Harmadik nap (június 27.)

Már a másodszor alszunk kevesebbet a normális adag felénél, ezért a társaság nehezen ébred. Ismét elsőnek kelek a sátorra tűző nap miatt, valamivel 8 óra után. Frik és Iceman vannak a leghamarabb talpon, a századparancsnok kérésére teherautóra pattannak és más egységeket dobnak le a terepen. Iceman ezután visszafekszik, és a nap javarészében durmol. A másik alvásbajnok „AK”, aki a csapattársai szerint bármikor-bárhol képes 17 órát aludni egyhuzamban. Ha a szervezők nem írtak volna elő kötelező pihenőidőt, valószínűleg végigharcoltuk volna az éjszakát, és még jobban ki lennénk merülve...

Egy szó mint száz, a társaság lassan szedi össze magát, de a többi sátor körül sem pezseg az élet. Az őrség persze a helyén van, ezt meglepően komolyan veszik a játékosok az egész esemény folyamán. Az ég tiszta, eddig nagy szerencsénk van az időjárással, rosszabbra számítottunk. Mindenki átesik a szokásos reggeli rutinon, majd beöltözködünk, és várunk. Már 11 óra is jócskán elmúlt, amikor Deki megérkezik az eligazításról. A Foxtrot század első feladata járműves felderítés lesz a támaszpont körül. Mivel a térképen jelölt utak eléggé behatárolják az egységeink mozgásterét, ezért megpróbálunk új ösvényeket felkutatni. Az akciót a támaszpont északi oldalán kezdjük, ahol a műholdas felvételek (Google Earth) szerint legnagyobb az esélyünk sikerrel járni.

Sziklákkal szabdalt terepnek, fenyőirtásoknak vágunk neki két Volvo teherautóval és ugyanennyi terepjáróval. A korábbi bevetéseknél a legénység gyakran csak a „BB mágnes”, a golyófogó szerepét töltötte be, ezért a parancsnokok végre módosítanak a stratégián, hogy a járművek kevésbé legyenek sebezhetők. Lassan, szinte alapjáraton gurulunk előre, hogy a motorzajt minimalizáljuk. A kellemetlen meglepetések elkerülése gyalogos felderítők mozognak előttünk. Ha őket érné támadás, a járművekkel pillanatok alatt tucatnyi embert dobhatunk le a segítségükre. A lettek, bulgárok, portugálok ismét velünk tartanak, ők adják a gyalogos fedezet egy részét. Mivel a terep ideális a rajtaütésekhez, a kényes helyek előtt gyakran megállunk, leugrálunk a járművekről, és védekező pozíciót veszünk fel, amíg a többiek átvizsgálják a területet. Olajozottan megy a csapatmunka a rajok között, öröm nézni, ahogy a tapasztaltabb játékosok szavak nélkül is megértik egymást. Az akció jótékonyan hat a morálra, annak ellenére, hogy egyetlen lövést sem adunk le, és nem találunk használható ösvényt.

A másfélórás felderítés után legalább ennyi bázison veszteglés következik. Frik jó darabig ismét csapatokat szállít, kevés a sofőr. A várakozás a fenyőfák árnyékában, a főhadiszállás mellett üldögéléssel telik. Szóba elegyedek a kedélyesen pipázgató Igorral, a lett csapat medikjével. Mint annyian, ő is a multicam egyenruha valamelyik „permutációjában” feszít, és egy dióverő hosszúságú, hangtompítós SPR-t, illetve másodfegyvernek egy M4 CQB-R-t hurcol magával fáradhatatlanul. Mellénk telepedő honfitársa és két bulgár harcos Systema PTW-kel van felszerelve. A csevely szokványos dolgokról, felszerelésről, a játék eseményeiről folyik. A hírek szerint Konrád zsoldosai harckocsikra tettek szert, ami alaposan megnehezítheti a NATO dolgát, mivel a tankelhárító eszközből csak néhány darabunk van. Szintén a zsoldosokkal kapcsolatos híresztelés, hogy X-54 vírussal töltött rakéta kilövésére is készülődnek valahol. Az olajmezőket az SRP erők és az India század védi vállvetve (a tegnapi incidens dacára). Kisebb szünetekkel, de órák óta folyamatosan harcban állnak. Ezzel egyidejűleg az ENSZ csapást mért az SRP táborára, így a két fél közötti viszony még jobban elmérgesedik. (Ahogy a szeparatisták parancsnoka később fogalmaz, az ENSZ a békefenntartás helyett a „békecsinálást” választotta.)


