját törvényeiket, szokásaikat, liturgiájukat és liturgikus nyelvüket. Ezeket nevezzük keleti rítusú katolikus egyházaknak. A keleti rítusok – eredetüket tekintve – öt csoportba sorolhatók: alexandriai, antióchiai, örmény, kaldeai (khaldaiai, kaldeus) és konstantinápolyi (bizánci). (Annuario Pontificio 2000, 1929-1932)

Az alexandriai rítusnak két ága van, az egyiptomi (kopt) és az etióp. Kezdetben az egyiptomi egyház görög nyelven végezte a liturgiát, amelyről szinte teljesen áttértek a koptra. Később az arab nyelv is beszivárgott, így mára alig maradt valami görögül, az arab rész viszont folyamatosan növekszik. Etiópiában ugyanakkor ma is a geez nyelvet használják, amely az V. században, amikor lefordították bibliát és a szent szövegeket, hivatalos nyelv volt.

Az antióchiai rítus Jeruzsálemben, Antióchiában, Palesztinában, Szíriában, Mezopotámia északi részén és Dél-Indiában terjedt el. Eleinte a görög nyelvet használták, amiről áttértek a szírre. A liturgia ma is szírül folyik, de egyre több az arabul felolvasott szöveg. Dél-Indiában használják még a malajálamot is, amely India (Malabár tartomány) egyik hivatalos nyelve.

Az örmény rítusú katolikus egyház liturgikus nyelve az óörmény (grabar), amely az V. században Örményország hivatalos nyelve volt. A Ciliciai (Kilikiai) Patriarchátus egyes területein azonban terjedőben van az arab nyelvű liturgia.

A kaldeai, vagy keleti-szír rítus a missziókon keresztül Mezopotámiából átkerült Közép-Ázsiába, Kínába és Indiába. A liturgiában szinte kizárólag a szír nyelvet használják, de a szíriaitól különböző írással és kiejtéssel. Mezopotámia néhány egyházában egyes liturgiai részeket arabul olvasnak fel. A kaldeai eredetű malabári-szír egyház a malajálam nyelvet használja.

A konstantinápolyi eredetű (görög) egyház liturgikus szövegeit görögből folyamatosan lefordították a patriarchátus alá tartozó népek nyelveire. Először grúzra, szírre, ószlávra és arabra, aztán románra, és újabban, a különböző kontinenseken élő hívők igényei szerint, sok más nyelvre, köztük magyarra is.

A II. vatikáni zsinat a keleti egyházak esetében azok vezető testületeire bízza a liturgia nyelvének meghatározását és a liturgikus szövegek fordításának hitelesítését (Orientalium ecclesiarum – 1964)

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

3.2. A latin rítus

A Római Katolikus Egyház a II. vatikáni zsinatig szinte kizárólag a latint használta liturgikus nyelvként. A liturgia reformját szabályozó konstitúció (Sacrosanctum concilium – 1963) engedélyezi, hogy a szentmise egyes részei (elsősorban az olvasmányok, egyetemes könyörgések és énekek) élő nyelven folyjanak. Ugyanez vonatkozik a szentségek kiszolgáltatására és a szentelményekre is. A nyelvhasználat módjának megállapítását a zsinat a helyi egyházi hatóságokra bízza, de azoknak egyeztetniük kell az azonos nyelvterülethez tartozó szomszédos régiók püspökeivel. A szövegek fordítását a Szentszék hagyja jóvá. A dokumentum hangsúlyozza, hogy az egyház a liturgiában sem ragaszkodik a formák merev egységéhez olyan dolgok esetében, amelyek nem érintik közvetlenül a hitet. A római rítus keretén belül helyet hagy a különböző csoportok, régiók és népek helyi változatainak is. A liturgikus konstitúció ugyanakkor feladatként írja elő a papság számára az arról való gondoskodást, hogy híveik latinul is megtanulják a liturgikus szövegek rájuk eső részét, és hogy tudjanak latinul együtt imádkozni és énekelni.

A zsinati konstitúció szellemében a liturgiát részletesebben szabályozó rendelkezés (Inter oecumenici – 1964) előírja, hogy a misekönyv és breviárium élő nyelvi kiadása a latin szöveget is tartalmazza. Kimondja továbbá, hogy a liturgiának azok a részei, amelyeket a pap egyedül mond, csak indokolt esetben, a Szentszék külön engedélyével végezhetők a latintól különböző nyelven.

Néhány évvel később azonban – több püspökség kérésének eleget téve – a Szentszék engedélyezte a szentmise kánonjának lefordítását nemzeti nyelvekre (Dans sa récente – 1967). Ezzel a liturgia tisztán élő nyelvűvé vált, megszűnt a latin és a helyi nyelv váltakozva történő használata. A kánon fordításánál azonban a legkisebb mértékben sem lehet eltérni az eredeti szövegtől. A fordításnak szöveghűnek és teljesnek kell lennie.

Egy másik útmutatás (L’heureux développement – 1966) a latin nyelv bizonyos fokú fenntartását szorgalmazza. Javasolja, hogy arra kijelölt templomokban, különösen a nagyobb városokban, és ott, ahol jelentős a turistaforgalom, rendszeresen legyen latin nyelvű szentmise. A turisták szentmisehallgatását megkönnyítendő, egy újabb dokumentum (Il turismo, realtà tipica – 1978) a többnyelvű celebrációt részesíti előnyben, amelynek alapnyelveként a latint javasolja, a többi nyelv megválasztásánál pedig arra kell figyelemmel leni, hogy lehetőleg „senki ne érezze kirekesztettnek magát a kultikus cselekményből”.

A korábban már említett útmutatás (L’heureux développement – 1966) foglalkozik a kétnyelvű régiók liturgikus nyelvhasználatával is. Egyik megoldásként a latin fenntartását, másik lehetőségként pedig azt javasolja, hogy különböző időpontokban más-más nyelvű legyen a szentmise.

Tíz évvel a reform bevezetése után a Szentszék illetékes kongregációja (Szentségek és az Istentisztelet Kongregációja) körlevélben foglalta össze az addigi eredményeket és adott útmutatást a további teendőkhöz (Decem iam annos – 1976). Ebben megállapítja, hogy a liturgikus szövegek kezdeti fordítási kísérletei után kezdenek kialakulni a hivatalosnak tekinthető végleges változatok. A Szentszék a helyi püspöki kar hatáskörébe utalja annak eldöntését, hogy melyik legyen a liturgia nyelve abban az esetben, ha egy nemzet több nyelvet is használ. Határozottan megtiltja az olyan dialektusok és kis helyi nyelvek liturgikus bevezetését, amelyek egy elterjedtebb, az iskolai oktatásban is használt nyelvvel helyettesíthetők. Ez a szabályozás egyrészt azt igyekszik kizárni, hogy egy dialektus olyan, szélesebb körben ismert nyelv fölé kerekedjék, amelyet mindenki ért; másrészt igyekszik határokat szabni a liturgikus nyelvek számbeli növekedésének. Egy nemzeten belüli megfelelő nyelvi egység létrejötte elősegíti a hívek liturgiába való bekapcsolódását, és a tévedésmentes fordítások elkészítését és kinyomtatását – fogalmaz a dokumentum.

