Technika,
történet
„A
magyar kultúra fegyvertára erős fegyverrel gyarapodott. Ez a fegyver a most
meginduló broadcasting. Fogadalmat teszek arra, hogy minden üzleti szempontot
háttérbe szorítva, tisztán csak a magyar kultúra szempontját szem előtt tartva
fogjuk ezt a fegyvert kezelni” – ezekkel a szavakkal nyitotta meg Kozma Miklós,
az MTI vezérigazgatója 1925. december 1-jén a magyar rádióhírmondó budapesti
állomását.
A rádiózás története a XIX. századba nyúlik vissza. A rádióvevő ősének Hertz rezonátora tekinthető, amellyel 1887-88-ban kísérletben bizonyította az elektromágneses hullámok létezését. Az olasz Marconi 1894-ben mutatta be a távközlési hullámok gyakorlati alkalmazását és a drótnélküli távírót. Az orosz Popovnak 1896-ban 250 métert sikerült „megtennie” az első drótnélküli táviratváltással, öt évvel később pedig már Anglia és Amerika között is vezeték nélküli összeköttetést létesített. Lee de Forest 1906-ban feltalálta a háromelektródás csövet, a triódát, mellyel tökéletesebb vevőkészüléket lehetett létrehozni. Így lehetővé vált, hogy a rádió ne csak jeleket, hanem emberi hangot is közvetítsen.
Az első rádióműsort 1914-ben sugározták a belgiumi Lackenben, 1921-ben pedig Pittsburghben útjára indult az első rendszeres adás. A rádióműsor-szórás hamarosan Európában is elterjedt: 1922-ben megalakult a British Broadcasting Co. Ltd. (BBC), és Németországban két magántársaság megkezdte a sugárzást.
Magyarországon a rádiózás Európában egyedülálló
előzménnyel vette kezdetét, amely nem volt más, mint a Telefonhírmondó. Puskás
Tivadar – a telefonközpont létrehozója – Budapesten 1893. február 15-én
indította el a telefonhálózaton keresztüli hír- és műsorközlést. A magyar
rádióműsor-szórás 1925. december 1-jén hivatalosan is megindult, aminek előre
látható következménye volt, hogy a drótnélküli rádió hamarosan vetélytársa lett
a telefonhírmondónak, majd háttérbe is szorította.
Az első rendszeres rádióadás elindítását követően világszerte megkezdődött a készülékek ipari szintű előállítása. Magyarországon az Egyesült Izzóban gyártott elektroncsövek felhasználásával a Telefongyárban 1917-18-ban már folyt a katonai rádióadóvevő-gyártás, de nyolc évet kellett várni arra, hogy kezdetét vegye a nem katonai célú rádiókészülékek előállítása, amelyek jelentős része - az 1930-as évek közepéig - a német Telefunken cég licence alapján készült.
A Magyar Wolfrámlámpagyár 1925-ben kezdte meg a rádiókészülékek gyártását, és termékeit Orion márkanéven hozta forgalomba. A Philips cég magyarországi érdekeltsége 1931-ben indította el a rádiógyártást. A Standard Villamossági Rt., mely az Egyesült Izzó részlegéből alakult, 1928-tól az 1940-es évek végéig töltött be fontos szerepet a hazai előállításban. A Siemens cég 1941-ben jelent meg a magyar piacon, és a háború végéig vette ki a részét a gyártásból. A Vadásztölténygyár – későbbi nevén Videoton – 1955-től csatlakozott a vevőkészülékek gyártóihoz. A nagyobb cégeken kívül mintegy 30 kisebb-nagyobb gyár is ezek közé tartozott. Így például az Ericsson Magyar Villamossági Rt. (1924-26.), az Engel Károly által alapított EKA cég (1934-47.), a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (BHG) (1955-56.) és a Fénycső K.SZ. (1956-57.). A jelentős számú üzem létrejötte egyúttal azt is jelentette, hogy Magyarország európai nagyhatalom lett e téren: a siker csúcsán hazánkban készült a világ rádióinak 30 százaléka.
Visszatérve az őskorra, a legelső rádiók vezeték nélküli kristálydetektoros vevőkészülékek voltak. Ezt a típust az amerikai G. W. Pickard találta fel 1906-ban. A detektoros rádiónak az volt az előnye, hogy a működtetéséhez nem volt szükség hálózati áramra vagy telepekre, a hátrányát viszont az jelentette, hogy csak a közeli, nagy teljesítményű adásokat tudta venni, és az állomáselválasztó képessége is gyenge volt. Ráadásul ezt a készüléket egyszerre csak egy személy hallgathatta fülkagylóval. Ha már többen szerették volna hallgatni az adást (például a család többi tagja), akkor hangszóróra volt szükség. Ám ezt a kristálydetektor egyedül nem tudta megszólaltatni, ezért az éterből fogott jelet fel kellett erősíteni. Erre találták ki az elektroncsövet, amelynek az volt a feladata, hogy a beérkező jelek megerősödjenek, tízszeres-húszszoros értékeket érjenek el.
