Sosai Oyama

Sosai Masutatsu Oyama 1923. július 27-én született Hyung Yee Choi néven délkelet-Koreában, egy Wa-Ryongri Yong-ch-myonchul Na Do nevű faluban, Kinje városa közelében, nem messze Gusantól. A falu a Sárga tenger közelében helyezkedik el, amit évszázadokon át uraltak a kínai és japán kalózok, akik végigpusztították a partvonalat.
A fiatal Hyung Yee-t egyike volt azon szerencséseknek Cholapuk Do tartományban, aki a Yangban klánhoz tartozva, arisztokrata családból származott. Apja, Sun Hyang, akárcsak Hyug Yee és három fiútestvére, szokatlanul erős testfelépítésű volt. A meglehetősen jómódú családnak nagy vidéki birtoka volt, sőt, a családfő Kinje elöljárói tisztét is betöltötte.
A Yongyee Általános Iskolába vezető út keskeny volt és poros, Hyung Yeenek, akárcsak a többi gyermeknek, végig kellett gyalogolnia a tíz kilométert. Hatvanan jártak egy osztályba, az iskola összlétszáma mintegy négyszáz tanuló volt. Tizenhárom éves korában nagynénjéhez öltözött Söulba, hogy ott folytassa tanulmányait.

Hyung Yeet nem igazából érdekelte az, amit az iskolában tanult. Sokkal jobban szeretett a szabadban lenni, halászni, úszni a barátaival. Az egyetlen dolog, ami nagyon érdekelte, az a sport, az atlétika volt. Részt vett futballmérkőzéseken és terepfutó-versenyeken is. Bár nem mutatott különösebb érdeklődést, mikor testvérei tá akarták venni, hogy próbálkozzon az ökölvívással, egy Chabee nevű harci művészeti stílus felkeltette a figyelmét. Kilencéves korától foglalkozott a Chabee-val, és igen ritkán fordult elő, hogy kihagyott volna akár egyetlen edzést is. A Chabee a Koryo-korszakból származik (912-1392). A Koryo-korszakot megelőzően a Koreai-félszigetet a Silla uralkodócsalád egyesítette. A Silla-korszak végén használatos harci technikák a kínai és koreai harci művészetek keverékéből származtak, főleg kínai kéztechnikákkal. Sokban különböztek a régi koreai stílusoktól, amik számos fej,- könyök- és lábtechnikát alkalmaztak. A Koryo-korszakban a félsziget gazdaságilag és kulturálisan is felvirágzott. Ugyanebben az időben alakult ki az úgynevezett tizennyolc technika. Később újabb rendszert, a harminchat technikát dolgozták ki, majd mindkét rendszerből létrejött a Chabee.

Hyung Yee első bálványa egy Shirum-birkózó volt. A Shirum a japán szumó birkózás koreai változata. Minden nyáron a betakarítás idején megrendezték a Termés Ünnepét, aminek csúcseseménye a nagy Shirum-bajnokság volt. Rengeteg birkózó érkezett a versenyre, főleg Korea északi területeiről. Sok erős arató jött ide összemérni erejét a szomszédos területek erős embereivel. Több éve egy kemény, délről származó férfi uralta a mezőnyt. Ő lett Hyung Yee bálványa, követte is mindenfelé a ceremóniákon, amik szintén részei voltak az ünnepségnek. Mikor a birkózó újra megnyerte a versenyt, kihívott mindenkit: bárki megküzdhetett vele. Mikor senki sem fogadta el a kihívást, újra megkérdezte a jelenlévőket, ezúttal viszont arrogáns, sértő hangnemben, hogy van-e, aki ki merészel állni ellene. Ekkor egy kis termetű, vékony alkatú, negyven körüli észak koreai férfi lépett elő. Hyung Yee ismerte őt, hiszen apjának dolgozott, a családi birtokon. Tudta róla, hogy egy nagyon szerény, igen tisztességes ember, és Yinek hívják. Yi sok történetet mesélt neki a messzi északról. Senki, Hyung Yee sem gondolta volna, hogy Yinek bármi esélye lenne a bajnokkal szemben. A birkózó úgy gondolta, gyors és könnyű győzelemre számíthat; előrerohant, neki a kis embernek, ám ekkor egy nagy erejű csapás érte egyenesen az arcán. Az ütés a földre döntötte; miután ez többször megismétlődött, a birkózónak fel kellett adnia a küzdelmet, sőt a közeli kórházba kellett szállítani. Hyung Yee új bálványt talált magának, talán ez az esemény is befolyásolta későbbi életét, ugyanis soha nem fordult elő, hogy Yee kitért volna bármilyen kihívás elől. Megpróbálta rávenni Yit, hogy tanítsa Chabee-ra. Próbálkozása némi idő és unszolás után sikerrel árt. Egy új világ nyílt meg előtte? Két évig tanította Yi, mindaddig, míg szerződése a birtokon végzett munkára le nem járt.
Hyung Yeet nagyon bántotta, hogy elveszíti edzőjét, ugyanakkor büszke volt és elbizakodott. Yi felügyelete nélkül Yee továbbra is nyughatatlan gyermek maradt. Mivel termetre sokkal nagyobb volt, mint a korabeli gyermekek, gyakran kényszerült arra, hogy segítsen barátain, akár verekedésben is, néha akár három évvel idősebb ellenfelekkel szemben is. A barátai "Kisfőnök"-nek nevezték. Nyughatatlansága és a néha ehhez társuló meggondolatlanság a lányokkal szembeni naiv érdeklődésében is megnyilvánult. Egyszer játék közben véletlenül eltalálta az "iskola szépét" egy kővel. Mikor a lány tiltakozott, Yee hirtelen karjába kapta és erősen megölelte. Abban az időben ez a viselkedési mód elképzelhetetlen volt, így mikor apja tudomást szerzett a történtekről, Yeet nagyon szigorúan megbüntette. Hyung Yee ekkor eldöntötte, soha többet nem ad okot apjának, hogy megbüntesse. Rendkívüli módon szégyellte magát, hosszú ideig nem tudta elfelejteni a történteket. Azon képessége azonban, hogy bajba keveredjen, kitartott még Szöulban is, ahová tizenhárom éves korába költözött, hogy továbbtanuljon. Rendszerint nyugodt természetű apja nagyon határozottan és keményen reagált fia vad viselkedésére, akárcsak a rendőrség. Valószínűleg ez vezette Hung Yeet arra, hogy eldöntse: ha végez, elhagyja hazáját és Japánba költözik.