Egy újabb keltezésű iránymutatás (Varietates legitimae – 1994) visszatérve az előbbi problémára, a következőképpen rendelkezik: Ha egy országban sok nyelvet beszélnek, és ezek között vannak olyanok is, amelyeket csak kis létszámú csoport vagy törzs használ, akkor meg kell találni azt az egyensúlyt, amely minden csoport nyelvi jogait figyelembe veszi, ugyanakkor nem lehetetleníti el a liturgiát. Tekintettel kell lenni arra, hogy az ilyen országok általában egy elsődleges nyelv kialakítása felé haladnak.

A példákon keresztül láthatjuk, hogy a liturgia nyelvének meghatározása – elsősorban a harmadik világban, különösen ott, ahol az egységes nemzeti nyelvek kialakulásának folyamata még nem fejeződött be – az egyház vezetésének részéről messzemenő óvatosságot és komoly felkészültséget igényel. Ilyen esetekben ugyanis a liturgikus nyelv megválasztása nem marad az egyház belügye, hanem – bizonyos mértékig – az adott ország (az aktuális hatalom) nyelvpolitikájára is kihat, annak részévé válik. Hasonlóan nehéz a nemzeti, nyelvi kisebbségek liturgikus anyanyelvhasználatának biztosítása olyan országokban, ahol nem teljesülnek maradéktalanul a kisebbségi nyelvi jogok.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

4. Bibliafordítások

Az Ószövetségi Szentírás héber, az Újszövetség elsősorban görög nyelven íródott. A szórványban élő zsidóság számára Alexandriában még Krisztus előtt elkészült az Ószövetség görög fordítása a Septuaginta (Hetvenes-fordítás), amelyet átvett az őskeresztény egyház is. Szent Jeromos a IV. században héber illetve görög eredetiből elkészítette a Biblia új latin fordítását (Vulgata), amely a korábbi latin nyelvű változatokat kiszorítva a VII. századtól az Egyház által elismert fordítás. A trentói zsinat (1545-1563) rendelkezései szerint évszázadokon keresztül a Vulgata szolgált alapul a nemzeti nyelvekre történő katolikus bibliafordításokhoz. A másolások következtében azonban a szöveg jelentősen megromlott, szükségessé vált annak revíziója. Az 1907 óta a bencések által végzett szövegkritikai munka eredményeként 1979-ben megjelent a Neovulgata.

A II. vatikáni zsinaton megfogalmazódott, annak szükségessége, hogy a hívők mind jobban megismerjék a Szentírást, és hogy az mindenkinek minden időben rendelkezésére álljon (Dei verbum – 1965). Az Egyház ezért gondoskodik arról, hogy pontos bibliafordítások készüljenek a legkülönbözőbb nyelvekre, lehetőleg az eredeti szövegekből.

1968-ban az Egyesült Bibliatársaságok (United Bible Societies) összeállított egy útmutatást az egységes keresztény (interkonfesszionális) bibliafordítások elkészítéséhez. Több mint húsz év elteltével a Szentszék Keresztények Egységéért Titkársága az Egyesült Bibliatársaságokkal egyetértésben kiadta ennek – az addigi tapasztalatok alapján – módosított változatát (The Secretariat – 1987). A dokumentum tükrözi a katolikus egyház bibliafordításról alkotott nézeteit, ezért a következőkben ennek nyelvi, nyelvészeti vonatkozású részeit ismertetem.

Több országban a különböző felekezetek egyes bibliai fogalmakat másként írnak, és a kiejtésben is mutatkoznak eltérések. Az első misszionáriusok heterogén nemzeti és nyelvi összetételének következtében különösen nagyok a helyesírásbeli különbségek azon nyelvek esetében, amelyek nem túl régóta rendelkeznek írásbeliséggel. A meggyökeresedett formák megváltoztatása nem könnyű feladat, de kis jóindulattal meg lehet találni a megfelelő megoldást. „Tudnunk kell ugyanakkor, hogy a helyesírással kapcsolatos problémák nem tisztán nyelvészeti, hanem sokkal inkább szociolingvisztikai természetűek. A kulturális tényezők, mint valamely presztízsnyelvvel való megegyezés, a megfelelő hatás elérésének és az olvasás sebességének pszichológiai elemei gyakran fontosabbak, mint a tisztán nyelvészeti megfontolások” – fogalmaz az útmutatás. A tulajdonnevek esetében a protestánsok és a katolikusok eltérő hagyományaiból adódó különbségek feloldására az eredeti héber, illetve görög alakokhoz igazodó használatot javasol a dokumentum.

A kölcsönszókkal kapcsolatban, amelyek a katolikusoknál többnyire a latinból, a protestánsoknál a héberből, görögből vagy valamely modern európai nyelvből származnak, az a titkárság álláspontja, hogy ha csak lehet, kerülni kell ezek használatát. Ugyanis „minden nyelv kellőképpen széles szókészlettel és kifejezéstárral rendelkezik”. Ha a nyelvi kölcsönzés mégis elkerülhetetlen, akkor ennek alapjául inkább élő nyelvek szolgáljanak, mintsem holtak.

A nyelvi stílusról az az álláspont alakult ki, hogy az egyszerre legyen kifejező és felolvasásra alkalmas. Nem kell feltétlenül arra törekedni, hogy a nagyobb világnyelvekre csupán egyetlen fordítás készüljön, sőt: „Annak ellenére, hogy egyre kevésbé szükséges a különböző földrajzi dialektusok szerinti fordítások elkészítése, szem előtt kell tartani, hogy sok nyelv fontos szociolingvisztikai dialektusokat foglal magában. A nyelveknek ez a sokszínűsége és azok a különböző célok, amelyekre a fordítások készülnek, azt sugallják, hogy több nyelvi stílus alkalmazása nemcsak hasznos, hanem sok esetben szükséges is.”

