Izzasztó hőségre ébredek, az órám szerint kevéssel múlt kilenc. Néhányan már kimenekültek a sátorból, a többség viszont még húzza a lóbőrt. Deki krákogva, bedagadt szemekkel ül fel, rosszul bírja a levegőben kavargó, fogunk alatt meg-megcsikorduló tekintélyes pormennyiséget. A bejárat hasítékán át azúrkék szelet látszik az égből, felhőnek nyoma sincs. Úgy fest, a hajnali kényszerfürdőt és az órákig vizes ruhában mászkálást megfázás nélkül megúsztam…

Második nap (június 25.)

Kábán bámuljuk egymást, pár szót váltunk, majd Maxnek elege lesz a szaunából és a derékaljat hóna alá kapva a közeli sziklák felé veszi az irányt, hogy valami árnyas nyugvóhelyet keressen. Igaza van, kevesebb mint 3 óra alvásnak rossz vége lesz, ha ismét terepen leszünk hajnalig - ami a Bergetet ismerve, felettébb valószínű.

Én is csatlakozni fogok hozzá, de előbb kihordom az itt-ott még nyirkos felszerelést a napra. Amíg száradnak, megreggelizem a sátrunk árnyékában, és közben az egyre élénkülő tábort bámulom. A szomszédból előbújó svájciak közül valaki csúnyán húzza a lábát, egy járókelő kérdésére elmesélni, hogy számára vége a játéknak. Vékony, puhabőr Adidas bakancsot visel. Jó figyelmeztetés, hogy a terep nem éppen veszélytelen, a köveket takaró aljnövényzet alattomos hasadékokat rejt, egyetlen rossz lépés, és a bokának vagy térdnek annyi. Pláne ilyen lábbelivel, ami alig nyújt védelmet.

Dekinek sikerül sebességbe tennie magát, és kideríti, hogy körülbelül délig pihenhetünk, utána őrszolgálat vár ránk. Mivel az utazás napján sem aludtam néhány óránál többet, ezért Max után eredek. Rövid keresgélés után rátalálok a tábor fölé magasodó sziklán, és leheveredem a közelben. Fenyőfák árnyékában, szúnyogok nélkül, hűsítő tengeri szellő mellett pihenni maga a luxus a lenti porfürdőhöz és a fülledt sátrakhoz képest. Talán kettő órát alhatok kisebb megszakításokkal, de ez is sokat számít. Végül távoli csetepatéra ébredünk mindketten, valaki a bázis déli végén kóstolgatja a védelmünket, kevés sikerrel. Visszaballagunk a táborba.

A feladat változatlan: 13:00-tól mi vagyunk a soron, hogy átvegyük az őrséget az északi szektorban. Legalább 4-5 óra szolgálatra készüljünk, de könnyen lehet hosszabb is. Unalmasnak hangzó feladat, valójában nagyobb felelősség nyugszik a vállunkon, mintha kint harcolnánk a terepen. Ott csak saját magunkért felelünk, itt viszont több száz játékos „biztonságáért”. Szóval, ezt a feladatot sosem lehet ellazsálni, ezért négyen a csapatból nekivágunk, és előre bejárjuk a kijelölt területet.

 

A védelem 3-4 szektorra van osztva, mindegyikért egy-egy raj felel. A ránk eső részt nyugatról aszfaltút és keskeny erdősáv határolja, illetve ugyanitt található a sorompóval lezárt főbejárat. Az út túloldalát először sűrű, majd egyre ritkásabb erdő, és a hegyoldal uralja. Északról nehezen járható, mocsaras erdő húzódik, amiben még kisebb egységeknek is lehetetlen csendben előrejutni. Északkelet felől egy jól belátható völgy, és sziklás meredély szolgál természetes védelmi vonalként. Tetejéről a völgy és a láperdő is könnyen megfigyelés alatt tartható. Keletre a javarészt kopár sziklahát húzódik. Aggodalomra igazából csak a nyugati oldal és a bázis mellett húzódó út ad okot.