1938-at írtak és Hyung Yee tizenöt éves volt. Japán háborúban állt Kínával, éppen készülődött a második nagy offenzívára. Korea 1910. óta japán megszállás alatt állt. Az eltelt közel harminc év alatt a japánok határozott lépéseket tettek annak érdekében, hogy lerombolják Korea nemzeti karakterét. Az iskolákban japán nyelven oktattak (az idősebb lakosság a mai napig beszél japánul), a neveket megváltoztatták a japán szokás szerint, a közigazgatás teljesen a japánok kezében volt. A fiatalok közül sokan Japánt vezető országként tisztelték, máshol, főleg az északi területeken, állandó harcot folytattak a leigázók ellen, tüntettek, sőt háborúztak. Mint számos fiatal, Hyung Yee is arról álmodott, hogy pilóta lesz, olyan, mint Shin, Korea első saját harcirepülőgép-vezetője, aki a kínai-japán háborúban harcolt. Shin hős volt sok koreai férfi szemében, a tizenéves Hyung Yee is úgy tekintett rá mint nagy hősre. Magától ment Japánba - hogy saját eltökéltsége vitte, vagy elküldték, azt nem tudjuk, de az biztos, hogy feltétlen szükséges volt a változás számára. Repülős pályafutása azzal kezdődött, hogy elfogadták jelentkezését a Yamanashi Ifjúsági Repülési Intézetbe. Ez az iskola fiatal fiúk számára létrehozott katonai akadémia volt, Tokiótól délkeletre, a Yamanashi kerületben. Yee repülőgép-technikusnak tanult. Néhány év múlva, anélkül, hogy befejezte volna tanulmányait, ismeretlen okból otthagyta az iskolát.

A biztonságos életnek hirtelen vége lett. Hyung Yee egyedül volt, szállás nélkül Tokió, a nagyváros poklában. Járta a szálláshelyeket, de sehol sem tudott szobát bérelni. Végül, teljesen kimerülve, a honvágytól gyötörve rá kellet jönnie, hogy ő csak egy nemkívánatos koreai egy idegen országban. De a legyőzöttségnek ebben a pillanatában összeszedte magát, és eldöntötte: érvényesülni fog valamilyen más területen - mivel most már lehetetlenné vált számára, hogy pilóta legyen. (Ettől kezdve Hyung Yee szíve mindig nyitott volt a külföldiek, "idegenek " számára) Végül sikerült egy szobát bérelnie az Oyama családnál, Tokió külvárosában. Ők is koreai származásúak voltak, és megsajnálták elveszett honfitársukat. A fiatal Hyung Yee ekkor nevét is megváltoztatta, felvett egy japán nevet. Ez megszokott dolog volt Japánban a koreai bevándorlók körében. Lehetséges, hogy a konzervatív japán társadalom könnyebben elfogadta őket így. A család neve után, amelyik szállást adott neki, Yee a Masutatsu Oyama nevet vette fel. A család két fia, Shigeru és Yasuhiko később tanítványai lettek és magas beosztást töltöttek be a Kyokushin szervezetben.
Masutatsu Oyama, vagy ahogy barátai nevezték, Mas, a Takushoku egyetemen kezdett, ami híres volt a harci művészetekben való résztvevőiről. Ez volt az a hely, ahol a Shotokan karate is szilárd bázist talált. A fiatal Mas dzsúdóval kezdett, és újrakezdte ez ökölvívást is. Egyszer véletlenül tanúja volt egy karate edzésnek, és teljesen a hatása alá került Teljesen más volt a légkör , a technikák mások voltak, mint azok, amiket addig látott. Megkereste a Shotokan legfőbb dojóját Zoshigayában, Tokió Toshima-ku negyedében, Mejiróhoz közel, hogy a legjobb oktatók vezetése alatt tanulhasson. A dojót Yoshitaka "Giko" Funakoshi vezette, annak a Gichin Funakoshinak a második fia, aki bevezette a karatét Japánban. Giko felügyelete alatt Oyama két éven át lelkesen edzett minden nap. Az elszigetelődés és egyedüllét, amiben külföldi származása miatt volt része, még elhivatottabbá tette. Hogy állni tudja tanulása költségeit, és hogy több olcsóbb ételt tudjon vásárolni, az iskola éttermében mint segéd helyezkedett el. Kemény élet volt, csupa munka, tanulás és edzés, reggel öttől este nyolcig. Az iskolaigazgató nagyon meg volt elégedve a munkájával. A fiatal koreai igényessége a tisztaság és rend iránt mindig kifejezett volt, szinte pedánsnak volt mondható. A szakács viszont nem mindig örült, mikor a csupa zsír lábasait patyolattisztán találta. Oyama mintegy harmincperces beszédben szokta ecsetelni tanítványainak, milyen fontos a fürdők tisztasága. Valószínűleg ebben az időben, 1941-42-ben kezdett Nei-Chi Sónáll (ChoHyung Ju) edzeni.
So szintén koreai volt, ugyanabból a tartományból származott, mint Oyama. Ő a Goju-ryu stílust tanította, egyike volt Gogen Yamaguchi legjobb tanítványainak. Hamar bartságot kötöttek, és Oyama két évig tanult So irányítása alatt. Oyama ekkor, második dan fokozattal, tizenhét-tizennyolc évesen hagyta ott a Shotokan stílust, valószínűleg kizárólag szociális okok miatt. A hátrányos kisebbséghez tartozott, valójában egy idősebb koreai társaságát kereste, aki pótolhatja számára az apát. Oyama mindig szeretettel beszélt arról az időről, amikor Shotokannal foglalkozott, és a benyomásokról, amik a valódi mester, Funakoshi részétől érték.

