Második nap (június 26.)


A 3-4 órás alvás ellenére a társaság viszonylag hamar talpon van. A szlovének kedvenc szenvedélyüknek, az evésnek hódolnak, tekintélyes mennyiségű élelemet tüntetnek el minden reggel. A menü különféle MRE-k csereberéjével, hosszas „megszakértésével” kezdődik. Majd amikor az ember azt hinné, hogy végeztek, már rotyog is a gázfőzőn valamilyen leves vagy főzelék, előkerülnek a desszertek. Az egész rituálé legalább egy órán át tart, én 10-15 perc alatt végzek. Gaius nevetve biztosít arról, hogy a hétköznapokban is hasonló gonddal hódolnak a gasztronómiai élvezeteknek, sőt, sokszor a küldetések közben is arról diskurálnak, mit fognak enni...

A maratoni reggeli után Michelle-t egy sérülthöz hívja a századparancsnokunk, aki maga is erősen sántít. Tegnap este ficamította ki a térdét a sziklákon. „Semmiség, sokadjára történik meg, csak minden alkalommal egyre nehezebben gyógyul.” – mondja. A másik balszerencsés játékosnak szintén a lábával van gond, fájdalmai nincsenek, de jókora duzzanat látható a térdénél. Pihentetnie kell a végtagot, a táborban marad. Nem ők az egyetlenek, akik lesérültek. Jó lesz vigyázni.

Mai első feladatunk az üzemanyagellátás biztosítása lesz járműveink számára. Ehhez az SRP, a szeparatisták területén kell áthaladnunk, akik elméletileg a szövetségeseink. Komótosan összeáll, majd elindul a konvoj, körülbelül 5-7 jármű, legalább 60-80 ember. Aszfaltozott utakon, a városon áthaladva közelítjük meg a célt. Harnösandban zajlanak a hétköznapok, svédekre jellemző módon mindenki a maga dolgával törődik, a járókelők fel sem emelik a fejüket a fegyveresekkel telezsúfolt járművek láttán. Mintha ott sem lennénk. Megszokták már az elmúlt években.


Navigációs problémák

Elhagyjuk a várost, majd néhány kilométer után keskeny, erdei földútra vágunk. Egyre lassabban araszol a teherautónk hegynek felfelé, majd megáll. A ponyva mögül vizslatjuk a külvilágot, amikor megreccsen a rádió: az első járműveket megtámadták! Leugrálunk, gyorsan készítek néhány képet, közben a többiek már a közeli T-elágazásnál vannak. Előttünk az úton járművek vesztegelnek, mindkét oldalon nagyon sűrű bozótos. Egyre élénkebb harc hallatszik. Előhúzom a karabélyt, a tolózáras puskát pedig a hátizsákba süllyesztem. Deki úgy dönt, hogy az ellenség irányában felfejlődünk, majd az úttal párhuzamosan, csatárláncban megindulunk előre. A látótávolság gyakran 3-4 méter sincs a bokrok között, a haladás nehéz. 50 métert sem tehetünk meg, szemből máris kilövik 2 emberünket. Lehasalunk és az aljnövényzetet lessük. Néhány percig patthelyzet, majd a következő rövid összecsapásból mi kerülünk ki jobban, a bokrok túloldalán „HIT” kiáltások harsannak. Aztán a válasz sem késik sokáig, Frik és Noby egymás után találatot kapnak. Tűz, tüzet vonz. Az ellenség helyzetét képtelenség meghatározni, pedig nagyon közel lehetnek.

A zűrzavar egyre növekszik körülöttünk, lassan mindenhonnan lövések, törtetés, neszezés, kiabálás hallatszik. Mi a fene folyik itt? Intek Michelle-nek mögöttem, hogy kimegyek az egyik sebesültért. Lassan kúszok előre, leszegett fejjel, nehogy arcba kapjam az áldást. Fel-felpillantok, a fejem állandóan a hátizsákból kimeredő puskatusnak ütközik. Állítani kell a vállszíjjakon. Frik türelmesen vár, amíg eljutok hozzá, majd a bakancsánál fogva húzni kezdem visszafelé. Az egymás hegyére-hátára nőtt facsemeték között igen szűkös a hely, megfordulni nem lehet, ezért nehézkesen evickélünk vissza a medikünkhöz. Hirtelen elsüvít a fejünk fölött egy sorozat, Gaiusnak sikerül a rám pályázó zsoldost elintéznie.

