Tusnády László 

Száz éve született Ahmed Adnan Saygun

                   (1907. szeptember 7., Izmir; 1991. január 6., Isztambul)

A huszadik század legnagyobb török zeneszerzőjének a nevét írtam le a címben, lelkemet a tisztelet és a szeretet érzése hatja át, de ebben tompán ott sajog az a fájdalom is, amelyről különben ilyen ünnepi alkalomkor nem illik beszélni, ám a szellem nagyjairól csak őszintén szabad szólnom, ezért kezdem így rövid vallomással.

         Mondhatnám azt, hogy Bartók Béla legjobb, legnagyobb török barátjára akarok emlékezni, arra a zeneszerzőre, néprajztudósra, akivel hetvenegy évvel ezelőtt Anatólia pásztorainak, yörükjeinek népdalait rögzítette Bartók Béla, és akit a magyar Mester a legalkalmasabbnak tartott arra, hogy őt kövesse: a török nép léleküzenetét úgy adja vissza, mint ő a magyarét és több más népét. Ez a modell megmutatja azt, hogy úgy lehet új és igaz a művészet, hogy valóban korunk emberének a lelkét szólaltatja meg, a benne lévő feszültséget oldja fel, mégpedig a legmélyebb, korábban alig-alig ismert, sokak által feledésre ítélt ősi gyökerek által.

         Igen, a bartóki modell ott áll a világ előtt, de ez a személyes indíttatás – ily közvetlenül a külföldi zeneszerzők közül csak Ahmed Adnan Saygunnak adatott meg.

Bárki mondhatja, hogy annak megvan a nálunk kialakult hagyománya, hogy milyen népek klasszikus zenéjével foglalkozunk kiemelten, alaposabban. Oly gazdag a paletta, hogy ennek a bővítése a már bevált „forgatókönyv”, szokás sérülése nélkül nem történhet meg. Ily módon semmi okom sincs a már meglévő gyakorlatot hibáztatnom. Adnan Saygun esetében ez az érv eleve hamis, és megbukik, mert épp a mi Bartók Bélánk világához is hozzátartozik az, hogy valamivel több derüljön ki nálunk is a török zeneszerzőről.

         Persze az összegező és alapos, Bartókot bemutató könyvekben szó esik az anatóliai gyűjtőútról, néhány olyan fénykép is elénk villan, amely ezt idézi. Ilyen megközelítésben még a legnagyobb hazai zenerajongók is legfeljebb arról értesülnek, hogy élt egyszer egy török zeneszerző, néprajztudós, aki együtt dolgozott a magyar géniusszal. Igaz, ez a géniusz a hetvenegy évvel ezelőtti gyűjtőútról nyomban megírta a maga ismertetését, összegezését, és a közösen gyűjtött anyag is megjelent angolul és eredeti török nyelven akkor, amikor a mi zeneszerzőnk kilencvenöt éves lett volna, de magáról a nagy török zeneszerzőről fölöttébb kevés szó esik minálunk, és annak ellenére, hogy a Magyar Rádió komolyzenei adásait rendszeresen hallgatom, Adnan Saygun szerzeményeiből jó fél évszázad során négyszer-ötször hallottam valamit. Az átlag a részemről egy évtizedre egy mű. Említett szomorúságomnak, fájdalmamnak ez az oka, hiszen ő túl közel áll hozzánk, és erre a mellőzésre semmi komoly magyarázat sincs.

         „Congiura del silenzio” (a csend összeesküvése) – mondja az olasz, és ezzel az agyonhallgatás könyörtelen fogalmát jelöli. „Nem, ez nem lehet igaz!” – mondja bennem egy hang, és egy másik hang is megszólal, a török Mesteré, aki feleségével együtt négy óra hosszat látott vendégül, és oly dolgokról beszélt nekem, amelyek által egy ismeretlen világ kapuja tárult ki előttem. Hallom a hangját, és úgy érzem, hogy nem lehet igaz, hogy ő elment, nem lehet igaz, hogy az általa annyira szeretett magyar nép körében csöndkövület veszi körül az ő munkásságát. „Nem lehet igaz” – ismétlem magamban. Lelki „fonográfom” az ő szelíd, kedves, dallamos hangját idézi, és szinte csoda történik, mert a bevezetőmben említett fájdalmam enyhül. Ő boldog ember volt, és én ebben a boldogságban részesülök, ha szellemét, lényét, művészetét idézem.