Bár hatalmas erejű ember hírében állt, Nei-Chju So nagy filozófus is volt, elmélyült szellemi ismeretekkel és szokatlanul erős jellemmel. Rendkívüli hatással volt Oyamára; amellett, hogy Goju-ryu karatét tanított neki, a Buddha-hívő Nichiren szektába is beléptette. A Nichiren filozófiája hangsúlyozza, hogy a harci művészet és a vallásos emelkedettség együvé tartozik.
Mas Oyamát besorozták katonának, emiatt megkellett szakítania egyetemi tanulmányait. Egy Tokió melletti repülőtéren szolgált a földi személyzetnél. Azon tulajdonsága, hogy bajba keveredjen, továbbra is kísértett. Letartóztatták, miután leütött egy tisztet, de ártatlannak, bizonyult, mivel kiderült, hogy a tiszt provokálta az összetűzést. A Csendes-óceánra vezényelték, de mielőtt elszállítására sor kerülhetett volna, a háború véget ért. Ekkor huszonkét éves volt, elhivatottságának és a kemény edzésnek köszönhetően a negyedik dan birtokosa.

1945. A háborúnak vége, Japán fájdalmas vereséget szenvedett komoly veszteségekkel. Oyama tele volt a kettős hazafiság furcsa élményével. Részben, mert szülőhazája, Korea, megszabadulva ugyan a japán uralomtól, most az Észak és Dél közti összetűzésektől szenvedett. Másrészt új hazája, Japán elvesztette a háborút az USA ellen, és ez nagyon bántotta. A háború és Tokió bombázása súlyos nélkülözést okozott, a legszükségesebb dolgoknak és a pénznek is hiányában voltak. Ilyen körülmények között Oyamát lelkiismeretlen honfitársai kétes szindikátusokba vonták be. Ezek a feketepiac és a védelmi pénzek virágzása révén elit életet éltek a háború sújtotta Japánban. Korea egyesítésének gondolata mellett is folyt az agitáció. Ezek mind olyan tevékenységek, amik tökéletesen fedték a valóságoz, és ahol például Oyama eredeti természetét ki lehetett használni. Együttműködése a gengszterszindikátusokkal a fiatal koreait rossz irányba vezették. A rossz hatás és az amerikai katonákkal történt számtalan összetűzés eltompította Oyama ítélőképességét, túlzott reakciókat váltott ki belőle. A szabadságon lévő katonák és tengerészek természetesen igyekeztek udvarolni a japán nőknek. Nem egyszer Oyama volt a megmentő, amikor bajok támadtak a túlságosan erőszakos udvarlókkal. A Kelet Superman-jének tartotta magát, a jó védelmezőjének. Sokaknak kellett a sorkatonák közül ráébredni, hogy nem könnyű dolog elkapni a kis koreait. Nem egy amerikai mondta róla: "Szerencse, hogy Japánban sem sok ilyen alak van, különben elvesztettük volna a háborút".

A kemény bombatámadások után, amelyek csúcsa a két atombomba ledobása volt Hirosima és Nagaszaki városára, japán teljes és egyoldalú kapitulációra kényszerült 1945. augusztus 15-én. Teljes volt a levertség a tűz pusztította Tokióban. A szégyen súlyos terhe nyomta a japánok vállát, és mikor a Birodalomnak le kellett mondania isteni felsőségéről az új alkotmány javára, a zavar teljes lett. A fiatal koreai Masutatsu Oyama élete csupa kétségbeesés volt. Az, hogy képtelen volt céljait elérni, és a háborút is elvesztették, szinte elviselhetetlen volt számára. Kapcsolatai a szindikátussal és a koreai kérdéssel foglalkozó politikai erőkkel felhívta rá a hadsereg figyelmét. Állandóan összetűzésbe keveredett az amerikai katonákkal és a konkurens szindikátusok tagjaival, aminek következményeként letartóztatták és bezárták hat hónapra. Apja szavai: "egy ilyen kölyök, mint te sohasem érhet el semmit" mindig a fülében csengtek, újra és újra rátört az önvád az életmód miatt, amit folytat. Ugyanakkor fokozódó önismerete révén kezdett kialakulni benne az elképzelés arról, mit is kezdjen az életével. Bár a megszállók megtiltották a harci művészetek gyakorlását, Oyama újrakezdte a karateedzéseket barátjával és mesterével, Nei-Chu Sóval. A Koenji negyedben edzettek egy dojóban. Nei-Chu Só egyszer a tőle megszokott komolysággal közölte tanítványával: "Most már mindent megtanítottam neked, amit tudok, immár erősebb vagy nálam. Valójában erősebb vagy a legtöbb embernél. Ha továbbra is úgy élsz, mint eddig, még több bajba fogsz keveredni és még több embert fogsz megölni. Előbb-utóbb börtönben fogod végezni. A következőt ajánlom: menj el egy templomba és meditálj - gondolkozz azon, mit kezdj az életeddel".

Oyama elgondolkodott azon, amit mestere mondott, és igazat adott neki. Eszébe jutott egy eset, ami nagyon nagy hatással volt rá. Táncversenyt rendeztek a tokiói Sano hotelben. A szálloda az amerikai tisztek szállásául is szolgált. Az esemény alatt verekedés támadt Oyama és egy magas japán között. Tudták Oyama ellenfeléről, hogy verekedés közben gyakran kést is használ. Több gyilkossággal is gyanúsították, de a rendőrségnek nem volt elég bizonyítéka ahhoz, hogy letartóztassa. A japán elvesztett a fejét, és természetesen kést rántott, míg Oyamának sikerült megőriznie nyugalmát. Előre-hátra mozgatva a kést maga előtt, a japán hirtelen rárontott Oyamára. Oyama védett és egy félelmetes erejű ütést mért ellenfele fejére. A japán halott volt, mielőtt a teste földet ért volna. Számos tanú látta az esetet, a bíróság mindent figyelembe véve úgy döntött, hogy Oyamát provokálták és jogosan védte magát, így nem ítélték el. Mas viszont rendkívül tragikusan fogta fel az esetet és nem tudott szabadulni a hatásától. Egy dolog valakit megverni ember ember elleni küzdelemben, megölni viszont egészen más. Később kiderült, hogy a gengszternek felesége és gyerekei vannak, Tokió külvárosában laknak. Mikor felkeresték Mast, és vádlón visszakövetelték a halott férjet és apát, Oyama közel állt hozzá, hogy szakítson a harci művészetekkel. Ekkor elment az özvegyhez a Kanto negyedbe és felajánlotta segítségét: dolgozni fog a farmjukon. Csak akkor tért vissza Tokióba, mikor az özvegy megesküdött, hogy el tudnak, boldogulni nélküle is.