Némi vergődés után ugyanott vagyok, ahol korábban, csak most négyen heverünk egy talpalatnyi helyen. Michelle éppen Friket látja el, amikor neszezés hallatszik mögöttük, nagyon közelről. Valaki a csapatból lesz. Mégsem, mert tüzet nyit ránk, aztán másik irányból is csatlakozik valaki hozzá. Pár másodperc múlva már csak én vagyok életben az emberkupacból, pusztán azért, mert a többiek fogták fel a lövések javarészét. Kereket oldani nincs esély, a mozgás elárulna, ezért lassan az oldalamra hengeredek, és vállhoz emelem a karabélyt. Alig hallható pusmogás pár méterre tőlem, a lombok között egyenruhák szeleteit pillantom meg. Különösebb finomkodás nélkül, hosszú sorozatot eresztek közéjük, 300fps-től komoly bajuk nem eshet. Azonnal visszalőnek, valaki teli torokból ordítva jelzi a találatot, a neszek alapján többen fedezékbe vetődnek. Hallgatózom, és közben kiszabadítok egy tárat a mellényből. A zseb tépőzárát korábban begyűrtem a zsebbe, így nem csap zajt. Folytatódik a pusmogás. Hirtelen egyszerre több irányból szakadni kezd az áldás, kopognak a facsemeték, hullanak a levelek. A sebesültjeink újra jelzik, hogy nincsnek már játékban. Viszonzom a tüzet, mindenki lő BB fogytáig, végül egy sorozat végigver rajtam. „HIT!”. Ennyi. A konvoj felől hasonló intezítású csata hallatszik. Hova a francba kerültünk?

Az útra visszatérve kiderül, hogy nemcsak a mi rajunkat számolták fel teljesen. A zsoldosok már a járműveink körül nyüzsögnek, és a védők maradékával harcolnak. Még 5 percig tart a küzdelem, aztán a konvoj nagy kínnal megfordul a szűk elágazásban, és visszatér a bázisra. Útközben derül ki, hogy a vezérjármű eltéveszette az útirányt, és egyenesen Konrád tábornok főhadiszállására hajtott be, több száz bevetésre kész zsoldos karjai közé. Remek. Mondanom se kell, elhangzik néhány keresetlen szó a ponyva alatt.


Játszuk újra!

Kb. egy órányi pihenő és újraszervezkedés után ismét összeáll a konvoj. A feladat változatlan. Újra keresztüldübörgünk a városon. Útközben kerek perec megtiltják, hogy a szeparatistákra fegyvert emeljünk, szóváltásba vagy más konfliktusba keveredjünk velük. Bár nekik is szükségük van a NATO-ra, nekünk viszont az üzemanyagra. Néhány száz métert teszünk meg hegynek felfelé (ezúttal a jó irányban), amikor úttorlasz és aknazár állja az utunkat. Az SRP nem akar átengedi minket, a konvoj parancsnoka hosszas alkudozásba kezd velük. Mindenki a járműveken marad, a rádión keresztül hallgatjuk a műsort.

Először pénzt és orvosi felszerelést követelnek az üzemanyagért, majd pénzt, és azt, hogy két beteg gyermeket vigyünk el a NATO bázisra. Hogyne, garantáltan fertőzöttek az X-54 vírussal. Húszpercnyi huzavona után sikerül megállapodni a megfelelő összegben, és amíg ez kifizetésre kerül, biztosítékként (túszként) ott marad náluk a konvojparancsnok. Mindenkinek bűzlik az egész, de végül átjutunk a torlaszon, és az egyik földalatti bunkerkomplexum bejárata előtt parkolunk le, amíg a tankolás megtörténik. Idegesnek tűnő, sárga karszalagos SRP harcosok járják végig a teherautókat, és mindenkitől azt követelik, hogy ürítsük a fegyvereket. Senkinek sem tetszik, de a rajparancsnokok utasítására megtesszük. Az akció végül sikeres, incidens nélkül távozunk, az üzemanyag pedig a játék végéig biztosított.