Hosszú vágta

Amikor Frik visszaérkezik és a FOX-2 ismét bevetésre kész, nem ér különösebb meglepetésként minket, hogy hajtóvadászat indul a páncélosok után. Nem ismerjük a pontos helyzetüket, ezért a feltételezett terület köré kisebb egységeket fogunk ledobni, akik biztosítják a fontosabb útkereszteződéseket, és szükség esetén riasztják a tankelhárító rajokat. Az utóbbi feladatot a Golf századra, a németekre bízzák, akiket két vetőcsővel szerelnek fel.

Rajunk ismét kiegészül a szokásos harcosokkal, feldübörög a hatkerekű, és megcélozzuk a számunkra kijelölt megfigyelőpontot. Egy útkereszteződéshez érkezünk néhány kilométerre a bázistól, ahol meglehetősen nagy a civil járműforgalom. Bevesszük magunkat a bozótosba, a teherautót távolabb parkoljuk le, hogy ne legyen szem előtt. Jól jöhet esetleg útakadályként. Eltelik tíz perc, figyeljük a rádióadásokat, közben gyanútlanul suhannak el mellettünk a személyautók. Bármennyire is megengedők a svéd törvények, elnézőek a helyiek, nem lesz ez így jó. Deki lefújja az akciót: a kijelölt helyszín veszélyes és alkalmatlan a játékra.

Pár száz méterrel odébb, egy kihaltnak tűnő mellékút már alkalmasabbnak tűnik egy rajtaütéshez. Néhány lövészt küldünk az út fölé emelkedő sziklákra, a többiek a túlsó oldalon, az erdőben rejtőznek el. Teljes csendben várakozunk már egy ideje, amikor híreket hoz az egyik Quad/ATV felderítő járművünk. Megtudjuk, hogy a páncélosok a felállított gyűrűn belül vannak, és csigalassúsággal haladnak felénk az úton. Rövid mérlegelés után arra jutok, hogy a nagyon lassú haladás oka az erős gyalogosfedezet lehet. Mivel a tankelhárító csapatok 60-70 méterről is képesek kilőni a harckocsikat, ezért a zsoldosok valószínűleg alaposan átfésülik az erdőt az út mindkét oldalán. Ha velük kell megütköznünk, és nem egy zárt alakzatban haladó konvojjal, 18-20 emberrel nem sokáig tudjuk feltartóztatni őket. Megvitatjuk a dolgot Dekivel, aztán vállalom az előretolt őrszem szerepét, hogy időben értesüljünk, ha kellemetlen meglepetés közeledne. Kb. 300 métert haladok előre az út mellett, majd egy kidőlt fa gyökerei között veszek fel lesállást, ahonnan legalább 100m-ig belátom a környéket. A szúnyogok döngicsélésén kívül zaj nem hallatszik, a nap át-áttűz a lombokon. Időnként lassan átpásztázom puskatávcsővel az erdőt, mozgás után kutatva. Talán fél óra őrködés után ismét megjelenik a felderítő quad, majd sürgősen visszarendelnek a kereszteződéshez.