Minderre visszagondolva, elmerülve sötét gondolataiban a börtönben, újra és újra igazat adott Nei-Chu Sónak. Meg kellett találnia a módot, hogy saját kezébe vegye a sorsát és uralja az életét, ami határozottabb önuralmat is eredményez. Nei-Chu Só azt mondta ezzel kapcsolatban: "Legjobb lenne, ha elmennél. Vonulj vissza a természetbe, találd meg ott a helyed. Költözz egy hegyi kunyhóba, eddzed a tested és a lelked. Három év alatt valami mérhetetlenül nagyot tudsz alkotni. Ahogy a szólás tartja: addig üsd a vasat, amíg meleg. Eddzd a tested, míg fiatal vagy, és nagy ember lesz belőled". Főleg az utolsó mondat ragadta meg az akkor huszonhárom éves Oyamát. Ráébredt, mi mindent adhat számára a karate, és ez olyan valódi életcélt jelentett, ami mindeddig hiányzott az életéből. A karate nem csak örömteli edzés volt, aminek révén erősebb lett, hanem azt is megmutatta, milyen naggyá tudja fejleszteni személyiségét, technikáját módszereit, és módot talál arra is, hogyan tudja továbbfejleszteni és terjeszteni a karatét. Nei-Chu Só szavai ráébresztették, hogy a karate nemcsak fizikai erőt ad számára, hanem szellemi erőt és azt a célt, amire mindig vágyott. Az út, ami rá várt, hosszú volt és kemény munkával teli, de Oyama most már fel volt készülve mindenre, bármit feláldozott volna új elképzeléseinek teljesítéséért.
Már 1946 őszén megpróbált egy saját dojót nyitni: az Eiwa Karate-Do intézetet Sugamiban, Tokió közelében. Közel volt Nei-Chu So dojojához. Sajnos pár hónap múlva be kellett zárnia - talán azért, mert a harci művészetek gyakorlását az amerikaiak betiltották, talán a börtönmúltja miatt. Oyama meglátogatta Eiji Yoshikawát és Shiro Okazit, akiknél a buddhizmust tanulmányozta. Mindketten híres írók és történészek. Yoshikawa írta a legismertebb japán regényt, a “Musashi”- t. Ez a könyv Oyama abszolút favoritja, amiből gyakran merített ihletet és amit nagyon sokszor idéz.
A Yamanashi negyedben, Tokiótól délkeletre található a Minobu hegy. Ugyanazon a területen van, mint a repülési akadémia, ahol Oyama 15 évesen, mikor először jött japánba, megkezdte tanulmányait. Minobuban merítette az ihletet Miyamoto Musashi, a szamuráj világhírű kétkardos technikájához, a Nito Ryuhoz, a tizenhetedik században. Oyama érkezését a hegyoldalban lévő buddhista templomban előre előkészítették. Szigorú munkarendet írtak elő számára, ami az edzések mellett favágásból, vízhordásból és más munkákból állt. De Oyama egy idő után úgy érezte, túl kevés ideje jut edzésre, és három hónap múltán visszatért Tokióba.
Kevéssel Tokióba való visszatérése után részt vett a háború utáni első karatebajnokságon, az Összjapán Bajnokságon. Ugyanabban az évben vonták vissza a megszállók a karate gyakorlására kivetett tilalmat. A versenyt Kiotóban rendezték meg a Maruyama Főiskolán és a győztes Mas Oyama volt. Az ezt követő évben, kétévi ismeretség után, Oyama feleségül vette Chiyako Fujimakit. Chiyako magas, karcsú lány volt, aki állítólag fiatal korában megnyerte a "Miss Tokió” szépségversenyt. Hamarosan megszületett első kislányuk. Összesen három gyermekük született, Oyama nagy csalódására mindhárom lány. Annak ellenére nagyon szerette gyermekeit, hogy mindig egy fiúra vágyott, aki utóda, örököse lehetett volna. Oyama egy támogatóra is talált ugyanabban az évben, egy liberális politikusra, Senichiro Ozawára. Együtt döntöttek úgy, hogy hallgatnak Nei-Chu So tanácsára - egy ezernapos kemény hegyi edzést terveztek Oyama számára.