A térkép tanulmányozása után az őrséget három részre osztjuk. Az első csapat kb. 100 méter mélyen fog járőrözni a nyugati oldalon, hogy időben jelezze az erdő takarásában közelítő vagy a Specksta-hegyről leereszkedő ellenséget. A második a bejáratnál ellenőrzi a ki-belépőket. A harmadik a lápot és a meredélyt tartja szemmel. Időnként az út mentén és a lápon át is mozgatunk 1-2 őrszemet. Ha bármi gyanúsat észlelünk, előbb riasztunk, és csak utána lövünk. A monotonitás megtörése végett, egymást is váltogatni fogjuk az őrhelyeken…

Kapuszolgálat

Kevéssel 13 óra után átvesszük a norvégoktól a szektort, ők pedig boldogan elmennek ebédelni. Max és én először a meredélyt és a lápot kapjuk. Ő a sziklatetőn foglal helyet, én kb. 150m-rel lejjebb ereszkedem, hogy szemmel tarthassam az erdőt. Árnyékos, védett zugot választok, és a hátizsáknak dőlve, puskával az ölemben figyelek. Mögöttünk pár száz méterre a tábor zsongása, quadok berregése, csapatszállítók platójának döndülése hallatszik. Talán egy óra telhet el eseménytelenül, amikor Luc jelentkezik a rádión, hogy cseréljünk helyet a kapunál állókkal.

A bejárat a bázis legmozgalmasabb pontja, ahol mindig történik valami, és ahol mindig résen kell lenni. Az összes áthaladó személyt, járművet ellenőrizni kell, nincs kivételezés. Akinél nem stimmel valami, például a sátrában felejtette az azonosítóval ellátott karszalagját, elhagyta a szervezői mellényét, stb visszafordítjuk. A sorompó acélból van, nem kell attól tartanunk, hogy áttörnek rajta (kétszer is láttam már játékon ilyen akciót, szó sincs drámai túlzásról). Az útakadály persze nem szegi az ellenség kedvét, tegnap például egy 25 kilós „pokolgéppel” szerelt iskolabusz szeretett volna itt leparkolni, a volán mögött egy Bashir City-ből származó, ártalmatlan öregemberrel… Szóval munka van bőven, viszonylag gyorsan múlik az idő. Létszámhiánnyal sem küszködünk, állandóan akadnak önkéntesek a kapu körül, és idővel 3-4 szlovént is kapunk erősítésnek. Őrködés közben összefutok a cseh Mike-kal, aki kérdezés nélkül is szapulni kezdi a olaszokat. Őket leszámítva elégedett a Bergettel - végre egy nagyszabású játék, amin nem szervezőként vehet részt.

Múlnak az órák, aztán a mozgó járőrünk (Luc és Deki) észrevesz valamit a mocsár felől. Rádiócsendet kérnek, majd közelebb lopakodnak a gyanús neszekhez. Egy 7-8 fős NATO raj tart egyenesen feléjük. Türelmesen bevárják őket, majd 8-10 méterről, az összes betolakodóval végeznek. Veszteségünk nincs, viszont pár medik odarendelésével a sebesülteket foglyul ejtik. Portugálok akadtak a horogra, a Foxtrot századból, ahol tavaly mi is játszottunk. Mindannyian ACU-ban feszítenek, nehéz volna rosszabb mintát választani erdős terepre.

Valamivel később két Milo zsoldos okoz némi ribilliót. Akadálytalanul besétálnak a táborba déli irányból, majd lövöldözni kezdenek a parancsnoki sátor közelében. Az egész annak köszönhető, hogy vörös-szürke karszalagot hordanak, ami roppant könnyen összekeverhető a miénkkel. A kezdeti zűrzavar után ők is előbb puskavégre, aztán fogságba kerülnek.

Aztán természetesen a kapunál is „felpróbálnak” minket. Civil személyautó érkezik, tele békés, ám állig felfegyverzett polgárokkal Bashir City-ből. Barátságosnak tűnnek a rájuk néző puskacsövek ellenére, és azt állítják, biztonsági őrként keresik a kenyerüket. Milo zsoldosainak táborába igyekeznek, valamilyen tárgyalásra, és a mi bázisunkon keresztül szeretnék lerövidíteni az utat. Hogyne. Ilyen ócska dajkamese után természetesen tapodtat sem mozdulhatnak, és a fegyvereket is kiürítettjük velük. Az első probléma, hogy a táborunkon keresztül nem vezet semmilyen út. Második gond a sztorijukkal, hogy Milóék tábora valahol a hegy ellentétes oldalán van. Nyilvánvalóan rosszban sántikálnak, legjobb esetben is álruhás kémeknek, szabotőröknek nézem őket… De a civilekkel való jó kapcsolat fenntartása érdekében fogságba ejtés, gatyára vetkőztetős motozás, kifosztás, stb helyett (elvégre mindenre kapható zsoldosokat játszunk) beszélhetnek a parancsnokkal. Nem tartom jó ötletnek, már csak egy merénylet hiányzik. Lynx hosszan, türelemesen tárgyal velük, aztán búcsút intenek egymásnak. Parancsba kapjuk, hogy civilekre csak azután tüzelhetünk, ha megtámadnak minket. Később még visszatér a simlis banda valamiféle ürüggyel, de akkor sem járnak sikerrel.