Utolsónak huppanok le a padra a többiek mellé, és már robogunk is tovább. Valami történik előttünk! Az erdőn keresztül kanyargó aszfaltcsík hirtelen széles, nyílt területre, egy szántóföldre fut ki. A következő pillanatban csikorogva fékezünk, a tetőgéppuskásunk izgatottan felkiált. Leszállás! Döngve csapódnak le az ajtók, gyorsan kiugrálunk a napfényre. Előttünk 400-500 méterre útkereszteződést és egy facsoportot pillantok meg. A kereszteződés kellős közepén egy harckocsi áll!

Kilőni nem tudjuk, de valamit tennünk kell… A szlovénektől megszokott módon, nincs más hátra, mint előre! A teherautót Frikkel együtt hátrahagyjuk, és a nyílt szántóföldön át megcélozzuk a távoli facsoportot. A fák között mozgás, szinte biztosan ellenség van előttünk. Nagy ívben kerülünk jobbra, minden mozdulatunkat pontosan látják. Egyre gyorsabban rohanunk, tüdőszaggató, öngyilkos roham, de ha sikerül a gyalogságot lekötni kellő ideig (amíg a tankelhárító raj megérkezik), nyert ügyünk van. Legalább 100m széles csatárláncba szétterülve nyomulunk előre. Félúton keskeny, de igen mély patakmeder keresztezi a „hosszú vágtát”, szerencsére víz alig van benne. Felkapaszkodunk a túloldalon, és még erősebb tempóra váltunk. Ahogy egyre közelebb érünk, a facsoportról kiderül, hogy tulajdonképpen egy sűrűn benőtt sziklamagaslat. Még néhány tíz méter és tüzet nyitnak ránk. A zihálástól előbb alig, aztán már tisztán halljuk a kiabálást a fák közül. Egy percig sem kétséges, hogy legjobb esetben is csak 1-2 ember fog eljutni a fákig. Néhány alak bukkan fel a szikla tetején és veszettül integetnek. Kék karszalag van rajtuk. A mieink!

Nagy a megkönnyebülés. Ahogy sorra beérünk a fák közé, és nekiveselkedünk a meredek emelkedőnek, már a csatazajt is hallani. A német nyelvű kiabálásból hamar rájövünk, hogy a Golf század a kereszteződésben veszteglő harckocsit sikeresen vetőcsővégre kapta, és éppen a támogató gyalogsággal harcol. Ünneplésre nincs idő, mert a tisztás távoli végén újabb páncélos bukkan fel az úton, majd mögötte egy mobil légelhárító üteg. Mindkettő erős kísérettel. A kilőtt jármű láttan az ellenséges menetoszlop megtorpan, patthelyzet alakul ki. A sziklatetőről tisztán látható a műsor. Az innenső oldalon két német tankelhárító csapat rejtőzik az út melleti vízelvezető árokban. A sziklamagaslat tövében a portugálok (FOX-3) és németek számolják fel a zsoldosok maradékát.

A túloldalon megrekedt ellenség tisztában van vele, hogy az idő nekünk dolgozik. Visszafordulni nem akarnak, ezért elkeseredett átkaroló hadmozdulatba kezdenek. Jobbról az erdő fedezetében, nagy kerülővel próbálnak eljutni a magaslathoz. Heves csata veszi kezdetét. Balról a zsoldosok ugyanazzal próbálkoznak, amivel pár perccel korábban mi. Átrohannak a szántóföldön, majd nehézkesen átkelnek a patakmedren. Ordítva buzdítják egymást, de a magaslat közelébe jutókat néhány kivétellel lelövöldözzük. Pontosan így jártunk volna mi is. A túlélők a fák között próbálnak a hátunkba kerülni, de fentről könnyen visszaverjük őket.