Oyama és tanítványa, Yashiro felment a Kiyosomi-hegyre. Chiba tartományban, a Bonson félsziget csúcsán, félúton a 386 méter magas hegyen, felépítettek egy kunyhót. A hegy gyönyörű volt, tölgy és juhar borította, remek kilátás nyílt a Csendes-óceánra. A helynek szellemi értéke is volt Oyama számára: itt alapította Nichiren Shonin a Nichiren szektát 1253. április 28-án. A buddhista hitbe Nei-Chu vezette be Oyamát öt évvel korábban. Nichiren Shonin Dozin Oshu tanítványa volt tizenkét éves korában, majd húszévi kemény és emberpróbáló után Shonin kinyilatkoztatta az új hitet, ami a Kiyosomi hegyen született. A Hokke-Shu nevet adta neki. A Seijoji templom, ahol Nichiren elmélkedett, ma is áll; Oyama ezt választotta aszketikus rezidenciájának.
A kunyhóban nem volt villany és gáz. Oyama és tanítványa magával vitte a Musashi regénygyűjteményt, volt egy lándzsájuk, egy kardjuk, egy puskájuk és néhány konyhai eszközük. Talán néhány buddhista írás volt még velük.
A kezdet kemény edzéssel telt, viszont az elszigeteltség a hegyek között kezdett nyomasztóvá válni számukra. Az egyedüllét és a vadon hangjai félelmet keltettek bennük. Nyugtalanul aludtak, rémálmaik voltak és egyre inkább érezték a civilizáció kényelmének hiányát, bár a kezdetektől azzal foglalkoztak, hogy magukat minél inkább megkeményítsék. Az edzés reggel ötkor futással kezdődött, amit gyakran rövid vágták követtek felfelé a meredek lejtőkön. Ezután gyakorlás a fára szerelt makiwarával, minden technikát ezerszer ismételve. Délután erőfejlesztés: súlyként sziklákat használtak. Homokzsák, majd szabad küzdelem következett. Oyama jól tűrte a kemény, egyszerű életet, tanítványa viszont kevésbé. Egy éjszaka elmenekült. Oyama ettől kezdve teljesen egyedül maradt a hegyi kunyhóban. Megváltás volt, mikor barátja, Kayama havonta egyszer megérkezett az élelmiszer-utánpótlással és más szükséges dolgokkal Tateyama városából. Támogatója havonta egy ötdolláros csekket küldött, hogy fedezze költségeit. Az egyedüllét és a nehézségek arra késztették Oyamát, hogy még keményebben eddzen. A reggeli futás továbbra is folytatódott, utána az alapok gyakorlása. A délután kizárólag a karateedzés ideje volt. Ez idő alatt fejlesztette ki máig híres törési technikáit. Ugró rúgásokat gyakorolt gyorsan növő lenbokrok fölött: ahogy a bokrok nőttek, egyre magasabbra és magasabbra kellett ugrania. Este elmélkedett és hangosan fölolvasott a buddhista írásokból. Hogy meditációi során könnyebben össze tudja fogni gondolatait, egy falra rajzolt körre koncentrált. Gyakran játszott bambuszfuvolán vagy festett az ilyen estéken. Már ebben az időben a kört és a pontot mint saját karatéja elvi alapját kezelte. Ez a gondolat még a tizenhatodik századból eredt, de Oyama gyakran alkalmazta az elvet arra, hogy érthetővé tegye küzdőelméletét. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy elég erőssé váljon ahhoz, hogy képes legyen megbirkózni egy bikával, csak a puszta kezét használva. Tudta, ha ez teljesül, az meghozza a hírnevet számára. Végül azonban ő sem bírta tovább a magányt, és kételkedni kezdett tervei sikerében. Az egyetlen valaki, akiben megbízott, barátja és mestere, Nei-Chu So volt. Oyama ezt írta neki: "Ebben a civilizált korban nem kellene ennyire primitív módon edzenem. ha lehetőségen lenne rá, sokkal hatékonyabban tudnék edzeni a városban. " Egy hónap múlva kapta meg a választ ami nagy fontos volt számára. Mélyen felzaklatta válasz. Ráébredt mi mindenen kell keresztülmennie ahhoz, hogy jellemét és önuralmát átformálja, hogy Japán legerősebb karatekájává váljon. Leborotválta haját és szemöldökét, a levél új ösztönzést adott az edzésre. Bármikor, amikor újra kétségek kezdték gyötörni, újraolvasta a levelet, erőt merített a Musashiról szóló könyvből és a meditációból. A kegyetlen edzés eredményei kezdtek megmutatkozni; testileg, szellemileg erősebb lett hónapról hónapra. Önbizalma hihetetlenül megnőtt, mikor egyik este képes volt kettétörni egy követ, amivel korábban sikertelenül próbálkozott. Haja, akárcsak bajusza, hosszúra nőtt; háromszor kellett leborotválnia szemöldökeit, mielőtt véget ért volna hegyi élete.

Az előzőleg tervezett hároméves hegyi élet helyett Oyamának tizennyolc hónap után vissza kellett térnie, mivel támogatójától már nem érkeztek a csekkek, szponzora egy politikai botrányba keveredett. Oyama elhatározta, véghezviszi tervét, megpróbálkozik a bikák elleni pusztakezes küzdelemnek és erre ez volt a megfelelő pillanat. Tele volt önbizalommal, megtanulta kordában tartani magát, hatalmas fizikai erejét. Oyama leereszkedett a hegyről a civilizáció, Tateyama városa felé.
Érdeklődését, hogy van-e lehetősége erejét bikákon kipróbálni, először nem vették komolyan a tateyamai vágóhídon. Némi kitartás árán végül lehetőséget kapott az első próbálkozásra, egy 450 kilós bikával. Az első, rettenetes ütést sikerrel a bika homlokára mérte. Az fejvesztetten rohanni kezdett, orrán-száján dőlt a vér, de az ütés nem ölte meg. Miután levágták, kiderült, hogy a koponyája betört. A mészárosok adtak Oyamának egy második lehetőséget. Ezúttal az állat térdre rogyott, de ez volt minden, ami történt. Egy farmer azt a tanácsot adta Oyamának, hogy inkább törje le a szarvait, ami sikerült is néhány kísérlet után.
Az akkor huszonhat éves Oyama 1950 elején tért vissza Tokióba. Hírneve egyre nőtt, ahogy terjedt a szóbeszéd hatalmas erejéről. Az Összjapán Bajnokság bajnoki címe, a hegyi edzések és a bikaszarvak letörése nagyon népszerűvé tették. Sokkal érettebbnek érezte magát, önbizalma megnőtt. Testőrként kezdett dolgozni a koreai követségen. 1951-ben mint oktató dolgozott a US Army különböző bázisain. A Kyokushint egyes bázisokon egészen a hatvanas évek közepéig oktatták. Oyama újra elkezdte a dzsúdóedzéseket, hogy a dobásokat és fogásokat gyakorolja. Összesen mintegy négy évig edzett a Sone dojóban, és megszerezte a 4. dan fokozatot.