Hat óra után, járőrbe megyünk Maxxel a nyugati hegyoldalra. Csendben lépkedve, hallgatózva jó nagy kört írunk le észak és déli irányba, de semmi. Nyolc után érkezik a váltás, mehetünk pihenni. Összesen 7 órát voltunk őrségben. Naplementekor felbolydul a tábor, amikor a LARP (szerepjátékos) kontingens látogatást tesz nálunk. Négy örömlány érkezik, a „menedzserük” és testőre kíséretében, és különféle szolgáltatásokat (például masszázst) kínálnak a Berget dollárral vastagon kipárnázott, megfáradt harcosoknak. Jelentkezőkben nincs hiány. Talpraesett üzletemberről lévén szó, a strici látogatásának valódi célja, hogy információval kereskedjen, illetve nálunk is kémkedjen. A szerepjátszó svéd hölgyek mindenesetre roppantul élvezik a mókát, a felhajtást, sokan fotózzák őket.

Mission Impossible

Este tíz után Luc keres fel azzal, hogy önként jelentkezőkre van szüksége egy éjszakai bevetéshez. Gyorsan mozgó, könnyű felszerelésű, kitartó emberek kellenek neki, a feladat nehéz lesz, és eltarthat akár 5-6 órán keresztül is. Az akció éjfélkor indul, pontos részletek még nincsenek… Közben hírét vesszük, hogy Milo zsoldosaival átmenetileg szövetségre léptünk, és az ellenük készülő hatalmas NATO támadást közösen fogjuk visszaverni. Nehéz döntés, de rövid tanakodás után Maxxel a különleges küldetést választjuk.

Luc azt javasolja, hogy indulás előtt pihenjünk, amennyit tudunk. Megfogadom a tanácsát, és beöltözve ledőlök a sátorban. Fél órával később, ha Max nem szól, észre sem veszem, hogy elaludtam. Az első részleteket tizenegy után tudjuk meg. Valahol a pálya területén lezuhant a NATO egyik vadászgépe, és a pilóta, illetve a fekete doboz is jeleket sugároz, melyek a szervezők biztosította GPS-ekkel vehetők. A feladat: minél gyorsabban bemérni a jeleket, a mentőcsapatot megelőzve, rohamtempóban eljutni a helyszínre, elfogni a pilótát és/vagy megszerezni a fekete dobozt. Az akciót egy szlovén és egy orosz csapat hajtja végre, összesen 10-12 emberrel. Érdekesnek ígérkezik!

Kipakolok a hátizsákomból néhány dolgot, hogy csökkentsem a súlyt, és a rövid AKS74U-t kapom fel a sátorból, ahogy Max is. Aztán nincs más dolgunk, mint egyhelyben toporogni, várni. A zöld lámpát kevéssel éjfél után kapjuk meg, amire az oroszok - mintha puskából lőtték volna ki őket - rohanni kezdenek kifelé a táborból, egyenesen az Offzone irányába. Ejha, ha ezt a sebességet sokáig akarják tartani, a belünket kiköpjük! Futóbajnokokkal, igazi elitcsapattal kerültünk össze? Ilyesmiken töprengek az eszetlen rohanás közepette, de aztán látom, hogy Maxnek és Pivonak sem tetszik a dolog. Az utóbbi különösen nyugtalanító, mert Pivónál van a jeleket vevő GPS.