Jobboldalon sikerül az offenzívát megakasztani. Közben középen is megindulnak csigalassúsággal a páncélosok, gyalogsággal a fedezékükben. Azonban amint lőtávon belül érnek, egy-egy jól irányzott lézersugárral, könyörtelenül kilövik őket. (A találatot a járműre szerelt szenzor jelzi a sofőröknek.) A zsoldosok szerelőket küldenek előre a harckocsik mentésére, ami újabb, számukra előnytelen csatába torkollik a nyílt terepen. Ekkor azonban a küzdelem félbeszakad, mert egyszerre több civil személyautó téved a harctér kellős közepére. Az utasok bambán merednek a fegyverel rohangáló, zöldre mázolt képű őrültekre. Azonnal lefújják a játékot, mindkét oldal nem kis bosszúságára. Az feladat ettől függetlenül végrehajtva, elkaptuk őket! (Később kiderül, hogy a zsoldosok keveset tudtak a frissen beszerzett járműveik ellen folyó hajtóvadászatról, és egyenesen a kelepcébe sétáltak.) A NATO csapatok az útkereszteződésben gyülekeznek. Összefutunk Frikkel, aki nevetve újságolja, hogy nagy csata dacára elszunyókált a kormánynál.

Amikor megkapjuk a parancsot a bázisra visszatérésre, a németek kisebb jelenetet rendeznek. Elpanaszolják, hogy túl sokat meneteltek a vetőcsövekkel idáig, és nem akarják a visszautat is legyalogolni. Követelni kezdik, hogy a Foxtrot század engedje át a teherautókat nekik. Némileg értetlenül figyeljük a kívánságműsort - a beosztását minden csapat hetekkel korábban megkapta, a gyalogos egységeket pedig figyelmeztették, hogy napi 10-20 km-es „túrákra” kell felkészülniük. Sebaj, különösebb szívfájdalom nélkül, a portugálokkal együtt felajánljuk a járműveket. A németek elégedetten elrobognak, a FOX-2 és FOX-3 pedig gyalogosan vág útnak. Útközben néhány vicc csattan el a Golf század rátermettségét, játéktapasztalatát illetően, majd a két csapat nótafái rázendítenek. A kornyikálást az egyik portugál születésnapjának megünneplése szakítja félbe. Valahol félúton Frik felvesz minket. A NATO támaszponton kiderül, hogy a légelhárító üteg megsemmisítése után már van légitámogatásunk. Végre viszonozhatjuk valamivel az aknavető támadásokat!


Kívül tágasabb!

Hosszú-hosszú várakozás következik, amit csak egy kisebb támadás szakít félbe. Az ellenséget hamar bekerítjük és felszámoljuk a tábor déli oldalán. A nap további része sok csapat számára tétlenkedéssel telik el. Mint kiderül, megint a németekkel van probléma. Folyamatosan panaszkodnak, több szerepet, fontosabb küldetéseket követelnek a szervezőktől, és a játékot kritizálják. A nap végére odáig fajul a helyzet, hogy már saját honfitársukkal is bajszot akasztanak a NATO vezérkarból. Amikor ismét járműhasználati vitába keverednek - ami kis híján a tettlegességig fajul - kitör a botrány. A hisztéria tetőpontján nagyrészük összecsomagol és kivonul a játékból. A szlovénekkel arra jutunk, hogy ennyire tapasztalatlan és fegyelmezetlen játékosoknak semmi keresnivalójuk egy nemzetközi rendezvényen. Szemlátomást fogalmuk sincs, mire vállalkoztak. Sokat arra sem voltak hajlandóak, hogy a kényelmes kempingek helyett a táborban éjszakázzanak. Ironikus, hogy később a zsoldos oldalról is németekkel kapcsolatos incidensekről (állandó baráti tűz, kulcsfontosságú felszerelés elhagyása, amiért az egész zsoldoshadsereg két napig gürcölt, stb) hallunk beszámolókat. A felelőtlen viselkedés sajnos a játékon kívül is folytatódik, amikor a vendégek biztonságára tekintet nélkül lövöldözni kezdenek egy Harnösand melletti kempingben…