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

5. Az evangélium hirdetésének nyelvi stílusa

A II. Vatikáni Zsinat szellemiségének megfelelően az Egyház párbeszédet folytat a nem katolikusokkal, nem keresztényekkel és a nem hívőkkel is. Olyanokkal, akik nem ismerik az egyházi szakzsargont. Ezen a területen is követni kell azt az utat, amelyet a Biblia kijelöl: az Úr olyan nyelven szólt az emberhez (Ábrahám, Mózes stb.), amelyet az megértett. Ezt folytatta Jézus Krisztus is, aki beszédeiben „a társadalmi élet legegyszerűbb dolgait említette, kifejezéseit és hasonlatait pedig a mindennapi életből vette”. (Gaudium et spes – 1965. in: Cserháti – Fábián 1986, 463)

A nyugati kultúrára a keresztény hit nagy hatást gyakorolt. Ebben a kultúrában a teológia otthonosan mozgott, hiszen a jelképek és a szokások jelentős része a hithez kapcsolódott. Mára ez a helyzet lényegesen megváltozott. A mai világ már nincs annyira összhangban a hittel és az Egyház tanításával. Az Egyháznak azon kell dolgoznia, hogy a mai ember is megismerje az Evangéliumot, találnia kell egy olyan nyelvet, amelyen a ma emberéhez szólhat. (Tra i molteplici segni – 1976)

Másik megoldandó feladat a teológiában meggyökeresedett, merev, de már régies formák felváltása olyan kifejezésekkel, amelyek az élő nyelv részei. Ezt csak úgy szabad végrehajtani, hogy a jelentés közben a legkisebb mértékben se torzuljon. (Ad normam decreti – 1971)

A világnak azon a részén, amely nem tartozik a nyugati kultúrkörhöz, a nyelvi probléma a hittérítések kezdetétől jelen van. A misszionáriusoknak nehéz dolguk volt és van, amikor a nyugati kultúrához kötődő, abban természetesnek ható fogalmakat kellett és kell egy másik kultúrán nevelkedett ember felé közvetíteniük. A helyi nyelv elemeit, a helyi szokásokat úgy kell felhasználni, hogy közben az alapvető hittételek ne sérüljenek. (Ad normam decreti – 1971, Evangelii nuntiandi – 1975)

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

6. Nyelvhasználat a Vatikánban

II. János Pál pápa Róma püspöke, Vatikánváros szuverén uralkodója és Jézus Krisztus földi helytartójaként az Egyetemes Egyház legfőbb vezetője (Pontifex Maximus). Ez a három tevékenységi kör adminisztrative is elkülönül egymástól. Róma püspökének hivatala úgy működik, mint a püspöki hivatalok általában. Vatikánváros Állam pedig – kicsiben ugyan, de lényegében – úgy épül fel, mint a többi állam. Nyelvhasználat szempontjából a harmadikként említett funkció ellátására kiépült intézményrendszer, az Apostoli Szentszék (amit a nemzetközi jog több tekintetben is a szuverén államokkal egyenrangúnak ismer el), illetve annak kormányzati szerve a Római Kúria az érdekes.

A Római Kúria dikasztériumokból (főhivatalok) és egyéb, kisebb hatáskörű szervezeti egységekből épül fel. Dikasztérium alatt az Államtitkárságot, a kongregációkat, az egyházi törvényszékeket, a pápai tanácsokat (bizottságokat) és irodákat értjük. Minden dikasztérium élén egy bíboros (prefektus), vagy egy érsek (elnök) áll. Az ő munkáját egy titkár segíti. A dikasztériumok tagjai bíborosok és püspökök. Nekik konzultorok segítenek, akik között világi hívők is lehetnek. A hivatali munkát végző titkárok és egyéb hivatalnokok között szintén megtalálhatók a világi hívők.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

6.1. A Római Kúria nemzetiségi összetétele

Az utóbbi évszázadokban az egyház központi vezetése szinte kizárólag olasz (itáliai) főpapok kezében volt. A XX. század második felében azonban erőteljessé vált a Római Kúria személyi összetételének nemzetközivé tétele. 1946-ban az olasz bíborosok elvesztették többségüket a Szent Kollégiumban (bíborosi testület), aminek következtében a Kúria néhány fontos pozíciója is „idegen” kézbe került. A II. vatikáni zsinat végén (1965) a 103 bíborosnak 70%-a még európai volt, a 12% latin-amerikai, 9% ázsiai, 8% észak-amerikai, 5% afrikai és 1% óceániai mellett. II. János Pál pápaságának kezdetén (1978) az Egyháznak már 119 bíborosa volt, a következő földrajzi megoszlás szerint: 50% európai, 23% latin-amerikai, 14% észak-amerikai, 10% afrikai, 9% ázsiai és 3% óceániai. A dikasztériumok vezetői között ekkor 7 olaszt, 4 franciát és 10 egyéb nemzetből valót találunk. A titkárok többsége pedig már nem olasz. (Bull 1988, 110, 128) A kép azóta még színesebb lett, hiszen a jelenlegi pápa igyekszik a harmadik világot létszámbeli súlyának megfelelően a vezetésbe is bevonni. A dikasztériumok vezetői és a kúriai bíborosok között ma franciát, németet, szlovákot, ausztrált és fekete-afrikait is találunk, a hivatalnokok pedig a katolikus világ minden szegletét képviselik.

A 2001 elején tartott konzisztórium után a bíborosok összlétszáma 185-re emelkedett, közülük 135 nem töltötte be a 80. évét, tehát tagja lehet egy esetleges pápaválasztó konklávénak. A bíborosok közül 97 európai (közülük 65-en rendelkeznek választójoggal), 18 észak-amerikai (13 választó), 33 latin-amerikai (27 választó), 16 afrikai (13 választó), 17 ázsiai (13 választó) és 4 óceániai (4 választó). A 41 olasz bíboros közül mindössze 24 fiatalabb 80 évnél. A konklávéban tehát az olaszok már a 18%-ot sem teszik ki, de az európai bíborosok száma együttesen sem éri el az 50%-ot.

A II. János Pál pápa által kiadott apostoli konstitúció (Pastor bonus – 1988) rendelkezései szerint a dikasztériumok tagjait a Rómában és a Rómán kívül élő bíborosokból és lehetőleg megyéspüspökökből kell választani. (7. cikkely) A konzultori testületet – lehetőség szerint – a nemzetköziség elvének betartásával kell összeállítani. (8. cikkely) Ugyanígy kell eljárni a hivatalnokok esetében is, „hogy a Kúria tükrözze az Egyház egyetemes voltát” (9. cikkely).