Hosszabb pihenő következik a NATO támaszponton, aztán ismét bevetésre indulnánk, de mivel útközben lövöldözés tör ki, és civilek kerülnek a tűzvonalba egy forgalmas főút kellős közepén, ezért a „trustee”-k és a szervezők azonnal lefújják az összecsapást. Az ellenségtől néhány játékos azonosítóját feljegyzik, figyelmeztetést kapnak. A következő hasonló húzásnal repülnek. Ismét zötykölődés vissza a bázira.

Néhány órát a sátrunknál veszteglünk. A ketrec megint tele van hadifoglyokkal, kisebb lélektani adok-kapok megy az őrök, a kaján bámészkodók, és a foglyok között. Hangsúlyozandó, hogy az egész szerepjáték, semmi olyan nem művelhető a foglyokkal, amibe azok nem egyeznek bele, és bármikor közölhetik, hogy kiszállnak. Saint a szlovén csapatból nagy élvezettel tevékenykedik vallatótisztként, még a táborépítésre szánt láncfűrészt sem rest bevetni, de ezek a kihallgatások (sejthető módon) általában kevés hasznos információval, és a foglyok jobblétre szenderülésével végződnek. Természetesen több szökési kísérlet, lázadás is történik, aminek rövid hajtóvadászat a vége.

Közben a színfalak mögött valamiféle huzavona folyik a vezérkar tagjai és a szervezők között, ebből mi játékosok csak annyit érzékelünk, hogy a támaszponton kell malmoznunk, a sofőreink pedig más egységeket dobnak le küldetésekre. A többi csapattól híreket kapunk egy lezuhant helikopter és a pilótanő utáni mentőakcióról, illetve a vírus terjedéséről. A fertőzöttség jele vörös elszíneződés a testhajlatokban (csukló, könyök, térd), a betegség érintéssel terjed. Megszigorítják az őrséget, és a támaszpontra befelé tartó NATO járműveket is alaposan átvizsgálják.

Deki végül visszatér az eligazításról. Nagy konvojt indítunk az ENSZ bázisra egy fontos szállítmánnyal, az akcióban pedig SRP és ENSZ megfigyelők is részt vesznek. Hosszas szervezkedés kezdődik, már lassan alkonyba hajlik, mire összeállnak a járművek és a kiválasztott csapatok. 3-4 teherautó és legalább 4-5 terepjáró vagy pickup. Ismét lezöttyenünk a fapadokra, ma már sokadjára. Az indulást többször elhalasztják. Végül megkapjuk a zöld jelzést és 22:30 körül kigördülünk a bázisról.


RAPPOO!

A tekintélyes méretű menetoszlop rohamosan fogyó fényben kanyarodik rá az ENSZ bázis felé vezető aszfaltozott útra. A járművek kb. 50 méter követési távolságot tartanak, így a konvoj igen hosszúra nyúlik. Ismét egy unalmasnak ígérkező küldetés, ahol szögletesre üljük az alfelünket. Lassan haladunk, kétoldalt az erdő suhan el mellettünk, a dízel bűze, és a motor monton dübörgése álmosító. Vajon hogyan mennek a dolgok a békfenntartóknál? Állítólag túl kevesen vannak ahhoz, hogy az SRP és zsoldosok közötti összecsapásokat megakadályozzák, a civileket megvédjék.