         Ifj. Bartók Béla iránti hálámat is ki kell fejeznem, hiszen ő ismertetett meg édesapja legjobb török barátjával. Szomorúság és bánat, hol van a hatalmatok, ha az ember a szférák zenéjét hallhatja?

         Ahmed Adnan Saygun Izmirben született 1907. szeptember 7-én. Édesapja matematikatanár volt, hittudós, kiváló zenei tehetséggel megáldva. Fiában már korán sok örömét lelte, mert az már hároméves korában megtanult írni és olvasni. Az az írás, amelyet elsajátított oly nehéz volt, hogy a diákok általában három évig tanulták az iskolában. A nehézség fő forrása az volt, hogy a törökök abban az időben még az arab írásjeleket használták. A dzsámik és más mohamedán épületek díszítését oly nagymértékben segítő indaszerű betűk jellemzője az, hogy a mássalhangzók egy részét nem azonos módon jelölik, attól függően, hogy az adott hangot jelölő betű a szó elején, közepén vagy a végén áll. Az „a”, „u” (o), „i” magánhangzókat tudja jelölni, de ez a jelölés el is maradhat.

         Ez a jelenség járt azzal a következménnyel, amely a török írást oly nehézzé tette, hiszen a török jóval több magánhangzót használ, mint az arab. Aki viszont képes ezt az írást olvasni, az az előtte lévő jelek alapján folyton bizonyos kiegészítés munkáját látja el. Ennek az írásnak a tanulása közben gyakran az volt az érzésem, hogy ezzel a jelenséggel már zongorázás közben találkoztam, hiszen egy-egy megszólaltatott zongorahang a megállított idő, de a mű megszólaltatásakor épp a zene folytonosságát kell érzékeltetni. Sőt bármilyen hangszerre vagy többre, zenekarra, énekhangra írt alkotás előadásának is a leglényegesebb feladata az, hogy a szerző lelkében lévő áramlás teljességét adja vissza – azt közelítse meg. Valójában azt a „hiányt” is pótolni kell, amely abból adódik, hogy a kottában nincs meg minden abból, ami a zeneszerző lelkében volt. Ahogy az arab betűkkel írt szövegek olvasása egy folytonos kiegészítés, pótlás, ugyanúgy az előadóművész is - épp a hűség érdekében keresi a kiegészítést, azokat a rejtett hangokat, árnyalatokat is, amelyek az alkotó lelkében jelen voltak. Épp ezért érezzük azt a legnagyobb megszólaltatók esetében, hogy ők szinte azonosak a felhangzó zenével.

         Mindezzel végképp nem azt akarom mondani, hogy Adnan Saygun tehetségének ily korai jelentkezése már eleve a zenei pálya előképe lett volna. Az út sokfelé vezethetett volna; az viszont tény, hogy az apai örökség – a matematikai tehetség, a tiszta és mély vallásosság, a nyelv iránti hallatlan fogékonyság – a lényeg korai megérzése, meglátása olyan jelenség, amely szilárd alapja lehet minden igaz és szép további kiteljesedésnek.

         Négyévesen került iskolába. Zenei tehetsége korán megmutatkozott, de a matematikát és az irodalmat is rendkívüli módon szerette. Széleskörű érdeklődése minden területen megmutatkozott. Az ő esetében viszont jó megjegyezni azt, hogy egy korabeli török gyermeknek és a török irodalomnak a kapcsolata fölöttébb más volt, mint olyan esetben, amikor minden sínen van, amikor évtizedek, évszázadok során oly nyilvánvaló, hogy az irodalom a nemzet, az emberiség erőforrása, a szabadságé, az igazságé is. Ezért tiltotta be Abdul Hamid Konstantinápolyban az irodalmi szakot az egyetemen, ezért volt kénytelen Germanus Gyula 1903-ban a jogi karon tanulni, és a török irodalmat magánúton ismerte meg.