Sebaj, a szláv lendület mindent megold! Vagy másfél kilométert robogunk lejtőnek lefelé, amikor az orosz raj hirtelen három részre bomlik. Az egyik tanácstalanul megtorpan, a másik továbbrohan, a harmadik pedig beveti magát az út szélén a sűrűbe. Amikor Pivo és Luc kérdőre vonja az úton álldogálókat, kiderül, hogy fogalmuk sincs mit csinálnak. Egy olyan koordináta irányába rohantak, ami játékterületen kívül van, és nem érvényes. Mivel az orosz makacs és büszke nép, ezért legalább tíz percet vesztünk azzal, hogy Pivo gyorstalpalót tart nekik GPS navigációból, és meggyőzi őket, hogy az igazi jelek vételéhez, először egy magaslati pontra kéne eljutnunk. Először mély gyanakvással fogadják a tanácsait, de végül beadják a derekukat. Velünk tart "Démon", a hetyke prémvadász kalapjában, aki most rádiózás helyett éktelen óbégatással próbálja összeterelni a szétszéledt nyájat. Remek, most már mindenki tudja, hogy itt szerencsétlenkedünk.

Amikor az emberek nagyja előkerül, sietve nekivágunk a közeli Specksta-magaslatnak. Körülbelül ugyanekkor dörrenések sorozata rázza meg a környéket és a távolban tüzijáték rakéták kúsznak az égre - a bázisunkat érte tüzérségi csapás, és valószínűleg egyidőben gyalogsági támadás is. Nem a mi problémánk! A mászást rekordidő alatt tudjuk le a szlovénekkel, de közben az oroszok egy része megint lemarad, aminek újabb óbégatás lesz a vége, ezúttal a hegyoldalból. Fátylat rá, lássuk mi a helyzet a GPS-el! Némi próbálkozás után Pivo fogja a pilóta és a feketedoboz jeleit is, de ez csak újabb egyeztetési vitát indít el bajtársainkkal. Maxxel mi addig őrködünk, nehogy az akció még rosszabb véget érjen, mint ahogy elkezdődött. Közben megakad a szemem az orosz csapat egyik „ékkövén”, a súlyos ghillie-öltözéket viselő harcoson, aki a mászás fáradalmai után nemes egyszerűséggel összeesik a hegytetőn, és horkolni kezd. Nesze neked, gyors mozgású, könnyű felszerelésű, válogatott egység!

Szóval, hiába vannak meg a helyes koordináták, Pivo, Luc, és az oroszok közti vita abban csúcsosodik ki, hogy az oroszok szerint a célpontok túl messze vannak, túl nehéz a terep, és különben is, túl sokáig tartana, amíg odaérünk… A mi álláspontunk az, hogyha elvállaltuk a különleges feladatot, akkor legyen bármi az, végigcsináljuk! Alkalmi bajtársaink viszont kötik az ebet a karóhoz, ők vissza akarnak menni a táborba, és akkor ott majd lesz valami… Legyen. Elindulnánk végre, ám ekkor újabb orosz rajjal futunk össze, akik a környéken járőröznek, és a korábbi kiabálás vonzotta ide őket. Rövid eszmecsere után búcsút intünk nekik, de csak azért, hogy később, néhány elkódorgott emberük miatt tíz percet lapuljunk feleslegesen az út szélén. A vaklárma után udvariasan felrugdossák a másodjára elszundító bokorembert, és már ereszkedünk is lefelé a hegyről, hogy aztán a táborban (amit csak egy jelentéktelen légicsapás ért) tanácskozás kezdődjön a hogyan továbbról.

Az oroszok már feladnák az egészet, amikor Brujo azzal az ötlettel áll elő, hogy álcázva, civil járművel dobnának le minket a célpontok közelében. Ő vállalja a sofőr szerepét, civil karszalagot fog viselni Pivoval együtt, mi pedig a furgon hátuljában rejtőzünk. Ha szerencsénk van, átjutunk az SRP ellenőrzőpontokon és a NATO őrjáratokon. Na ez verzió már jobban tetszik délczeg bajtársainknak. Maxnek viszont elege van az egész kabaréból, inkább marad.

A mi rajunkat fogják elsőnek ledobni, szóval az oroszoknak semmit sem kell kockáztatnia. Bepaszírozzuk magunkat a kocsiba. Ha az őrszemek nem néznek be hátra, a fóliázott üvegek elrejtenek minket. Brujo kikanyarodik az útra, majd tempósan a cél felé veszi az irányt. Pivo a GPS-t nézi, bár a jelet félúton elvesztjük. Hosszúra nyúló percekig autózunk az 5-6 km-re lévő cél felé. Útközben elsuhanunk egy NATO járőr mellett, a plate-carrierekkel „páncélozott”, hátizsákokkal kitömött kisteherautókról és terepjárókról sündisznóként meredeznek a géppuskák. Pár kilométerrel odébb 100-150 fős SRP menetoszlop vonul az úton, valakinek alaposan el fogják látni a baját… Őket is megússzuk. Kisvártatva, egy szűk kanyar után SRP ellenőrzőpontba botlunk. Na most fogunk lebukni! Brujo a legnagyobb nyugalommal csak villant a reflektorral, majd int a fegyvereseknek, akik készségesen megnyitják az úttorlaszt. Ez aztán a szerencse!