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

6.2. Nyelvi elvárások a Kúrián

A Római Kúria szervezeti szabályzata (Regolamento Generale della Curia Romana – 1992) az alkalmazottakat munkakörük szerint tíz kategóriába sorolja. Az elsőbe a takarítók, a tizedikbe az irodavezetők tartoznak. Nyelvi elvárások először az ötödik csoportnál jelentkeznek, amelybe a többnyelvű gyors- és gépírók is tartoznak. A hatodik és hetedik kategóriában a főiskolai, illetve egyetemi végzettség mellett, néhány speciális munkakör betöltése esetén egy meghatározott idegen nyelv ismerete is követelmény. A három legfelsőbb kategóriába viszont csak olyanok kerülhetnek, akik teológiai doktorátussal, vagy azzal azonos értékű egyetemi végzettséggel rendelkeznek, valamint az olaszon és latinon kívül legalább egy modern idegen nyelvet is ismernek. A teológiai doktorátus megszerzéséhez azonban többnyire két (esetleg három) modern nyelv ismerete szükséges, gyakran az is előírás, hogy ezek nem lehetnek azonos nyelvcsaládból valók. Ehhez hozzászámítva, hogy egy teológiai doktor a latinon kívül általában görögül és héberül is tud, máris legalább hat nyelvnél tartunk. (Az olasz nem idegen nyelv, hiszen vatikáni munkakörbe többnyire olyanok kerülhetnek, akik Rómában doktoráltak.) Íratlan szabály azonban, hogy a nagyobb világnyelveket (angol, francia, német, spanyol, esetleg portugál és újabban talán lengyel is) illik legalább passzívan ismerni.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

6.3. A nyelvhasználattal kapcsolatos szabályok és szokások

A korábban már említett apostoli konstitúció (Pastor bonus – 1988) 16. cikkelye szerint „a Római Kúriához a hivatalos latin nyelven kívül minden olyan nyelven lehet fordulni, amely ma széles körben ismert.” Ezzel összhangban a Kúria szervezeti szabályzata (Regolamento Generale della Curia Romana – 1992) a dikasztériumok által kiadott különböző dokumentumok és a levelezés nyelveként a latinon kívül engedélyezi a legelterjedtebb élő nyelvek használatát. Előírja továbbá, hogy a fontosabb iratokat fordítsák le az elsődleges világnyelvekre. (A többi nemzeti nyelvre való fordítást a helyi püspöki karok végzik.)

A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy a dikasztériumokban a hivatalos latinon (ami egyre inkább háttérbe szorul) és olaszon kívül hat nyelvet (angol, francia, német, portugál, spanyol és újabban lengyel) teljes természetességgel használnak. Ezeknek a nyelveknek külön szekciói működnek az Államtitkárságon, amelyek munkatársainak számát a mindenkori szükségletek határozzák meg. Az egyes szekciókon belül nem ritkán találhatók olyan személyek, akik valamely más nyelvben is járatosak. Olyan nyelvek esetében, amelyek – jelenleg még – nem indokolják egy állandó belső munkatárs foglalkoztatását, külső segítséget (más dikasztériumok dolgozói, a Vatikáni Rádió munkatársai, Rómában tartózkodó külföldi papok stb.) vesznek igénybe.

A magyar szempontból is érdekes német szekció ötven éve még nem létezett – mert nem volt rá szükség. Negyven éve már foglalkoztattak egy német prelátust, hogy a németül beérkező leveleket feldolgozza. Húsz éve három főből áll a szekció. Magyar nyelven kompetens belső munkatárs alkalmazását a pápa első magyarországi látogatásának (1991) előkészületi során felszaporodott teendők tették szükségessé. A német szekciónak azóta van egy magyar tagja, aki elsősorban német ügyekkel foglalkozik, hiszen a magyar nyelven beérkező levelek és a magyar zarándokcsoportokhoz szóló pápai üdvözlések fordításai nem töltenék ki munkaidejét. (1990-1996 között Radics János még német útlevéllel, de győri egyházmegyés papként töltötte be ezt a hivatalt. 1997-ben Dr. Somorjai Ádám OSB magyar állampolgárként foglalhatta el helyét, és végzi azóta is munkáját. Tőle sok segítséget kaptam a dolgozat elkészítéséhez) A magyar referens jelenlétének érezhető jele, hogy a Szentszék legmagasabb tisztségviselői, beleértve a Szentatyát is, újabban magyarul szólítják meg a magyar állam képviselőit, és a legegyszerűbb magyar hívőt is. A Magyarországról érkező beadványokra magyar nyelven válaszolnak. Ez nyílván több – a magyarral azonos fontosságú – nyelv esetében is így van, aminek természetesen meg kellett teremteni a feltételrendszerét: kell egy olyan belső fordításnak lennie, amit az aláírásra jogosult elöljárók megértenek.

A Szentszék által kiadott dokumentumok általában latinul, olaszul, vagy a világnyelvek valamelyikén születnek. Időnként, ha a Szentatya, vagy valamely dikasztérium vezetője, a keleti egyházakhoz, vagy kifejezetten valamely nemzethez fordul, más nyelvekkel (görög, egyházi szláv stb.) is találkozhatunk. A fontosabb iratokat lefordítják ugyan a világnyelvekre, de hivatalosnak mindig az eredeti verzió számít, amelyen a Szentszék hivatalos közlönyében (Acta Apostolicae Sedis) megjelenik. A latin korábbi hegemóniája a zsinat után megtört, a dokumentumok egyre kisebb arányban kerülnek latinul kihirdetésre. A pápai enciklikáknak ugyan még mindig ez a nyelve, mindössze két kivétel ismeretes: XI. Piusnak a fasizmust, illetve a nácizmust elítélő olasz (Non abbiamo bisogno – 1931) és német (Mit brennender Sorge – 1937) nyelvű enciklikája. A többi irat eredeti (hivatalos) nyelve meglehetősen változatos képet mutat. (Példaként említjük, hogy az Enchiridion Vaticanum 1997-es évet feldolgozó kötetében közölt 62 dokumentum közül 25 olasz, 13 francia, 12 latin, 8 angol, 3 spanyol és 1 német nyelvű.)

A latin nyelv védelmének érdekében születtek különböző intézkedések. VI. Pál megalapította a „Latinitas” intézetet, mint a latin nyelvvel és irodalommal foglalkozó kiemelt tanszéket a Pápai Szaléziánus Egyetemen. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a „Latinitas” alapítvány létrehozása, amelynek fő célja a klasszikus, egyházi és középkori latin nyelv és irodalom tanulmányozásának elősegítése, és elsősorban az egyházi kulturális életben a latin használatának ösztönzése. (Annuario Pontificio 2000, 2014) Az egyesület évente megrendezi a Certamen Vaticanum elnevezésű latin versenyt. A Vatikáni Könyvkiadó pedig kiadja a Latinitas folyóiratot. A Vatikáni Államtitkárságon a Római Kúria szolgálatára a latin nyelvnek külön irodája létesült. (Regolamento Generale della Curia Romana – 1992, 128. cikkely 2. §) Ennek ellenére ma már általában a latin nyelvűként jegyzett dokumentumok is valamely világnyelven elkészült munkaanyag fordításai, noha később a latin verzió számít hivatalosnak.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

6.4. A Svájci Gárda

A svájci gárdisták közel fél évezrede, 1506 óta állnak a mindenkori egyházfő szolgálatában. Miután VI. Pál 1970-ben feloszlatta a Vatikán többi katonai jellegű testületét (Nemesi Testőrség, Palotaőrség) a Svájci Gárda maradt a pápa egyetlen „hadserege”. (Létezik Vatikánvárosnak egy kb. 100 fős rendőrsége is, amelynek tagjai szintén viselnek lőfegyvert.)