         Saygun gyermekkorában tehát fokozottabban volt nemzeti színezete az irodalomnak, és ezt az elnyomást, a megaláztatott emberek egy életen át nem felejtették el. Különösen az olyan rendkívülien érzékeny emberek nem, mint amilyen Adnan Saygun volt. Az irodalom iránti rajongását egész pályája során kamatoztatta. Hangyaszorgalommal mutatta ki a Bartók Bélával együtt gyűjtött népdalok szövegéből azokat az elemeket, amelyek a régi török irodalomból szivárogtak át az írástudatlan nép szájhagyományába. Csak sokkal bővebb összegezésből derülhetne ki, hogy mily szoros kapcsolatban volt folyton a testvérmúzsákkal. Ez viszont természetes is, hiszen magában a néprajzban, az ősi hagyományokban sem válnak szigorúan külön a különböző művészeti ágak, mivel régen az élet és a művészet egy volt.

         Az önképzés remek példáját adta Saygun azzal, hogy a hangszerelésnek, a zeneszerzői mesterségnek az alapjait könyvből tanulta meg. Ezekre párizsi ösztöndíja előtt csupán két hónapig tanította zenetanár.

         Éveken át mindene a zongorázás volt. Tizenhárom évesen már pénzt keresett: egy izmiri mozi filmvetítését kísérte zongorajátékával, de ott nem csak ezt a „szórakozást űzte”. Jegyeket is árusított, úgymond, a mozi mindenese volt.

         Falta a zeneirodalom remekeit, a zongorázás oly élmény volt a számára, mint másoknak az olvasás. Ám már említettem, hogy az irodalom is vonzotta. Nagy olvasási korszaka is volt. Nem csupán a Koránt olvasta végig, hanem az Evangéliumot is. Ez a végtelen nyitottság egész életében jelen volt. Párizsban gregorián zenét is tanult. Négyórás beszélgetésünk utolsó perceiben éppen azt fejtette ki, hogy a török népi vallási gyakorlatok, szokások mélyén jelen van az iszlám felvétele előtti ősi gyökér.

         „Kaynak” (forrás) és „irmak” (folyam) – ez a két bűvös szó lengi körül a törökök beszédét, írásait, ha nagy nemzeti zeneszerzőjükről nyilatkoznak. A tiszta forrástól indult el, életműve oly gazdag, mint maga a folyam. „Értől az Óceánig” jelenség ő is. Hazánkról, népünkről korán hallott híreket, mert második zongoratanára magyar ember volt.

         Amit eddig elmondtam, egy szép pálya töretlen íve, és a folytatás is az, már ami a töretlenséget illeti, de az életút korai szakaszában is megjelent az iszonyú sötétség. Izmir idegen hódítók kezére került. A gyermek Saygun egy éjszaka kenyérért ment. A zűrzavarban, kavarodásban őt is ütés érte, elvesztette az eszméletét. Egy súlyosan megsérült zsidót az árokba dobtak, jajszava a rideg űrbe szállt. A félelem volt az úr. Nem számított, hogy török vagy zsidó: a téboly uralkodott. Az idegen hatalom „rendteremtése” azzal kezdődött, hogy a „Nemzeti Könyvtár” feliratát kicserélték: „Városi Könyvtár” lett belőle. Saygun édesapját elbocsátották az állásából. A történelem forgószele gyászos éveken nyargalt végig. Minden jel egyre inkább azt mutatta, hogy Törökország ugyanúgy zuhan egy borzalmas, feneketlen mélységbe, mint a mi hazánk. A trianoni katasztrófához hasonló rémálom elevenedett meg, kezdett ténnyé, valósággá válni. Ám egy férfiú, egy elszánt hős bátran kiáltotta a világ igazságtalan urainak, hogy „Nem!”

         Drága volt, túl sokba került ez a „nem”, hiszen iszonyú áldozatokkal járt a harctéren, de a kivívott szabadság sem hozhatta a béke nyugalmát, derűjét, mert a meggyötört, kifosztott országot meg kellett újítani, bizonyos nyugati módszereket, elveket be kellett vinni a politikai, gazdasági életbe. Iskolák létesítése, a tudás terjesztése volt igen nagy szívügye Atatürknek. Tudta azt, hogy a nyugati szemlélet szolgai elfogadása, a szokások „majmolása” alááshatja a nemzet sziklaszilárd alapjait. A maga teremtette reformokban is meglátta a veszélyt. Igazi nagyságának az a lényege, hogy egyszerre mentette meg népét a gyarmatosítástól, ugyanakkor azon fáradozott, hogy az elkerülhetetlen változás ne legyen lelki gyarmatosítás alapja. Ezt csak úgy lehet elkerülni, ha a legmélyebb ősi gyökereket is megtalálják. „Erős a kő, ha helyén áll.” – mondja egy perzsa közmondás, de ha a követ homokká silányítja a körülmények hatalma, az igazi katasztrófa lesz.