A szerencsétlen közjáték már kora estébe hajlik, amikor ránk kerül a sor, hogy a bázis védelmét ellássuk. Körülbelül 4 órás szolgálatra számíthatunk, rossz esetben többre. A déli oldalt vesszük át, 2-3 fős őrséget állítunk több posztra, és folyamatosan őrjáratokat mozgatunk 80-100 méter mélységben a környező erdőben. Szükség esetén először riasztunk, aztán lövünk. Én egyszemélyes járőrfeladatot kapok, meg kell próbálnom mindenki előtt észrevétlen maradni. Felkapom a hátizsákot és a mesterlövészpuskát, intek a többieknek, aztán a nyakamba veszem az erdőt. Az M4 a sátorban marad.

Az őrködés unalmasnak tűnhet, mégis fontos része a játéknak. Eddig remekül működött a védelem, ezért nagy blamázs lenne, ha pont a mi szolgálatunk alatt jutna be az ellenség. A környező fenyves számtalan fedezéket kínál, egy tapasztalt támadó raj könnyedén a bázis közvetlen-közelébe juthat, ha az örők ellazsálják a dolgukat. Lassan végigjárom a rám eső szakaszt, a sziklák közötti mohaszőnyeg minden zajt elnyel, annyira puha és vastag, mintha egy paplanon lépkednék. A lenyugvó nap fényében a táj idillinek tűnik. Óvatosan rovom a köröket, egy alkalmas helyen akár 5 percre is megállok a neszeket figyelni, távcsővel a lombok alját fürkészni. A madarakon és néhány visszatérő egységen kívül senki. Ügyelek arra, hogy a saját őrjárataink se vegyenek észre, hátha az ő mozgásukra árulja el magát az ellenség. Párszor észrevétlenül megközelítem az őrposzton álló szlovéneket, és a frászt hozom rájuk, hogy ne lankadjon a figyelmük. Ahogy telnek az órák, időről-időre behúzódom egy sziklahorpadásba, ahonnan a környék javarészét szemmel tarthatom. A kő kellemesen meleg, a puskát az ölembe véve letelepedek és a hátizsáknak támaszkodom. Az eddigi játékkal számot vetve elégedett vagyok, bár a mai nap javarésze üresjárattal telt. A pihenő egy kisebb „fáziskieséssel” végződik, az órámra pillantva kiderül, hogy 10 percet szundítottam. Ejnye! A következő körnél beszámolok a csapattársaknak az „időutazásról”, de náluk is hasonló a helyzet, Iceman és AK már órák óta húzza a sátorban a lóbőrt.

A váltás csak sötétedés után érkezik, vacsorázunk, majd folytatódik a várakozás. Megtudjuk, hogy az India századot az SRP erőkkel együtt kiverték az olajmezőkről, ami különösen bosszantó a táborban malmozó egységek számát tekintve. Az India század és karizmatikus brit parancsnoka Ian, megtett minden tőle telhetőt. Ian érdekes karakter, afféle embereit szakadatlanul hajszoló, ostorozó „üvöltőrzsőrmester”. Rövid idő alatt 3-4 ország képviselőit kovácsolta össze igazi csapattá, akik a folyamatos szidalmazás ellenére roppant lelkesedéssel végeznek minden feladatot. Hírt kapunk a rakétáról is, melynek alkotóelemeiért (rakétalépcsők, indítóállomás, üzemanyag, robbanófej, áramkör) már napok óta folyik a harc.


Specksta

A maratoni tengés-lengéstől egyre inkább demoralizáltak lesznek, szétszélednek a bevetésre várakozó csapatok. A szlovének közül még páran „leszerelnek” és aludni mennek. A szerencse azokra mosolyog rá, akik kitartóan várakoznak a járműveknél. A FOX-2 maradéka résen áll, ezért elsőként jelentkezünk egy riasztásra. Gyorsan összetrombitáljuk a többieket, a lett, francia, és bulgár harcostársak futva érkeznek. Mivel Michelle a pihenést választotta, ezért átveszem a medik szerepét. A VSR a sátorban marad, nem lesz rá szükség. A küldetésről semmilyen információ, azon kívül, hogy sietnünk kell.