A Gárda létszáma 1976 óta 100 fő: 4 tiszt, 1 tábori lelkész, 23 altiszt, 70 alabárdos és 2 dobos. Ezt a létszámot hagyta jóvá a jelenlegi pápa is 1979-ben, de később (1998) engedélyezte a létszám 110-re emelését. A gárdisták feladatai közé tartozik a Szentatya személyes védelmének ellátása, az Apostoli Paloták és a Vatikán külső bejáratainak felügyelete. (Annuario Pontificio 2000, 1981)

A pápa szolgálatára svájci katolikus családok fiai jelentkezhetnek. A szolgálati idő rendszerint két év, ami meghosszabbítható. Az újoncok kiválasztásánál az egyes kantonok között semmiféle megkülönböztetést nem alkalmaznak, ennek következtében a katonák anyanyelvi megoszlása a svájci helyzetnek megfelelő: a nagy többség német nyelvű, van néhány francia és elvétve egy-két olasz is akad.

A Svájci Gárda hivatalos és vezényleti nyelve a német. Az újoncok azonban esküjüket egyesével anyanyelvükön teszik le (Bull 1988, 70-72; Rendina 1999, 378). Természetesen olaszul mindegyiküknek meg kell tanulnia, hiszen a szentszéki hivatalokba látogatókat általában ezen a nyelven kell útbaigazítaniuk.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

7. A pápa diplomatái

Vatikánváros Állam nem tart fenn diplomáciai kapcsolatot egyetlen más országgal, még Olaszországgal sem. Lehet, hogy sokak számára meglepő ez a kijelentés, de igaz. A pápai nunciusok ugyanis a Szentatyát nem mint Vatikánváros államfőjét, hanem mint az Egyetemes Egyház vezetőjét képviselik. Ők tehát a Szentszék diplomatái, útlevelüket is a Szentszék és nem Vatikánváros Állam adja ki. (A Szentszék nemzetközi jogi értelemben vett állami jellegét bizonyítja többek között, hogy 1870 és 1929 között, amikor a Pápai Állam már nem, Vatikánváros Állam pedig még nem létezett, több országgal is diplomáciai kapcsolatot tartott fenn.)

A Szentszék jelenleg több mint 180 állammal tart fenn diplomáciai kapcsolatot és mintegy 25 nemzetközi szervezetben ülnek ott képviselői. A Bécsi Kongresszus (1815) óta az apostoli nuncius a katolikus országokban betölti a diplomáciai testület doyenje funkciót is. Az 1961-es Bécsi Egyezmény ezt megerősítette, és azóta minden, az egyezményt elfogadó államban a nuncius és nem a legidősebb nagykövet a doyen.

Diplomáciai körökben nagy elismertségnek örvendenek a pápa diplomatái. Sokak egybehangzó véleménye szerint „a Vatikáné a világ legjobb diplomáciai testülete”. (Viaggio in Vaticano 1991, 67) Ezen nem is kell csodálkoznunk, hiszen a „diplomataképzőbe” (Pápai Egyházi Akadémia) kánonjogi doktorátussal, vagy azzal egyenértékű végzettséggel, alapos válogatás után lehet bejutni. A kétéves tanulmányi idő alatt a hallgatók diplomáciai eljárástant, latint, egyháztörténelmet, nemzetközi jogot, szociológiát, közgazdaságtant és három modern nyelvet tanulnak. A végzettek az Államtitkárságon, vagy valamelyik külképviseleten gyakorlóévvel folytatják tanulmányaikat, majd másodtitkárok lesznek. A ranglétra tetején a pápaság áll, hiszen több egyházfő kezdte diplomataként karrierjét. (Bull 1988, 162-165)

A vatikáni diplomaták túlnyomó része még mindig olasz, de már ezen a területen is elindult az internacionalizálás folyamata (a madridi nunciatúrát például 1999 végéig Kada Lajos személyében magyar érsek vezette). A pápai nunciusok ma már nyolc nyelv (angol, francia, latin, lengyel, német, olasz, portugál, spanyol) valamelyikén küldik jelentéseiket a világ fővárosaiból. (Willey 1992, 231)

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

8. Hírközlő eszközök a Szentszék szolgálatában

Az Egyház minden korban előszeretettel használta az akkori kommunikációs eszközöket a hit és a tanítás terjesztésére. Ezen a területen a könyvnyomtatás feltalálása óta először XX. században következett be olyan fejlődés (rádió, televízió, internet), amely az egyházi vezetőket is új kihívás elé állította. A II. vatikáni zsinat felismerve az új technikában rejlő lehetőségeket, külön határozatot (Inter mirifica – 1963) adott ki a tömegtájékoztató eszközök használatáról, amelyben felszólítja a világ püspökeit a hírközlési eszközök fokozottabb igénybevételére. 1964-ben VI. Pál létrehozta a Hírközlés Pápai Bizottságát, amelynek legfőbb feladata annak előmozdítása, hogy „az újságokat, folyóiratokat, mozifilmeket, a rádió- és televízióadásokat mind jobban átjárja az emberi és keresztény lelkiség”. (Pastor bonus – 1988, 170. cikkely) A bizottság tevékenysége során gyakran állnak elő nyelvi problémák, hiszen a munka huszonkilenc nyelven folyik. A fő nehézség azonban más jellegű: „Hogyan lehet egy lényege szerint vallásos üzenetet közvetíteni olyan világnak, amely csak nehezen tud utat találni a valláshoz, különösen az intézményes katolikus valláshoz?” (Bull 1988, 203)

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

8.1. Nyomda és könyvkiadás

A Vatikáni Nyomda a XVI. század közepén létesült, majd Polyglott-nyomdaként vált ismertté. A poliglott szó jól jellemzi az itt folyó munkát. 1870-ben, az I. vatikáni zsinat alkalmával például 250 változatban, 20 sémi, 121 indoeurópai, 105 altáji és 4 szótagírásos nyelven nyomtatták ki a Miatyánkot. Ez a nyomda rendelkezik a világon a leggazdagabb betűkészlettel. Szinte nincs olyan írásbeliséggel rendelkező nyelv, amely itt ismeretlen lenne. A göröghöz 9, az arabhoz 7, a héberhez 4, a szírhez 3, az örményhez és a szanszkrithez 2-2 különböző betűtípusuk van. Ezen kívül – hogy csak néhányat említsünk – arámi (nesztoriánus és mai), bolgár, bráhmi, etruszk, grúz (egyházi és mai), ír, kínai, kopt (thébai és memphiszi), malajálam, malgasz, ónémet, szláv (cirill és glagolita), tamil, tibeti betűkkel, és egyiptomi hieroglifa készlettel is rendelkeznek. A latinbetűs írás legritkább és legmívesebb betűkészletei is itt találhatók. A nyomdának van egy titkos részlege, ahol a nem publikus munkaanyagokat készítik. (Rendina 1999, 115)