         Ezt akarta elkerülni. Nem csupán hadvezérként volt lángelme, a művelődés is szívügye volt. Nem állhatom meg, hogy el ne mondjam, hogy szellemével találkoztam huszonkét év során, amikor Rodostó kormányzóinak, polgármestereinek és más hivatalos küldötteinek tolmácsoltam Sárospatakon. Voltak, akik más és más pártokhoz taroztak, de volt egy nagy összekötő erő: a török néprajzot mindegyikük nagyon szerette, és ez sugárzott a beszédükből is. A kő megmaradt erősnek, nem vált homokká, és nem hullott a mélybe.

         Ennyit el kellett mondani a Törökök Atyjáról, mert Adnan Sagun mai méltatói azt hangsúlyozzák, hogy ő a zenében képviseli ugyanazt, amit a nagy hadvezér és politikus a történelemben. Elveik alapja nemzetük létének a biztosítása volt, ezt az ősi gyökereknek, a hagyománynak az ápolása, megmentése, megőrzése nélkül nem tudták elképzelni. Mindezt persze össze kell kapcsolni a kor igényeivel.

         Ezért kérte fel Atatürk Adnan Saygunt arra, hogy írja meg az első törökök operát. A fiatal Mester tüneményes gyorsasággal vetette kottapapírra a lelkéből áradó hangjegyeket. 1934-ben nagy ünnep volt Törökországban, Atatürk vendégül látta a perzsa sahot. Bemutatták Adnan Saygun „Özsoy” című operáját. A Mester békevágya ebben a művében is jelen van. A következő mondat is ezt fejezi ki.

Fény a földre ránevessen,

Béke, áldás így szülessen.

Adnan Saygun élete vége felé közeledve is szerzeményével tisztelgett a törökök megmentőjének az emléke előtt. Elméjébe, szívébe vésődtek a gyermekkori iszonyú emlékek, művészetében ő is a népek testvérré válásának igazi apostola volt. Mindezt a végtelen, szent és tiszta szeretet által lehet elérni. „Yunus Emre oratóriumá”-nak a központjában ez a nagy érzés, ez a csodálatos gondolat áll. Ezt 1942-ben írta. A II. világháború vérzivataros éveiben hány és hány helyen zendült fel az emberi lelkekben a béke áhítása! Bartók Béla 1943-ban írta Concertóját Serge Koussevitzky felkérése. Hasonló megtiszteltetés érte Adnan Saygunt is, így született meg III. szimfóniája. Mikor a fegyverek elhallgattak, csak akkor adták elő a Yunus Emre oratóriumot. Először Ankarában csendült fel – 1946-ban, majd a világ sok táján. New Yorkban Leopold Stokowski vezényelte, Budapesten először Erdélyi Miklós, majd később a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Hikmet Şimşek irányításával adta elő. Szintén Budapesten vezényelte Franz Allers Saygun I. szimfóniáját. A Mester 1986-ban rangos magyar kitüntetést kapott.

Mindezek a tények látszólag cáfolják bevezetőm panaszos szavait. Bár ezt „tennék”, „tehetnék”! Ám sajnos, ezek is engem igazolnak. Hiszen épp a fentiekből következik, hogy értékes és ide illő zenei anyaguk van az illetékeseknek, valójában nem értem, hogy miért feledkeznek el róla. Ilyen esetben könnyen lehetne a „kis népek” panaszszavát felzendíteni, de a törökök hetvenmillióan élnek hazájukban. Tehát a kórus hangjai fölöttébb hamis alapra épülnének…Persze, senkit sem vádolok, hiszen épp egy török közmondás hirdeti, hogy a termést hozó ágra követ dobnak. Nem azokat kell bántani, akik alkotnak, dolgoznak. Remélem, hogy elég csak kérni, hogy másra is figyeljenek. „Ars longa, vita brevis est” (A művészet hosszú az élet rövid) – mondja a latin. Nem más ellen, hanem valakiért beszélek.