1952. áprilisában a Chicago Profi Birkózó Szervezet meghívta Oyamát és a hawaii profi birkózót, Togót, hogy vegyenek részt egy birkózó bemutató körúton. A bemutató hatalmas sikert hozott, kitűnő lehetőséget adott Oyamának arra, hogy a japán karatét bemutassa. A chicagói nyitóest után a csoport 32 államban tartott bemutatót, az USA-ban, Kanadában, Mexicóban és Kubában. Oyama három profi birkózóval küzdött meg pénzdíjas küzdelemben, és mindhármat legyőzte. Tíz hónap és számtalan bemutató után Oyama híres emberként tért vissza japánba, mivel a japán sajtó folyamatosan követte a bemutató körutat. Technikai és kata-bemutatói kevésbé ragadták meg a nézők figyelmét, annál inkább a fa- és kőtörés. Sajnálatos módon az a félreértés, ami a mai napig követi a karatét, akkor született. Oyama a bemutatókat a Tameshiwarira alapozta – téglák és kövek törésére. Meg akarta győzni a világot arról, mekkora erő rejlik a karatéban. Felismerte, milyen sokat jelent a népszerűsítés és a jó reklám ahhoz, hogy az elv el tudjon terjedni, és ezt a továbbiakban a tökéletesség szintjére emelte.
Miután visszaérkezett Japánba, 1952-ben egy filmes barátja felajánlotta, hogy felveszi küzdelmét egy bikával. Oyama felismerte, most itt az alkalom a nagy tettre, most győznie kell. Ha győz, a karate, amit csinál, világhírű lehet. Most meg lehet mutatni a kemény edzés eredményeit. Elfogadta az ajánlatot, ami azt jelentette, hogy egy három hónapos különleges edzéssel teli időszak vár rá. Tanulmányozta a bikák szokásait és különösképpen gyengéiket igyekezett kiismerni. Több vágóhídon is megfordult, hogy kipróbálja ütéseinek erejét a levágott bikák szarvain. Hogy sikerrel ki tudjon állni a bika ellen, tudta, hogy a 100 métert 15, de inkább 13 másodpercen belül kell futnia, ami azt jelentette, hogy súlyát 80 kilóra kell csökkentenie. Kipróbálta a bikák kitartását futás közben úgy, hogy a folyó túlpartján együtt futott velük. Mindennapi rutinedzésként négykor kelt és nyolc kilométert futott a Hachiman templomig és vissza. Reggeli után kétórás karateedzés következett, délután ugyanaz három órán keresztül.

1953. januárjára túl voltak az előkészületeken – Oyama is, aki akkor huszonkilenc éves volt, és a Shochiku Motion Pictures Co. filmesei is. A hely, amit kiválasztottak, a tengerparton volt, Yawataanál, Tateyama közelében. A bikák súlya 500 kilogramm volt, szarva 25 cm hosszú, tövénél 7,5 cm átmérőjű. A küzdelem kezdetekor Oyama megragadta az állat fejét és megpróbálta a földre dönteni, de az ellenállt. Oyama terve az volt, hogy az állatot a földre rántja, majd ott letöri a szarvát. Öt perc küzdelem után mindketten kezdtek fáradni. Ekkor a bika hirtelen rátámadt Oyamára, aki a hátára esett, a bika megdöfte. Hatalmas erőfeszítéssel Oyama talpra állt és sikerült megállítania a bika támadását. Észlelte, hogy a bika ugyanolyan fáradt, mint ő, és megpróbálta leütni a szarvait álló helyzetben, de nem járt sikerrel. Tudta, a bika fejét mereven a földhöz kell szorítania, ha le akarja törni a szarvakat. Egy újabb támadásba kezdett, megpróbálta teljesen kimeríteni a bikát. Ezúttal sikerült lebirkóznia, és jobb kézzel lecsapta a szarvait. Sikerrel járt – nem ölte meg a bikát, de legyőzte szabad küzdelemben. Nagyon elégedett volt magával. Bemutatta, mire tesz képessé a kemény edzés és a karate. Megmutatta, mekkora önuralommal rendelkezik, ugyanakkor olyan nevet teremtett önmaga számára, amit mindenki meg fog ismerni. Gyermekkori álmai most végre valóra válhatnak. A küzdelem harmincnégy percig tartott. Azt, hogy mi lett a film sorsa, sajnos nem tudjuk. Sok mindent mesélnek arról, Oyama hány bikát győzött le, de jelentés csak négy vagy öt esetről áll rendelkezésünkre. Emellett kísérletezett halott bikákkal is és ötvenkét esetből negyvennyolcban sikerült a szarvakat letörnie. Három bikát ölt meg úgy, hogy nyakukat kicsavarta.

Oyama nyitott egy szabadtéri dojót Mijiróban, Tokió egyik negyedének parkjában. Első segítőjének Kenji Masushimát választotta. Oyama összeszedte és alkalmazta minden technikai tapasztalatát és oktatási módszereit. Kezdetben háromszáz tanítványa volt. A kezdetleges oktatási körülmények ellenére az érdeklődés nagy volt, sokan akartak a dojóban edzeni. Mindaz, amit Oyama elért, váltotta ki ezt a nagy érdeklődést. Oktatóként csatlakozott hozzájuk Eiji Yasuda, aki Kenji Masushimával nagy segítségre volt Oyamának. Oyama felkeltette a Japánon kívüli világ érdeklődését is. Ajánlatot kapott egy Bradshaw nevű szervezőtől, hogy vegyen részt egy bemutató körúton az USA-ban és Dél-Amerikában. A körút nagy sikert hozott, de sajnálatos módon megszakadt. A lelkes közönség előtt megtartott chicagói megnyitó est után, ahol Oyama bemutatta töréstechnikáit és megküzdött egy bikával, aminek mindkét szarvát letörte, az állatvédő szervezetek azonnali és heves tiltakozási akciót indítottak az országban. Az újságokban megjelentek Oyama sikerei, ugyanakkor az állatvédők kritikái is. A körutat meg kellett szakítani, de Oyama mégis újra megmutatta a képességeket, amelyek benne és a karatéban rejlenek.