Lassan elérjük azt a kereszteződést, ahonnét a jelek utoljára érkeztek. Természetesen nem itt fogunk megállni, hanem valahol feljebb, biztonságos távolságra. Előttünk, legalább egy kilométeren át belátható, teljesen kihalt, nyílegyenes út, jobb oldalán erdővel. Brujo pár száz métert gurul még, majd találomra fékez. Kiszállás! Felrántjuk a furgon ajtaját, és már rohanunk is az útszéli árok felé. Az utolsó ember alig hagyja el az autót, amikor egyenesen szemből, kínosan közelről valaki tüzet nyit ránk. Szétspriccelünk, mindenki ott keres fedezéket, ahol bír. A furgon bőgő motorral kilő. Luc találatot kap, a többiek a kezdeti meglepetést lerázva viszonozzák a tüzet. Egyetlen puskából tüzelnek ránk, a távolság nincs több 30-40 méternél. Hogy a fenébe került pont ide valaki? Ő volna a pilóta, akit keresünk? Vagy többen vannak?

Miközben Luc felé kúszom, Pivo jelzi, hogy balról kerül minket a támadó. Visszaszólok neki, hogy figyeljen az útra – ha az ellenség átrohan rajta, és onnét vesz tűz alá minket, fedezék híján csapdába esünk. Egy szikla tövében lapulva ellátom a sérültet, és mérni kezdem a 2 percet, ami harc közben örökkévalóságnak tűnik. Balra tőlem Pivo az utolsó ember, a fejét csavargatva próbálja kiszúrni a fenyegetést. Aztán letelik a medikelési idő, Luc megint harcképes.

Nekiállunk az út mentén, az ellenkező irányba kivonni magunkat. A többiek az útszéli árokba vonulnak vissza, és lassan, fedezékről-fedezékre haladva távolodnak. Mivel Pivonak fogalma sincs, merre jár az ellenség, én inkább egy gyors sprinteléssel csatlakozom a csapathoz. Luc sziszegve szól, hogy lassabban. Amikor már biztonságosnak ítélt távolságra vagyunk a csetepaté helyszínétől, csatárláncba fejlődünk az erdőben, és óvatosan megközelítjük az útkereszteződést. Ketten folyamatosan figyelünk hátrafelé. A jelek szerint magányos SRP harcossal akadtunk össze. Mit keresett itt egyedül? De nincs vesztegetnivaló időnk, ellenőriznünk kell a koordinátákat, mielőtt a nyakunkra hoz egy rakás finnt!

 

A kereszteződés elhagyatottnak tűnik. Széles védőkört veszünk fel a fák között, és figyelünk. Néhány perc után mozgás hallatszik abból az irányból, amerről érkeztünk. Mégis követett minket! Lövések csattannak, majd valaki medikért kiált tőlem kb. 60 méterre. Luc-ot látom átrohanni az út túloldalára, bevetődni a bozótosba. Tíz percem van eljutni a sebesülthöz, szóval nem fogok kapkodni. Négyen vagyunk harcképesek, és hamarosan meg kell érkeznie az orosz rajnak. Lassan araszolok közelebb, amíg ki nem veszem, hogy Pivót találták el. Még legalább egy harcképes emberünket megkeresem a tekintetemmel, aztán odakúszom a sérülthöz. Teljes a csend, ketyegni kezd az újabb két perces medikelés. Amint végeztem, leválok Pivóról, mint a bélyeg.