Megtelik emberekkel a Volvo, a tetőnyílásba egy francia harcos mászik géppuskával. Hiányos angoltudásán, borzasztó akcentusán többen élcelődnek, de vigyorogva veszi a lapot. Frik rálép a gázra lép, nyaktörő tempóban robogunk az ismeretlen cél felé. Deki útközben ismerteti a feladatot. Az SRP nagyerejű ellentámadást indított az olajmezők visszafoglalására, ezért a kezükön lévő, stratégiai fontosságú „Specksta” magaslatnál (a pálya legmagasabb pontja) csak kisebb őrséget hagytak. A magaslaton egy svéd katonai bunkerrendszer és egy radarlokátor található, a hírszerzés szerint az SRP itt őrzi a rakéta indítóáramkörét. A teherautónkkal egyszerűen neki fogunk hajtani a szeparatisták úttorlaszának, aztán megrohanjuk a hegytetőt. Végre visszafizethetünk valamit az SRP-nek! Biztosítanak minket, hogy erős tűz alatt fogunk kiszállni.

Letérünk az aszfaltozott útról, bezárjuk a fedélzeti nyílásokat, és nekivágunk a hegynek. Frik nagy sebességgel hajszolja felfelé a gépet, emberek és felszerelés csapódik egymásnak az utastérben. Az erdő sötét tömegként suhan el mellettünk, a ponyva nyílásan kipillantva látjom, ahogy elérjük azt a bunkert, ahol korábban üzemanyagot tankoltunk, és az SRP harcosok ugráltattak minket. Most megkésett kiáltások harsannak, néhány kósza lövedék koppan a teherautó oldalán. Egy reccsenés, egy döccenés, és már át is törtük az úttorlaszt. Vajon milyen arcot vághatnak?

Tovább repesztünk felfelé, egészen a sorompóig, mely a radarállomásra vezető utat zárja le. Csikorogva fékezünk, lendületből rúgjuk le a platót, és már rohanunk is a fedezékek felé. Az őrség riadót fúj, és azonnal lőni kezd. Medikként az volna a legfontosabb, hogy ne lövessem le magam, de túl kevesen vagyunk egy hosszúra nyúló csatához. Inkább nekiveselkedek a félhomályba burkolózó sziklamagaslatnak. Szemből egy acélsorompó és katonai létesítményre figyelmeztető, svédnyelvű tábla zárja le az utat. A sorompó mögött tovább kanyarog az út felfelé, jobboldalán szalagkorlát és ritkás fenyves. Baloldalt meredeken emelkedő hegyoldal, kopár sziklaplatóval. Ideális hely a védekezéshez, a teljes utat, és a sorompó előtti tisztást is tűz alatt tarthatják a védők.

A főerőnk jobbról próbálkozik az erdőn át, szaporán lőni kezdi a sziklatetőt. Valamilyen sugallatnál fogva én a balszányat választom. A fák között gyorsan eljutok a sziklafal tövéig, de itt egy riasztóan mély szakadék állja el az utat. Aki ebbe belepottyan, annak nemcsak a játék fejeződik be. Némi kerülővel, egy szűkebb részen átjutok rajta, közben fentről finn nyelvű kiabálás és fegyverek kerepelése hallatszik. Szerencsére nem számítanak arra, hogy innen is érkezhet valaki. A mellkasomon keresztbe rögzítem a karabélyt és a fenyőfák gyökereibe kapaszkodva mászni kezdek felfelé a sziklán. Tempósan haladok, csak útközben veszem észre, hogy a szlovén csapatból Cube, és egy francia harcos is velem tart. A sziklaplató peremére érve meglapulok , és intek a többieknek, hogy menjenek tovább. Először nem értik, de a medik karszalagomra mutatva végül felfogják, hogy mit akarok. Ők söprögetnek, én pedig fedezem, illetve kihúzom őket a bajból, ha szükséges. Elnyújtott háromszöget alkotunk és csendben megindulunk a védők felé. Bárhonnan is lőnek ránk, az első dolgom az lesz, hogy fedezéket keressek.