Hirtelen megelevenedik Deki rádiója, és a tetőgéppuskás is felkiált. „Ambush!” A teherautónk csikorgva fékez, nagy döndüléssel csapódnak le az ajtók. Leugrálunk az útra, a távolból robbanások hallatszanak. Nem vagyunk tűz alatt. Közvetlenül az út szélén szalagkorlát, mögötte, a meredek töltésen veszünk fel védelmi pozíciót. Valahol a konvoj hátsó traktusában lehetünk, az utánunk haladó járművet kilőtték, narancssárga kendők erdeje látszik körülötte.

Egy Nissan pickupja gurul el mellettünk, szakállás viking ül a platón, torka szakadtából próbál utasításokat adni a sofőrnek, közben szünet nélkül tüzel előre M249-eséből. A töltésen elég védtelen a hátunk, talán 100 méterre mögöttünk az erdőben egy tó víztükre csillan meg. Jobb volna alkalmasabb helyet találni, ahonnan visszaverhetünk egy támadást, de a szlovének már meg is indulnak a kilőtt jármű irányába. Perc sem tellik bele, és elkeződik az összecsapás. Olyan tűz zúdul az elővédünkre, mintha leszakadt volna az ég. Mindenhonnan „RAPPOO, RAPPOO!!!” kiáltások harsannak, és őrültként ránk rohanó alakok lepik el az erdőt. Filmbe illő látvány. Hezitálok, hogy a fényképezőgépet vagy a fegyvert válasszam. A gép már a kezemben, de olyan sötét van a fák árnyékában, hogy nehéz értékelhető fotót készíteni. Cserélek, elő az M4-essel. „HIT” kiáltások harsannak elölről, és a mienk is rázendítenek. Felettünk a szalagkorlát cseng-bong a becsapódó lövedékektől. Az ellenség több hullámban, folyamatosan támad. Sárga karszalag, szeparatisták?! Elárultak minket!

Az első hullámot még legyűrjük, tucatnyi gerilla lelövöldözésével, a második viszont ellenállhatatlanul felmorzsolja a védőket. Oldalra, a víztükör felé pillantok. Legjobb volna kifogni a szelet a támadók vitorlájából, lecsúszni a töltésen, bevetni magunkat az erdőbe, hogy csökkenjen a ránk koncentrálódó tűz. Alig végzek a gondolattal, legalább egytucat „sötét ördögöt” pillantok meg eszelősen átrohanni a fák között, hogy pont ezt a kiutat zárják le. Tüzet nyitunk rájuk, de túl messze vannak, és túl gyorsan mozognak. A töltésen csúszkálva megpróbálunk jobb fedezéket lelni a bokrokban. Mindenhonnan őrült lövöldözés és ordibálás, a sebesültek is bőven kapnak az áldásból. Az összes SRP harcos folyamatosan a „RAPPOO!” csatakiáltást ismételgeti, fedezékről-fedezékre haladva folyamatosan jelzik egymásnak merre járnak. Minden egyes kiáltás láncreakciószerű választ, „RAPPOO!!”-zást indít el, néha egy-egy „PERRKELEE!!!” kiáltással megspékelve. Ha valahonnan rájuk lövünk, tucatnyi harcos iramodik oda, és nem törődnek azzal, mekkora veszteség árán végeznek az utolsó ellenállókkal. Még egy tárat kilövök a közeledőkre, de aztán vége.

Felettünk sáskaként lepik el az utat a támadók. Mindannyian egyszerű zöld gyakorlót, és minimális felszerelést viselnek. Semmi gucci gear vagy drága taktikai divatkellék. Az arcukat teljesen feketére vagy sötétzöldre mázolták. Egyenként átvizsgálják a járműveket, és az ellenállás maradékát is felszámolják. Annak dacára, hogy csúnyán ellátják a bajunkat, impresszív a látvány. A nyers agresszió, a rajtaütés szervezettsége és gyorsasága példás. Az elmúlt 3-4 évben jártam már jónéhány nemzetközi játékon, de ennél szebb akciót nem láttam. Joggal dagadnak büszkeségtől, fehér fogsorok villanak az álcafesték mögött.