Ismét védelemre rendezkedünk be, de már van két emberünk, aki a következő találatnál halott. A második raj sehol. Patthelyzet. Tudja nagyjából merre vagyunk, és fordítva is ez a helyzet. A türelemjátékot végül mi nyerjük meg, a magányos harcos kiáll a játékból, és narancssárga kendővel a fején elsétál az úton. Búcsúként odakiált nekünk, hogy azért járt épp arra, mert az elveszett rádióantennáját kereste… Magunkra maradunk, de ki tudja meddig. Az utolsó koordináták szerint elkezdjük átfésülni az erdőt. A keresést többször megszakítják néhány fős, hazafelé igyekvő SRP egységek. Csendben nézzük őket, és ahogy továbbállnak, folytatjuk a munkát. A terepet derékig érő páfrányok borítják, helyenként egymásra dobált, több méteres sziklákkal. Ha valamelyik tréfás kedvű szervező az egyik sziklazugba hajította a „fekete dobozt”, nagyon alaposaknak kell lennünk, hogy megtaláljuk. Ha egyáltalán itt van.

Egyre vehemensebben kutatjuk át a területet. A NATO bázishoz vagyunk a legközelebb, könnyen meglehet, hogy elsőnek érkeztek ide, és járművekkel kimentették a pilótát. Vagy az SRP fogta el? Vagy a szervezők szúrtak el valamit, hogy megszűnt a jel? Ilyen kérdéseken töprengünk, amikor egy cserjés feltúrása közben Pivo hirtelen megdermed mellettem, majd felkapja a fegyverét, és tüzelni kezd az út irányába. Valaki kiáltva jelzi a találatot. Villanásnyi időre megpillantok egy második, sárga karszalagos alakot. Pivo hosszú sorozattal őt is marasztalja, sikeresen. SRP járőr, az úton hangtalanul mozogtak, puszta szerencse, hogy nem ők szúrtak ki minket. Ideje volna kereket oldani innen! Megérkeznek az oroszok is, rövid helyzetjelentés után 6-7 ember csatlakozik a kutatáshoz. Ismét átfésülünk mindent, szélesebb körökre bővítjük a keresést, bár szinte bizonyos, hogy nincs itt semmi.

A bázisra gyalog kell visszajutnunk, jó esetben is egy óra kutyagolás vár ránk. Felvetem, hogy cserkésszük be a NATO bázist, és reggel kilenc után (hajnali négy és kilenc között a táborok nem támadhatók) üssünk rajtuk, de a többiek elvetik az ötletet. Akkor irány hazafelé. Pedánsan rendben tartott hétvégi házak, alvó tanyák mellett visz el az utunk, rajtunk kívül sehol egy teremtett lélek. Egy langaléta orosz harcos mellett baktatok, aki a fényképezőgépemet megpillantva rögtön a kezembe nyomja az övét, hogy minden létező dologgal a háttérben (útszélén bámészkodó pónik, halastó, stb) fotózzam le. Az SRP ellenőrzőpontot elbontották, szabad az út. Hajnali hat után érek a sátrunkhoz, elsőként a rajunkból. Luc a kudarc ellenére büszke a teljesítményünkre, kezet rázunk, mi megtettük a magunkét. Az oroszok finoman szólva csalódást okoztak (néhány hónapon belül másodjára), pedig több veterán játékosuk tartott velünk. Persze ha úgy vesszük, abban igazuk volt, hogy értelmetlen volt az egész. Lehányom a sátor sarkába a felszerelést, és elcsomagolom magam a következő napra…

(A játék után derül ki, hogy az egész F16 akció átverés, a NATO-nak kivetett csali volt. Az SRP órákig várt nagy erőkkel a helyszínen, hogy rajtaüssön a mentőcsapaton, aztán amikor a célpont nem mutatkozott, lekapcsolták a jeladókat és hazavonultak. Ezért szűnt meg a jel, és ez volt a hadoszlop, ami mellett elhajtottunk. Számunkra az egész történet szerencsés és balszerencsés véletlenek sora volt. Nagyon kellemetlen lett volna, ha mondjuk 20 perccel korábban érkezünk, és 100-150 lesben álló finn közé raknak ki minket… A magányos harcos egyébként Kartoon, az SRP parancsnokhelyettese volt, aki tényleg az antennáját kereste. Épp egy sziklán álldogált, és a szervezőket próbálta telefonon elérni, amikor a semmiből fékezett előtte egy furgon, majd legnagyobb meglepetésére zsoldosok ugráltak ki belőle. Szerencsénkre annyira megdöbbent, hogy pár értékes pillanattal később kezdett tüzelni…)

Folyt. köv.

Trasher
Scorpions Airsoft Team