         Várva várom, szeretett és kedves Saygun Mester, ezt a közelgő századik születésnapot. Mi mindent lehetne még az Ön hatalmas életművéről elmondani. Tudom, a fanyalgók olykor a romantikát, annak az egyik utolsó felszivárványlását vetik az Ön szemére. „Ó, gyermeki agyak!” – idézhetjük az Ön által is annyira szeretett francia művelődés egyik nagymesterét. Ha így állna a dolog, akkor Bartók Béla miért látta meg Önben a jövő nagy török zeneszerzőjét? Ítéleteivel ő fölöttébb óvatos volt. Megalapozatlanul kisebb horderejű kérdésekben sem mondott véleményt.

         A magyar Bartók-irodalomban nem találom annak a nyomát sem, hogy a mi géniuszunk ismerte-e a huszonkilenc éves vendéglátójának a szerzeményeit, akárcsak részben is, pedig akkor már Adnan Saygunnak tizennégy opusa volt. Ráadásul első szerzeményével párizsi zenei díjat nyert, és ott, a francia fővárosban – hat évvel a híres gyűjtőút előtt előadták, sőt azt Varsóban is megszólaltatták. Ennek a műnek a címe: „Divertmento”.

         Csak félénken és szelíden jegyzem meg, hogy Saygun „Mavilim” című népdalfeldolgozásában van olyan jel, melyet Bartók Béla szellemujja vont. Továbbá épp akkor volt a „Cantata profana” első budapesti előadása, amikor Bartók Törökországban tartózkodott. A Yunus Emre oratóriumban jelen van a látásbeli közelség. Milyen alapon merem ezt állítani? Nagyon egyszerű meggyőződés alapján: a zene nem csupán kottafej, ritmikai jelölés, „faktúra”, hanem maga az emberi lélek.

         Nehéz olyan rövid vagy hosszú török nyelvű írást találni, amely Adnan Saygun művészetéről szól, és ne lenne benne valami az eddig is emlegetett anatóliai gyűjtőútról. Épp emiatt villantok fel néhány adatot, tényt erről, mert az mindkét zeneszerző életében fölöttébb jelentős volt.

         1935-ben Adnan Saygun egy barátjának a társaságában egy olyan budapesti kiadványt tanulmányozott, amely az egész Törökországot az arab és a perzsa zene területeként tüntette fel. Ekkor maguk a török zenetudósok sem ismerték igazán eredeti zenéjüket. Azt viszont már tudták, hogy a török parasztok zenéje eltér attól, amelyet a városokban lehet hallani: tíz évvel korábban pentaton dallamokat találtak, de ezeknek az osztályozásával, értelmezésével igen nagy bajban voltak. Ezért volt szükségük Bartók Béla véleményre, segítségére.

         Ő a gyűjtőút végén kijelentette: „Nem tudtam, hogy ily közeliek vagyunk egymáshoz.” Míg a román, szlovák, horvát, szerb népdalok egybevetése által a kölcsönzés jellegére, tényére derült fény, addig itt a zenei rokonságra. Bartók és Adnan Saygun is az Anatóliában összegyűjtött népdalokról megállapította, hogy azok nem kölcsönzés eredményei, hanem változatok. A mi népdalainknak a szövegei körülbelül négyszáz évre mennek vissza. Összefüggő eseményt távolabbi időből nem idéznek fel. Szent István, Szent László emléke megjelenik „töredékesen”, de nem valamilyen közvetlen esemény kapcsán, a pogány világ emlékei elő-előbukkannak, ezek becses múltbeli csillámok, időkútba süllyedt gyöngyszemek, megmaradtak, mert szépek voltak, de eredeti értelmük, értelmezésük már a szájhagyományt őrző közösség tagjai előtt is egyre homályosabb lett. Ritka kivétel az a török népdal, amely majdnem fél ezeréves történelmi esemény emlékét őrzi. Maga a zenei szerkezet akár másfél ezer évre is visszanyúlhat, tehát jóval a honfoglalás előtti idők szellemi üzenetét is őrzi. Ez a gyűjtőút nem csupán a bartóki ihletés miatt hagyott kitörülhetetlen nyomot Adnan Saygun lelkében. Bizonyos szempontból meghatározta további pályáját is: magának a pentatóniának is ritka szakértője lett.