A Vatikáni Könyvkiadó a nyomdától 1926-ban függetlenedett. Elsődleges feladata a pápa és a Szentszék hivatalos dokumentumainak kiadása. Ezen kívül liturgikus és teológiai tárgyú könyveket is közzétesz. Rendszeres kiadványai a következők: Insegnamenti del Pontefice Regnante, Acta Apostolicae Sedis, Communicationes, Notitiae, Seminarium, Annuario Pontificio, L’Attività della Santa Sede, Annuarium Statisticum Ecclesiae, Latinitas.

Az Acta Apostolicae Sedis, a Szentszék havonta megjelenő hivatalos közlönye alapvetően latin nyelvű, de valamennyi dokumentumot azon a nyelven közöl, amelyen hivatalosnak számít. A latin és az olasz mellett leggyakoribb a francia és az angol, de olykor kevésbé elterjedt nyelvek is előfordulnak. (Az Apostoli Szentszék és Izrael közötti egyezmény szövegét például két hivatalos nyelven, angolul és újhéberül közli. A Szentszék Magyarországgal kötött megállapodása pedig magyarul is megjelent a közlönyben.)

A több mint kétezer oldalas olasz nyelvű Annuario Pontificio (Pápai Évkönyv) minden év elején megjelenik és az előző év adatait tartalmazza. Megtalálható benne a Világegyház és a Római Kúria teljes nómenklatúrája, a fontosabb tisztséget betöltők (a pápától a püspökökig) rövid életrajza és valamennyi szervezeti egység néhány sorban összefoglalt története.

Az Attività della Santa Sede (A Szentszék tevékenysége) szintén olaszul jelenik meg évente. A fényképekkel gazdagon illusztrált kötet első része naplószerűen tartalmazza a Szentatya elmúlt évi fontosabb programjait és ezek alkalmával elmondott beszédeit. (A beszédeket olykor eredeti nyelven, máskor olaszul összefoglalva közli). A második rész a Szentszék és Vatikánváros eseményeiről számol be.

A Világegyház statisztikai évkönyve az Annuarium Statisticum Ecclesiae szintén évente jelenik meg latin, angol és francia nyelven.

Az egyéb kiadványok (könyvek) általában olaszul kerülnek kiadásra, de sok esetben francia, angol, spanyol, német, esetleg latin, lengyel és portugál változatban is hozzáférhetők. Liturgikus könyvek pedig – minden rítushoz – lényegében valamennyi olyan nyelven kiadásra kerülnek, amelyet a világban valahol katolikus egyházi szertartások során használnak.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

8.2. L’Osservatore Romano

A Vatikán félhivatalos napilapja, a L’Osservatore Romano 1861 óta jelenik meg olasz nyelven. Szerkesztését a szaléziánusok végzik. A lap szinte mindenről tudósít, amit a pápa mond és tesz. Sokan a pápaság leghűségesebb védelmezőjének tartják. Különösen fontosak az aláírás nélkül megjelent vezércikkei, ezek általában felülről, nem egy esetben egyenesen a pápa által sugalmazott írások.

A napi kiadás mellett, a jelentkezett igények kielégítésére, hat nyelven (1949-től francia, 1950-től olasz, 1968-tól angol, 1969-től spanyol, 1970-től portugál és 1971-től német) hetilapként is megjelenik az újság. Minden bizonnyal II. János Pál pápa kívánságára 1980-tól havonta egy lengyel nyelvű változat is napvilágot lát.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

8.3. Sajtóiroda

A Vatikáni Sajtóiroda 1939-ben létesült. Legfontosabb feladata információkkal ellátni a Szentszékhez delegált többszáz újságírót. A sajtóirodában minden héten rendeznek legalább egy sajtótájékoztatót, és naponta kiadnak egy közlönyt (Bollettino della Sala Stampa della Santa Sede), amely a híreket, a pápa beszédeit és a kongregációk határozatait tartalmazza. A közlöny alapnyelve olasz, de a beszédeket és a dokumentumokat általában eredeti nyelven és olasz fordításban teszi közzé.

A sajtóirodán belül 1990-óta működik a Vatican Information Service (VIS), amely faxon és e-mailen elsősorban a pápai nunciatúrákat, a püspökségeket és egyéb intézményeket lát el hírekkel angol, francia, olasz és spanyol nyelven. A VIS az interneten is jelen van, így honlapjáról (www.vatican.va) bárki értesülhet a legfontosabb vatikáni eseményekről. (A pápai beszédeket általában itt is megtalálhatjuk eredeti nyelven, így például a 2000. október 9-én a szentévi magyar zarándokokhoz szólót magyarul.)

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

8.4. Vatikáni Rádió

1931. február 12-én XI. Pius rádióüzenetével kezdődtek a Vatikáni Rádió létrehozására irányuló kísérletek, amelyek technikai munkálatait maga Marconi vezette. A jezsuiták által szerkesztett rendszeres adásokra 1939-ig kellett várni. 1954-ben már 29 nyelven sugároz a rádió, 1957-től pedig hét nyelven kerül adásba a rádióhíradó. A II. vatikáni zsinat eseményeiről 30 nyelven több mint 3000 órában készült tudósítás.

Ma a földi adókon kívül négy műholdas és három internetes csatornán is fogható a „pápa hangja”. A több mint 60 nemzetet képviselő munkatársak 37 nyelven készítik a heti 400 órás műsort. A Vatikáni Rádió célja, hogy kapcsolatot létesítsen a Szentszék és a helyi katolikus egyházak között, több mint egyszerű vallási tárgyú hírközlés. A műsorok döntő többsége olyan térségekbe irányul, ahol nincs vallásszabadság, és rendszeresen megsértik az alapvető emberi jogokat.