A szabadtéri dojo megnyitása óta két év telt el, és Oyama egyben érezte a szükségességét egy valódi dojónak. Sikerült találnia egy termet, amit egy balettstúdióval közösen használtak a Rikkyo Egyetem mögött Ikebukuróban, nem messze attól a helytől, ahol a ma is létező Honbu áll. Masami Ishibashi és Ken Minamoto voltak a segítőtársai. Eiji Yasuda és Masami Ishibashi ma is tagjai a szervezetnek, mindketten a hetedik dan fokozat birtokosai. Az ötvenes évek végén Oyama gyakran vett részt egy hónapos utakon, ilyenkor instruktorai tartották az edzéseket. Mindegyiküknek előzetes tapasztalatai voltak Goju-ryuban, illetve Shito-ryuban, tudásuk sokat jelentett a kata- és technikai edzéseken. Shihan Yuzo Goda, aki jelenleg hétdanos, saját dojója van Tokióban, akkor kezdett tanulni Oyamánál. Ezt meséli azokról az időkről: minden ötletet kipróbáltak a gyakorlatban, hogy lássák, használható-e. A küzdelem teljes kontakttal ment, amivel sokan nem tudtak megbirkózni és abbahagyták az edzést. A szabad küzdelem és kemény fizikai edzés volt a két legfontosabb része az edzéseknek, nem úgy mint a hagyományos karatéban, ahol a technikai edzés a fontosabb. A kemény küzdés hamar bevezetésre került a kezdők számára is, gyakran az alapok megtanítása előtt. Sokaknak nem volt karateruhája, saját készítésű ruhát, vagy duzsdó-git viseltek helyette.
Azzal a céllal, hogy többet megtudjon az ázsiai harci művészetekről és természetesen, hogy próbára tegye képességeit, Oyama Délkelet-Ázsiába utazott. Ellátogatott Okinawára, Hongkongba, Jávára és Thaiföldre. Hongkongban alkalma volt találkozni egy idősebb, Chin nevű kínaival. Oyama később nagy tisztelettel és csodálattal beszélt róla. Chin technikái kör mentén mozogtak, és védték a támadásokat, amit Oyama attól fogva átvett és tovább adott. Egy rövid ideig együtt edzettek. Nem sokkal azután, hogy elhagyta Hongkongot, Oyama máris kipróbálhatta az új technikákat egy thai-boksz harcos ellen, aki korábban könnyedén legyőzött számos japán karatézót. A harcos neve „Fekete Kobra” volt, ő volt a váltósúlyú bajnok. Az első menetben a thai-boksz harcos gyors rúgásai és ütései komoly gondot okoztak Oyamának. Végül sikerült egy sorozat köríves rúgással eldöntenie a küzdelmet. Ő volt az első karateka, aki le tudta győzni ezt a thai-boksz harcost.
Újra meg kellett küzdenie egy bikával. 1956. november 11-én Mas kiállt egy 600 kilogramm súlyú bika ellen, Tokióban, a Dennen Coliseumban. A japán állatvédő szervezet megkísérelte a küzdelem letiltását, aminek az lett a következménye, hogy a Metropolitan Rendőrség megtiltotta, hogy Oyama megölje a bikát vagy letörje a szarvát. Oyama tiltakozott, és elhatározta, hogy mindenképp megtartja a bemutatót. Amint mindketten az arénába léptek, a bika megrémült a fényszórók és a villanólámpák fényétől. Pár perc múlva Oyama könnyedén a földre döntötte a megbénult állatot. A nézők sokkal többet vártak és csalódottak voltak. Masnak el kellett tűrnie a nézők kritikáját, ami lekicsinyellte teljesítményét – de hát a nézők nem láthatták át a valós helyzetet.

A Kyokushin szervezet megszületése egy templomi szertartás során történt, a Mitsumine-san hegyen. A Kyokushin név úgy fordítható: „Az igazság legvégső egyesülése”. Az ezt jelentő három kanji jelet egy kalligráfiamester, Haramotoki írta le, és felkerült a dogi kabátjának bal oldalára. A Zen szerzetesek a meditáció során az ég felé emelték kezüket, összetéve úgy, hogy nyílás maradt a hüvelyk és a mutatóujj között. Ezt hívják kankunak. Masutasu karatéjának először volt neve és szervezete.
Shihan Bobby Lowe (ma 8 danos), Amerikában élő kínai, akit Oyama a hawaii bemutatón ismert meg, eljött Tokióba, hogy intenzíven eddzen abban a karatestílusban, amit olyan hatásosan mutatott be Oyama; akinek segítségével Lowe létrehozta az első dojót Japánon kívül.

1957-ben eljött az ideje egy újabb bemutató körútnak az USA-ba, Mexikóba és Európába. A mexikói bemutató botrányos volt, tejes leégés Oyama számára. Ha éppen a deszkák nem valami különlegesen kemény fafajtából készültek, akkor a téglák voltak olyanok, amiket kifutópályák készítésére használnak. A híres töréstechnikai bemutatókon semmi sem akart eltörni. A Kyokushin közel állt ahhoz, hogy léte veszélybe kerüljön. Oyama megküzdött egy bikával, de nem tudott rendes fogást venni rajta, és a bika kellemetlenül hasba döfte. Oyama hat hónapig lábadozott utána. Ez volt az utolsó bikával való küzdelem. Néhány évvel később Oyama megkísérelte valóra váltani régi álmát, hogy megküzdjön egy medvével. Ezzel a gondolattal ment Hokkaidóra, de hamarosan rájött, hogy az álom valóra váltása elképzelhetetlen, és hazautazott.

A körutaknak és Oyama teljesítményének eredményeképpen egyre inkább szükségessé vált egy könyv megjelentetése. A Shotokan stílust művelő Nishiyama egy jól kidolgozott könyvet adott ki nemrég, de Oyama sem volt sokkal lemaradva mögötte. Richard Kim és mások segítségével kiadták a „Mi a karate?” című könyvet. Legmerészebb álmaikat is meghaladóan nagy sikert ért el. 1976-ig a könyv több mint 250 000 példányban kelt el, három átdolgozott kiadást ért meg. Rendkívül érdekes a könyv technikai része, a történelmi viszont még izgalmasabb. A karate nem maradhat nyugalomban, fejlődnie kell, annak megfelelően, amit Mas Oyama a könyvében megfogalmaz. 1959-ben Oyamát meghívták oktatni az FBI-központba, Washington D.C.-be és a West Point Katonai Akadémiára. A korábbi FBI-ügynök, Donald Buck segítségével megalapította a második Japán határain kívüli iskoláját San Franciscóban.
1961-ig számos oktató tanított a tokiói legfőbb dojóban, köztük Yasuhiko Oyama, Tadashi Nakamura, Shigeo Kato és Akio Fujihara. Maga Oyama is újra oktatott a tanítványok kérésére.

1962-ben a thai-boxolók, a Muay Thai, kihívták a japán karate-elitet, amire Japán nem adott választ. Oyama kötelességének érezte, hogy felvegye a kesztyűt, annak ellenére, hogy számos karateka szenvedett vereséget a thaiaktól. Tapasztalatból tudta, milyen nehéz a feladat, ezért három legeslegjobb karatekáját küldte Thaiföldre. A három küzdelemből kettőt megnyertek, így visszaállították Japán régi dicsőségét.