Elektroncsöves készülékeket már az I. világháború idején gyártottak katonai célokra, ám Magyarországon csak 1925-től hozták forgalomba a lámpásnak elkeresztelt elektroncsöves rádiókat. A harmincas évektől kezdődött a többlámpás rádiók gyártása. Ezek már szupervevők voltak több hullámsávval, ugyanis a hosszúhullám és a középhullám mellett a rövidhullám is megjelent.
Az elektroncsöveket végül 1930-ban szabványosították, s ezzel párhuzamosan egységessé vált a rádiókészülékek kinézete is: az egyik oldalon volt a hangszóró, míg a másik oldalon a skála, a kezelőgombok és a varázsszem. Ez utóbbit 1938-39 körül abból a célból találták ki, hogy az adó erősségét jelezze. Nyugat-Európában már az 1920-as évek elején gyártottak csöves készülékeket, melyek egy lapos dobozból álltak, tetejükön a rádiócsövekkel, és a dobozhoz tartozott még egy hajlított formájú hangszóró (exponenciális tölcsér) is, az úgynevezett hattyúnyak.
A hazai lakosság körében az 1939-40-es
„Néprádió-akció” révén terjedhetett el a rádiókészülék. Az ötlet Hóman Bálint
nevéhez fűződik, aki úgy vélte, a magyar lakosság megérdemelne egy olcsó,
szolid küllemű, „lámpás” rádiókészüléket. A „Hóman-féle Néprádió” gyártására
négy budapesti rádiógyárral (Orion, Philips, Telefunken és Standard) kötött
megállapodást a kereskedelemügyi minisztérium. Az első Néprádió
Kossuth-címerrel ellátott, középhullám hallgatására alkalmas bakelitkészülék
volt. A kereskedelmi ára 48 pengőt tett ki, viszont 24 havi részletfizetéssel
már 2-3 pengőért hozzá lehetett jutni. A Néprádió iránt meglehetősen nagy
kereslet mutatkozott: 1939 októberére 130 ezerre nőtt az igénylők száma,
jóllehet a kormány mindössze 20 ezer készülék gyártására kötött szerződést a
gyárakkal. Ezért szükség volt a második Néprádió-akció megindítására: 1940
februárjában 25 ezer készülék gyártásáról döntöttek. A népvevő azonban a gyárak
szempontjából nem számított igazán jó üzletnek, ami azzal járt, hogy további
akciókra ekkor nem került már sor. A legyártott 45 ezer készülék egyáltalán nem
elégítette ki keresletet, a falvakba szinte semmi sem jutott belőle. Így a II.
világháborúig a magyar lakosság többsége detektoros rádiót használt.
A vevőkészülékgyárak már 1945 elején
megkezdték a termelést, a választékukban a kisszupertől rövidhullámú-sávos
nagykészülékig a teljes palettát fel lehetett lelni. A háború után, 1948-50
körül új mozgalmak születtek: az úgynevezett Népszuper- és Néprádió-akciók. A
Népszuper készüléket csak az vásárolhatta meg, aki még nem volt előfizető. Az
ára 12 havi részletre történő vásárlás esetén 730 forint volt. A nagyon olcsó,
380 forintos Néprádió – mely alacsony ára miatt széles réteghez eljutott – 1949
decemberében készítették el. Az Orion- és a Philips gyárban előállított olcsó
példányok már szuperkészülékeknek tekinthetők. Az első mintakészülék a teljes
középhullámú sáv vételére alkalmas volt, ám a politikai helyzet
következményeként a végleges kivitel már csak három középhullámú frekvencia, a
Kossuth és a Petőfi adó, valamint a helyi közvetítőállomás vételét tette
lehetővé. Az élelmesebbek azonban úgy alakították át ezeket a készülékeket,
hogy a nyugati rádióállomások magyar adásait is tudják venni velük, pár év
múlva pedig szinte egy teljes „iparág” fejlődött ki az átalakításukra.
Az 1956 előtt gyártott rádiókészülékeken
alul helyezkedtek el a forgatógombok, középen a skála és felül a hangszóró és a
varázsszem. Ezt követően azonban, egészen az 1970-es évekig már nyomtatott
áramkörökkel kombinált nyomógombos rádiókat gyártottak. Az 1950-es évektől
kezdődően 1963-ig a vevőkészülékek többsége az Orionból került ki.
A tranzisztoros rádiókészülékek előállítása
1954-ben kezdődött el, ezeknél az elektroncsövek helyett félvezető kristályokat
alkalmaztak. Így jelentősen csökkent a készülékek mérete, súlya és működés
közben a hőmérséklete is, ráadásul lényegesen kevesebb energiát fogyasztottak.
Az 50-es, 60-as
években Magyarország fontos exportcikke lett a rádió, jutott belőle Közel- és
Távol-Keletre, Nyugat-Európába is. A sikeres időszaknak azonban 1973-75 körül
vége szakadt: a KGST verdiktje értelmében hazánk Bulgáriának adta át a rádiógyártást.