         Sok-sok népdalfeldolgozása van. Szerzeményeinek a címei is árulkodnak a népi ihletésről. „Mese énekhangra és zenekarra”, „Egy erdő meséje” zenekarra írt balett. Nem véletlen, hogy lelki rokonok voltak Kodály Zoltánnal is. Egy társával „Gimnáziumi zenekönyv”-et írt. A Saygun Oktatási Központ ismertetőjében párhuzamként jelenik meg a Kodály Zoltán Intézet. Nem véletlen, hogy 1982-ben egy kis könyv jelent meg törökül Kodály Zoltánról.

         Adnan Saygun még három operát írt: Kerem, Köroğlu és Gigames a címük.

         Úgy érzem, mintha újra levelet írnék neki. Legyen hát előttünk, az egykori címe:

Adnan Saygun

Bag. App. 10.

Ulus Levent

Istanbul

Türkiye

         Életének utolsó tizenhét évében műveit ebben a lakásban alkotta meg. Nyugdíjasként is tanított zeneszerzést és népzenét a Mimar Sinan Állami Egyetem Konzervatóriumában. A Török Rádió és Televízió adásait is tevékenyen segítette. Óriási munkát fejtett ki azzal a céllal, hogy a népi hagyományt eredeti formájában őrizzék meg. Törökország távoli vidékeiről hívott meg népművészeket Isztambulba, és előadásukat rögzítette.

         Sajnos, címváltozás történt: egy idő óta az utca neve Adnan Saygun. Szomorú az a tény, amiért ez a változás bekövetkezett (január 6-án volt tizenhat éve, hogy meghalt), de épp ez a változás is azt mutatja, hogy ő a jóra, szépre szomjúhozó emberek felé szeretettel kitárja most is a karját, és Eddin-Dzselál Rúmi nagy misztikus költő szavaival szól hozzánk: „Jöjj, jöjj, bármilyen legyen is a hited!” Rajtunk múlik, hogy elindulunk-e felé. Ő vár, és ráér. Az a nagy költő kit idéztem, Yunus Emre útját is előkészítette, 1207-ben született, ugyanúgy nyolcszáz évvel ezelőtt, mint a mi Szent Erzsébetünk.

         A cím által megjelölt otthonban látott vendégül Adnan Saygun feleségével együtt 1983. október 31-én. Felesége kiváló tehetségű művésznő volt: Szalai Irénnek hívták. 1940-ben kötöttek házasságot. A művésznő szelíd, kedves modorát sohasem felejtem el. A zene rendkívüli öröme hatotta át. Házasságkötéskor a Nilufer Saygun nevet kapta (Nilufer magyarul Vízililiom). Mosolyából, tekintetéből derű, valami megfoghatatlan, nem evilági kellem, tisztaság és szépség áradt.

         „Harmatcseppben csillagfény rebben” - hirdeti egy olasz közmondás. Ezt veszem alapul és nem a saját gyarló személyemet, ha végezetül a legszebb emlékemet idézem fel Adnan Saygunnal kapcsolatban. Tizenhét évvel ezelőtt a nyolcvanharmadik születésnapjára írtam neki. Hamar megérkezett a köszönetet kifejező válasz. Majd telt-múlt az idő, és egy újabb levél is érkezett a Mestertől, ebben leírta, hogy kórházban volt, és hazaérkezés után a levelemet az asztalán találta. Nem akart megbántani azzal, hogy esetleg nem köszöni meg a levelemet, ezért köszönte meg újra jókívánságaimat. Ez volt az utolsó levele. A változatlanul szép betűi meggyőznek arról, hogy nem az időskori feledékenységről volt szó, hiszen a kórházba szállítás akár a fiatalban is járhat akkora feszültséggel, izgalommal, hogy könnyen elfelejtheti, hogy mi történt az otthonában nem sokkal a felzaklató esemény előtt.

         Ilyen szeretetet és figyelmet még elképzelni is nehéz Ez élt benne. Ő boldog ember volt, és én tudom, hogy nekünk van szükségünk rá.