A régi balettstúdió hamarosan szűk lett; egy új Honbu dojo tervei készltek el 1962-ben. Két évbe tellett, mire be lehetett költözni az új dojóba. A Kyokushin új dojójának négy emelete volt, az öltözők az alagsorban kaptak helyet, a recepció és a kisebbik dojo a földszinten volt, a nagy dojo az emeleten. A második emeleten irodák voltak, az épület felső részén lakószobák. A hetvenes évek végére ez a dojo is kicsinek bizonyult, egy még újabb tervezése kezdődött meg, de a tokiói magas telekárak miatt az építkezést el kellett halasztani. Ugyanakkor, amikor a Honbu dojo megnyílt, 1964-ben, megalakult a Nemzetközi Karate Szervezet (IKO). Eisaku Satót választották elnöknek, az alelnök Matsuhei Mori, az igazgató Masutatsu Oyama. Mikor Sato később, 1966-ban Japán miniszterelnöke lett, helyét Mori vette át, Hideo Shiotsugo lett az alelnök. Helyüket Mori 1985-ben bekövetkezett haláláig megtartották. Akkor változott Oyama címe Sosai-ra, a szervezet vezetőjére. A tagországok a világ minden részéről életre szóló kapcsolatban forrtak össze.

Oyama elképzelése az volt, hogy a legvégső erőpróba a karatéban legyen küzdelem száz, egymás után következő ellenféllel. Az ötlet a híres kardvívó szamurájtól, Yamaoka Tesshutól származik. Mindeddig a következők teljesítették a próbát Japánban:

Steve Arneil 7. dan 1965 Anglia

Tadashi Nakamura 7. dan 1965 Japán

Shigeru Oyama 7. dan 1966 Japán

Loek Hollander 7. dan 1967 Hollandia

John Jarvis 4. dan 1967 Új-Zéland

Howard Collins 7. dan 1972 Wales

Miyuki Miura 4. dan 1973 Japán

Shokei Matsui 4. dan 1987 Japán

Kaiji Sampei 4. dan 1989 Japán

Akira Masuda 5. dan 1994 Japán

Kenji Yamaki 1995 Japán

Fancisco-Alves Filho 1995 Brazília.

Oyama időben rájött, hogy a médiákkal tartott jó kapcsolatok révén népszerűsíthető leginkább a karate. A Kyokushin egyik legelső segítője az író és kiadó Ikki Kajiwara. Sajnos kissé túlságosan szabadjára engedte saját elképzeléseit, így már nem tagja a szervezetnek. A „This is Karate” című könyv kategóriájában úttörőnek számít, kiadása után számos könyv jelent meg a Kyokushinról. A „Modern Karate” című magazin először 1965-ben jelent meg. Tizenkét év múlva címét Power-karatéra változtatták, emellett angol nyelven is megjelent egy hasonló újság, „Quarterly Kyokushinkai Magazine” címen. Egy képregény is született a Kyokushin ihletésére, „Karate Baka Ichidai” címen, amit később rajzfilmnek is feldolgoztak a tv számára. Az első világbajnokság előtt egy másik képregény is készült, „Isteni Kéz” címmel. A népszerűsítés, a reklám olyan dolog, ami Oyama és a Kyokushin számára mindig fontos volt, és amit sikeresen alkalmaztak. Egyik eredménye ennek az a film, ami 1979-ben készült, és Masutatsu Oyama életét dolgozza fel. Oyama egyre inkább közéleti emberré, lelkes szónokká vált. Jelenleg Japánban többen vannak, akik úgy ismerik, mint aktív politikai szónokot, mint azok, akik a világ legnagyobb karate-szervezetének vezetőjét látják benne.
Minden reklámtevékenység ellenére Oyama határozottan korlátozta az új dojók megnyitását, különösen Japánban. 1974-ben mindössze 14 elismert „Branch Chief” (dojo minősített oktatóval) volt Japánban. 1984-ben 41, ma összesen kb. 80 van. A növekedést indokolja az, hogy bevezetésre került az „uchi deshi” rendszer – bentlakásos rendszer, amelyben a tanítványok szerzetesként élnek. Alá kell írniuk egy szerződést, aminek értelmében naponta két-háromszor edzenek felügyelet alatt általában három éven keresztül, és kötelességeikhez tartozik a dojo rendben tartása. Rendes esetben a tanítvány eléri az első vagy második dan fokozatot, és jogot szerez arra, hogy saját dojót nyisson.
Az uchi deshik szállása a Honbu közelében lévő Wakajishi-Ryuban van. Rendkívül szigorú szabályok szerint élnek és keményen kell edzeniük, ugyanakkor a trendszer számos kiemelkedő oktatót nevelt már fel. A jelenlegi uchi deshi rendszert Howard Collins és Takumi Higashishidani hatvanas évekbeli kétéves honbubeli tartózkodása alapozta meg. A külföldi dojók, amelyek kellő pénzügyi háttérrel rendelkeznek, segítő oktatókat kaphatnak Japánból. A legtöbben Ausztráliába és az USA-ba mentek, Európába csak kevesen, aminek az az oka, hogy az európai oktatók többsége edzett már Japánban. A világ karate-szervezetei közül a Kyokushin az egyik legnagyobb. A növekedés és a haladás az ötvenes évek óta, mióta a módszer kialakult, rendkívül gyors. Jelenleg a stílust a Kokusai Karate-Do Renmei Kyokuhshin szervezet képviseli a világ mintegy száz országában, több millió résztvevővel.

Sosai Oyama 1994. április 26-án, rövid betegség után elhunyt. Nem sokkal azelőtt a szervezetnek egy új jelmondatot adott: Osu-No Seishin, az állhatatosság szellemét, a stílus alapvető filozófiája melletti kitartást. „Soha ne add fel” – ez az Osu-No Seishin lényege a Kyokushin számára.
Sosai Oyama élete során számtalan emberre volt hatással a Kyokushin karate révén. Bármit is tett, jót vagy rosszat, azt tudnunk kell: soha nem találkozunk még egy olyan emberrel, mint ő volt.

Forrás: Shihan Howard Collins: Abszolút Karate c. műve.