A NATO erők nem tehetnek mást, mint lógó orral, némileg értetlenkedve visszamásznak a járműveikre és a hazaindulnak. A fedélzeten nem túl jó a hangulat, hiszen az elmúlt napban folyamatosan azt verték belénk, hogy az SRP a szövetségesünk. Deki a sűrűsödő csendet töri meg: „Nyugtasson mindenkit az a tény, hogy ennél jobb airsoft játékosoktól nem kaphattatok ki. Ők voltak a finnek...” A tavalyi Berget beszámolókban már sokat olvastam róluk - akár mellettük, akár ellenük harcoltak, mindenki csak dícsérte őket. A fáma szerint szigorú hierarchiában, katonás szervezettséggel vesznek részt a játékokon, szívósságban, tűrőképességben szinte mindenkit felülmúlnak. Más országok fiaival ellentétben akkor sem nyavalyognak, ha pár napot vécé, zuhanyzó, elegendő élelem, stb nélkül kell eltölteniük terepen.

Később megtudtuk, hogy a teljes SRP haderő (kb. 150 ember) már 3 órája várt ránk a rajtaütés helyén. A kiszemelt cél a szállítmány, és a velünk utazó ENSZ küldött volt. Valamiért a szeparatisták nagyon megorroltak a békefenntartókra. Ám bármennyire is a Berget 6 egyik fénypontja volt ez a rajtaütés, az akciójuk mégis sikertelenül zárult. A finnek balszerencséjére az út mellé kihelyezett robbanószerkezeteik későn léptek működésbe, ezért az értékes rakomány átcsúszott a rajtaütés első vonalán, majd a távolabb felállított másodikon is. Ellenük dolgozott az is, hogy a menetoszlopunk hosszúra nyúlt. A fáma szerint a rajtaütés első jelére az SRP megfigyelők megtámadták a velük egy kocsiban utazó ENSZ küldöttet, de végül féltucat NATO katonának, és egy mediknek sikerült kimentenie és biztonságba helyeznie a VIP-t.

A bázison persze mindenki bosszút forralt az SRP ellen. Sokan megtorló akciókról álmodoztak, ahogy több százan lerohanjuk és feldúljuk a szeparatisták állásait, elkobozzuk az olajmezőiket. Néhány óra várakozás után a főhadiszállás lehűtötte a kedélyeket: a rajtaütés csak „elszigetelt incidens” volt, ami az ENSZ ellen irányult, ezért a szeparatisták továbbra is a NATO szövetségesei. WTF? A bejelentés nem kis megrökönyödést és felháborodást keltett (ahogy később kiderült, a finnek hasonlóan meglepődtek). De hát ilyen a baka élete - kicsit belekóstolhattunk, milyen lehet amikor „politikusok” döntenek a katonák feje felett…


Hivatlan vendégek

Az este leszálltával a FOX-2 ismét gyalogos felderítő feladatot kap, de ezúttal néhány „külsős” is velünk tart (bulgár, lett, és svéd játékosok). Az egyik magaslatra épített őrposzton át hagyjuk el a bázist. Pár szót váltunk az épp vacsorát főző őrökkel, jó hangulatban vannak, szerintük csendes a környék. Búcsút intünk és óvatosan leereszkedünk az erdőbe. Talán 20 perce járhatjuk a környező utakat, amikor rádión minden egységet visszarendelnek a támaszpontra. Csalódottság látszik az embereken: a jó kis éjszakai járőr helyett megint bázisvédelem? Kelletlenül fordulunk vissza. A sétáról azonban hamar futólépésre váltunk, ahogy egyre erősödő hangzavar üti meg a fülünket. Elsietünk a harcra kész őrök mellett - már senki sem törődik a vacsorával, az arcokon feszült figyelem.
A futólépés vad rohanásba csap át, amikor szembesülünk a helyzettel. Konrád zsoldosai rajtaütöttek a táboron, a küzdelem pedig már a sátrak és a főhadiszállás faépületei között zajlik. Számos halottat látni, a támadók pozíciója nem egyértelmű. Lerobogunk a domboldalon, a védők integetnek, ordibálnak, vagy hevesen tüzelnek a vélt, vagy valós ellenség irányába. A főhadiszállás körül a testőrség maradéka kuporog szűk fedezékek mögött, igencsak szorongatott helyzetben vannak. Többen próbálnak csatlakozni hozzájuk, de kilövik őket. A rajunk lendületből esik neki a legközelebbi ház mögött kuporgó zsoldosoknak. Erős fedezőtűz mellett tucatnyi ember indul előre a fal mentén, folyamatosan tüzelve. Kitakarítják az épület túloldalát, de közéjük lőnek valahonnan. Szétrebbennek, páran medikért kiáltanak. Túl nagy a káosz, ideje odébbállni.