A programok földi sugárzása a következő földrajzi és nyelvi megoszlásban történik (interneten és műholdon ugyanezek a nyelvek szerepelnek): Afrikának amhara, angol, arab, francia, portugál, spanyol, szomáli, szuahéli és tigrinya; Amerikának angol, francia, portugál és spanyol; Ázsia, Ausztrália és Új-Zéland számára angol, arab, francia, hindi, japán, kínai, malajálam, olasz, tagalog (filippino), tamil és vietnámi; Nyugat- és Közép-Európának albán, angol, cseh, eszperantó, francia, horvát, lengyel, magyar, német, olasz, portugál, spanyol, szlovák és szlovén; Kelet-Európának bolgár, eszperantó, fehérorosz (belorusz), lett, litván, orosz, örmény, román, skandináv és ukrán; végül a Közel-Kelet számára angol, arab, francia és olasz. (Az egyes földrészeknek szánt azonos nyelvű műsorok tartalmukban különböznek egymástól, így például Európa, Amerika, Afrika és India számára külön angol adás készül, de hasonló a helyzet a francia, spanyol és portugál nyelv esetében is.)

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

8.5. Televíziós központ

A Vatikáni Televíziós Központ (CTV) 1983-ban létesült, 1996 óta független intézmény, amely a Vatikán területén kizárólagos közvetítési joggal rendelkezik. Legfontosabb feladata, hogy a Szentatya lelkipásztori megnyilatkozásainak és a Szentszék tevékenységének televíziós rögzítésén és közvetítésén keresztül hozzájáruljon az Evangélium elterjesztéséhez a világban.

A CTV évente mintegy 130 eseményt teljes egészében rögzít, több másról részleges felvételt készít. Adásba mindez valamely külső televíziós társaság csatornáján kerül, mivel a Vatikán nem rendelkezik saját televízióállomással. Az igénylők rendelkezésére áll még a 4000 órás archívum (1984-től), de videokazettán is forgalmazzák a közérdeklődésre leginkább számot tartó eseményeket, némelyeket angol, spanyol vagy egyéb nyelvre átültetve is.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

9. II. János Pál pápa

Bizonyára nem sokan gondolták, hogy az a folyamat, amely az egyház központi vezetésébe a legkülönbözőbb nemzetiségű egyházi és világi személyek bevonását tűzte ki célul, másfél évtized alatt oda vezet, hogy Szent Péter trónusát nem itáliai bíboros foglalja el. 1978. október 16-án a Szent Péter téren összegyűlt tömeg is meglepődött, amikor az első diakonus-bíboros bemutatta az új pápát, akinek neve (Karol Wojtyła) meglehetősen idegenül csengett. Csak lassan vált tudatossá, hogy a holland VI. Adorján (Hadrián) rövid idejű (1522-1523) pápasága óta először ismét külföldi püspöke van Rómának. Mikor röviddel ez után az újdonsült pápa a tömeg elé lépett, hogy Urbi et Orbi áldást adjon, bizonyára megérezte a tömegből áradó feszültséget, és ezt oldandó – a hagyományoktól eltérően és a ceremóniamester tiltakozása ellenére – rövid beszédet intézett az egybegyűltekhez. A gesztus nem maradt hatástalan, óriási ováció követte a tökéletes olaszsággal elmondott néhány mondatot: „… Nem tudom, hogy jól fejezem-e ki magamat a ti, – a mi olasz nyelvünkön. Ha hibát ejtek, javítsatok ki. …” (Gergely 1986, 9) Néhány nap múlva sor került az egyházfő első nemzetközi sajtótájékoztatójára, ahol az 58 éves II. János Pál mindenkit elkápráztatott gyors reakcióival és azzal, hogy több újságíró kérdésére annak anyanyelvén válaszolt.

A fiatal krakkói segédpüspökre (1964-től érsek) a II. vatikáni zsinat ülésszakain tett felszólalásai révén figyelhettek fel püspöktársai és a szentszéki vezetők. Értékes megjegyzései nyilvánvalóvá tették képességeit és teológiai képzettségét, aminek következtében több dokumentum előkészítő bizottságának munkájába is bevonták. Minden bizonnyal ehhez az említetteken kívül nyelvismerete is hozzásegítette, hiszen jelenlegi pápánk a lengyelen kívül hét nyelvet (angol, francia, német, olasz, orosz, latin, spanyol) kiválóan és sok más nyelvet kevésbé szabatosan beszél.

„A pápa asztalánál általában lengyelül vagy olaszul folyik a társalgás”. (Willey 1992, 44) A Szentatya a legkülönbözőbb nemzetiségű kúriai bíborosokkal és egyéb egyházi vezetőkkel könnyen talál közös nyelvet, hiszen – mint azt korábban láttuk – a Vatikánban dolgozók is többnyelvűek. Az enciklikákat és a fontosabb dokumentumokat azonban lengyelül írja, amelyeket aztán felügyelete mellett fordítanak latinra, vagy valamely világnyelvre. (Chélini 1986, 214)

II. János Pál nagy gondot fordít arra, hogy a szerdai általános kihallgatás és vasárnapi Angelus (Úr angyala) alkalmával a bejelentett zarándokcsoportokat – legalább néhány mondat erejéig – anyanyelvükön köszöntse. (A sajtó különös figyelemmel kíséri a szerdai beszédeket, hiszen ezek egy része előre megírt, másik része viszont rögtönzés.) Külföldi útjai alkalmával is igyekszik a fogadó ország nyelvén szólni az ottani hívőkhöz – amint ezt magyarországi tartózkodásai alkalmával is tapasztalhattuk.

Sokan és sokféleképpen értékelték már – és minden bizonnyal fogják még értékelni – a második évezred utolsó pápájának tevékenységét. Ennek a dolgozatnak ez nem feladata, de annyit megállapíthatunk, hogy egyénisége, közszereplései, utazásai, a sajtó és média kezelésében megmutatkozó profizmusa mellett nyelvtudása és nyelvtehetsége is hozzásegítette népszerűségéhez, amely az Egyház megítélésére is kihat. A hívők tömegei értékelik, hogy pápájuk fogadja őket, eljön hozzájuk, és – ha csak néhány mondat erejéig is, de – megtanulja kiejteni anyanyelvük szavait.

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

10. Összegzés

A keleti egyházakban kezdetektől jelen lévő nyelvi sokszínűség a nyugati egyházban a II. vatikáni zsinat után, a latin háttérbe szorítása által nyert létjogosultságot. A Szentszék azonban azon túlmenőleg, hogy a helyi egyházaknak engedélyezte a nemzeti nyelvek használatát, a központi egyházi vezetés által használható nyelvek körét is kiterjesztette. A Vatikánban a két hivatalos nyelv (latin, olasz) mellett további hat (angol, francia, lengyel, német, portugál, spanyol) félhivatalos státuszt élvez, több közepes nagyságú nyelv (köztük a magyar) pedig az „egyéb használt nyelv” kategóriába sorolható.