Folytott beszélgetést üti meg a fülünket elölről. Amint kellő közelségbe lopakodunk, Cube leszed valakit a FAMAS-ával. Mivel így elárultuk a pozíciónkat, még óvatosabban araszolunk tovább. Előttünk a csatazaj halkulni kezd. A francia arról számol be, hogy több szeparatistát látott állásaikat hátrahagyva elmenekülni. Egyre több kilőtt játékost pillantok meg, javarészük SRP, de a mieink sem úszták meg veszteség nélkül. A többiek fedeznek, amíg odakúszok az egyik sebesülthöz és ellátom. Ezután átfésüljük a sziklaplatót, hátha itt rejtőzik, amit keresünk. Semmi.

Tovább haladunk felfelé a radarállomáshoz, ahol ENSZ katonákba botlunk. Aha, szóval ők is benne voltak a rajtaütésben. A „Specksta” tetején méltóságteljes lassúsággal forog a lokátor, a bunker szellőzőnyílásain át a meghajtószerkezet surrogása hallatszik. Itt is átvizsgálunk mindent, eredménytelenül. Nagyobb összeget mernék tenni rá, hogyha itt volt a chip, már az ENSZ-esek zsebében van. Jobb dolgunk híján élvezzük az éjjeli panorámát. Dél felé a párába burkolózó tengerpart húzódik, északnyugatra Harnösand fényei hunyorognak. A NATO támaszpont adótornyai jól kivehetők a távolban.

Alattunk néhány száz méterre heves ütközet dúl az olajmezőkért az SRP és a zsoldosok között. Meglepő, hogy a kiabálás és az AEG-ek kerregése ilyen távolságból is tisztán hallható. Fél órát töltünk még a magaslaton, aztán teherautóra pattanva a közeli „Safezone”-ba indulunk. Az ellenőrző ponton visszafelé ellenállás nélkül átjutunk. Mint kiderül, a hegyről visszavonult SRP harcosok rajtaütést terveztek ellenünk, de egy zsoldoscsapat szétszórta őket.

Baby don't cry...

A „Safezone”-ban mindenki úgy véli, korai volna még nyugovóra térni, ezért gyors támadást szervezünk a zsoldosok bázisa ellen. Jók az esélyeink, nagy részük kint harcol a terepen. Hátrahagyjuk a járművet, és gyalogosan közelítjük meg a célpontot. A murvával felszórt utat elkerüljük, inkább egy keskeny, saras, vízgödrös ösvényre vágunk. A haladás egyre nehezebb lesz, a növényzet szinte teljesen benőtte a csapást, zihálva haladunk a párás levegőben. Dekiék vezetik a sort, én inkább sereghajtónak maradok, mert ha ilyen terepen ütközünk meg az ellenséggel, sok veszteségünk lesz. Nem akarom ugyanazt a hibát elkövetni, mint Michelle, aki túl aktívan vett részt a harcban, ezért kevesebb hasznát láttuk medikként a kelleténél.

Talán fél óra haladás után már az előretolt őrszemek beszélgetését halljuk. Legalább féltucatnyian vannak. Deki úgy dönt, hogy ekkora erőt nem hagyunk a hátunk mögött, megütközünk velük. Nem tetszik a terep, annyira sűrű a növényzet, hogy egy csendben mozgó játékos a csatazajt kihasználva könnyen a hátunkba kerülhet. Amikor elkezdődik az összecsapás, azonnal visszamegyek az ösvényen 30-40 métert és meglapulok. Hamar kiderül, hogy nem feleslegesen. A neszek alapján legalább ketten közelítenek, de 2-3 hosszú sorozat jobb belátásra téríti őket. Zajosan menekülnek vissza abba az irányba, amerre jöttek. Tudják, hogy tudjuk, ez a lényeg.