Átrohanok a főhadiszállás előtti téren és az egyik teherautó mögé érkezem, ami szintén tűz alatt van. A parancsnokságtól balra lévő épület környéke nyüzsög a zsoldosoktól! Jobbra, egy másik épület fedezékében Deki szervezi újra a rajunkat. A hátukat a legmagasabb őrposzt védi, bár a sziklatetőn folyamatosan erősítésért, medikért kiabálnak. Közben lent újabb emberek esnek el, de úgy tűnik, hogy a védők lassan összeszedik magukat. Sikerül biztosítani a főhadiszállást, majd az összegyűltek két irányból megtámadják a baloldai épületet. Heves közelharc kezdődik, kint és odabent egyaránt, jelentős veszteségekkel, de minden szobát megtisztítanak. Az épület túlsó végénél, a fal mellett előrenyomulókat kellemetlen meglepetés várja, legalább egy tucat NATO harcost kapnak a zsoldosok puskavégre. A többieket egy orvlövész ritkítja nagy szakértelemmel a szemközti dombról. Túl hamar indultak előre. A bajokat tetézendő, ezzel egyidejűleg aknavetőtámadást is kap a főhadiszállás környéke. A tegnapi tüzérségi támadásból okulva az emberek szétspriccelnek, hasravágódnak, de 4-5-en így is túl lassan reagálnak, a játékszervezők rájuk mutatva jelzik, hogy találatot kaptak. Medikek rohannak oda, és kirángatják a sebesülteket.

Ideje ellentámadásba lendülni. Deki összeszedi a rajunkat, át fogunk törni az ellenség arcvonalán. Előttünk egy kb. 100x70 méteres, teljesen nyílt, kőtörmelékkel felszórt terület. A túloldalán egy kisteherautó parkol. Mögötte ritkás fenyőerdő és egy sziklamagaslat. Azzal kezdjük a takarítást. Ha eljutunk odáig. Elsőnek Gaius rohan át, és a jármű mögött vesz fel lőállást. A következő én vagyok. Balkéz felől az ellenség garantáltan észrevett minket, ezért teljes erőbedobással futok. A távolság és a sebesség itt most jobb szolgálatot tesz, mint a fedezék. A hátsó keréknél lehasalok és az autó alól veszem célba az erdőt az előttünk elterülő erdőt. Várjuk a tüzet, de nem jön. Hallom, ahogy a többiek sorra elrohannak mellettünk, és a sziklák közé vetik magukat. Utolsónak csatlakozom a rajhoz, az alakzat legyezőszerűen szétterül, mindenki utasítás nélkül is tudja a dolgát. Nincs egy kupacba tömörülés, nincs megállás, egyhelyben toporgás.

Előttünk hatalmas sziklamoréna, ami meredeken bukik le a tenger felé. Michelle figyelmeztet, hogy az a természetvédelmi terület határa, arra nem mehetünk. Megint vadregénybe illő tájon vagyunk, ráadásul a bázis közvetlen szomszédságában. Jobbra sziklás erdő, egy elhagyatott fabodéval. Balra a sziklamagaslat, adótoronnyal. A jobbszárnyat választom, ketten átvizsgáljuk a bódét és a környékét. Tiszta! Felzárkózom a balszárnyhoz, akik már a 20-25m magas szikla tövében vannak. Lövések hallatszanak fentről, távolabbról valaki jelzi a találatot. A hozzánk csatlakozó erősítést vették tűz alá.