A használt nyelvek növekedésének folyamata megállíthatatlan: ha a hívők (beleértve a papságot és a helyi egyházi vezetőket is) észreveszik, hogy saját nyelvükön is fordulhatnak a Szentszékhez, ezt egyre többen és többször fogják megtenni. A harmadik világban a koinéként használt valamely világnyelv mögött azonban többszáz közepes nagyságú helyi nyelv húzódik meg, amelyek közül jónéhány a hivatalossá válás útján halad. Számítani lehet rá, hogy a jövőben ezeknek is meg kell adni azt a státuszt, amivel a hasonló nagyságú európai nyelvek rendelkeznek. (Ezt vetíti előre az a tény is, hogy a harmadik világ lényegében csak a XXI. században fog jelentkezni a központi adminisztrációban. Bennszülött püspököt ugyanis csak az első világháború után kezdtek kinevezni, akik a helyi püspöki karokon belül csak az elmúlt ötven év folyamán kerültek többségbe a fehér missziós püspökökkel szemben.)

Az Egyház egyrészt követi a nagyobb nemzetközi szervezetek gyakorlatát a hivatalos és munkanyelvek meghatározásának tekintetében (természetesen az egyházi hagyományok, valamint a katolikus világ nyelvi összetételének és nyelvismeretének figyelembevételével), másrészt, mint nemzetek fölött álló, de különböző nemzeti identitású hívők szervezete minden nyelvet magáénak vall. Ez utóbbi állításról tanúskodik a dolgozat elején latinul közölt idézet, amely magyar fordításban így hangzik:

„Pünkösd napján azonban [a Szentlélek] kiáradt a tanítványokra, hogy mindörökre velük is maradjon; az Egyház a nagy nyilvánosság elé lépett, az Evangélium elterjesztése pedig megkezdődött a pogányok között az igehirdetés által; végül a hit katolicitása előre jelezte a népek egyesülését az Újszövetség Egyháza révén, amely minden nyelven megszólal, szeretetében minden nyelvet megért és befogad, s így leküzdi a bábeli megoszlást.” (Ad gentes – 1965. in: Cserháti – Fábián 1986, 279-280)

[Vissza a tartalomjegyzékhez]

 

Irodalom

*      Acta Apostolicae Sedis (A Szentszék hivatalos közlönye). Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano (megjelenik havonta)

*      Annuario Pontificio [Pápai Évkönyv]. Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano (megjelenik évente)

*      Attività della Santa Sede [A Szentszék tevékenysége]. Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano (megjelenik évente)

*      Bull George 1988. A Vatikán belülről. Ecclesia, Budapest

*      Chélini Jean 1986. La vita quotidiana in Vaticano sotto Giovanni Paolo II [Mindennapi élet a Vatikánban II. János Pál alatt]. Rizzoli Editore, Milano

*      Cserháti József – Fábián Árpád (szerk.) 1986. A II. vatikáni zsinat tanítása. A zsinati döntések magyrázata és okmányai. Szent István Társulat, Budapest

*      Enchiridion Vaticanum. Documenti ufficiali della Santa Sede. [Vatikáni Enchiridion (kézikönyv). A Szentszék hivatalos dokumentumai]. Edizioni Dehoniane, Bologna, 1993-tól

*      Gergely Jenő 1986. II. János Pál. Kossuth Könyvkiadó, Budapest

*      H. Tóth Imre 1981. Konstantin-Cirill és Metód élete és működése. Magvető Kiadó, Budapest

*      Radó Polikárp – Rajeczky Benjámin 1947. Az anyaszentegyház istentisztelete. Az általános iskolák V. osztálya számára. Szent István Társulat, Budapest

*      Rendina Claudio 1999. Il Vaticano. Storia e segreti [A Vatikán. Történelem és titkok]. Newton Compton Editori, Roma

*      Viaggio in Vaticano [Utazás a Vatikánban] 1991. Touring Club Italiano – National Geographic Society

*      Willey David 1992. Il politico di Dio [Isten politikusa]. Longanesi Editore, Milano

 

A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai közül

*      Ad gentes – Határozat az egyház missziós tevékenységéről, 1965

*      Christus Dominus – Határozat a püspökök lelkipásztori hivatásáról 1965

*      Dei verbum – Dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról, 1965

*      Gaudium et spes – Lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról, 1965

*      Inter mirifica – Határozat a tájékoztató eszközökről, 1963

*      Optam totius – Határozat a papnevelésről, 1965

*      Orientalium ecclesiarum – Határozat a keleti katolikus egyházakról, 1964

*      Presbyterium ordinis – Határozat a papi szolgálatról és életről, 1965

*      Sacrosanctum concilium – Konstitúció a szent liturgiáról, 1963

 

A Szentszék egyéb dokumentumai közül

*      Ad normam decreti – A katekizmusról, 1971

*      Aussitôt après que – A szentmise kánonjának fordításáról, 1967

*      CICCodex Iuris Canonici [Egyházi Törvénykönyv], 1983

*      Dans sa récente – A liturgikus reform körüli problémákról, 1967

*      Decem iam annos – Az élő nyelvek liturgikus bevezetéséről, 1976

*      Doctrina et exemplo – A szeminaristák liturgikus képzéséről, 1965

*      Ecclesiam suam – Az egyházról, 1964

*      Evangelii nuntiandi – A mai világ evangelizációjáról, 1975

*      Il fatto che l’Apostolatus maris – A tengeren végzett lelkipásztori szolgálatról, 1978

*      Il turismo, realtà tipica – A turizmussal kapcsolatos lelkipásztori feladatokról, 1978

*      In ecclesiasticam futurorum – A szeminaristák liturgikus képzésről, 1979

*      In edicendis normis – A szerzetesek közös imaóráinak és szentmiséinek nyelvéről, 1965

*      Inter oecumenici – A szent liturgiáról I., 1964

*      L’heureux développement – A liturgia reformjáról, 1966

*      Musicam sacram – A szent liturgikus zenéről, 1967

*      Nel quadro della moderna mobilità – Az emigránsok lelki gondozásáról, 1978

*      Pastor bonus – Apostoli konstitúció a Római Kúria felépítéséről és működéséről, 1988

*      Postquam apostoli – Az egyes egyházak együttműködéséről, 1978

*      Regolamanto Generale della Curia Romana [A Római Kúria Szervezeti Szabályzata], 1992

*      Slavorum apostoli – Pápai enciklika Szent Cirill és Metód munkásságáról, 1985

*      Summi Dei Verbum – A szeminaristák képzéséről, 1963

*      The Secretariat – A felekezetek közötti együttműködésről a bibliafordítás során, 1987

*      Tra i molteplici segni – A szeminaristák teológiai képzéséről, 1976

*      Tres abhinc annos – A liturgia reformjáról II., 1967

*      Varietatis legitimae – A római liturgia kultúraközvetítő szerepéről, 1994

 

[Vissza a tartalomjegyzékhez]