Elöl ádáz lövöldözés folyik, de a sűrű miatt hamar kifullad és állóharcba torkollik az akció. Előresietek, hogy felzárkózzak a többiekhez. Lehangoló a látvány, az embereink nagy részét kilőtték, vagy épp akkor intézik el, amikor megérkezem. A még harcban lévők néhány méterről küldik egymásra az áldást a bozótoson keresztül. Magam mellé intem az egyik franciát, és elmagyarázom neki, hogy vonszolja oda hozzám az első sebesültet. Felváltva fedezzük egymást, én a földhöz lapulva ráncigálom elő a kötszert a mellényemből, és a fekvők kezére-lábára rögzítem, majd mérni kezdem a 2 perc visszaállási időt. Nem tűnik soknak, de ilyen helyzetben maga az örökkévalóság, különösen, ha közben lőnek az emberre. Szisztematikusan haladunk előre, megszervezem az összes elérhető sebesült kimentését, és ahogy lassan ismét talpra áll a raj, úgy szorítják vissza, szedik le a zsoldosokat.

Mivel a másik mediket, Igort is kilőtték, ezért nem jutunk el a 10 perces "kivérzési időn" belül a raj elejéhez. Deki, Noby, és Frik kiesnek a harcból. Talán előre kellett volna sietnem Igorhoz, és vele kezdeni az ellátást, de fogalmam sem volt mi nála a helyzet, az ellenség karjaiba pedig butaság lett volna belefutni. Ennél lényegesebb, hogy 8-9 embert húzok ki a csávából. Vezető híján átveszem a raj irányítását, csatárláncba rendezem az embereket, és tovább indulunk. Nem sokan maradhattak az őrökből, a medikjük már korábban bevégezte.

A bozótharcot többször kellemetlen intermezzók szakítják meg, jellegzetes brit akcentussal beszélő ellenfeleink felől folyamatos siránkozás hallatszik. Vagy a túl sok lövés, vagy a szerintük túl erős fegyverek, vagy a találatok, vagy a vélt szabályszegések miatt panaszkdonak. Némileg meglepetten meredünk egymásra, de aztán tesszük tovább a dolgunkat. A britek a saját törvényeik miatt 1 Joule (330fps) teljesítményű fegyverekhez vannak szokva, ez még érthető. A gyermeteg, indokolatlan nyafogás viszont már kevésbé. A küzdelemnek kb. hajnali fél háromkor vet véget egy újabb incidens, amikor Cube nem azonosítható, narancssárga kendő nélkül szobrozó játékosokat vesz tűz alá (egy 280fps körüli Marui FAMAS-al). Újabb hisztériás jelenet következik, a sivatagi egyenruhában feszítő harcosok szervezőknél feljelentéssel fenyegetőznek, és fel akarják írni több emberünk azonosítóját. Cube készséggel megadja nekik sajátját. Valami nem igazán stimmel azzal a csapattal, aki így viselkedik.

Mivel egy kivételével felszámoltuk őket és későre jár, lefújjuk a játékot, és visszatérünk a Safezone-ba. A halottaink már jó ideje itt várnak ránk. Hazafelé Cube nevetve meséli Dekinek, hogy meglepődött, amikor a Specksta-magaslat elfoglalásánál "5 másodperc alatt átvettem az irányítást", aztán pedig a bozótharcnál is. Először azt hiszem kritikáról van szó, pedig épp az ellenkezőjéről. Amikor elnyúlunk a hálózsákokban, Iceman irgalmatlan hangerővel horkol, de így sem tart tovább néhány percnél elaludni.

Befejező rész

Trasher
Scorpions Airsoft Team