A szlovének a szikla oldalát méregetik, hogy merre induljanak. Talán az én rövid CQB-R-emmel a legkönnyebb mászni, a csapat „Stubby Killer”-jei a sátorban pihennek. Átveszem a kezdeményezést és nekikezdek a kapaszkodásnak. Dekiék kevésbé meredek útnak vágnak neki, de a fentről érkező tűz megállítja őket. Lassítok, és balra kerülve jutok magasabbra a sziklán. Fedezék alig, fél kézzel tartom célra a fegyvert. Minden pillanatban várom a lövést, de nem én vagyok a célpont, hanem a többiek. Ahogy egyre közelebb jutok az ellenséghez, előbb négykézlábra, aztán kúszásra váltok. Mozgás előttem, a fenyőfák árnyékában! Megvannak.
Storm jelenik meg tőlem a balra a sziklagerincen, egy francia harcossal együtt. Odapisszegek, mutatom neki az irányt. Óvatosabban haladnak előre, de nem eléggé, mindkettejüket kilövik. A balszárny elakad, a másik oldalon egyedül vagyok. Legalább négy ellenség szemben. Csigalassúsággal araszolok tovább, előttem egy kisebb szurdok tárul fel a sziklatetőn. Az árnyékokat, hasadékokat fürkészem, amikor fekete sziluett válik el egy fatörzstől, és a balszárnyunkra érkező mediket veszi célba. A red-dot halványvörös foltja már rajta van, meghúzom az elsütőbillentyűt. „HIT!” érkezik a válasz. Rövid csend következik, aztán nem látom, csak hallom a társát, ahogy megint rálő a lentről közeledőkre. Mocorgás egy kidőlt fatörzs alatt. Ő sincs 30-40 méternél messzebb. Ismét tüzelek, ismét találat. Kettővel kevesebb.

Valami megcsikordul előttem a sziklán. A harmadik zsoldos közeledik a pozíciómhoz, alacsonyabban van nálam, fel kéne térdelni ahhoz, hogy rálássak. Szó se lehet róla. Mi van, ha nem egyedül van? Hogy állok a munícióval? Kissé oldalra hengeredek, kirántom a rövid tárat a karabélyból, és újat lökök a helyére. Éppen időben lapulok vissza a mohás sziklára, mert felbukkan az emberem. Rálövök a derékig kiemelkedő árnyalakra, talán 20 méterről. Szinte garantált a találat, de egy hang nélkül lebukik, és nem viszonozza tüzet. Hmm, talán nem vette észre, végülis az 1 Joule-t sem éri el a fegyverem. Amikor ismét kibukkan, hezitálás nélkül fejbelövöm. Pánikszerűen lebukik, nem látja hol vagyok. Megint kidugja a fejét, megint rálövök, semmi reakció. Ejnye! Oldalra fordulva hátrapillantok, és tanácstalanul nézek Icemanre, aki talán 15 méterre óvakodik mögöttem. Nem a szavak embere, csak bólint, valószínűleg látta mi történt. Amikor a harcos ismét kidugja a fejét, három gyors lövés süvít el a fölöttem, melyre azonnal egy hangos „HIT!” a válasz. Úgy látszik az 500fps fölötti, távcsöves SPR/A-val nincs kedve vitatkozni. Feltartott mutatóujjal jelzem Icemannek, hogy szép munka volt.

A negyedik zsoldos menekülőre fogja, jó az időzítés, mert az erősítés utolér minket a sziklatetőn. Féltucatnyian átvizsgáljuk a magaslatot, üresnek tűnik. A támadásnak közben vége, sikerült az ellenséget visszaverni. Ismét hajnali 3 múlt, amikor megszabadulunk az átnedvesedett öltözékünktől és a hálózsákokba mászunk. Hosszú nap volt.

Negyedik rész

Trasher
Scorpions Airsoft Team